New Sun - Sunrise - 22. fejezet

22. REJTÉLYES MÚLT, AVAGY KI VAGY JACOB BLACK?

– BELLS!? Bells, Szerelmem!? – szólongatott Edward kétségbeesetten, de elhomályosult tekintetem először nem engedte láttatni arcát. Aztán ahogy fokozatosan kezdett kitisztulni látásom, kezdtek kirajzolódni körvonalai. A szobában sötét volt, a Hold fénye csak épphogy bevilágított. – Szerelmem, mondj valamit, kérlek! – könyörgött Kedvesem, és arca eltorzult az ijedtségtől. Szóra nyitottam szám, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Meg akartam nyugtatni, bár a fájdalom még mindig erős volt a nyakamnál. Aztán átfutott agyamon a gondolat, hogy át fogok változni, amitől szemeim menten kikerekedtek és gyönge légzésem zihálóvá vált. – Bells?! Kérlek, nyugodj meg! Minden… minden rendben lesz! Én… én hívok… hívok segítséget – hadarta zavartan, ide-oda kapkodva fejét, mintha tekintetével keresett volna valamit. – Mindjárt szólok valakinek – beszélt hozzám, hogy megnyugtasson. Lehemperedve rólam az ágy végébe húzódott, hogy a földről felvegye nadrágját, melynek zsebében ott lapult mobiltelefonja, de még mielőtt tárcsázhatott volna, megdermedt mozdulat közben.

– Ed… ward? – szólítottam akadozó lélegzettel, de meg sem rezzent. Aztán még mielőtt ismét megszólhattam volna, egy mély morgás hasított a csendbe. Nyomban tudtam, baj van! – Sze… szerelmem… kérlek! – igyekeztem ülő helyzetbe tornázni magam, de a nyakamba nyilalló fájdalom visszahanyatlásra késztetett. – Kérlek, fogd meg… fogd meg a kezem! – kérleltem még mindig szaporán véve a levegőt, de nem fordult meg. Pánikba estem! Egyfelől nagyon úgy tűnt, hogy nem került méreg a szervezetembe, bár ebben nem lehettem teljesen biztos. Másrészt viszont bármennyire is szerettem Edwardot, és ő is engem, abban nem lehettem száz százalékig biztos, hogyha most megharapna, képes lenne leállni. – Edward!? – szóltam ismét és már nem csak hangom remegett. Ekkor felém fordította fejét. Szemei éjfeketén csillogtak, arca eltorzult az erőlködéstől. Megrémisztett, de erőt véve magamon újra szóra nyitottam szám, miközben elvéve kezem a vérző ponttól ismételten meg akartam próbáltam felülni. Azonban ekkor Kedvesem torkából egy erélyes morgás szakadt fel, majd már csak azt láttam, hogy támadni készül. Ösztönösen hunytam le szemeim és szorítottam össze állkapcsom várva a fájdalmat és a… Már nem volt időm befejezni a gondolatot, mert Edward hangja ostorként csattant.

– Eressz el! – kiáltotta, mire felpattantak szemhéjaim. Szerelmem az ágy előtt állt, Emmett fogta le, nem minden erőfeszítés nélkül.

– Bells!? Bells, jól vagy? – aggodalmaskodott egy lágyabb hang mellettem, és csak akkor vettem észre, hogy Alice az ágyon ül, és épp betakar. Ismét szerelmemre pillantottam, aki bár még mindig próbált kitörni a szorításból, mintha már kissé nyugodtabb lett volna. – Edy, nyugodj meg! Próbálj meg nem lélegezni! Hallod? Gondolj Bellsre! – próbálkozott Alice és úgy tűnt, sikeresen.

– Edward! – szóltam elfúló hangon, mire Szerelmem morgásai szinte teljesen elcsitultak, és már nem akart kitörni. Tekintetébe ismét visszatért a fény, amivel az arcomat fürkészte. Fájdalmassá váltak vonásai, szépséges arca ráncokba futott, miközben végre valahára felhagyott a légzéssel.

– Bells! – ejtette ki nevem meggyötörten. – El… el kell mennem! Én… én megmondtam! Sajnálom… sajnálom, Szerelmem! – kért zavartan bocsánatot, majd kiszakítva magát Em szorításából kiviharzott a szobából. Hirtelen mellkasomhoz kaptam, mert a sajgó üresség, amit hagyott maga után rosszabb volt bárminél. Ismét szaporán kezdtem venni a levegőt, úgy éreztem, mintha kiszippantották volna az összeset a szobából.

– Nyugodj meg, Bells! Minden rendben lesz, lélegezz mélyeket! – csitítgatott Alice, majd miután megitatott velem egy pohár vizet, légzésem lassan, de helyreállt és kissé homályos tekintetem is kitisztult. – Jól van – mosolyodott el haloványan, majd az ágy másik oldalán toporgó Emmettre pillantott. – Menj utána és vidd haza! Ne engedd, hogy hülyeséget csináljon, és szólj Jaspernek. Ha Belláék hazaérnek, szükség lesz rá. Esmét pedig küldd át, mondd neki, hogy hozzon fertőtlenítőt és kötszert. Na, menj már! – utasította fivérét, aki miután felkapta Kedvesem széthajigált ruháit, vetett rám még egy pillantást az ajtóból, majd unokaöccse után eredt.

