New Sun - Sunrise - 19. fejezet

19. GÓLYAMESE VÁMPÍR MÓDRA

MA REGGEL IS, akárcsak tegnap, Edward ébresztett. Hűvös kezével lágyan cirógatva arcom keltett, majd miután lefeszegette ujjaimat a párnáról – melyet azért húztam a fejemre, hogy tovább képzelhessem gyönyörű álmom –, apró csókokkal halmozott el. Jó érzés volt Szerelmem mellett felébredni, a legjobb, és reméltem, ezentúl minden napom így kezdődik majd. Azonban a folytatást illetőleg más elképzeléseim voltak a jövőre nézve.

Miután elváltunk és én saját magamhoz képest gyorsan elkészültem a reggeli rutin teendőimmel, a táskámmal a vállamon mentem a földszintre, hogy ma is beengedjem – a megbeszéltek szerint a ház előtt várakozó – kedvesem. Ám mikor elhaladva a nappali mellett meghallottam az ismerős, bársonyos hangot, melyet ezer és egy közül is felismertem volna, megtorpantam.

– Edward? – néztem döbbenten Kedvesemre, miután visszalépve megálltam a nappali ajtajában. A televízióban meccs ment szokás szerint, melyet Edward a díványon, míg apám a kedvenc karosszékében ülve néztek közösen. Habár igaz, tegnap is ezt tették, és én mindennél jobban örültem, hogy apám kezd tényleg megbékélni a helyzettel, miszerint felnőttem és barátom van, valamint magával Edwarddal, mégis furcsálltam kissé a helyzetet.

– Jó reggelt, Szerelmem! – lépett hozzám Edward, és minthogy apám minden egyes mozdulatunk árgus szemekkel figyelte, így csak a homlokomra lehelt egy könnyed csókot.

– Szia, kicsim! Beengedtem a barátod, mivel észrevettem, hogy odakint várakozik, és gondoltam biztosan szívesen nézne addig meccset, míg el nem készülsz. Nem igaz, Edward?

– De igaz, Bob! – felelte Szerelmem rám mosolyogva, mire majdnem fuldokolni kezdtem.

– Bob? – tátogtam döbbenten, de Edward csak bazsalygott. Nem értettem semmit, már-már kezdtem azt hinni, még mindig csak álmodok. Hisz elvégre alig két napja az apám még majdhogynem szó szerint gyűlölte szívem választottját. Most pedig egy nappal azt követőn, hogy túlestünk a kínosnak mondható bemutatáson és hamis ígérettételeken – legalábbis mertem remélni, hogy Edward jó neveltetésével ellentétben mégiscsak füllentett –, már tegező viszonyban vannak.

– Menj, reggelizz meg, aztán mehetünk! – utasított szelíden Kedvesem, én pedig jó kislány módjára – és mert amúgy sem volt más választásom – engedelmeskedtem és a konyhába sétáltam.

– Valami bűzlik Dániában – motyogtam a füzetembe bámulva, miközben már az iskola felé tartottunk Edward Audijával. Mivel az utóbbi napokban nem igazán volt időm tanulni, így a kocsiban próbáltam átnézni gyorsan a tananyagot.

– Hamlet? – pillantott mosolyogva a füzetembe, mire azt becsuktam, majd kissé felé fordultam, hogy láthassam majdani felelete közben arckifejezését.

– Nem, Isabella Sheen – válaszoltam, mire visszakapta az útra tekintetét. – Mégis, hogy sikerült összetegeződnöd apámmal? – értetlenkedtem és nagyon kíváncsi voltam a magyarázatára.

– Vagy úgy. Nos… tudom nem volt szép, de mondhatni… lefizettem – bökte ki nehézkesen, mire még értetlenebbül meredtem rá. – Alice szerzett két jegyet a hétvégi Yankees meccsre, amire már előrendelésben elfogyott minden belépő, én pedig édesapádnak adtam őket.

– Mert? – próbáltam kihúzni a teljes, vagyis inkább az igazi indokot Edwardból.

– Mondtam már, azért, hogy lekenyerezzem. A kedvenc csapata játszik nagy meccset… a hétvégén… San Franciscóban – hangsúlyozta minden egyes szavát, de nekem még így is beletelt egy jó percbe, hogy megértsem, mint is akar ezzel burkoltan a tudtomra hozni.

– Szóval azt mondod, hogy most hétvégén az apám több száz mérföldre lesz Forkstól? – csillant fel szemeimben az értelem fénye, és persze még valamié.

– Pontosabban nyolcszáznyolcvanhárom mérföldre, ha a házatoktól számoljuk az utat a stadionig, ami úgy megközelítőleg tizenöt óra – pillantott felém ugyancsak vágytól csillogó szemekkel.

– Szóval apunak nemcsak sötétben kéne hazavezetnie utána, amit amúgy sem szeret, de szinte lehetetlen is, hiszen elég hosszú és fárasztó lenne pihenés nélkül az út. – Edward helyeslőn bólintott eszmecserémre reagálva. – Akkor már csak anyámat kell meggyőzni róla, hogy apuval kell tartania – vigyorogtam cinkosul, majd belegondolva a lehetőségekbe, amit egy üres ház nyújthat, némi félsszel a lelkemben és hangomban szólaltam meg ismét. – Edward… – kezdtem, de közbevágott.

