New Sun - Shine - Epilógus

Sziasztok!

Shine – Epilógus, DE NE FELEDJÉTEK, hamarosan jön a harmadik, befejező kötet, a Sunset. Ami némi változást hoz majd – melyről egyébként már tettem említést egy-két régebbi bejegyzésben –, de hogy milyet, az legyen meglepetés – már akinek. ;)

A kommenteket – és voksokat –, valamint a mailben érkezett véleményeket hálásan köszönöm! Mindegyikre válaszoltam. :)

Még nincs vége a nyárnak, szóval további jó pancsolást és bulizást!

Valamint most is jó olvasást kívánok a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

Epilógus

A tizenötödik Cullen

– NÉZD, MAMI! – szaladt hozzám Andrew, kezében papírlapot lobogtatva.

– Nagyon szép, Kicsim – mondtam megcsodálva legújabb rajzát. Bizarrul élethű volt minden, amit papírra vetett, és nem csak azért, mert épp ma múlt öthetes.

A gyerekek fizikai növekedése alig észrevehető ütemben, de fokozatosan lassult, ellenben az elméjükkel. Andrew épp egy hetes volt, amikor beszélni kezdett, Cassie pedig még ugyanazon a napon követte a példáját. Az ő első szava a „farkas” volt. Tökéletes nyelvhelyességgel és kiejtéssel beszélt mindkettő már a legelejétől fogva. A kézügyességükről nem is beszélve, amit különleges érzékeiknek, elsősorban kifinomult látásuknak köszönhettek.

– Odaadom majd a nagymamának és a nagypapának, ha holnap átjönnek.

– Biztosan örülni fognak neki – mosolyogtam.

A szüleim imádták az unokájukat. Majd minden második nap átjöttek, hogy pár órát vele tölthessenek, hiszen olyan gyorsan változott, hogy ha kimaradt egy látogatás, következőleg alig ismertek rá. És szerencsére Andrew is odáig volt a nagyszüleiért.

Minden időmet a fiammal töltöttem – az estéket leszámítva. Sosem erőltettem, hogy tanuljon, szerettem volna, ha van normális gyermekkora, de ő élvezte. Két hetesen már több szót ismert, mint egy kisiskolás. Három hetesen pedig, mikor járni kezdett, már az írással és olvasással barátkozott.

Az első lépései kicsit sem hasonlítottak egy átlagos gyermek első lépéseihez. Tökéletes egyensúllyal bírt, és irigylésre méltó kecsességgel mozgott, a gyorsaságról nem is beszélve. Éppen a nappaliban voltam vele. Kedvesem a konyhába ment, hogy behozza az ebédjét. Andrew már nagyon türelmetlen volt, mikor pedig meghallotta, hogy az apja leállt Jasperrel beszélni, egyszerűen felpattant a szőnyegről, ahol az autóival játszott, és elindult a konyha felé. Innentől nem volt megállás. Ahogyan a kis Cassie számára se, aki a vártnál kicsivel korábban indult meg.

A két gyerek sokat játszott egymással – már ha a játszási folyamat alatt nem babázást és építőkockázást értünk. Andrew jó hatással volt Cassie-re, aki felnézett rá, így folyton utánozni próbálta – sikeresen. Ugyan csak két nap volt közöttük, méghozzá a kislány javára, mégis Andrew volt az idősebb fizikailag és szellemileg. Kat, Nahuel lányának elmesélése alapján tudtuk, hogy lassabb ütemű lesz a fejlődése, mint a fiamé, mivel, míg Andrew hét, Cassie tizenkét év alatt éri majd el a végleges kinézetének állapotát.

– Írok is rá – fogott gyorsan újra ceruzát a kezébe.

– Utána nekem is rajzolsz? – rebegtette rá Cassie hosszú, fekete pilláit. A kisasszony bármit el tudott érni, bármelyikünknél, ha így nézett ránk.

– Megint farkast? – Csücsörített Andrew, majd ide-oda húzta ajkát.

– De most kettőt és kölyköket – mutatta kis ujjaival a számot.

