New Sun - Sunset - 1. fejezet

Sziasztok!

Először is kezdeném azzal, amit már az ízelítőnél elmondtam hosszabban (hátha valaki nem olvasta): Tudom, hogy rég volt friss, de kérlek, értsetek meg, én is csak ember vagyok! Két év folyamatos „gürcölés” után talán elnézhető, hogy úgymond kivettem egy hónap szabadságot, még ha, mint említettem is, ez idő alatt rengeteget foglalkoztam a Sunset cselekményvázlatának megírásával.

És akkor még valami, amit a múltkor nem említettem!

Mint tudhatjátok, hiszen régebben bejegyzést is írtam róla, sőt ízelítőt is tettem fel, belefogtam egy teljesen saját történetbe. A nyár folyamán elég sok ihletet kaptam hozzá, így el is készült a Hazug mosoly történetem majdnem mindkét kötetének teljes cselekményvázlata. Aminek azért is örülök különösebben, mivel anno sajnos éppen a kidolgozatlansága miatt akadtam meg az írásában, révén, a New Sun és egyéb teendőim mellett nem volt rá elég időm.

Hogy miért mesélem el mindezt? Jogos a kérdés! Meg is adom rá a választ, hiszen úgy érzem, hogy jogotok van tudni mi a helyzet., hogy esetlegesen miért kell annyit várni az újabb NS fejezetekre.

Kezdeném azzal, hogy szeretem és rajongok még mindig a Twilight sagáért, ezt senki nem fogja tudni kinevelni belőlem, és nagyon szeretem a New Sunt is, ha lehetek ennyire elfogult a saját művemmel. De úgy érzem egy ideje, hogy egy picit már sok ez a fantáziavilág, talán ezért is megy nehezebben mostanában az írása.

Meyer eléggé megkötötte a kezünket, kik Tw fic írására adtuk a fejünket, méghozzá Meyer-hűen. Én szeretek élethű dolgokról írni, és a pikáns jeleneteknél is szeretem, ha nem kell óvatosnak lenniük a szereplőimnek (nehogy megöljék egymást). Egy saját kitalált történetben sokkal szabadabb lehet az író, nagyobb teret kap, sokkal több mindent megtehet, nagyobbak is a kihívások, igaz talán nehezebb is, és még sorolhatnám, bár a többségük inkább érzés, melyeket nem mindig lehet szavakba önteni.

Mielőtt azonban bárkit is megijesztenének soraimmal, nem szándékozom abbahagyni a New Sun írását, míg kész nincs a Sunset Epilógusa! Sőt, van jó pár novellaötletem is hozzá, amiket ugyancsak szeretnék megírni, és megmutatni nektek.

A fentiek csupán egy vallomást jelképeznek, valamint egy közelgő új történet feltűnését a blogon, a Hazug mosolyét.

Ennek lehet, hogy néhányan örültök, néhányan nem, és biztosan akad, akit hidegen hagy, minden esetre gondoltam elmondom mi a helyzet mostanság velem, és a New Sunnal.

Amit ígérhetek, hogy igyekezni fogom tartani a jól megszokott színvonalat, és gyakran jelentkezni új NS fejezettel (reményeim szerint többet nem lesz ekkora kihagyás). Izgalmat, örömöt, némi együtt érző szomorúságot, és egy kis elengedhetetlen bosszankodást hozni az életetekbe továbbra is. De mindeközben, először is a saját élvezetem és lelki békém érdekében, nekikezdek aktívan a saját történetem, a Hazug mosoly írásának, amivel ugyancsak reményeim szerint úgy Karácsony környékétől már titeket is boldogíthatlak majd. :)

Még egyszer köszönet a türelemért és a megértésért, jólesik. :)

Akárcsak a kommentek – és voksok –, valamint a mailben érkezett vélemények, amikre egytől egyik válaszoltam visszamenőleg is.

További szép hétvégét és kellemes hetet, valamint jó olvasást kívánok a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

1. AZ ÉLET MEGY TOVÁBB

– BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, ROSETTA! – köszöntöttek hangos vircsafttal.

Hogy micsoda? Máris reggel van? Hiszen még csak nemrég hunytam le a szemem, az nem lehet, hogy máris reggel van – tiltakoztam. Olyan álmosnak éreztem magam. A szemhéjam ólomsúlyként zárta le szemem. Képtelen voltam kinyitni, de mikor valaki kihúzta a függönyt, a hirtelen beáramló fény még így is elvakított. Mintha egyenesen a Napba néztem volna.