Esme nagyjából egy fél órára rá érkezett meg a kért dolgokkal, addig is Alice adott egy hálóinget és egy vizes törölközőt szorított a nyakamhoz, aztán elláttak. Jól gondoltam, nem került méreg a szervezetembe, bár jelenleg ez izgatott a legkevésbé. Egyes pillanatokban még arra is gondoltam, hogy talán minden jobb és könnyebb lenne, ha átváltoznék, de valami miatt ezt nem mertem hangosan is kimondani. Legbelül gyávának éreztem magam és ettől csak még jobban sírtam.

– Mégis mi történt itt, Bells? – kérdezte Alice egy kis idő múlva, mikor látta, hiába próbálkozik, nem fogok tudni elaludni. – Kérlek, bízz meg bennem és mondd el. Edy nem fogja, ahhoz túlságosan is jól nevelt, viszont így nem tudok nektek segíteni. Senki sem fog tudni, ha nem ismerjük a tényeket – győzködött.

– Csak… csak csókolóztunk – kezdtem és próbáltam higgadt maradni, mialatt figyelmemmel a lepedő szakadásait tüntettem ki. Fogalmam sem volt mikor történt, de abban biztos voltam, hogy Edward csinálta. – És hát… nos, te is tudod, hiszen már mondtam, hogy gyakorolunk, hogy összeszokjunk. Csak kényeztettük egymást, mígnem… nos, mígnem Edward máshogyan is szeretett volna, amitől egyszerűen megijedtem. Tudom, furcsa meg hihetetlen, mikor épp én akartam őt minél előbb az ágyamba csábítani, de így igaz. A testi vággyal most sincs semmi baj, én akarom őt, csak épp, amikor hozzám ért, egy pillanatra bepánikoltam. Aztán valószínűleg, sőt biztosan rendbe jöttem volna, csak… csak hát…

– Csak hát közbejött ez a baleset, értem – sóhajtottunk egyszerre.

– Jaj, Alice, én ezt nem értem! Hiszen szeretem, akarom Edwardot, és úgy éreztem, már készen állok rá, még ha most csak próbálkoztunk is, de nagyon úgy tűnik, mégsem. Ez annyira ellentétes érzés bennem, még magam sem értem – szipogtam, mire szorosan magához ölelt, aztán váratlanul megdermedt. – Alice? Alice?! – néztem fel rá, de a tekintete homályosan a távolba meredt. Bár igaz, sosem láttam őt még olyankor, mikor is látomása támadt, de most mégis tudtam, hogy ez a helyzet, hisz nagyjából épp így képzeltem el.

– Bocsáss meg, mit is mondtál? – rázott aprót fején pár pillanattal később.

– Mit láttál? – hagytam figyelmen kívül kérdését.

– Nem kell aggódnod, nincs semmi baj, de most el kell mennem. Esme itt marad veled, próbálj meg aludni, rendben?

– Edwarddal történt valami, igaz? – haraptam be alsó ajkam, hogy elfojtsam kétségbeesett nyögésem.

– Edy jól van, de most el kell mennem, hogy elrendezzem a dolgokat. Kissé idegesek, de nem lesz semmi baj. Ma estére maradj itt, és holnap megbeszélünk mindent – ölelt át gyorsan, majd kisietett a szobából.

Nem bírtam tovább visszatartani könnyeim, melyek aztán így hamar átvették fölöttem az uralmat. Arcomat a párnákba temetve zokogtam, miközben Esme mindvégig velem volt. A fejemet simogatta és altatódalt dúdolt nekem, míg végül el nem nyomott a kimerültség okozta álmosság. A reggel aztán hamar eljött, és miután kinyitottam a szemem, meglepetten pillantottam fel az ágy szélén ülő személyre.

– Jó reggelt, húgocskám! – köszöntött Nessie. Arca és szemei bánatosak voltak.

– És a többiek? Mi van Edwarddal? – kérdeztem nyomban, mindenféle illemet félretéve. Nessie nem szólt, csak sóhajtott, majd puha tenyerét arcomra helyezte, mire az emlékképek azonnal peregni kezdtek lelki szemeim előtt. Az emlékek, melyekben főként Edward és az apja szerepeltek. A dühöt még így is tisztán érzékeltem. Alice megpróbálta lenyugtatni a kedélyeket és azt, amit tőlem megtudott, elmondta. Én voltam a hibás, csakis én, Edward mégis magát okolta a történtekért. – Hogy van most Edward? – kérdeztem érdes hangon.

– Apa nagyon leszidta – felelte őszintén, ami tőr volt a szívembe. – De a helyzethez képest jól van. Aggódik miattad, ő küldött.

– Nem ő tehet róla, hidd el! Csakis én vagyok mindenért a hibás! Ő előre megmondta, hogy még nincs kész, de én erősködtem, és végül épp én voltam az, aki nem állt készen. Én tehetek mindenről, csakis én! – törtem ki ismét könnyekben.