– Rendben, csak előbb még ráírom a dátumot. Ugye, Mami, ma péntek van?

– Igen. 2088. augusztus 13. péntek – feleltem, és figyeltem, ahogy a betűk és számok szépen ívelt formáját a papírra vési.

– Mami, igaz, hogy péntek tizenhárom szerencsétlen nap? – kérdezte Andrew váratlanul.

– Ezt honnan vetted?

– Emmett reggel kilépve a szobájából szerencsétlennek nevezte a napot.

– Nem kicsim, nem szerencsétlen.

– Akkor nem is kell tőle félni?

– Tudjátok, Emmett bácsi fél néhány dologtól, legfőképpen attól, ha Rose néni haragszik rá és egyedül kell aludnia – feleltem vigyorogva.

– Ahogy mondod – helyeselt Szerelmem hazaérkezve. Jót mulatott válaszomon.

– Mami! – nyújtózkodott Cassie, mire Nessie felkapva összevissza puszilgatta.

– Nézd Papi, rajzoltam egy Jeep Wranglert a nagypapáéknak – mutatta Andrew büszkén.

– Nagyon szép, Fiam – simogatta meg a fejét. – Vacsora után pedig játszunk majd a szatyorban lévő… – De befejezni már nem volt ideje. Andrew sebes volt, mint a villám, a papírzacskó pedig már hangos reccsenéssel szakadt is ketté kis kezei között.

– Nézd Mami, egy Audi R8 Spyder – mutatta fel ragyogó boldogsággal arcán. – Ha nagy leszek, nekem is lesz egy ilyenem. Köszönöm Papi!

– Szívesen. Örülök, hogy tetszik.

– Ezt is lerajzolhatom?

– Hát persze – mondtam, mire már futott is az asztalhoz.

– Nagy sikert aratott – lépett hozzám Szerelmem, hogy üdvözöljön.

– Tudod, hogy oda van értük, autóval mindig örömet tudsz szerezni neki.

– És neked mivel tudnék örömöt szerezni? – suttogta, finoman megharapva fülcimpám.

– Majd este kitaláljuk – leheltem vágyakozón. Egy csókot nyomtam ajkára, aztán fejemet a vállára hajtva és ölelésében szorosan hozzá bújva, boldogan mélyeket lélegeztem. Már nem volt messze a vacsora és az altatás, így a mi időnk sem.

– Mami, jön valaki. – Andrew hangja szakított ki végül ábrándozásomból. Felkaptam a fejem, ahogy Edward is. Nem vártunk senkit látogatóba.

– Jön valaki! – erősítette meg Kedvesem, mire az egész család a nappaliba sereglett egy szempillantás alatt. Nessie a lányát, én Andrew-t ölelve magamhoz húzódtunk hátrébb a bejárattól. Edward és Jacob is velünk tartott.

– Kik lehetnek azok ilyenkor? – kérdeztem nem titkolt rémülettel. Annyi biztos volt, hogy többen vannak, és az is, hogy nem mind vámpír. Egy egyenletesen verdeső szív hangja ragadta meg figyelmem. Em, Jazz és Rose mentek ajtót nyitni, míg mi többiek csendben, lélegzet visszafogva vártuk és figyeltünk feszülten a közeledőket.

Mind a három érkező nő nagyon magas volt. Járásuk és tartásuk macskaszerű. Hosszú végtagok, fekete hajfonat és arc. Állati bőrből készült ruhát viseltek. Andrew szorosan bújt hozzám karmazsinvörös íriszük láttán. A két elől álló nő a verandára érve egy-egy lépést tett oldalra, hogy a hátul lévő előre léphessen. Ekkor pillanthattuk meg mindnyájan a verdeső szív forrását.

A fiatalabbik olívzöld bőrű nő karjában egy rongyba csavart csecsemő pihent. Az apró csöppség, aki alig lehetet pár órás a méretéből ítélve, felsírt. Torkaszakadtából üvölteni kezdett, mire a rémült ábrázatot vágott nomád nő Rosalie kezébe nyomta a gyermeket, aki hirtelen azt sem tudta, mit tegyen. Arcán döbbenet, ijedelem és valami megmagyarázhatatlan érzelem cikázott abban a pillanatban, ahogy az aprócska gyermeket ösztönösen ringató karjaiba fogta.