Nyöszörögve, morogva fordultam a másik oldalamra, de még így is érzékeltem a mindent magába nyelő világosságot. Anyám hűvös ujjai kisimították a hajamat az arcomból; tudtam, nincs mit tenni, fel kell kelni, addig úgysem hagynak békén.

Nem nagyon akaródzva végül ülő helyzetbe tornáztam magam, és macska módjára nyújtózkodni kezdtem, hogy az alvástól elgémberedett végtagjaimat megmozgassam. Ásítva és – miután szemem még nem szokott hozzá a világossághoz – hunyorítva néztem fel az ágyam körül ácsorgókra.

– Boldog születésnapot, gyönyörűségem! – köszöntött fel anyám egy homlokcsókkal.

– Kösz, anya – öleltem át, fejem a vállára hajtottam, és majdnem visszamerültem a mesés álomvilágba. Hangos kacaj tartott végül ébren.

– Ugye nem akarod átaludni a születésnapodat? – kérdezte széles vigyorral arcán egyetlen és legkevesebb barátnőm. Elengedtem anyát és őt is átöleltem. – Boldog tizenhatodik születésnapot, Rosie! – cuppant szája az arcomon. Megforgattam a szemem.

– Odalent leszünk, pocok, siess!

– Apa! – csattantam bosszúsan. Egyfelől ma töltöttem a tizenhatot, igazán elfeledhetné már ezt a kislányos becenevet. Másfelől nem díjaztam, hogy a hajamnak nevezett szénaboglyát még inkább összeborzolta. De ő csak mosolygott, azzal a teli száj, sok fogas mosolyával aztán kiment a szobából anyával és Cassie-vel együtt.

Minden figyelmemmel az ajtót tűntettem ki. Lomha mozdulatokkal haladt a tokja felé a fehér falap, szinte már idegesítően lassan. Amikor végül egyetlen halk kattanással becsukódott és magamra maradtam, olyan hévvel dőltem vissza a párnákra, mint ahogyan egy bomba csapódik a földbe. Az ágy recsegett, nyikorgott alattam, néhány párna a padlón landolt. Felsóhajtottam, hasra vágtam magam, a fejem a méretes párna alá rejtettem. Nem akartam mást csak aludni, de úgy tűnt, ma mindenki összeesküdött ellenem.

– Jó reggelt, születésnapos! – köszöntött egy bársonyos, kellemesen mély hang, de jelenleg még az ő kedvéért sem akartam felkelni. Nyöszörögve még jobban a fejemre húztam a párnám. – Csak nem ágyban akarod tölteni az egész napot? – Hangján éreztem, hogy jól mulat. – Ha nem kelsz fel önszántadból, kénytelen leszek nem épp kellemes módszerhez folyamodni, hogy kirázzalak az ágyból. Legalábbis számodra cseppet sem lesz az. – Éreztem, ahogy a takaró egyre lejjebb csúszik a testemről. Tudtam mit tervez, és kezeim automatikusan nyúltak a paplan után, hogy visszahúzzák rám. Ám míg a takaróval voltam elfoglalva nem figyeltem fejem rejtekére.

– Hé, add vissza! – követeltem hisztérikusan.

– Ha nem akarod, hogy megcsiklandozzalak, akkor jobb, ha felkelsz.

– Hagyj aludni! – nyomtam egy másik párnát a fejemre.

– Na jó, te akartad – sóhajtott színpadiasan. Egyetlen, gyors mozdulattal rántotta le rólam a takarót, és váltotta be fenyegetését. Nem bajlódott azzal, hogy fogást keressen rajtam, jól ismert, bárkinél jobban tudta, hogy hol kell ahhoz csiklandoznia, hogy visítva tekeregjek a kezei között.

Sikoltottam, nevettem és sírtam egy azon időben, de őt még utóbbi sem hatotta meg, kíméletlenül mozgatta ujjait a hasam tájékán. Kérleltem, de semmi. Ekkor egy váratlan ötlettől vezérelten felé fordultam és eljátszottam, hogy könnyeim nem jókedvem jeleként teszik csillogóvá tekintetem. Ettől persze megszeppent, és ujjai is megdermedtek mozdulat közben. Igazából sose bántott volna, ahhoz túlságosan szeretett, épp ahogyan én őt.