– Tudom, mire gondolsz, de azt hittem ezt az este már megbeszéltük. Szeretnék kicsit kettesben lenni veled, de semmi több. Azt mondják a hétvégére várható némi napsütés, ami épp kapóra jönne, hogy végre megmutathassam neked, a nap a hiedelmekkel ellentétben nem éget porrá. Valamint egy kis piknikre gondoltam, persze csak ha van hozzá kedved – nézett rám furcsamód kissé bánatosan.

– Remekül hangzik, és hidd el, jelenleg én sem szeretnék többet, mint kettesben lennie veled. Nem akarok semmit sem elsietni, főleg míg… – haraptam be alsó ajkam, mikor rájöttem, majdnem elszóltam magam. Edward persze azonnal észrevette, hogy el akarok hallgatni valamit előle, és természetesen jó szokásához híven nem hagyta annyiban a dolgot.

– Főleg míg vannak aggályaid, igaz? – fejezte be mondatom.

– De nem a kapcsolatunkat illetőleg, félre ne értsd! – fogtam rögvest magyarázkodásba.

– Hanem a testiséget, megértem – bámult mereven kifelé a szélvédőn, és ujjai még a szokásosnál is fehérebbek lettek, ahogy a kormányt erősen megszorították.

– Arra gondoltam, beszélek Carlisle-lal, mégiscsak orvos, ő majd segít, megadja a válaszokat a kérdéseimre – igyekeztem mosolyogva eloszlatni hirtelen jött kételyeit.

– Jó ötlet – szusszantott fel kissé megkönnyebbülve.

– Szeretlek, és ne aggódj, nem lesz semmi baj! – leheltem egy apró csókot szája szegletére, majd ismét a jegyzeteimbe temetkezve vártam, hogy végre megérkezzünk a suliba és elterelődjön Edward figyelme erről az egészről.

Szerencsére a nap nagyobb része, melyet az iskolapadban kellett tölteni, gyorsan eltelt. Ma is volt közös óránk Kedvesemmel, és miután kiosztották a tegnapi dolgozatot, mely igaz csak két pont híján, de meglepő mód így is négyes lett, a menzán könyörgés nélkül ült le velem a barátaim asztalához. Mind nagyon kedvesek voltak Szerelmemmel, hamar megtalálták a közös hangot. Andyvel a sport, míg Katyvel a jogi pálya utáni érdeklődése hozta közelebb. Csak Ned volt az átlagosnál csendesebb, ami Rebeca szerint a tegnap történtek miatt lehetett. A többi diák ma már csak elvétve susmorgott a koholt terhességemről, míg Matt felfüggesztése folyamatos beszédtéma volt.

Az utolsó órám testnevelés volt, így Nessie és Alice előbb hazavittek, hogy lefürödhessek. Nem akartam nagy bevásárló túrát, na meg mielőbb beszélni szerettem volna a doktorral, ami csak akkor történhet meg, ha utána időre haza is érek. Nyolcra itthon kellett lennem, hiszen nem akartam gondot apámnál, főként nem most, és persze nem azok után, hogy anyám, vállalva a felelősséget önkényesen eleresztette a szobafogságom. Tartoztam neki ennyivel, így lebeszélve a lányokat Seattle-ről, meggyőztem őket, hogy Port Angelesbe menjünk, ami közelebb is volt, valamint kevesebb üzlettel, így kisebb kínálattal is rendelkezett. Miután nagy nehezen, de végül beleegyeztek, elindultunk. Útközben „ártatlanul” megemlítettem nekik, hogy egy fehérnemű boltba is betérhetnénk, ami persze részükről azonnali kérdéseket vetett fel. Nem volt vitás, hogy tökéletesen tisztában vannak vele, miért is szeretnék betérni egy ilyen helyre, és ez igencsak zavart. De persze nem jobban, mint a szakadatlan kérdéshullám, mellyel elárasztottak a részletek után érdeklődve.

Mindent tudni akartak, ami az elmúlt kép napban történt köztünk Edwarddal, főleg az esték körülményei érdekelték őket nagyon, persze nem túl meglepő mód. Végül hiába hajtogattam töretlenül, hogy nem történt semmi sem, ők csak nem tágítottak addig, míg a végén annyit az orrukra kötöttem, hogy Edward fantasztikusan jól csókol és, egy ágyban töltjük az éjszakákat. Többet viszont már tényleg nem voltam hajlandó mondani nekik, és szerencsémre ennyivel most beérték – még ha ki tudja, milyen rövidke időre is.

Port Angeles tényleg nem a butikok fellegvára volt, így szerencsémre alig két óra alatt végeztünk, mindamellett pedig sikerült vennem egy-két igen tetszetős hálóinget is. Most először nem a kényelem volt a képzeletbeli fontossági sorrendem elején. A lányok persze megpróbáltak rám tukmálni néhány hajmeresztő darabot, de végül csakis az általam engedélyezettek kerültek a kosárba, majd a birtokomba, melyek épp annyira voltak figyelemfelkeltőek, amennyi tudtam, mindkettőnknek belefér Edwarddal. A sok színes szatyrot végül betettük Nessie metálvörös – igazán csajos – Fordjának csomagtartójába és a hátsó ülésre mellém, majd elindultunk hozzájuk.

– Hiányoztam? – kérdeztem vigyorogva, miután végre hagyott levegőhöz jutni Kedvesem, aki a verandán várt már minket türelmetlenül, majd miután megérkeztünk percekig el sem eresztette ajkaim.