– Kérünk, csinálj vele valamit, kedves Rosalie – mondta a nő esedezve, de Rose láthatóan kissé sokkos állapotba került. Talán a sötét vérttől, ami még mindig foltokban borította be a gyermeket, talán csak magától a nem várt eseménytől.

– Minden rendben, Lányom? – kérdezte Carlisle nevelt lánya mellé lépve, mindig nyugodt hangján. Rose bólintott, végig a babára szegezett tekintettel. – Átvegyem? – kérdezte, de Rosalie megrázta a fejét. – Emmett, vigyétek fel a babát. Fürdessétek meg és lássátok el, addig Alice elszalad neki tápszerért – utasította az említetteket, mire ki-ki a maga dolgát téve távozott, majd visszafordult a nőkhöz. – Kérlek, nézzétek el nekem, amiért ilyen udvariatlan vagyok, de mielőtt behívnálak benneteket, figyelmeztetnem kell, hogy egy alakváltó és két félvér gyermek tartózkodik a házban.

– Köszönjük, hogy felhívtad figyelmünket, kedves Carlisle – biccentett a legelöl álló nő. – A testvéreimmel azért jöttünk, hogy meglátogassunk benneteket, lévén eltelt már vagy tíz, húsz év is utolsó jövetelünk óta. Már csak a kis Renesmee miatt is felkészültünk a vér közelségére.

– Akkor legyetek hát üdvözölve. – Míg Carlisle beinvitálta a három nőt, Szerelmem a fülembe súgta kilétüket. Senna, Zafrina és Kachiri alkotta az Amazonok klánját, akikről talán a legkevesebbet sikerült megtudnom ezidáig. A Doktor, hogy oldja a hangulat feszültségét bemutatott minket egymásnak. Nessie és Edward is jól ismerte a három nomád nőt, akikkel pár perc után a gyerekek is barátságosan társalogtak.

– Zafrina, ha megkérlek, elmondanád nekünk, hogy mégis, hogyan került hozzátok az embergyermek? – érdeklődött Carlisle mindannyiunk nevében.

– Mint már említettem, látogatóba érkeztünk. Közös barátaink, a Denalik mondták, hogy itt találunk benneteket, így hát Alaszkából egyenesen erre vettük az irányt. Még nem léptük át a kanadai határt, mikor egy vajúdó asszony akadt utunkba – mesélte Zafrina. – Ismersz minket Carlisle, nem vagyunk rosszak, csak éppen nem vagyunk képesek azt az életmódot folytatni, amit ti – szabadkozott. – Az asszony segítséget kért tőlünk. Még emberi életemből maradtak emlékeim, ahogy legidősebbként a családomban segítettem anyámnak a testvéreim születésénél – révedt a múltba.

– Mi történt az asszonnyal?

– Érezhette, hogy nem fogja túlélni, mert arra kért bennünket, hogy mentsük meg a gyermekét. Mi valóban mindent megtettünk, holott erős volt a kísértés – nyelt nagyot. – Még azelőtt meghalt, hogy akárcsak átváltoztathattuk volna. Az asszonyt ezután eltemettük, az embergyereket pedig sietve elhoztuk hozzátok – mesélte.

– Helyesen cselekedtetek – mosolygott barátságosan Carlisle.

– Bells, talán megnézhetnéd, hogyan boldogul Rosalie odafent – intézte hozzám a szavakat az idősebb Edward. Sejtettem, hogy azért engem kért, mert látta, felzaklattak a hallottak és feszengek. Kellett némi idő, hogy megnyugodhassak és feloldódjak, így nem ellenkeztem. Illedelmesen elnézést kérve távoztam, természetesen a fiamat is magammal víve.