Pillanatnyi megingását kihasználva fordítottam helyzetünkön. A vállánál megtolva a matracra löktem, majd fölé térdelve örömittasan vigyorogtam le rá. Büszke voltam magamra, amiért sikerült két vállra fektetnem egy erős vámpírt – még ha csak félig is az.

– Én nyertem! – jelentettem ki, és ezt nyomatékosítva peckesen kihúztam magam.

– Oh, valóban? – vigyorgott, tekintetében csintalan fény csillant, ami nem sok jót ígért.

Habozás nélkül kúsztak ujjai felgyűrődött pizsama felsőm alá, egészen a derekamig, ahol ismét rákezdtek. Felvisítottam, amit élvezetteljes kacaj kísért, de az már nem az én ajkaim közül fakadt.

Menekülni akartam, menekülnöm kellett. Az ágy széle felé próbáltam mászni, bízva benne, ha leszállok, megszűnik kínzásom. De nem engedett! Csuklómnál fogva rántott vissza. Ismét hanyatt kerültem, ő pedig fölém tornyosulva egy kézzel lefogta az enyéimet. A fejem fölött tartotta, combjaim satuba fogta, teljes győzelmet aratott felettem, amivel épp annyira tisztában voltam, mint ő.

– Szóval, ki győzött le kit? – kérdezte, ajka szegletében a mosolyráncok szinte a füléig húzódtak. Nem akartam megadni neki az örömöt, hogy elismerem győzelmét.

– Nem nagy kunszt legyőzni egy gyenge kis emberlányt – feleltem számat biggyesztve.

– A győzelem, az győzelem – rántott egyet a vállán. – Most pedig kelj fel és öltözz! – parancsolt rám.

– Talán ha lemásznál rólam, akkor még teljesíteni is tudnám – mutattam rá a megoldásra. Csak nevetett, aztán előrehajolt és homlokon csókolt.

– Boldog születésnapot, Rosetta.

– Köszönöm, Andrew – mosolyogtam.

– Ti meg mégis mit csináltok? – tudakolta egy csilingelő hang. Andrew kissé elfordulva hátrapillantott, így én is láthattam, ahogy Alice felvont szemöldökkel meredt ránk.

– Alice! – örültem meg. Ficánkolva kiszabadítottam magam legjobb barátom végtagjainak együttes fogságából, és szinte felpattanva koboldkisasszony nyakába vetettem magam. – Hát hazajöttetek a születésnapomra. – Ez inkább kijelentés volt, mint sem kérdés. Egy boldog kijelentés.

– Tudod, hogy semmi pénzért nem hagynám ki, hogy ezen a napon veled legyek, na és, hogy elvigyelek vásárolni. – Nevettünk. Olyan jó volt újra látni. Ez a két hét nélküle… semmi se volt ugyanolyan. – Parancsolj, az új ruhatárad első darabja – nyújtott felém egy sárga papírszatyrot.

– Juj, köszönöm! – öleltem át ismét.

– Az arany magas sarkúval vedd fel, aztán gyere le, hogy a többiek is megcsodálhassanak – kacsintott. Biztosan tudtam, hogy látta előre, hogyan fog állni rajtam a ruha. Kifelé indulva az ajtóból szólt vissza Andrew-nak. – Te maradsz és segítesz, vagy jössz? – Nevettem, ahogy a kérdés után Andrew látványosan magához tért. Kacsintott, majd ő is elhagyta a szobát. Ismét egyedül maradtam.

Bár örültem neki, hogy Alice-ék hazajöttek, és odalent mindenki engem vár, hogy felköszönthessen. A barátaink látogatásának, az ajándékoknak, de mind ez egyben sem tudott most teljesen felvidítani. Úgy véltem erről az tehet, hogy az este, a szobám sötét magányában, túl sok időm volt gondolkodni és rágódni egyes dolgokon.

Azzal nem volt semmi bajom, hogy megint egy évvel öregebb lettem. Sőt mi több örültem neki, hiszen így már csak két év választott el attól, hogy végre hivatalosan is én dönthessek a jövőmről.