– Az nem kifejezés! Többet nem is engedlek el ilyen hosszú időre – ölelt még szorosabban magához.

– Pedig megbeszéltük a lányokkal, hogy holnap Seattle-be megyünk, sajnálom – húztam az agyát és piszkosul élveztem, hogy ennyire tudok hiányozni neki.

– A végén még féltékeny leszek rájuk – bökött fejével a lányok felé, és arca olyan komoly volt, hogy végül nem bírtam visszafogni magam és addig nevettem, míg egy csókkal el nem hallgattatott. Azután a lányokkal egyetemben a nappaliba mentünk, ahol Emmett és Jasper valamin nagyon pusmogtak, de persze amint közelebb értünk, rögvest elhallgattak. Szerelmem torkából azonban ezzel egy időben egy halk morgás tört elő, szemei pedig csak úgy szórták a szikrákat a fiúk felé.

– Sziasztok! Miről beszélgettetek? – kérdeztem egyből a lényegre térve. Tudni akartam, mi bosszantotta fel Kedvesem, bár afelől semmi kétségem sem volt, hogy rólunk, kettőnkről szólt az eszmecsere.

– Ne akard tudni – szólalt meg Szerelmem, dühösen nézve a két jómadárra. Törvényszerűség ide vagy oda, most már egyre jobban kezdett érdekelni a dolog.

– Miről volt szó, Emmett? – fordultam a nagymedve felé.

– Csak egy fogadás, semmi komoly – legyintett még mindig somolyogva, ugyanis jókedvét képtelen volt leplezni.

– De gondolom nekem is közöm van hozzá, nem igaz? – vontam föl szemöldököm és kezeim csípőre tettem.

– Mondtam már, hogy bírlak hugica? Jól vág az eszed – szólt elismerőn.

– Emmett! – mordult Kedvesem, de egyikünk sem törődött vele.

– Köszönöm, szóval? – erősködtem.

– Te is tudhatod, mennyire szeretünk fogadni – fogott hozzá a magyarázkodáshoz Em, miközben Edward nemtetszését jelezve megint csak felmordult. – Ugyan öcskös, ne már, hiszen joga van tudni.

– Pontosan! – helyeseltem. – Tehát?

– Abban fogadtunk, hogy a mi drágalátos Edynk vajon az apja nyugodt jellemét, vagy inkább az anyja heves vérmérsékletét örökölte? – kaptam meg végül a választ, amit azonban nem igazán értettem.

– Nektek teljesen elment a sütnivalótok! – csattant fel Szerelmem, majd váratlanul Alice trillázó hangja hasított bele a feszült hangulat pillanatnyi csendjébe.

– Lehet még fogadni? – kérdezte, mire mindannyian felé kaptuk tekintetünk.

– Ha látomásod volt, akkor nem ér – lépett kedvese mellé Jasper.

– Tudhatnád, hogy nem látom Bells jövőjét, pontosabban alig valamit vele kapcsolatban. Szóval letehetem a voksom amellett, hogy Edy Bellára hasonlít? – vigyorgott barátném.

– Na, jó, elmagyarázná végre valaki, hogy nekem ehhez mégis mi közöm? – néztem értetlenkedve körül, és reméltem, valaki megszán a válasszal.

– Csak annyi, már ha jól értem, hogy egyúttal abban is fogadtak, mikor fogtok… nos… összejönni – fordította zavartan tekintetét a padló felé nővérkém.

– Összejönni? – kérdeztem vissza és akkor hirtelen végre fény gyúlt elmémben. – Mármint… – csuklott el hangom, míg szemeim elkerekedtek. Nem akartam elhinni, hogy tényleg képesek azt latolgatni, mikor fogunk Edwarddal közelebb kerülni egymáshoz, nagyon közel.

– Pontosítanék, csak azt találgattuk, hogy vajon esküvő előtt vagy után, na és persze vámpírként vagy emberként – helyesbített Em, ami a tényen mit sem változtatott.

– Íme, a családom – szólt gúnyosan Szerelmem, majd kézen ragadott és az emelet felé húzott.

– Bocsi, hugica! – szólt utánunk Emmett, amire egy mosollyal reagáltam, majd már el is tűntünk a lépcsőfordulóban.

Egyenesen Edward szobájába mentünk, ahol is Kedvesem a nyitott üvegajtóhoz lépett, hogy mélyeket lélegezve próbálja lenyugtatni magát. Követtem, és mikor megálltam előtte és a mélység határa között, a védelmező karok azonnal körém fonódtak. Szorosan bújtam oda Edwardhoz. Arcomat nyakába temetve lélegeztem be különleges édeskés illatát – ami a magas sarkú csizmám nélkül persze nehézkesen ment volna. Gyönyörű szemei sötétarany színben pompáztak, amit furcsálltam is, hiszen egészen világosak szoktak lenni, persze néhány eddigi alkalmat leszámítva.

– A szemeid… mindig olyan lágyak, most viszont… Hogyan lehetnek sötétebbek? – fúrtam mélyen tekintetem övébe.