Egyenest Rose-ék szobájába mentem, bekopogtam, de a választ nem vártam meg, benyitottam. Még elkaptam, ahogy Rosalie a fürdőajtó félfájának dőlve nézi férjét, aki nagy beleéléssel gügyörészett és gagyarászott a csöppségnek. Valóban édesek voltak együtt, és a kicsi már nem is sírt. Rose folytatta a dolgát, mikor beléptem.

A hatalmas, gyöngyház fehér leplekbe öltöztetett baldachinos ágyhoz mentem. A baba egy bolyhos törölközőbe csavarva feküdt rajta. Rózsaszín bőre kicsit ráncos volt, pufók arcán és piros ajkain mosoly játszott, ahogy Emmett játékos grimaszolását figyelte. Letettem mellé Andrew-t, aki már nagyon mocorgott a karomban, mire a hatalmas tigriskő szerű szempár rá szegeződött.

– Nagyon szép baba – mosolyogtam én is rá az érdeklődő kis jövevényre.

– Ember gyerek – szúrta oda Rose, de az arca cseppet sem volt undok, mint ahogyan a hangja.

– Úgy hallom megjött Alice, felhozom a cuccokat – lépett el az ágytól Emmett. Még elkaptam pillantását, ahogy az ajtóból visszanézett szerelmére. Tekintete egyszerre volt gyengéd, féltő és szomorú. Felismertem a nézést, Edward is épp így tekintett rám, amikor kiderült, nem vagyok terhes, és ettől az összeomlás határára kerültem.

A pici erős tüdejéről tanúbizonyosságot téve újra rázendített. Rosalie arcán halvány ijedelem és tanácstalanság futott át. A karomba vettem az ordító csöppséget és szelíd ringatásába kezdtem. Hamar megnyugodott. Szép arca kisimult, kis ökleit leeresztette, barna tekintetét rám emelte. Megsimogattam kicsiny buksiját, és mosolyogva nyugtáztam, hogy ritkás fürtjei vörösen fénylenek.

Em percekkel később visszatért a szobába, kezében szatyrok lógtak. Rosalie nem mozdult. Pelenkát és törlőkendőt készítettem az ágyra. A kicsi édesen rúgkapált a lábaival és gőgicsélőn nevetgélt, ahogy csiklandozták a selymes kendők. Mikor végeztem, a szatyrokba túrva kihalásztam egy rózsaszín kis rugdalózót és belebújtattam a szép arcú pici lányt.

Már éppen nyúltam volna a tápszeres cumisüvegért, mikor szemem sarkából észrevettem Rosalie furcsa érzelemmel teli tekintetét. Végig minket figyelt, vágyakozón, ennek ellenére nem lépett közelebb.

– Fogd meg, kérlek – nyomtam ezzel Rose kezébe a babát. Nem féltem, mert tudtam, hogy az ösztönei nem hagynák, hogy elejtse, vagy bármi baja legyen az ő hibájából. Ösztönösen tudta azt is, hogyan kell tartani. – Etesd meg, nekem a fiamat kell – nyomtam a cumisüveget is a kezébe. Döbbenten állt.

Andrew már nyújtózkodott, értette, hogy megyünk. Miközben felvettem, szemem sarkából Rosalie-t figyeltem. Bátortalanul érintette a kicsi lány apró szájacskájához az üveget, de mikor az azonnal rákapott, és szuszogva enni kezdett, felbátorodott. Emmett közelebb lépett hozzájuk, tekintetük találkozott egy pillanatra Rose-zal. Éreztem ideje menni, hát csendben elhagytam a szobát.

– Nagyon szép Rosalie kislánya, szerinted is, Mami?

– Tessék? Hogy mondtad? – néztem a fiamra meglepetten, értetlenül. – Honnan veszed, hogy a baba…

– Miért, nem az? – kérdezte hatalmas zöld szemeit rám meresztve. Elgondolkoztatott.