Nessie igyekezett megnyugtatni, azt mondta, hogy nem történt semmi olyan, amit ne lehetne megoldani. Beletelt némi időbe, mire le tudtam csillapodni. Majd miután felöltöztem és Esme átkötötte a szépen hegesedő sebemet – amit Edward penge éles fogai ejtettek a nyakam vonalán –, Nessie átvitt a nagyházba. Ott már vártak ránk, és bár az idősebb Edward a gondolataimból tudhatta, mit akarok neki mondani, én mégis, hangosan is kimondtam azokat. Arca kifejezéstelen volt, még hangján sem érződött, hogy dühös lenne, de jól tudtam, hogy ez csak álca. Elmondtam, hogy mindenről csakis én tehetek és kértem, ne haragudjon a fiára, de ő azt felelte, hogy jogosan bünteti magát Edward, amiért hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Felelőtlennek nevezte, és mikor újra próbálkoztam azt mondta, hogy részben igazam van, ugyanis ez az egész mindkettőnk hibája. Haragudtam rá, amiért ennyire értetlen és csak szítja a bűntudatot Kedvesemben, amit egyáltalán nem is kéne éreznie. Még Bella se tudott a helyzeten javítani azzal, hogy mellénk állt. A férje hajthatatlan volt, és még rá is megharagudott, amiért nem csak felvilágosított és gyógyszert adott nekem, de úgymond biztatott minket és a kisházat is odaadta. Végezetül még azt is a fejünkhöz vágta – nekem és Bellának –, hogy tudhatnánk, hogy ha nekem bajom esik, akkor abba a fia belerokkan. És, hogy mi tehetünk majd arról, hogy ha az első útja Volterrába vezet. Nem értettem, ezzel mit akart mondani, de tudtam, valami nagyon komoly dolgot, ugyanis Bella teljesen kiakadt. Végül a férjével a szobájukba zárkóztak, én pedig bár ott voltak a többiek körülöttem, mégis úgy éreztem, magamra maradtam.

Nem akartam elveszteni Szerelmem! A fülemben apjának szavai csengtek, miközben szobája felé tartottam. Értsd meg, nem erőltethetsz semmit! Ha magadat veszélybe sodrod, abba ő is belehal! Reméltem, Edward is hallotta, hogy megígértem szüleinek soha többet nem erőltetek semmit, és addig várok, amíg csak kell, csak őt ne vegyék el tőlem. Bíztam benne, hogy hisznek nekem, és Kedvesem is.

– Edward?! – szóltam, miután megtöröltem a szemem és beléptem a szobájába, de nem fordult felém. Az ablak előtt állt, testtartása merev volt, kifelé bámult. – Edward, én annyira rettenetesen sajnálom, ami történt! Csakis én tehetek az egészről! Azt hittem, készen állok, de rá kellett jönnöm, hogy mégsem. Kérlek, ne marcangold önmagad, hiszen nem te tehetsz róla, és… és bocsáss meg nekem! – kértem visszanyelve könnyeim, de tekintetem így is fátyolossá vált. – Kérlek, ne büntess a gyengeségemért azzal, hogy elhagysz, mert tudom, abba mind a ketten beleőrülnénk. Nem akarlak elveszteni! – szipogtam, mire végül megfordult. Tekintete bánatosan fénylett, nem lépett közelebb. Legszívesebben a karjaiba omlottam volna, de tudtam, azzal csak rontanék a helyzeten, így nem moccantam.

– Bells… – kezdte, de közbevágtam.

– Szeretlek, Edward! Jobban, mint az életem, és pont ezért nem kell aggódnod, többet nem követek el semmiféle butaságot. Nem fogom megkockáztatni, hogy elveszítselek! Kérlek, mondj, szabj bármiféle feltételt, én elfogadom, csak ne hagy el! – kérleltem, mire közelebb lépett és ujjaival letörölte könnyeim.

– Nem akartalak bántani! – mondta szomorú arckifejezéssel, miközben leheletfinoman végigsimított arcélemen.

– Nem bántottál, nézd, jól vagyok! – mutattam végig magamon. – Egyedül csak a szívem fáj, amiért bánatot és szenvedést okoztam neked öröm helyett. Tudom, hogy Alice elmondta, hogy mi történt. Jaj, Edward én csak… – kezdtem volna magyarázkodásba ismét, bár igazából nem találtam a szavakat, de leintett.

– Ne szabadkozz! Bells, én boldog vagyok! Boldog, mert te velem vagy, szeretsz, és én viszont tehetem ezt nyíltan. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem akarlak másként is. Hiszen már maga ez a „gyakorlás” is túlszárnyalta minden a fantáziám, de amire a legjobban vágyom, amire mindennél nagyobb szükségem van, az te vagy! Nekem csakis te kellesz, semmi más! – fúrta mélyen tekintetét enyémbe, hogy szavainak nyomatékot adjon.

– Ez azt jelenti, hogy megbocsátasz? Hogy nem hagysz el? – kapaszkodtam abba a parányi reménybe, amit szavai keltettek bennem.

– Kis butám, hiszen ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled. Elvégre is én bántottalak és támadtam rád – rándult meg szája szeglete. Ismertem már eléggé, tudtam, hogy önmagát marcangolta és undorodott is magától, pontosabban szörnyétől.

– De hiszen én nem haragszom semmiért, soha nem is tettem! Én szeretlek, és nem akarom, hogy elhagyj! Ugye velem maradsz? – kérdeztem félszegen, remegő hangon.

– Én is szeretlek, Bells, remélem, ezt tudod! És igen, veled maradok, de csak egy feltétellel! – mutatta fel jobb keze mutatóujját.

– Elfogadom! – vágtam rá még az előtt, hogy elmondhatta volna, mi is az.

– Várd meg a feltételt!