– Erről még nem beszéltem neked, de nekünk, vámpíroknak néha megváltozik a szemszínünk. Mikor valaki átváltozik, annak először rubinvörösek lesznek a szemei. Ha ezt követően embervéren él – rándult meg szája szeglete valószínűleg az undortól –, vagy, ahogy mi hívjuk, nomád lesz, a szeme sötétvörös marad, míg annak, aki azt az életmódot választja, mint mi, és állatvérrel táplálkozik, a szeme egy idő után felveszi a borostyán aranyozott színét. Ha viszont a magunk fajtának éjfeketévé válik a szeme, az a szomjúságot tükrözi.

– Mint a tied volt az első csókunkkor – idéztem fel Edward akkori szurokfekete íriszű szemeit.

– Kérlek, Bells, tudom, hogy lehetetlent kérek, de mégis, próbáld meg elfeledni az akkor és utána történt rosszat, és csak a szépre emlékezz – kérlelt.

– Nekem szép emlék az a csók. Bármi is történt utána, nekem az volt az első és legszebb – suttogtam ajkainak, de még mielőtt megcsókolhatott volna, megszólaltam. – Ezt mind értem, amit mondtál, viszont akkor neked miért egész sötét arany a szemed és nem fekete? Mert gondolom szomjas vagy – fűztem hozzá.

– Ez egy olyan kérdés, amire nem tudok neked felelni. Mikor megszülettem épp olyan barnák voltak a szemeim, mint Nessie-nek, amit anyánktól örököltünk, de ahogy már meséltem, hét éves korom után ez is megváltozott. Az én íriszem alapból elég világos, ami mint másoké, a vértől csak még tisztább lesz. Viszont velük ellentétben az enyém az éhségtől csak nagyon sokára válik ében feketévé, de addig is fokozatosan sötétül. Senki sem tudja, mitől lehet ez, de mivel amúgy is egy csodabogár vagyok, nem is számít – nevetett.

– Jaj, én csodabogaram! – sóhajtottam mosolyogva, majd csókért nyújtóztam, amit persze rögvest meg is kaptam. – Tudom, erről még sosem beszéltünk, de ugye mondanom sem kell, anélkül is tisztában vagy vele, hogy az én vágyam az, hogy örökre veled maradhassak, és ebbe minden belefoglaltatik – hangsúlyoztam az örökre és minden szavakat, csak, hogy még jobban nyomatékosítsam kijelentésem.

– Bells, figyelj… – kezdett bele, de közbevágtam.

– Nem, te figyelj! Én szeretlek téged, annyira, hogy azt el sem lehet mondani, és tudom, te is hasonlóképp érzel irántam. Talán szerelem volt a miénk első látásra, talán nem, hiszen mindkettőnk érzéseinek kellett idő, hogy kibontakozzanak, na meg persze, nekünk, hogy rájuk ébredjünk. A lényegen viszont mit sem változtat ez az idő, hiszen szeretjük egymást, és úgy vélem, neked sincs ellenedre, hogy egy örökkévalóságig veled maradjak. De persze javíts ki, ha tévednék – fűztem hozzá félve, és gyomrom azonnal görcsbe rándult.

– Nem, dehogyis, erről szó sincs! Hiszen én is nagyon szeretlek és minden vágyam, hogy veled tölthessem el az örökkévalóság hátralévő napjait, csak épp ez nem ilyen egyszerű, és nem mellesleg persze féltelek is.

– Mégis mitől? Ugyan már, Edward, remélem, nem akarod, hogy Emmettéknek legyen igazuk, hogy mindenben az apádra hasonlítasz? Te nem ő vagy, és én sem vagyok az anyád, és bár nem ismerem az egész történetet, de tudom, hogy minden jól végződött, miután belátták, a sorsuk elől nem menekülhetnek. A te sorsod pedig én vagyok, ha akarod, ha nem – fúrtam tekintetem jó mélyen övébe, hogy megértessem vele, nincs túl sok választása. – Nem szabadulsz egykönnyen tőlem!

– Nem is akarok, kis butusom – bazsalygott, és még szorosabban ölelt magához. – Nem akarok soha többé szabadulni tőled!

– Nem fogsz, mivel sosem fogom magam meggondolni. A döntésem sziklaszilárd, nem megbánható, hisz elvégre ez a szerelem sosem volt egy kamaszkori fellángolás. A fénye szinte lehetetlen, hogy kihunyjon, hacsak nem teljesen kizárt! – mondtam még az eddigieknél is határozottabban.

– Szóval velem szeretnél maradni az idők végezetéig, mint vámpír? – kérdezte, mire a feleletem egy magabiztos igen volt. – És esetleg, mint a feleségem? – folytatta, mire szívem hatalmasat dobbant, míg lélegzetem elakadt. – Leélnéd velem úgy az örökkévalóságot, hogy minden lehetséges módon hozzám tartozol?

– Én már most hozzád tartozom! Viszont bármennyire is szeretném, nem akarom, hogy most kérj meg. Még ne! Szeretném, ha minden úgy menne köztünk, mint az átlagos pároknál. Remélem, nincs kifogásod ez ellen – szorult össze torkom, féltem a visszautasítástól. Nagyon szerettem volna Edward felesége lenni, épp úgy, ahogy Nessie gondolataiban, de nem akartam elkapkodni egy ilyen komoly dolgot. Se ezt, se a testiséget, amire ha szükséges, egészen a nászéjszakáig várni fogok.

– Nem, nincs! Már miért lenne az ellen kifogásom, hogy szeretnél normális életet élni, egy nem átlagos férfi mellett, aki nem mellesleg egy vámpír – sóhajtott keserűn, és tudtam, csakis azért teszi, mert azt hiszi különlegessége negatívum az én szememben.