Jól tudtam, hogy a családból Rosalie viselte legrosszabbul, hogy vámpír lett, hiszen így elvesztette az esélyt rá, hogy anya legyen, amit talán a legjobban akart a világon. Emmett mindent megtett kedveséért, megadott neki, csak hogy boldognak tudja, de önhibáján kívül a legfontosabbra nem volt képes…

– Mami, jól vagy? – rángatott vissza Andrew kissé aggódó hangja a valóságba. Még mindig a fejemben visszhangzottak szavai.

– Mit szólnál, ha elmennénk sétálni egyet? – Ki kellett szellőztetnem a fejem, még mielőtt hülyeséget tennék.

– A Papi is jön?

– Ha megkérjük, biztosan.

– Hurrá! – tapsikolt boldogan.

– Ne menj messze! – üvöltötte Edward a fiunk után, de az meg sem hallotta. Élvezte a futkározást a szabadban. – Szóval, mit terveltél ki? – vont kérdőre váratlanul. Elkerekedett a szemem. – Jól ismerlek már Szerelmem, látom, hogy forgatsz valamit abban a szép és okos kis fejedben – vigyorgott és egy csókot nyomott a homlokomra. Belül elpirultam. – Szóval, mibe kell a beleegyezésem adnom, és melléd állnom a többiekkel szemben?

– Nem kötelező, csak ha te is úgy találod jónak – néztem fel rá pilláimat sűrűn rebegtetve. Várakozón tekintett rám. – Andrew ma azt kérdezte tőlem, hogy a baba Rose-é-e.

– Igen, mind hallottuk – mondta, majd váratlanul megtorpant. – Várjunk csak! Ugye nem arra gondolsz, hogy…?

– Miért is ne? – vágtam gyorsan közbe.

– Mert ő egy… egy ember – próbált érvelni.

– Ember és nem mellesleg egy kisbaba, akinek családra van szüksége, de legelsősorban egy anyára!

– Ezt te se gondolhatod komolyan, hiszen mi…

– Vámpírok vagyunk, ez igaz, de tőlünk, legfőképp Rose-tól és Emmett-től minden szeretetet megkapna. Igaz, hogy nem lenne vér szerinti gyermek, de ez a család tudja a legjobban, hogy ez mennyire nem számít.

– Ilyen gyorsan megkedvelted volna a kislányt? – vonta fel szemöldökét.

– Ő egy tünemény, de Rosalie az leginkább, akit kedvelek, és akivel anyaként csak még inkább azonosulni tudok – feleltem és erre már ő se tudott mit mondani. Magához vont és megcsókolt, majd hirtelen szétrebbenve futni kezdtünk a zaj forrása felé.

– Nézd Mami, fogtam egy szarvast. Ügyes vagyok? – kérdezte Andrew csillogó szemekkel az állat mozdulatlan teteme mellett guggolva.

– Ne csinálj többet ilyet, értetted? – guggolt le mellé Szerelmem. Én képtelen voltam megmozdulni. A sírás kerülgetett. Már azt hittem…

– Ne fogjak szarvast?

– Nem, nem arra értettem. Csak ne tűnj el többet szó nélkül. Nagyon megijesztettél bennünket – magyarázta neki.

– Sajnálom, Papi – mondta bűnbánón és a nyakába csimpaszkodott. – Bocsánat, Mami – szaladt oda hozzám. Leguggoltam, magamhoz öleltem és megcsókoltam, miközben igyekeztem elhessegetni a gondolatot, mi lett volna, ha… – Olyan jó illata volt – pillantott hátra a válla felett.

– Éhes vagy, igaz? – simítottam végig ujjammal lefelé görbülő ajkain.

– Igen. Visszamegyünk?

– És mi lesz a szarvassal? – böktem fejemmel az állat felé, és még egy mosolyt is magamra erőltettem. Olyan gyorsan nőtt, és én annyira féltettem.

– Az enyém? – csillant fel ragyogó smaragd szeme.

– Te fogtad, tehát a tiéd. Na, menj – toltam meg, mire boldogan visszaszökdécselt az apja mellé, aki ellátta őt pár jó tanáccsal.