– Nem érdekel mi az, elfogadom! – makacskodtam, csak, hogy láthassa, mennyire komolyan gondolom.

– Rendben, de én azért mégiscsak elmondanám. Szóval a feltételem a következő… – kezdett bele, majd egy mélyet lélegzett, mielőtt folytatta – Az önfegyelmemtől függetlenül, még ha az előbb is megengedné, tizennyolc éves korodig biztosan nem fog köztünk történni semmi. De persze, ha úgy adódik, hogy még akkor sem érzem úgy, hogy biztonságos, akkor tovább várunk. Ez a legfőbb feltételem!

– Mondtam már, hogy elfogadom – biztosítottam róla.

– Hidd el, hogy nagyon szeretlek, épp ezért sem akarlak bántani.

– Tudom, Szerelmem, tudom! – mondtam, majd közelebb hajoltam, hogy csókot kérjek, de hátrébb húzódott tőlem.

– Ezentúl többek közt azt is én szabom meg, hogy mikor csókolózunk! – jelentette ki, mire megrémültem. Hiszen hogyan is bírhatnám ki a csókjai nélkül?!

– Hogyan? – kérdeztem döbbenten, elfúló hangon.

– Elfogadod vagy sem? – hangja még mindig jelentőségteljes volt.

– El, de…

– Bells, ez nekem most egyszerre sok volt. Tegnap este elvesztettem minden önmagamba vetett hitem, az önuralmamról nem is beszélve, ami oly ingataggá vált, mint egy kifeszített kötél a szélben. Időre van szükségem, hogy mindezt visszanyerhessem.

– Rendben legyen így, ha neked ez kell. Akkor gondolom, most meg se csókolhatlak, igaz?

– Most nem! – mondta, mire úgy éreztem, tört döftek ismét a mellkasomba. – Sajnálom, talán jobb is, ha mész.

– Máris? – néztem rá meglepetten.

– Igen, és csak, hogy ne lepődj meg, előre közlöm, hogy egy jó ideig még biztosan nem töltöm veled az estéket. – Ért egyik csapás utána a másik. Azt kívántam, bárcsak egy rossz álom lenne ez az egész, amiből hamarosan felébredhetnék és odabújva Kedvesemhez csókokkal hinthetném be ajkait. Ám hiába csíptem meg magam titokban, csak nem ébredtem fel, így hát bele kellett törődnöm, hogy ez igenis maga a zord valóság.

– Edward… – szedtem szaporán a levegőt.

– Bells, kérlek, értsd meg, nem bírnék most még veled lenni, időre van szükségem… sok időre!

– Azt ugye tudod, hogy ezt hívják emberkínzásnak?! – szűrtem a szavakat fogaim közt, némi haragot érezve.

– És te tudod, hogy mit hívnak vámpírkínzásnak? – vágott vissza könnyedén, ezzel sarokba szorítva.

Az elkövetkezendő egy hét maga volt a földi pokol. Ahogy Edward előre megmondta, sok időre lesz szüksége ahhoz, hogy újra bízzék önmagában annyira, hogy minden olyan lehessen, mint a főpróba előtt volt. A szüleim ebből persze mit sem vettek észre, hiszen jól titkoltuk. Edward minden reggel szokásosan eljött értem, majd iskola után egyből hazahozott, annyi változtatással, hogy a kocsiban is mindig volt velünk valaki a családjából, ahogyan az iskolában is. Talán Emmett volt a legrosszabb gardedám, legalábbis ha azt vettük alapul, hogy míg mi Kedvesemmel borzalmasan éreztük magunkat minden egyes percben, ő ugyanúgy viccelődött, mint addig. De legalább nem viselkedett velem másként, nem úgy, mint Szerelmem apja, aki bár nem utált, de legalábbis haragudott rám. Ahogyan az egyre barátiabb kapcsolatom Rosalie-val is megsínylette a helyzetet, bár nem romlott meg, de nem is javult tovább. Mind a ketten kedveltek engem, de nagyon szerették Edwardot, bár ez igaz volt a többiekre is, akiken noha ugyancsak érződött a mostani állapot, mégsem bántak velem másként, ami jól esett. Velük majdnem minden ugyanolyan volt, mint addig, bár Jaspernek nehezebb volt a közelemben lennie, ugyanis rá többszörösen hatott borongós hangulatom.

Edward még vasárnap azt mondta, ezentúl ő szabja meg, mikor csókolózunk, és ez így is lett. Ennek a „szabálynak” – amit nekem feltétel nélkül el kellett fogadnom – volt „köszönhető”, hogy szerda délutánig egyszer sem érintettük egymás ajkait. Akkor is csak egy könnyed búcsúcsóknak indult az egész, mikor is hazavitt az iskolából. Ám mindkettőnket azonnal elragadott a szenvedély, aminek hevességétől Kedvesem megijedve ismét felfüggesztette eme édes tevékenységet. Hiába mondtam neki, hogy nem lesz baj, hajthatatlan volt és folyton azt ismételte, hogy fél, újra bántani fog, ha elragadja a hév, és azt nem akarja. Így hát az utána lévő három napban összesen kétszer csókolt csak meg, bár az inkább volt nevezhető egyszerű szájra puszinak.