– De én szeretem az én vámpírom! – villantottam rá széles mosolyt, majd kissé pipiskedve szám övéhez nyomtam. Hosszú percekig csókolóztunk ölelkezve, mialatt Edward keze szemtelenül alá-aláférkőzött pulóveremnek. Egy kis idő után aztán éreztem, már nem sokáig bírja tüdőm azzal a minimális friss oxigénnel, amit csók közben magamhoz tudok venni, mikor is valaki halkan megköszörülte a torkát.

– Elnézést a zavarásért – kért bocsánatot Bella az ajtóban állva, majd arckifejezése hirtelen komollyá vált. – Beszélhetnénk négyszemközt… Bells? – nézett rám, mire a vér is megfagyott az ereimben.

Lassan lépdeltem a folyosón Bella nyomában, aki szobájukba vezetett, ami ugyanennek az emeletnek a másik végében helyezkedett el. Nem tudtam, mire kéne felkészülnöm, hogy miről akar velem beszélgetni és így nehéz volt nem nyugtalankodni, ahogyan azt Szerelmem kérte tőlem. Ő nem aggodalmaskodott, ráadásul miután édesanyja azt tanácsolta neki, míg vár rám, menjen el vadászni, egy gyors bátorító csókot követően magamra is hagyott.

– Azért elég vicces, hogy tőlem félsz, amikor Emmettel nap, mint nap kekeckedsz. Na gyere, ülj már le, tényleg nem foglak bántani – kérlelt szelíden, mire felhagyva ideges toporgásommal ellépve az ajtóból helyet foglaltam én is a hatalmas, fekete bőr díványon. Tekintetem eközben ösztönösen pásztázta körbe a nagyobbacska szobát. Itt is, akárcsak Edwardnál, a világos színek mellett a fekete dominált még. A déli fal itt is üvegből volt, ami előtt egy hatalmas baldachinos ágy terült el, hófehérbe öltöztetve. Az én szobám már-már kicsi lett volna hozzá. Könyvek, gyertyák és növények díszítették az igazán barátságos helyiséget. – Először is leszögezném, hogy ez nekem is épp oly kínos lesz, mint neked, tehát csak nyugi… mindkettőnknek – fogott hozzá, és csak ekkor kezdtem kapizsgálni, hogy miről is lesz itt most szó.

– Gondolom Edward, a férjed kért meg rá, hogy beszélj velem! Sejthettem volna, hogy valahogyan, de kiolvassa a fejemből, hogy… – haraptam el a mondat végét, és zavartan néztem körbe.

– Nem kell aggódnod, rajtunk kívül senki sincs a házban. Ha hiszed, ha nem, még Emmett is tud tapintatos lenni – nevetett és ezzel igencsak sikerült oldania a feszültséget. – Na, de térjünk vissza a kérdéseidhez és aggályaidhoz – vált ismét komollyá. – Tudod, valahol legbelül már egy jó ideje éreztem, hogy hamarosan eljön ez az idő, amikor is a lányom után a fiam kedvesével is le kell ülnöm beszélgetni – sóhajtott. – Hosszú és komoly társalgás lesz, és bár tudom, alig ismerjük még egymást, mégis kérlek, légy velem nyílt és őszinte, és ne érezd magad frusztrálva. Rendben?

– Megpróbálom – ígértem, és reméltem, tényleg sikerül. Bella nagyon kedves volt, bár láttam, ő is igencsak zavarban érezte magát ettől a helyzettől, viszont az már egyszer biztos volt, hogy ő a lehető legtökéletesebb személy, akivel beszélhettem.

Először is kezdésként mesélt a kapcsolatukról az idősebbik Edwarddal, egészen a megismerkedésüktől, de tényleg csak röviden és tömören. Bella megértett engem, hiszen ő is egy vámpírt szeretett emberként, és persze akart a szerelem minden létező formájában. Előttük nem volt példa, a saját bőrükön kellett megtapasztalniuk mindent. Én szerencsés voltam ebből a szempontból, és persze nagyon hálás Bellának, amiért ennyire készséges. Ezt követően én meséltem neki a fiával kapcsolatban. Áradoztam róla, na meg arról, mennyire szeretem, tiszta szívemből és lelkemből, és örültem, hogy nem kellett bizonygatnom, hogy még semmi komoly nem történt köztünk. Azonban mikor rákérdezett, nem tagadtam – felesleges is lett volna –, hogy már beszéltünk a „dologról”, de hozzátettem, hogy konkrétan még nem vettük tervbe.