Büszke voltam az én okos és ügyes, na meg maszatos nagyfiamra, aki elsőre leterített egy háromszor akkora hímszarvast, mint ő maga. Miután jóllakott haza mentünk, ahol mindenkinek gyorsan elújságolta mit fogott, majd neki állt lerajzolni. Míg alkotott, felmentem Rose-ékhoz. Az Amazonok épp akkor készültek távozni, mikor beléptem. Emmett rám mosolygott, de nem a megszokott jókedvvel, aztán ő is elhagyta a szobát. Rose az ablaknál állt, kifelé bámult, az arca kifejezéstelen volt, de a tekintete… szomorú.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy az anyai örömökkel semmi sem érhet fel – fogtam neki mondanivalómnak kissé bátortalanul. – Én pedig azt, hogy ha tehetnék bármit annak érdekében, hogy te is megtud, milyen anyának lenni, egy percig sem haboznék – emlékeztettem, nem mintha egy vámpírnak erre szüksége lenne.

– Nyögd ki mit akarsz – csattant fel némileg ingerülten. Nagy levegőt vettem.

– Igaz, nem változtathatsz azon, ami vagy, van, amit jobb, ha megtanul elfogadni az ember lánya, de ez még nem jelenti azt, hogy ne tehetnél meg bizonyos dolgokat azért, hogy olyan életed legyen, amilyet szeretnél. Tudom, mire vágysz, hát itt a kínálkozó lehetőség csak meg kéne ragadnod – bátorítottam, de még csak felém se nézett.

– Nem tudod, miket beszélsz – fújtatott.

– Nézd, Rose – váltottam még komolyabb hangvételre. – Bár nem a te véred folyna az ereiben, és nem is a te génijeidet hordozná magában, de te lennél az anyukája. Az egyetlen és igazi anyja, hiszen neki mindig is csak az számítana, hogy te nevelted fel, te óvtad és adtál neki értékeket. És ami a legfontosabb, hogy te tanítottad meg őt szeretni. – Rám nézett, hitetlenül, mint aki épelméjűségemet kérdőjelezi meg. – Mondd, hogy nem szeretnél az édesanyja lenni ennek a tüneményes kislánynak, és abbahagyom! – ajánlottam, de nem szólt semmit. – Csak mondd, és én örömmel adok meg neki minden szeretetet. Legalább Andrew-nak lenne kistestvére – mosolyogtam a gondolattól, de nem akartam elfeledni, miért is vagyok most itt.

– Őrültségeket beszélsz! Mi nem emberek vagyunk, Bells! – csattant fel.

– Ez igaz, nem vagyunk emberek, többségében vámpírok vagyunk – értettem egyet. – De nálunk szeretetben és anyagi jólétben sose szenvedne hiányt, arról nem is beszélve, hogy hol máshol lehetne nagyobb biztonságban, mint köztünk? Kérdem én, melyik a kockázatosabb: ha bekerülne a családunkba, ahol mindannyian bármit megtennénk a biztonságáért, vagy ha hagynánk, hogy a nagyvilág fogadja magába, ahol minden percben veszélynek lenne kitéve?

– Ne nevettesd ki magad – förmedt rám.

– Tudod, talán tényleg nevetséges vagyok, amiért ennyire szívemen viselem a boldogságodat. Hiszen mit is képzelek, a nagy Rosalie Lillian Hale magán kívül nem szeret mást, még a férjét se! – vágtam a képébe hirtelen felindulásból. – Nem, Miss Hale-t nem izgatja az az aprócska tény, hogy szerető férje bármit megadna azért, hogy boldognak láthassa az ő kis asszonykáját. Miss Szőkeség csak a saját nyomorával van elfoglalva, és nem is gondol bele, hogy a férje ugyanúgy szenved attól, hogy nem lehet gyermekük. Bármennyire is keménynek és nemtörődömnek, sérthetetlennek mutatja magát Emmett, ő is csak egy érző lény. A legnagyobb örömöt az okozná neki, ha téged végre igazán boldognak tudhatna, ami mind tudjuk, mikor válhatna lehetségessé – pillantottam a pici lányra, aki az ágyon, párnákkal körbevéve aludta az igazak gondtalan álmát. – Már csak az a kérdés, hogy te szereted-e annyira a férjed, amennyire ő téged?! – sóhajtottam.