Anyám mániája volt, hogy engem senki se akarjon, és ne is merjen befolyásolni, legalábbis ami a „nagy döntést” illeti. Azt akarta mindig is, hogy ha majd eljön az ideje, akkor szabad akaratomból választhassak: ember maradok, vagy amellett az életforma mellett döntök, ami szeretteim révén körülvesz, boldoggá tesz és csábít, mióta csak az eszemet tudom.

Vámpír akarok lenni, ahogyan a családom többsége is az. Évek óta mondogatom nekik, hogy már biztos vagyok a döntésemben, hogy már készen állok, de anyám mindannyiszor elintézi a dolgot annyival, hogy majd erre tizennyolc éves koromban visszatérünk.

Már csak két év, reméltem, hamar elillan. Viszont míg azt a napot mindennél jobban várom, ez év szeptemberét már sokkal kevésbé. Mint minden fiatal én is az iskolakezdés miatt éreztem így, viszont abban már különböztem másoktól, hogy én azért voltam elkenődve, mert nem mehettem, nem járhattam iskolába. Pontosabban járhattam, csak épp nem olyanba, amilyenbe vágytam.

Szerettem tanulni, jól is ment, persze meg is követelték, de ha nem tették volna, akkor is ugyanilyen szorgalmat tanúsítottam volna, hogy Andrew-hoz és Cassie-hez, a példaképeimhez hasonlíthassak. Persze nekik nem volt nehéz okosnak és mindent tudónak lenni, ahogyan a többieknek sem, köszönhetően a vámpírságuknak.

Én épp, hogy csak elkezdtem az ABC-t, Andrew és Cassie – akikkel valójában egyidősök vagyunk – már rég az iskola padjait koptatták. Andrew öt évesen, mint egy tizenötnek kinéző kamasz elkezdte a középiskolát, míg Cassie ugyanekkor általános harmadikba járt. Habár ők voltak különlegesek, mégis az én életem volt a bonyolultabb. De hát, aki péntek tizenharmadikán születik, ne is várjon másmilyen életet. Bár mindennek ellenére igazán szerencsésnek mondhattam magam, hiszen nekem volt a világon a legjobb és legtökéletesebb, és nem mellékesen a legszeretőbb családom!

Annak ellenére, hogy a vérszerinti anyám belehalt a születésembe, apámról semmit sem tudni, engem pedig olyanok vettek magukhoz és neveltek fel, akikről mások azt hiszik, csak írók és filmesek zavarodott elméjének kitalációi, nem panaszkodhattam. Mindenem megvolt és még annál is több. Két szerető szülő Rosalie és Emmett Cullen személyében. Nagyszülők, Esme és Carlisle révén, és nénikéim meg bácsikáim. Alice, Bella, Jasper és az idősebb Edward. És nem mellékesen még unokatestvéreket, és ha úgy vesszük testvéreket is kaptam. Legalábbis Bellst, Edyt, Nessie-t és Jacobot az előbbinek, míg Cassie-t és Andrew-t az utóbbinak vallottam, miután elméletileg egyidősek voltunk, ráadásul úgy is nevelkedtünk fel, mint az igazi testvérek. Egyben ők voltak a legeslegjobb barátaim is, különösképpen Andrew, akivel a kapcsolatom egész kiskorom óta nagyon különleges volt. A legjobb barát és fogadott báty, titkaim őrzője!

Nagyon kötődtem hozzá. Ő mindig, mindenben mellettem állt, még ha rosszat is csináltam. Mint mikor labdával összetörtem anya fésülködőasztalának tükrét, és azt mondta, hogy ő volt. Vagy amikor összekentem festékkel a szobám falát, meg amikor szétkentem apa új autójának drága bőrkárpitján a csokoládét és ő eltűntette a nyomokat. Mindig számíthattam rá, még a nevemet is tőle kaptam. Csak néha akartam fejbe kólintani, de olyankor nagyon, mint a mai ébresztése miatt. De még mindig jobban elviseltem, ha idegesítő volt, mint azt, mikor nem volt velem. Mint mikor hat évesen anyával és apával közel fél évig külön éltünk a családtól. Erre az óta is tisztán emlékeztem, holott nem akartam.