Arcom folyamatos lángban égett, de szerencsére már sokkal fesztelenebbek voltunk mi magunk és párbeszédeink is. Bella is egyetértett azzal, hogy semmit sem szabad elsietni, hogy mindkettőnknek teljes mértékig biztosnak kell lennünk benne, hogy tényleg készen állunk megtenni egy ilyen komoly lépést. Tisztában voltam vele, hogy én még nem vagyok kész rá teljesen, hiszen túl sok vak folt volt elmémben, legalábbis ami a vámpírokkal való részeket illette. Ezt persze Bella is tudta, így, hogy segíthessen nekünk Edwarddal, minden kérdésemre igyekezett megfontolt, pontos, érthető válasszal szolgálni. Ennek köszönhetően a sötét foltok fokozatosan kezdtek is megszűnni, akárcsak az aggályaim, miközben Bella lassacskán egyfajta nővérré változott a szememben, akivel tabuk nélkül beszélhettem bármiről. Igaz, azért kicsit még mindig furcsa volt ilyen bensőséges dolgokról társalogni vele, de tisztában voltam azzal is, neki még sokkal nehezebb lehet, hiszen elvégre mégiscsak a fiáról van szó. Ám nem foglalkozhattam ezzel, ugyanis időközben rájöttem, sokkal több mindennek nem vagyok tudatában, mint gondoltam, amiben csakis Bella segíthet, és amit persze igazából nem szégyelltem. Hiszen miért is kellett volna nekem ezeket tudni, mikor egy pár héttel ezelőttig még csak nem is sejtettem, hogy ők, pontosabban a fajtájuk igazából is létezik.

Elmondta, hogy a szerelmeskedés intenzitása az ő esetükben még sokkal erősebb, mint normális esetben, és épp ezért a maguk fajta sajnálatosan könnyen elveszítheti a hév fogságában az önkontrollt, ami ránk, emberekre nézve végzetes lehet. Mondtam neki, hogy Edward kijelentette, addig fog várni, míg úgy nem érzi, képes teljesen uralma alá vonni az ösztöneit, csak, hogy még véletlen se bánthasson. Ennek örült Bella, tetszett neki, hogy a fia ennyire éretten gondolkodik, ahogy az is, hogy én is mindent megpróbálok elkövetni annak érdekében, hogy segíthessek neki. Hiszen tényleg ez volt a célom, ezért is akartam felkészülni tudásilag is mindamellett, hogy folyamatosan gyakoroltam az önfegyelmet.

– De ezen kívül is vannak veszélyei az együttléteteknek.

– Igen, tudom. Hiszen a vérem nagyon csábítja Edwardot, bár ugye ott a képességem, de persze a testi ereje már egy másik lapra tartozik.

– Igen ez igaz, de nem erre gondoltam. Hiszen van egy sokkal komolyabb kockázata is – szólt vészjóslón.

– A terhességre gondolsz, igaz? – nyeltem nagyot. – Tudok róla, és az este gondoltam is rá. Tisztában vagyok vele, hogy akár teherbe is eshetek, de arra gondoltam, védekezhetnénk, csak épp azt nem tudom, vajon elég védelmet nyújtana-e az… óvszer? – sunytam le egy pillanatra fejem, hogy elrejtsem zavarom, ami most újra pírba futtatta orcám.

– Nem, nem hinném! – rázta meg fejét. – Igaz, mi anno nem védekeztünk Edwarddal, hiszen azt hittük, neki nem lehet gyermeke, így persze nem is lehetek benne teljesen biztos. Ám mivel a vámpírméreg az egykoron a vörös szemeim leplezése miatt használt kontaktlencséket képes volt szétmarni, így több mint valószínű, hogy hasztalan lenne. Nekünk nincs vérünk, ezt te is tudod, helyette viszont ott a méreg, ami mindenhol jelen van a testünkben, minden sejtünkben. Na, már most… – harapta el mondandója lényegét, amiért igazából hálás voltam. Így is értettem, mire céloz, azzal viszont, ha kimondta volna, csak még kínosabb perceket okozott volna mindkettőnknek.

– Értem, mire gondolsz, akkor viszont nem marad más, mint a másik ötletem, mégpedig a gyógyszer. Már csak arra kell rájönnöm, hogyan szerezhetném be, ugyanis orvoshoz nem mehetek, mivel akkor majdnem biztos, hogy apám előbb megtudja, mint ahogyan Edwardnak elmondhatnám – húztam fintorra ajkam.

– Megértelek, viszont akkor itt van Carlisle, beszélj vele, ő biztosan tud neked felírni – ajánlotta. – Bár az biztos, hogy azt ő sem tudja neked megmondani, hogy tényleg hatásos lesz, vagy sem.

– Tisztában vagyok vele, de nem számít – sóhajtottam.

– Ezt mégis, hogy érted? – ráncolta össze szemöldökét.

– Bella – kezdtem nagyon komolyan –, én a családotok tagja szeretnék lenni egyszer. Úgy is, mint Edward felesége, és úgy is, mint vámpír! – mondtam határozottan, miközben szemeimben kezdtek összegyűlni könnyeim, de visszafojtottam őket. – Nagyon szeretem a fiad! Igaz hazudnék, ha azt mondanám, nem akarom őt másként is, de nem az a legfontosabb. Az érzéseim vele kapcsolatban a legőszintébbek, legtisztábbak és legmélyebbek, amit valaha is éreztem. Örökre vele akarok maradni, és ezért akármire képes lennék! Ez nem egy fellángolás, egy kamaszkori szerelem, tudom, érzem, hogy nem az! Edward az a férfi, akivel boldog lehetek, és mindent el fogok követni annak érdekében, hogy ő is az lehessen mellettem. Már ha nincs kifogásotok ellene – remegett meg hangon, tartottam válaszától.

– Eltökélt vagy ez nem vitás, de vajon tényleg bármire képes lennél? – vonta kétségbe elszántságom és hangján éreztem, kissé ingerült lett.

– Akármire, ebben ne kételkedj! Ha fiatalon kell anyának lennem, mert nem használ a gyógyszer, akkor vállalom, épp úgy, mint azt, hogy most azonnal vámpír legyek, ha azt kérnétek tőlem. Ez az ár semmi ahhoz képest, amire tényleg képes lennék! – jelentettem ki még mindig nagyon magabiztosan.