Mindeközben otthon is zajlottak az események, melyek teljesen felzaklattak, a már így is válságos állapotomon csak még jobban rontva. Még akkor szerda este, a mondhatni rosszul sikerült csókot követően apám a vacsoránál elújságolta, hogy Denverben, Colorado államban sebészt keresnek és, hogy ő is kapott egy elég jó ajánlatot, amit szeretne velünk megbeszélni, hogy elfogadjon-e. Én persze rögvest felpattantam az asztaltól és hisztérikusan közöltem vele, hogy ezt nem teheti meg velem, hogy nem mehetünk el innen, hiszen nekem itt van most már az otthonom, és itt van Edward is. Majd zokogásban törtem ki, aminek a vége az lett, hogy még el is ájultam.

Életem során már annyit költöztünk, hol ezért, hol azért, ide viszont a nyugalom miatt jöttünk, amire elsősorban épp apámnak volt szüksége, és akkor most, mikor már megszerettem a helyet, és már minden ideköt, akkor bejelenti, hogy lehet, elmegyünk. Kikészültem, és mikor magamhoz térve apám újabb próbálkozása is hasztalannak bizonyult, hogy nyugodtan, értelmesen beszélje meg velem a dolgot, végül mindketten rábólintottak a maradásra.

Ezután apám még akkor este megírta a válaszlevelet, melyben megköszönte a lehetőséget és azt, hogy nem él vele. Amire másnap délben jött is a visszajelzés. Azt írták, szomorúan vették tudomásul a döntését, majd egy kicsivel nagyobb fizetés ajánlásának reményébe újra bepróbálkoztak, végül mikor apám azt is elutasította, megkérték, gondolkozzon még egy kicsit az ajánlaton. Szerencsémre viszont úgy tűnt, a szüleim megértették, hogy mi a helyzet és többet nem is beszéltünk róla. Amit csak azért nem mondtam el Edwardnak, mert nem akartam még őt is felzaklatni ezzel, még több gondot okozva magunknak. Így is volt elég bajom, hisz az a láthatatlan határ, ami köztünk húzódott rideg volt és áthatolhatatlan. Vasárnapra – ami pontosan egy hetet jelentett – úgy éreztem, nem is bírom tovább, hogy én bele fogok őrülni ebbe az egészbe, amikor is Edward bejelentést tett.

Reggel még nem gyanítottam semmit, mikor is a héten először vitt el magukhoz, de mikor megláttam a családja minden egyes tagját a nappaliban összegyűlve már sejtettem, hogy valami baj van. Aztán jött a megrázkódtatás, a sokk, a kiakadás, kifakadás és a kérlelés, míg Szerelmemnek igencsak nyugtatnia és magyarázkodnia kellett. Elmesélte, hogy egyszer régen már történt vele hasonló, mikor is majdnem megölt egy lányt, Carolynt. Akkor hosszú gyógyuló folyamaton kellett végigmennie, mert rossz felől közelítette meg a dolgokat, de ezt már csak miattam sem szeretné. Így azt mondta, arra a döntésre jutott, hogy egy kis időre – közel két hétre – elmegy, hogy kiszellőztethesse a fejét, rendbe tehesse magában a dolgokat, valamint a gondolatait, és aztán újult erővel visszatérhessen hozzám. Ami után persze még vissza kell nyernie az önmagába vetett hitét és az önfegyelmet is újra, lassan, fokozatosan kell majd felfejleszteni annak végleges formájára. Azonban akkor legalább már reményei szerint olyan lesz minden, mint miután összejöttünk.

Zokogtam, nem akartam elereszteni, még ha meg is esküdött mindenre, hogy visszajön és addig is telefonon beszélünk. Ám mivel ebbe a döntésébe nem lehetett beleszólásom, így egy csókot– amolyan igazi, érzéki, de nem túl szenvedélyest – követően nyomban el is indult. Azt mondta, Alaszkába megy az unokatestvéreikhez – legalábbis akiket azoknak tekintettek, és akik ugyancsak vegetáriánus életmódot folytattak –, a Denali klánhoz. Úgy éreztem, a fejem felett összecsaptak a hullámok, és bár jogtalan büntetésként éltem meg ezt az egészet, eszem valahol tudta, megérdemlem.

Nessie igyekezett vigasztalni, míg szülei elkísérték egy darabon fiukat. Alice sem maradt a házban, ő Jasperrel tartott, aki nem bírt ebben az állapotomban a közelemben maradni, amit nagyon is megértettem, csak épp, én nem voltam képes távolt maradni önmagamtól. A többiek szétszóródtak, nem igazán figyeltem most rájuk, ahogyan arra sem, hogy könnyeimmel teljesen eláztattam nővérkém szép ruhájának vállrészét.

Kora délután fele járhatott már az idő – mert Esme ebéddel kínált, amihez semmi kedvem sem volt –, mikor is már nem emlékszem hogyan, de szóba került Nessie volt barátja. Persze ez rögvest felzaklatta, de végül erőt vett magán és annak ellenére, hogy mondtam, nem kell beszélnünk róla, mesélni kezdett. Most szerencsére sokkal nyugodtabb volt, mint mikor először került szóba a kapcsolatuk, bár így sem volt könnyű beszélnie a történtekről.

– Ezt a karkötőt még tőle kaptam, az első karácsonyomra. Ez egy Quileute féle jegyajándék, amolyan elkötelezettség szimbólum – mutatta felém a bal csuklóján viselt tekervényesen font karkötőt, melyet ugyan már láttam, de sosem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

– Azt mondtad, Quileute? – kérdeztem némileg meglepetten, miután eszembe jutott Rosalie mesélje a farkasokról, akik igazából Quileute indiánok.