Mialatt felpróbáltam az Alice-től kapott mandarinnarancs buggyos ruhát, amihez az őszarany csatos magas sarkút vettem fel, azt találgattam, vajon Edward kilopta-e már elmémből a választ arra, mi nyomaszt. És ha igen, elmondta-e szüleimnek. Na, nem mintha ők nem tudnák, az elmúlt hónapban mást sem hallhattak tőlem, minthogy engedjenek végre, hadd mehessek normális iskolába. Szerettem volna én is legalább olyan kamaszéletet, átlagos sulival, barátokkal meg bulival, mint amilyet Cassie és Andrew él.

Négy éves koromig Forksban laktunk, ahol valóban úgy tudták, hogy Rosalie Hale és Emmett Cullen vérszerinti, törvényes lánya vagyok. Aztán költöznünk kellett, nem maradhattunk tovább. Kicsit elbújtunk a világ elől, Kanadában húztuk meg magunkat. Mackenzie nem túl nagy város, de van iskolája és kórháza, és amíg a szem ellát, erdő öleli körül. Ott kaptam az első balettcipőmet, és tanultam meg a szolfézs alapjait. Tizenegy éves voltam, amikor aztán ide, Salt Lake Citybe, Utah államba költöztünk, ami nem olyan csapadékos ugyan, de többnyire felhős vidék.

Azt persze még megértettem, hogy nem járhattam óvodába, és azon is túltettem magam, hogy általánosba sem. Mindnyájunknak így volt a legjobb, és a legbiztonságosabb a titkunk szempontjából. Így nem árulhattam, vagy szólhattam el magam még csak véletlenül sem mások előtt. Ellenben azt nehéz volt elfogadnom, ráadásul igazságtalannak éreztem, hogy mikor elég érett lettem a középiskolához, engem nem engedtek hétköznapi suliba járni. Azzal indokolták, hogy miután mind kijárták már itt a középiskolát, egyedül lennék ebben az újfajta közegben. Így lettem egy kis magángimnázium tanulója száztizennégy másik lánnyal egyetemben. Persze ennek is örültem, de nem volt az igazi, olyan, amilyenről álmodtam. Az átlagos iskolások életének hiánya így szeptember közeledtével ráadásul mindig sokkal erősebben élt bennem.

Sóhajtozva fésültem ki végül barnásvörös hajamat, kötöttem meg nyakamban a családi címeres nyakékem, és igazítottam meg új ruhámat, ami már cseppet sem volt mondható gyerekesnek. Reméltem, apáék nem nyúzzák meg Alice-t a ruha fazonjáért, ami nem rejti véka alá, hogy mostanra igencsak kikerekedtem ott ahol kell, nem beszélve fedetlenül hagyott lábaimról, beleértve combjaim egy részét is. Alice mindig ki tudta találni, hogy mi áll jól nekem. Persze az ő képességével nem nehéz.

Mindenki elhűlt, amikor lementem. Pironkodtam, de jólestek a rám szegeződő tekintetek és a bókok. A Denalik nagyon közel álltak a családunkhoz, és nem mellesleg kedveltek engem, ahogy én is őket, még Leonával is egész jól kijöttünk. Ahogy az Amazonok is fontos szerepet töltöttek be az életünkben. Sose feledte egyikünk se, hogy nélkülük most nem lennék itt; személy szerint mélységes hálával tartoztam nekik az életemért. Minden egyes születésnapomkor jelen voltak, ők voltak az én másodszámú keresztanyáim Bells után. Akinek szüleit ugyancsak nagyon szeretem. Gill és Bob azzal a kis kivétellel, hogy nem tudtak konkrétan a vámpírságról, tisztában voltak a család titkával. Ki tudja, talán tényleg sose jöttek rá, de az is lehet, hogy egész egyszerűen nem akarják tudni a teljes igazat.

– Remélem, tetszeni fog az új szobád.

– Biztosan Alice, hiszen ismered az ízlésem. – Összemosolyogtunk.

Öt év ittlét után ismét költözés előtt álltunk. Oregon állam nincs olyan messze Utah-tól, de sokkal közelebb van egykori otthonunkhoz, Forkshoz, ahol az óta sem jártam. Új otthonunkat Alice és Jasper irányításával, Jacob mérnöki pontossággal elkészített tervei alapján közel fél év alatt felhúzták, amit Jazzék az elmúlt két hétben berendeztek, hogy beköltözésre készen álljon. Már nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz az új szobám, habár volt némi sejtésem, révén, hogy a katalógusokat együtt néztük át.