Nem bíztam a sikerben, így nem is akartam megvárni válaszát. Még mielőtt bármit is reagálhatott volna finoman feltéptem az ajtót, ami mögött alig titkoltan Emmett hallgatózott, és bosszúsan levágtattam a földszintre.

– Fafejű! – szidtam Rose-t levetve magam az egyik fotelbe. Mindenki engem nézett, de nem érdekelt, ahogyan a fentről szűrődő hangfoszlányok sem, melyeket teljesen kizártam elmémből. Először csak fortyogtam magamban, aztán azon kezdtem elmélkedni, hogyan mondjam meg Edwardnak, hogy örökbe szeretném fogadni a picit. Gondolataim közül Andrew hangja szakított ki.

– Mami – rángatta meg finoman ruhám szegélyét, hogy rá figyeljek. – Mami, jól vagy? – kérdezte felnőttes aggodalommal.

– Persze, Kincsem – mosolyogtam rá. Az ölembe ültettem és egy csókot leheltem kis fejére. Nem volt csodálatosabb dolog a világon egy gyermeknél! – Mutasd, mit rajzoltál? – néztem a kezében tartott majd' fél tucat alkotásra.

– Ezt neked meg a Papinak rajzoltam. Ez az új autóm. Ezt pedig Cassie kérte – mutogatta őket egyesével.

– És ez? – néztem az utolsó lapra pingált képre, melyen egy gyönyörű, vörös színekben játszó Napnyugta elevenedett meg.

– Ezt Rosalie lányának rajzoltam. Rá is írtam a hátuljára – mutatta.

– És mit jelent az, hogy rosetta? – érdeklődtem a felirat láttán.

– Hát… – húzogatta ajkát csücsörítve, ahogy mindig –, csak túl hosszúnak találtam azt, hogy RosalieEmmett, ezért lerövidítettem.

– Ez aranyos – mosolyogtam. – És mi ez az „a” itt a végén? – mutattam a rosetta szó utolsó, cikornyás betűjére.

– Az Andrew akart lenni, csak nem fért már ki – vont vállat édesen. Nevetnem kellett. Aztán meghallottuk a lépteket és mind a lépcsősor irányába fordultunk.

– Ez azt jelenti, hogy szabad gratulálni? – érdeklődött Esme izgatottan.

– Nos… azt hiszem – bizonytalankodott Rose, majd tekintetét enyémbe fúrva szavak nélkül mondott köszönetet közbenjárásomért, holott már lemondtam a dologról.

– Tessék – nyújtotta át Andrew a rajzot Rose-nak, miután az újdonsült szülők fogadták a család minden egyes tagjának jókívánságait. – Ezt neki rajzoltam.

– Köszönöm, nagyon szép – vette el Rose, majd ő is legalább annyira értetlenül meredt a másik oldalon lévő írásra, mint én az imént.

– Hosszúnak találtam azt, hogy RosalieEmmett, ezért rövidítettem – közölte egyszerűen. Meg kellett zabálni, bár én elfogult voltam vele szemben.

– És mi lesz a pici neve? – faggatta őket Alice csilingelő hangján. Ez mindünket érdekelt, hát várakozón figyeltük őket.

– Nos… a neve… – vetett egy pillantást Rose a kezében tartott papírra, majd Emmettre és újra vissza ránk – A neve Rosetta Lillian Hale McCarty Cullen – közölte boldogan, és most először láttam igazi mosolyt játszani Rosalie Hale arcán. Azonban az ünnepléssel még várni kellett.

– Mi az, Alice? – néztünk mind egyszerre rá, mikor tekintete váratlanul a távolba révedt.

– A… a Volturi… látni kíván bennünket – lehelte végül alig hallható síri hangon.

_____________________________

*Rosetta Lillian Hale McCarty Cullen, született 2088. augusztus 13. (Rosetta=Rosalie+Emmett+Andrew)

pici Rosetta