NS - Sunset - 1. fejezet (Ízelítő)

Sziasztok!

Tudom, hogy rég volt friss, és ez is csak ízelítő, de egyet kérlek, értsetek meg: EMBER vagyok!

És tegyük hozzá fiatal – már amikor nem fáj a hátam –, aki szeretne a barátaival is lenni, egy jó könyvet elolvasni nyugiban, egy kicsit pihenni, agyilag kikapcsolódni – egész nyáron írtam, még ha a 40 fok miatt lassabban is.

Ne higgyétek, hogy nagy lett a pofám, az egóm, vagy bármi, de úgy érzem, hogy ez az egy hónap kihagyás két év folyamatos „gürcölés” után talán elnézhető.

Amúgy, de ez már csak olyan utóiratféleség, ebben az egy hónapban összeállítottam a harmadik kötet teljes cselekményvázlatát, alaposan kidolgozva, átbeszélve a bétáimmal, úgyhogy nem körmöt reszeltem végig.

Még valami!

Úgy érzem, kötelességem néha napján életjelt adni, és elmondani, hogy mi a helyzet a frissel, hogy nagyjából mikorra várható – erre való a chat feletti kiírásos rész. Viszont, mint írni szoktam, „nem ígérem biztosra”, azt jelenti, hogy nagyon igyekszem egy behatárolt időn belülre elkészülni az új fejezettel, azonban semmi sem garantálja nekem azt – sajnos –, hogy ihletem és időm is lesz hozzá. És ez nem kifogás, nyugodt szívvel mondom azt, hogy kérdezzetek meg akárhány írót (blogost vagy már befutottat), mind igazat fog nekem adni. Ez egy kemény szakma, én élvezetből teszem, nekem nem ez a munkám! Ezt kérem, tartsák mindazok szem előtt, akik szerint nekem kutya kötelességem heti hét napon át, huszonnégy órában írni.

Köszönet a türelemért és a megértésért, ha hiszitek, ha nem, hálás vagyok érte, és ez nem csak duma. Cserébe igyekszem a legjobb formámat hozni továbbra is, tartalmas és a tőlem megszokott minőségű fejetekkel boldogítani, remélhetőleg még egy jó ideig titeket. :)

További szép hetet!

Jó olvasást kívánok az ízelítőhöz! :)

Pusza, Krisz

1. AZ ÉLET MEGY TOVÁBB

– BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, ROSETTA! – köszöntöttek hangos vircsafttal.

Hogy micsoda? Már is reggel van? Hiszen még csak nemrég hunytam le a szemem, az nem lehet, hogy már is reggel van – tiltakoztam. Olyan álmosnak éreztem magam. A szemhéjaim ólomsúlyokként zárták le szemem. Képtelen voltam kinyitni, de mikor valaki kihúzta a függönyt, a hirtelen beáramló fény még így is elvakított. Mintha egyenesen a Napba néztem volna.

Nyöszörögve, morogva fordultam a másik oldalamra, de még így is érzékeltem a mindent magába nyelő világosságot. Anyám hűvös ujjai kisimították a hajamat az arcomból. Tudtam, nincs mit tenni, fel kell kelni, addig úgy sem hagynak békét.

Nem nagyon akaródzva végül ülő helyzetbe tornáztam magam, és macska módjára nyújtózkodni kezdtem, hogy az alvástól elgémberedett végtagjaimat megmozgassam. Ásítva, és miután szemem még nem szokott hozzá a világossághoz, hunyorítva néztem fel az ágyam körül ácsorgókra.

– Boldog születésnapot, gyönyörűségem! – köszöntött fel anyám egy homlokcsókkal.

– Kösz, anya – öleltem át, fejem a vállára hajtottam, és majdnem visszamerültem a mesés álomvilágba. Hangos kacaj tartott végül ébren.

– Ugye nem akarod átaludni a születésnapodat? – kérdezte széles vigyorral arcán egyetlen és legkevesebb barátnőm. Elengedtem anyát és őt is átöleltem. – Boldog tizenhatodik születésnapot, Rosie! – cuppant szája az arcomon, megforgattam a szemem.

– Odalent leszünk, pocok, siess.

– Apa! – csattantam bosszúsan. Egyfelől ma töltöttem a tizenhatot, igazán elfeledhetné már ezt a kislányos becenevet. Másfelől nem díjaztam, hogy a hajamnak nevezett szénaboglyát még inkább összeborzolta. De ő csak mosolygott, azzal a teli száj, sok fogas mosolyával aztán kiment a szobából anyával és Cassie-vel együtt.