A családomnak különösen fontos, hogy ha nem is az erdőben, de annak közvetlen közelében lakjunk, hogy így könnyebben és feltűnés nélkül tudjanak vadászni, és persze így elbújhattunk a kíváncsi szemek elől. Portlandet, mint a legzöldebb várost emlegetik. Alice azt mesélte, a városközponttól, mint egy hatvan mérföldre, a Lost tó és a Bull Run tó közelében áll a vadiúj házunk, az erdő vadállománya pedig gazdag szarvasokban: jávorban és vapitiben, valamint pumában, de akad medve is.

Legvégül anyámék ajándéka következett.

– Apáddal mi is reméljük, hogy szeretni fogod az új helyet, ahogyan azt is, hogy ennek örülni fogsz – nyújtott át anya egy hosszított fehér borítékot. Vékonyságát ítélve valamiféle levélre tippeltem, esetleg csekkre. Gyanakvón néztem szüleimre, akik gyors, titokzatos pillantást váltottak egymással. Kíváncsin téptem fel a boríték száját, amiben egy három rétbe hajtott fejléces papír csücsült.

– „Tisztelt Rosette Lillian Hale! Örömmel értesítjük, hogy a Benson Középiskola elfogadta jelentkezését.” – kezdtem neki hangosan a levél olvasásának, de az első mondatnál tovább nem jutottam. Egy percre ledermedtem, majd szüleimre kaptam tekintetem, ahogy értelmet nyertek a szavak. Egy középiskolai válaszlevél? Nekem? – Ugye ez nem leány…

– Ez egy teljesen átlagos iskola Portlandben. Cassie és Andrew is veled járnak majd másodikba – nyugtatott anyám. El sem akartam hinni. Könnyeim potyogni kezdtek, hiszen ezt akartam, erre vártam már mióta.

– Köszönöm. Köszönöm mindenkinek! Ez a legszebb születésnapom – borultam végül anyám nyakába.

– Persze vannak szabályok és feltételek… – kezdte, de végül elhallgatott. Csókot nyomott a hajamba, majd átengedett apámnak, aki erős karjaiba zárva felemelt, úgy forgatott körbe.

– Aztán ne feledd pocok, hogy a tanulás az első, a fiúkkal ráérsz foglalkozni, mondjuk úgy harminc, negyven év múlva – kacsintott és vigyorgott, de tudtam, valamilyen szinten komolyan gondolta. De a hangulatomon most semmi se tudott rontani.

Egész nap olyan boldog voltam, mint még soha talán. Miután degeszre ettem magam a születésnapi tortámból, és mindenkivel váltottam legalább pár szót, vacsora után elköszöntem a társaságtól és felmentem a szobámba. Kissé elfáradtam, bár úgy éreztem, nem bírnék most aludni, annyira izgatott voltam. Új hely, új iskola, egy merőben más, új élet vár rám, és veszi kezdetét kicsivel több, mint két hét múlva.

Mivel nem jött álom a szememre, így inkább elővettem azt a könyvet, amit Andrew-tól kaptam a születésnapomra. Idézetek voltak benne, íróktól, költőktől, filozófusoktól. Tudta, mennyire szeretem a szép, elgondolkodtató idézeteket. A könyvvel lehasaltam az ágyra és fellapoztam. Miközben olvasgattam tekintetem sűrű pillantásokat vetett az ágyra kiterített bensoni válaszlevélre. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez igaz. Hogy hamarosan tényleg én is átlagos iskolába fogok járni. Az egész annyira álomszerű volt számomra. Úgy véltem, csak akkor fogom fel majd igazán, mikor már átléptem az iskola kapuját.

„A romantikus szerelem teljesen érthetetlen volt számomra. Gyakran gondoltam rá: Mi volna, ha romantikus szerelembe esnék? Milyen volna az, milyen volna az íze, a szaga? Milyen gondolatokat ébresztene az emberben, ha szerelmes volna valakibe és tudná, hogy viszontszeretik? Csak azt tudtam, bárcsak megismerhetném ezt az érzést. De féltem is tőle: lehetséges, hogy csodálatos, de egyúttal ijesztő érzés is lenne. Ugyanis előbb-utóbb mindent elvesztünk, amit az élettől kapunk. Egyszer mindentől el kell búcsúznunk.”