– Igen! Ő egy vérbeli Quileute indián, egy… alakváltó.

– De hiszen ők nem az ellenségeitek? – értetlenkedtem tágra nyílt, még kissé könnyes szemekkel.

– Emlékszel, mikor azt mondtam, én vagyok Capulet, ő pedig Montague? – kérdezte és nekem nyomban leesett minden.

– Tényleg ezt mondtad! De én… én azt hittem, ez csak amolyan szófordulat. Némi túlzás – pironkodtam. – Hát akkor az is igaz, hogy több évtizede volt? – idéztem fel magamban az akkor elhangzottakat, már amire emlékeztem.

– Igaz, pontosabban szeptemberben volt kereken nyolcvan éve.

– Az… az nem lehet, hiszen te magad épp ennyi idős vagy – összezavarodtam.

– Pedig így van – sóhajtotta, majd kérte, helyezzem magam kényelembe, hogy elmesélhesse élete történetét. Rose-tól a múltkor azt már megtudtam, hogy a La Push-i rezervátumban élő Quileute indián törzs férfi tagjainak többsége képes az alakváltásra. Ezt Nessie csak annyival egészítette ki, hogy ez egy öröklött tehetség az őseiktől, mondhatni egy genetikai rendellenesség, mely náluk farkas alakban jelenik meg. – Képzelj el egy csodaszép, óriási, vörösesbarna farkast, hatalmas sötét szemekkel – kérte áradozva, majd tenyerét arcomra helyezte, hogy élethű képekben is láthassam. – Hát ő lenne az én farkasom… – villant fel előttem egy szép, ugyanakkor kissé félelmetes állat képe – …ő Jacob Black! – váltott volna az emlékkép egy férfi alakjára, de a neve hallatán menten hátrahőköltem, kiszakítva magam a látomásból. – Minden rendben, Bells? – aggodalmaskodott nővérkém, de én csak elkerekedett szemekkel bámultam rá.

Ez a név… Jacob Black… Annyira ismerősen csengett. Az igazi nagypapámat is épp így hívták… De nem, ő nem lehet, az képtelenség! Még ha nem is egy szokványos név, ő nem lehet, hiszen… – Számoltam gyorsan utána, de sehogy sem stimmeltek az évszámok, így kissé megnyugodtam. Hisz, hogyan is lehetne az én nagyapám Nessie nagy szerelme?! Az képtelenség!

– Persze, minden rendben! És… mit tudsz, mi lett vele? Mármint, ugye elég rég volt, gondolom ő már… – húzogattam ajkam, nem akartam kimondani a nyilvánvalót, már csak nővérkém miatt sem.

– Nem! – csattant fel, majd elszégyellte magát, amiért felemelte a hangját. – Nem, Jake nem… ő nem… – Maga sem tudta kimondani azt a bizonyos szót… meghalt.

– Nyugodj meg, Nessie, kérlek! – tettem kezem vállára, hogy pár simító mozdulattal igyekezzem lecsitítani. – Nem akartalak felzaklatni, csak hát… te magad mondtad, hogy milyen rég volt, és hát… – dörzsöltem tarkóm zavaromban, miközben úgy véltem, jobb lett volna, ha csendben maradok.

– De Jake nem! Biztos vagyok benne, itt belül érzem – tette kezét a szíve fölé –, hogy ő még most is… most is él! – csuklott el könnyekkel átitatott hangja, miközben szemeiben is megjelentek a bánat jelei. – Tudod, a farkasok nem öregednek, ha rendszeresen átváltoznak, csak ha feladják ezt a létformát, válnak ismét halandóvá. Addig ők is halhatatlanok, csak épp velünk ellentétben sebezhetőek, bár gyorsan gyógyulnak. Jacob tizenhat évesen vált farkassá. Fizikailag huszonöt évesnek felel meg most is, ugyanakkor idén töltötte be a kilencvenhatot.

A lélegzetem is elakadt a hallottaktól. Nem, az nem lehet, a nagyapám nem volt holmi farkas, a neve, anyám vezetékneve csak véletlen egybefüggés lehet! Az én nagypapám, akit sosem ismerhettem, mert még akkor meghalt, mikor anyukám hétéves volt, nem lehet egy és ugyanaz a személy. Ez csak fáradt elmém kitalációja, ahogyan… – győzködtem magam, de akkor bevillant ama régi abszurdnak vélt gondolatom, miszerint Belláék az igazi szülei Szerelmemnek és Nessie-nek. Ami bármennyire is elmeszüleménynek tűnt akkor, végül igaznak bizonyult… De nem, az kizárt! – tiltakoztam még mindig magamban és aprót ráztam fejemen.

– De ha… ha Jacob nem öregszik, akkor miért nem lehettetek együtt? – böktem ki a kérdést, miközben igyekeztem leplezni a bennem tornádóként kavargó gondolatokat és érzéseket. – Hiszen azt mondtad, hogy nagyon szerettétek egymást. Vagy talán az volt a gond, hogy ő más? Mert ha igen, akkor miért nem változtattad át őt? – zúdítottam rá kérdéseim.