Minden figyelmemmel az ajtót tűntettem ki. Lomba mozdulatokkal haladt a tokja felé a fehér falap. Szinte már idegesítően lassan. Amikor végül egyetlen halk kattanással becsukódott és magamra maradtam, olyan hévvel dőltem vissza a párnákra, mint egy bomba csapódik a földbe. Az ágy recsegett, nyikorgott alattam, néhány párna a padlón landolt. Felsóhajtottam, hasra vágtam magam, a fejem a méretes párna alá rejtettem. Nem akartam mást csak aludni, de úgy tűnt, ma mindenki összeesküdött ellenem.

– Jó reggelt születésnapos! – köszöntött egy bársonyosan kellemes hang, de jelenleg még az ő kedvéért sem akartam felkelni. Nyöszörögve még jobban a fejemre húztam a párnám. – Csak nem ágyban akarod tölteni az egész napot? – Hangján éreztem, hogy jól múlat. – Ha nem kelsz fel önszántadból, kénytelen leszek nem épp kellemes módszerhez folyamodni, hogy kirázzalak az ágyból. Legalábbis számodra cseppet sem lesz az. – Éreztem, ahogy a takaró egyre lejjebb csúszik a testemről. Tudtam mit tervez, és kezeim automatikusan nyúltak a paplan után, hogy visszahúzzák rám. Ám míg a takaróval voltam elfoglalva nem figyeltem fejem rejtekére.

– Hé, add vissza! – követeltem hisztérikusan.

– Ha nem akarod, hogy megcsiklandozzalak, akkor jobb, ha felkelsz.

– Hagyj aludni! – nyomtam egy másik párnát a fejemre.

– Na jó, te akartad – sóhajtott színpadiasan. Egyetlen, gyors mozdulattal rántotta le rólam a takarót, és váltotta be fenyegetését. Nem bajlódott azzal, hogy fogást keressen rajtam, jól ismert, bárkinél jobban tudta, hogy hol kell ahhoz csiklandoznia, hogy visítva vonagoljak a kezei között.

Sikoltottam, nevettem és sírtam egy azon időben, de őt még utóbbi sem hatotta meg, kíméletlenül mozgatta ujjait a hasam tájékán. Kérleltem, de semmi. Ekkor egy váratlan ötlettől vezérelten felé fordultam és eljátszottam, hogy könnyeim nem jókedvem jeleként teszik csillogóvá tekintetem. Ettől persze megszeppent, és ujjai is megmerevedtek mozdulat közben. Igazából sose bántott volna, ahhoz túlságosan szeretett, épp ahogyan én őt.

Pillanatnyi megingását kihasználva fordítottam helyzetünkön. A vállánál megtolva a matracra löktem, majd fölé térdelve örömittasan vigyorogtam le rá. Büszke voltam magamra, amiért sikerült két várra fektetnem egy erős vámpírt, még ha csak félig is volt az.

– Én nyertem! – jelentettem ki, és ezt nyomatékosítva peckesen kihúztam magam.

– Oh, valóban? – vigyorgott, tekintetében csintalan fény csillant, ami nem sok jót ígért.

Nem sokat habozott, ujjai felgyűrődött pizsama felsőm alá kúsztak, egészen a derekamig, ahol ismét rákezdtek. Felvisítottam, amit élvezet teljes kacaj kísért, de az már nem az én ajkaim közül fakadt.

Menekülni akartam, menekülnöm kellett. Az ágy széle felé próbáltam mászni, bízva benne, ha leszállok, megszűnik kínzásom. De nem engedett! Csuklómnál fogva rántott vissza. Ismét hanyatt kerültem, ő pedig fölém tornyosulva egy kézzel lefogta az enyéimet. A fejem fölött tartotta, combjaim satuba fogta, teljes győzelmet aratott felettem, amivel épp annyira tisztában voltam, mint ő.

– Szóval, ki győzött le kit? – kérdezte, ajka szegletében a mosolyráncok szinte a füléig húzódtak. Nem akartam megadni neki az örömöt, hogy elismerem győzelmét.

– Nem nagy kunszt legyőzni egy gyenge kis emberlányt – feleltem számat biggyesztve.

– A győzelem, az győzelem – rántott egyet a vállán. – Most pedig kelj fel és öltözz! – parancsolt rám.

– Talán ha lemásznál rólam, akkor még teljesíteni is tudnám – mutattam rá a helyzet abszurdságára. Csak nevetett, aztán előrehajolt és homlokon csókolt.

– Boldog születésnapot, Rosetta.

– Köszönöm, Andrew.

– Ti meg mégis mit csináltok? – tudakolta egy csilingelő hang. Andrew kissé elfordulva hátrapillantott, így én is láthattam, minként Alice felvont szemöldökkel meredt ránk.