Valahányszor ezt az Elizabeth Kim idézetet olvastam, először elfogott a vágy, hogy én is megismerjem a nagybetűs szerelmet. Majd a végére érve csak még biztosabb lettem a döntésemet illetően: vámpír akarok lenni, hogy soha ne kelljen búcsút vennem azoktól, akiket mindennél jobban szeretek, a családomtól.

Mikor én is elkezdtem kamaszodni, magától értetendő módon elkezdtek engem is érdekelni a fiúk, csakhogy sose volt igazából senki, aki után érdeklődhettem volna, lévén a négy fal között éltem szinte egész eddigi életemben. Maradtak hát a sztárok: színésztek és énekesek, akiknek plakátjai a szobám falait borították. Bár néha átugrottak Andrew aktuális haverjai, de velük valahogy sose barátkoztam össze. Nem úgy, mint Cassie pasijaival. Csíptem Lent, de Troy jobb fej volt, meg érettebb, talán azért is, mert őt a főiskolán ismerte meg. Örültem barátnőm boldogságának, de azért irigykedtem is rá.

– Te még nem alszol? – A váratlan kérdéstől összerezzentem. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, kinyílt az ajtó. Andrew bocsánatkérőn lépett beljebb. – Nem akartalak megijeszteni, csak láttam a fényt kiszűrődni…

– Nem tudok aludni, túl izgatott vagyok. Meg persze boldog! – Velem mosolygott. Becsukta az ajtót és leült mellém az ágyra.

– Azt látom, csak úgy sugárzik a mosolyod – nézett azzal a csodaszép igéző smaragdzöld szemével. Én is szerettem volna olyat az átlagos barna helyett. – Tetszik a könyv? Nem tudtam, mit adhatnék.

– Tökéletes ajándék, köszönöm! – tápászkodtam fel és öleltem át gyorsan a nyakába csimpaszkodva. – Olyan szépek és igazak.

– „Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” Goethe – olvasta fel az egyiket az oldalról. – Na igen, eléggé… igazak.

– Neked is van ilyen lehetetlen dolog az életedben? – bukott ki számon a kérdés.

– Túl kíváncsi itt valaki – koppintott az orromra játékosan. Nevetnem kellett.

– Na, de komolyan kérdeztem – fogtam meg kezét és az ölembe vontam, ujjaink lassan egymásba csúsztak.

– Igen, az én életemben is van – felelte sóhajtva és hosszan a szemembe nézett, csak aztán folytatta, pedig már azt hittem, nem fogja. – Azt mondják, lehetetlen küzdeni a sors ellen, de tudom, ha nem próbálom meg, soha nem lehetek boldog.

– De hiszen te így, félvámpírként is teljes és boldog életet élsz, ugyan olyat, mint az átlag fiatalok – mutattam rá neki, de csak megrázta a fejét, mintha nem is a vámpírságára gondolt volna. Pedig biztos voltam benne, hogy ez nyomasztja, hiszen tudom róla, hogy zavarja lénye összetettsége, hogy néha „korcsnak” tartja magát, amiért mindenből egy kicsi. Sose értettem, hogy miért, de most inkább ennyiben hagytam a dolgot, miután a hirtelen rám törő fáradtságtól hatalmasat ásítottam.

– Mi van Miss Utah 2104-gyel? – kérdeztem viccelődve.

– Tiffnek hívják, és csak a főiskola által megrendezett szépségversenyen nyert, nem az államin – helyesbített. – Egyébként meg szakítottunk, most pedig aludj! – parancsolt rám. Elvette a könyvem, és összecsukva az éjjeliszekrényre tette.

– Miért? – Nem értettem.

– Mert későre jár.

– Nem úgy értettem – forgattam szemem értetlenségén. – Miért szakítottatok?

– Felesleges lenne fenntartani ezt a kapcsolatot, többet úgysem látom. Rosetta ne tégy úgy, mintha nem tudnád, az hogy elköltözünk, az azzal jár, hogy minden kapcsolatot meg kell szakítanunk, ami a régi helyhez köt, hogy egy teljesen új életet kezdhessünk – okított ki. – Jó éjt! – nyomott egy csókot a fülem tövébe, aztán magamra hagyott. Úgy éreztem, nem kellett volna szóbahoznom a Tiff-dolgot, Andrew-nak e nélkül is nehéz lehet. Elvégre is szerette, nem?