– Mert ez nem ilyen egyszerű! – sóhajtott fájdalmasan. – Na, jó, azt még tudnod kell, hogy a farkasok, ha megtalálják az igazit, a lelki társukat, akkor abba bevésődnek. Ez nem teljesen olyan, mint a szerelem első látásra, hiszen itt ez az érzés csak később alakul ki. Ez valami sokkalta erősebb dolog! Onnantól, hogy egy farkas bevésődik valakibe, az a személy lesz számára a legfontosabb a világon, nélküle képtelen lesz létezni!

– Bocsáss meg, Nessie, de most már tényleg nem értem – zavarodtam még jobban össze.

– Tudod, miután megszülettem, Jake meg akart ölni engem, mert azt hitte, anyám miattam halt meg. Persze anya nem halt meg, csak Jake azt hitte, hogy nem fog sikerülni az átváltoztatás, és ezért azon akart bosszút állni, aki miatt elvesztette őt.

– Elvesztette? Ezt, hogy érted?

– Talán kissé morbid, de mindenesetre furcsa lehet más számára, hogy Jacob szerelmes volt egykor, még születésem előtt az anyámba. – Megdöbbentett a tény, köpni-nyelni nem tudtam. – Én megmondtam! – emlékeztetett. – Ezért akart megölni, azonban mikor már éppen arra készült, hogy rám támadjon, találkozott a tekintetünk és azonnal bevésett! Onnantól fogva, ha csak tehette, egy percre sem hagyott magamra. A szüleimnek eleinte persze nem igazán tetszett a dolog, de igyekeztek megbékélni a helyzettel. Azonban a törzse és a farkasok még nehezebben tudták megemészteni és elfogadni. Először csak védelmező, féltő szeretet volt ez részéről, amolyan testvéri, de ahogyan cseperedtem, úgy alakult át ez mélyebb érzésekké. Belém szeretett, ahogyan én is ő belé. – Futott át egy vidám mosoly arcán, majd vonásai ismét szomorúvá váltak. – Te is tudod, hogy én és Edy is milyen hamar felnőttünk, alig hét év alatt kamaszok lettünk és meg is ragadtunk abban az állapotunkban. Bár igaz, akkor még nem voltam kész nő, mikor ráébredtem az érzéseimre, de onnantól kezdve nem voltam képes megálljt inteni nekik, és szerencsémre Jake sem csak védeni, hanem birtokolni akart attól fogva. Ám ez csak tetézte a bajt! – sóhajtott.

– Mi történt? – kíváncsiskodtam, bár eszem azt mondta, hagyni kéne az egészet, hiszen Nessie-nek így is nehéz, nem még beszélnie róla.

– Nem történt semmi, csak épp… – nyelte vissza könnyeit. – Ennek az egész bevésődésnek nem csak az a lényege, hogy megtalálják azt a személyt, akit a sors nekik rendelt, hanem az is, hogy rátaláljanak arra az egyetlen személyre, aki a legalkalmasabb a számukra, hogy továbbörökíthessék a farkas gént. Az utódnemzés az egyik legfontosabb a farkasoknál, az, hogy tiszta, erős gének mehessenek tovább, fenntartva ezzel a fajt. Hiszen nem hagyhatják, hogy a mi fajtánk a népüket és az embereket veszélyeztesse. És hát valljuk be, ki akarná azt, hogy egy alakváltónak és egy vámpírnak utódjai legyenek? – tette fel a költőinek szánt kérdést, mely úgy hatott rá, mintha a világ legsavanyúbb citromába harapott volna. – De ez mindegy is lett volna, hiszen amúgy is lehetetlen! – motyogta az orra alatt, majd mélyeket lélegzett és folytatta. – Egyrészről ott volt a törzse, akik bár tudták, Jake nem tehet róla, hogy éppen belém vésődött, és annak ellenére, hogy próbálták elfogadni a kialakult helyzetet, mégsem tudták teljesen és így nem is nézték igazán jó szemmel a kapcsolatunkat. Másfelől pedig ott volt az én családom, akik Rosalie kivételével bár elfogadták Jacobot, mégsem volt azért minden felhőtlen. Jake igyekezett mindenkinek megfelelni. A népének, a falkájának, a családomnak és persze nekem is, de ennyi mindennek lehetetlen volt egyszerre – szipogta. – Aztán persze ott volt az is, hogy ilyen sok vámpírral a közelben az alakváltók számának növekedése elkerülhetetlen volt. Így egyre több fiatal indiánfiú változott át, aminek egyáltalán nem örültek a rezervátumban. Azt akarták, menjünk el, és bár Jake győzködte őket, hogy nem jelentünk veszélyt, mi mégsem maradtunk. Noha igaz, így is csak idő kérdése volt, hogy mikor állunk tovább, de ez felgyorsított mindent.

– És miért nem változtattad át? Ő nem akarta? – kérdeztem ismét rá, ugyanis az előbb nem kaptam választ, pedig érdekelt a miértje.

– Nem, nem erről van szó! Egyszerűen azért, mert nem tehettem. Bár viccesen hangzik, de Jacob nem szívleli igazán a vámpírokat, ám nem ez volt a fő akadály. Hanem az, hogy ez fizikailag egyszerűen lehetetlen, ugyanis a farkasok nem úgy reagálnak a vámpírméregre, mint az emberek – vett egy mély lélegzetet ismét, mielőtt folytatta. – Rájuk nézve a mérgünk halálos!