– Nem tudod, mit beszélsz! – csattant fel igencsak dühösen, mire kissé hátrahőköltem a váratlan kitöréstől. – Én nemcsak két gyermeket hoztam a világra, de ugyan ennyiszer éltem is át a méreg kínzó égetését. Neked fogalmad sincs róla, hogy mivel járnak ezek! – mordult rám, mire szégyenszemre összerezzentem.

Sosem láttam még Bellát ilyennek, ő mindig olyan nyugodt és kedves volt, most viszont már-már félni kezdtem tőle. Csak ültem a díványon behúzott nyakkal és hallgattam, miként ecseteli a régmúlt emlékeit. Csupán hümmögni voltam képes a tény hallatán, hogy a tipikus kilenc hónapos modell helyett csak alig egy hónapig – huszonhét napig – tartott a várandósága mind a két esetben. Az idő itt tényleg csak egy tényező volt, de a fájdalom annál is valósabb. Igyekeztem feldolgozni a tömérdek hihetetlen és sokkoló információt a terhesség és a szülés körülményeiről, de ez szinte lehetetlen volt.

Bella meggyötört arccal mesélt a fájdalmas emlékekről, de ugyanakkor szemeiben láttam, nem bánt meg semmit sem, amit szavai is megerősítettek. Szerette a családját, a férjét és a gyermekeit, és bár nem mondta, tudtam, ha az kéne, habozás nélkül újra végigjárná ezt a rögös utat, csak, hogy most ugyanitt lehessen. Átéreztem vívódását, hiszen tudta, belehalhat a szülésbe, mégis Nessie, majd később Edward mellett döntött, aminek köszönhetően most boldog családanya volt.

El-elcsuklott hangja, mikor Szerelmem születésének körülményei felől érdeklődtem. Mivel a vámpírnőknek nem lehet gyermekük, hiszen ahogy Bella is mondta, a testük nem képes a változásra, nem értettem, hogy Kedvesem mégis miként létezhet. Aztán megkaptam a választ. Egy egészen hihetetlen és misztikus választ.

Elmesélte, hogy Edward, a férje egykor megszállottan kutatta az átváltozás és annak esetleges visszafordításának magyarázatát. Az egyik útjukon azonban, mikor is tudást és adatokat mentek gyűjteni szerte a világba, egy olyan sámánba botlottak, aki rejtélyes mód tudta, kik is ők, és megfejthetetlen hogyan, de öntudatlanságba bűvölte őket. Azonban mikor a varázs megtört, rádöbbentek, hogy sokkal súlyosabb dolgok történtek, mint azt elsőre képzelték volna. Bella beszámolt róla, hogy miben hasonlítottak és különböztek félvér lányával, majd végül fia születésével és újbóli átváltozásával be is fejezte a történet eme szakaszát.

– A fiam az én lelkem, amit Edward azt hitt, megölt, elvett tőlem azzal, hogy vámpírrá változtatott. Ezért is adtam neki Soul, mint lélek nevet – ragyogott fel az arcán egy halovány mosoly.

– Ezt nem tudtam – ráztam meg fejem és hangom alig volt több suttogásnál, miközben Szerelmem második nevét ízlelgettem magamban. – Ezek szerint Edward is átélte a méreg okozta szenvedést, igaz? – következtettem. Hiszen ha Bellának félvérként újra át kellett élnie az átváltozás okozta pokoli lángolást, akkor Kedvesemnek is.

– Igen, méghozzá pár nappal a hetedik születésnapja után történt. Senki sem értette miért, és hogyan, de a legrosszabb az volt, hogy semmit sem tehettem érte – fonta körül ujjaival nyakát, mintha csak a sírás fojtogatná torkát, melyet így akarna enyhíteni.

– És Nessie? Ő miért nem változott át? Hiszen te is és Edward is, mondjuk úgy, teljes értékű vámpírokká váltatok. Akkor ő miért nem? – kérdeztem gyermeki kíváncsisággal.

– Nem tudom, de ha bármelyikünk is tudná rá a választ, hidd el, mi lennénk a legboldogabbak. Ugyanis a bizonytalanság a legkegyetlenebb úr! Csak elméleteink vannak. Carlisle szerint azért lehetséges, mert Nessie eleve nem termel mérget. Azt mondja, valószínűleg nincs meg benne az a sejt, anyag vagy mi – zavarodott össze –, amivel a méreg reakcióba lépve megkezdhetné a felemésztés folyamatát. Hiszen Nessie se nem teljes értékű ember, se nem vámpír, így nála nem tudni, hogy milyen gének, sejtek vannak vagy esetleg hiányoznak. Ez persze csak a tudományos magyarázat – ecsetelte, és láttam rajta, ő maga sem érti igazán ezt a tézist. – A másik teória viszont egyszerű logikán alapszik. Hiszen ha azt vesszük alapul, Nessie-ben a vámpír és az emberi gének kiegyenlítődve vannak jelen, míg Edwardban és bennem sosem voltak, akkor ezt a feltevést sem zárhatjuk ki. Bármelyik helyes lehet, de az is előfordulhat, hogy egy harmadik az, ki tudja – vonta meg vállát. – Ha emlékszel, meséltem neked, hogy pár dologban különböztem Nessie-től a második terhességem idején, az egyik ilyen eltérés pedig maga a méreg volt. Ugyanis nekem, mióta átváltoztam mindig is volt mérgem, míg neki nem. Ellenben az is igaz, hogy sokkal inkább voltam vámpír, mint ember akkoriban, ahogyan a fiam is. Hisz míg Nessie egy ember és egy vámpír szerelmének gyümölcse, addig Edy már egy teljes és egy félvámpíré. Így tehát bármelyik lehet helyes. Rád bízom, hogy számodra melyik a könnyebben elfogadható.