Sötét fellegek gyülekeztek az égen. Lógott a lába az esőnek, bármelyik pillanatban eleredhetett. Nagy volt a készülődés. Fekete és piros bőröndök sorakoztak a bejárati ajtó mellett. Apa rám mosolygott, majd felkapva őket kivitte. A ház előtt álló autó csomagtartójába tuszkolta.

Az ajtónál álltam, de nem fáztam a beáramló csípős hideg ellenére, anya meleg ruhácskát adott rám. Viszont nagyon féltem. Nem értettem hova készülünk, és hogy miért, és hogy a többiek miért nem jöhetnek velünk. Mindenki sürgött-forgott, az emelet és a nappali között rohangáltak, de ha elhaladtak mellettem, egy mosolyt megeresztettek felém.

Cassie jött oda először, megigazította virágmintás lila kabátom, átölelt és puszit adott, ahogyan a többiek is. Nem akartam elmenni! Utoljára Andrew lépett hozzám. Leguggolt és végigsimított az arcomon. Mosolygott én viszont elkámpicsorodtam. Még az a plüssfarkas se vidított fel, amit adott, mondván majd ő vigyáz rám, míg távol leszek tőle. Erősen szorítottam Wolf urat és Andrew nyakát. Anya morgott, kézen ragadott és kivezetett a házból.

Arcomat a hideg üvegnek nyomtam, úgy bámultam kifelé a kocsi hátsó üléséről. Anya és apa is beszálltak. A többiek csak integettek nekünk a verandán állva. Leheletem bepárásította az üveget, az egybefüggő homályt két csík törte meg. Könnyeim lassan folytak lefelé rajta, ahogy kényelmesen gurulni kezdett az autó velünk.

Hirtelen riadtam fel. Nem hallottam mást a sötétben csak saját vad zihálásomat. Testem verejtékben úszott. Már megint ez az álom, ez a régi emlék, amit szerettem volna örökre elfelejteni, időnként visszatért.

Odakint halkan esett az eső, csak néhány csepp kopogtatott az ablakomon. Megpróbáltam visszafeküdni, szorosan öleltem magamhoz Wolf urat. Álmos voltam, mégsem bírtam visszaaludni. Nem akartam újra hat évesként látni magam, nem akartam távol lenni még egyszer a családomtól, még egy kis időre sem. Fájó emlék volt, amit úgy gondoltam, a költözés ténye hozott most elő bennem.

Egy félórás sikertelen próbálkozás után végül felkeltem, majd tanácstalanul kibotorkáltam a szobából. Mezítelen talpam alatt hideg volt a folyosó padlója. Lentről fény szűrődött fel és jó kedélyű beszélgetésfoszlányok. Nem akartam megzavarni őket.

– Alszol? – nyitottam be a folyosó végén lévő ajtón, miután nem érkezett halk kopogásomra felelet.

– Ro… Rosetta? – kérdezte egy álmos hang. – Történt valami?

– Nem tudok aludni – feleltem ujjaimat tördelve. Annyira nem volt nagylányos viselkedésem, holott ma reggel kértem ki magamnak, hogy én márpedig már az vagyok.

– Gyere, búj ide, Szépségem – ásította Andrew, majd megemelte a takarót. Gyorsan beljebb léptem, becsuktam az ajtót és az ágyhoz siettem. Jó meleg vett körül és kellemes illat. Méz-kókusz-napfény, mely minden mást elnyomott.

– Sajnálom, hogy felkeltettelek – húztam bocsánatkérő mosolyra ajkam, de nem láthatta, szeme csukva volt a fáradtságtól.

– Semmi baj. Gyere, fordulj meg – mondta és azzal egy időben át is gördített a másik oldalamra. Most neki háttal helyezkedtem el. Jobb karját átvetette rajtam és szorosan magához húzott. Arca a nyakamnál, lélegzete csiklandozott, míg a testéből áradó hő egészen felmelegített. Álmos volt, amint fejét visszahelyezte a párnára már szuszogott is, de karja továbbra is olyan erősen tartott, mintha még mindig ébren lenne. Finoman, hogy fel ne ébresszem újból befészkeltem magam karjába, ahol aztán szerencsére hamar rám talált a békés, pihentető álom.

_____________________________

*Az idézet Elizabeth Kim tollából származik.

 Rosetta az Alice-től kapott új ruhájában

Rosetta, Cullen címeres nyakéke

Wolf uraság

Cassie, Cullen címeres karperece