– Értem, viszont mi van akkor, ha a második feltevés a helyes, és Nessie szervezetébe méreg kerül, akárcsak a tiédbe egykor, mikor visszaváltoztál? Nem lehet, hogy akkor ő is átváltozna? – töprengtem.

– Nem! – vágta rá túl határozottan, ami meglepett. Azután elmesélte, hogy nem sokkal Edward születését követően történt egy kis „baleset”, amikor is Szerelmem játék közben megsértette a fogával nővérét, akinek a szervezetébe egy kisebb mennyiségű méreg került. Persze rögvest kitört a pánik, azonban a várt hatás elmaradt. Ahogyan ők, én sem értettem, de a sok hihetetlen tény mellett ez már se nem osztott, se nem szorzott.

Sok volt ez így egyszerre, de nem csak nekem, így tartottunk egy pár percnyi pihenőt, ami igencsak ráfért mindkettőnkre. Míg kifújtam magam elgondolkodtam a jövőmön. Nekem sosem volt nagy családom, a szüleimen kívül csak a nagyszüleim voltak nekem, mégis, vagy éppen pont ezért, mindig is nagycsaládot szerettem volna, természetesen gyerekekkel. Aztán megismertem Edwardot, aki nem mindennapi fiú, ráadásul immáron már az életem részét képezte. Mellette még a szüleimről is képes voltam megfeledkezni, akikkel a kapcsolatom pedig mindig is jó volt. Azonfelül egy hétnél többet sosem töltöttünk távol egymástól, míg mostanában alig akartam hazamenni. A szerető szülői ölelés helyett is csak Edwardéra vágytam, pedig mindig is bújós típus voltam.

– Lebeszélnél róla, ha úgy döntenénk Edwarddal, hogy gyereket szeretnénk? – kérdeztem váratlanul.

– Ne gondolj szívtelennek, csak én ezt már átéltem, tudom mi, mivel jár. Egyébként meg nem valószínű. – Meglepett válasza. – Ha gyereket szeretnétek az a ti döntésetek, de ezt az elhatározást sem szabad elsietnetek, hiszen…

– Tudom, akár bele is halhatok – túrtam görcsösen hajamba és közben mélyet sóhajtottam. Megértettem Bella állását és nem is akartam semmit sem elkapkodni, csak épp tisztában akartam lenni a lehetőségeimmel, hogy mérlegelni tudjak. Hiszen Edward mellett az utolsó esélyem a gyerekre az előtt lesz, még mielőtt vámpírrá válom.

– Ez egy felelősségteljes döntés, akárcsak az, hogy olyan legyél, mint mi. Mindkettő komoly lépés és örökre szól!

– Tisztában vagyok vele, de abban már most is teljes mértékig biztos vagyok, hogy a fiaddal szeretném leélni a hátralévő időt, amit persze kicsit se bánnék, ha az idők végezetéig tartana – mondtam magabiztosan és arcomon akaratlanul is egy boldog mosoly tűnt fel.

– Tudod, az élet színtere egy nagy sakktábla, és mi mind egyszerű parasztok vagyunk rajta, míg meg nem találjuk a magunk királyát, aki mellett királynők lehetünk. Olyanok, akik bármire képesek lehetnek az életben, akárcsak a sakkmezőkön. Te nagyon hasonlítasz rám! – bazsalygott ismét, ami már kezdett hiányozni.

– Ezt bóknak veszem! – nevettem. – Tudod, nagyon féltem, azt hittem, majd mindent el fogsz követni, hogy lebeszélj, de te ehelyett csak rávilágítottál a dolgok kevésbé ismert oldalára. Felhívtad a figyelmem egyes tényekre, de a döntést meghagytad nekem, ezt köszönöm – hálálkodtam.

– Nem lett volna értelme a felesleges szócséplésnek lebeszélés címszó alatt, nem igaz? – Bólintottam. – Amúgy is úgy vélem, a fiam nem is választhatott volna jobban. – Láttam, tényleg őszintén gondolja és ez nagy megkönnyebbülést jelentett számomra. Karjaimat a nyaka köré fonva öleltem szorosan magamhoz, de miután Bella párszor finoman megveregette a hátam, majd zavartan megköszörülte a torkát, elengedtem. – Na jó, ha megígéred, hogy később leülsz és beszélsz Carlisle-lal, akkor most felírom neked az első háromhavi adagot, hogy mielőbb szedhesd. Hiszen jobb a bajt minél előbb megelőzni. Ugye, ki tudod váltani?

– Persze, nem gond. Holnap úgyis megyünk a lányokkal vásárolni, majd akkor kiváltom. És köszönöm! – néztem rá hálásan, majd mikor arra gondoltam, ha tényleg minden és mindenki úgy akarja, egyszer egy ilyen csodálatos anyósom lesz.