– Oh! – szisszentem fel és hátrahőköltem ültömben. Úgy sajnáltam Nessie-t, borzalmas lehetett neki elvesztenie azt, akit szívből szeretett. Fogalmam sem volt, én mit tennék, ha elveszteném Edwardot. Valószínűleg abba belepusztulnék, vagy legalábbis beleőrülnék.

– Mindennek a tetejébe, csak hogy még színesebb legyen a paletta, miért is nem lehettünk boldogok együtt, megjelent Nahuel. Ő szintén félvér vámpír, akárcsak én, akire talán nem túlzás azt mondani, hogy mindannyian az életünket köszönhetjük. De ez egy másik és hosszú történet, majd egyszer elmesélem – legyintett. – A lényeg úgy is az, hogy Nahuel amióta csak ismer, érdeklődik irántam. Persze engem ő nem érdekelt, de Jake-et dühítette, ha a közelemben volt. Tisztán látszódott, hogy féltékeny volt rá – nevetett, felidézve az emlékeket, majd egyik pillanatról a másikra ismét elkomorult. – Aztán egyszer felvetette, hogy Nahuel lehet, mégiscsak jobban illene hozzám, mint ő. Persze én azonnal hallgatásra intettem, kértem, ne butáskodjon, hogy ne is mondjon ilyet, de most már tudom, hogy nagyon is komolyan kellett volna vennem mindenegyes szavát – tapasztotta kezét szájára, miközben a néma zokogás már nem csak vállait, de egész valóját rázta.

– Abbahagyhatjuk, ha gondolod – ajánlottam fel, de ő csak megrázta a fejét.

– Nem, jól vagyok, és már úgy sincs sok hátra – törülte meg szemét, és mélyeket lélegzett, hogy folytatni bírja. – Pár nappal a hetedik születésnapomat követően, este beosont a szobámba. Azt mondta, hogy egymás életéhez tartozunk és, hogy ezen semmi sem változtathat, ahogyan az érzésein sem, hiszen ő is nagyon őszintén és mélyen szeretett. Megkért, hogy ne szálljak szembe a családommal miatta. Aztán egy hosszú és forró csókot követően távozott az ablakon át, ahogyan jött, de még előtte azt mondta, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb. Akkor nem értettem, mire célzott ezzel, de aztán…– Képtelen volt befejezni a mondatot, mert a könnyei záporesőként kezdtek hullani szépséges csokoládébarna szemeiből. Szorosan öleltem magamhoz, hogy jelenlétemmel és hátát cirógatva megvigasztalhassam, már amennyire az lehetséges a tények fényében.

– Jól van, Nessie, sírj csak, ha attól jobb lesz. Nincs semmi baj! – nyugtatgattam.

– Nagyon szeretem, Bells, mindennél és mindenkinél jobban szeretem Jacobot! Sosem szűntem meg szeretni őt, és soha nem fogom feladni a reményt, hogy egyszer újra velem lesz. Hiszen nem szűnhetett meg szeretni engem, elvégre is a lenyomata vagyok! – zokogta vállamra borulva.

– Tudom Nessie, tudom – motyogtam, miközben még mindig az a képtelen gondolt járt a fejemben – aminek bár kicsi volt a valószínűsége –, hogy lehet, az én nagyapám és nővérem szerelme egy és ugyanaz a személy! … Nagyon bíztam benne, hogy ez csak az én eszement elmém agyszüleménye, már csak barátném miatt is. Hiszen ha tényleg ugyanarról a Jacob Blackről van szó, akkor menthetetlenül összetörik a szíve. Ugyanis, ha a nagyim igazat mondott, akkor az én nagypapám már réges-rég itt hagyott minket, és az akkor azt jelentené, hogy soha többé nem térhet vissza Nessie-hez.

Jó ideig sírt nővérkém, még én is megkönnyeztem, aztán még mielőtt Alice visszatérve felajánlotta, hazavisz, Nessie még elmondta, hogy Edward nem tud erről az egészről, és szeretné, ha nem is mondanám el neki. Mi sem természetesebb, megígértem neki. Bár majd kifúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy miért is nem tudhat Szerelmem róla és, hogy egyáltalán hogyan bírta ennyi ideig eltitkolni előle, mégsem kérdeztem rá tapintatosságból. Azonban hazafelé Alice-ből kiszedtem ezen ok miértjét.

Először csak nagyáltalánosságban beszéltünk a dolgokról. Azt mondta, amit már én is sejtettem, hogy Edward nem kedveli a farkasokat, ami enyhe kifejezés volt, de szerencsére mindannyiukat kötötte a szerződés, így nem árthatnak egymásnak. Aztán elmondott még pár érdekes dolgot, míg végül rátért a lényegre, Jacob Blackre. Alice arcán nem láttam semmiféle undort, miközben elmesélte, hogy Kedvesem mennyire gyűlöli Jake-et az egykor elkövetett tetteiért. Nem értettem, hiszen sosem ismerte személyesen, csupáncsak a családjától, főleg Alice-től hallott róla, miket tett. Már én is tudtam, hogy szerette egykoron Bellát, és megértettem, hogy a szerelem nevében sok butaságot követett el, amivel esetlegesen nem kis fájdalmat okozott Szerelmem szüleinek. És persze bonyodalmakat és sok bosszúságot a családjának. Ám még mindig nem volt teljesen világos, hogy ezen tények fényében miért is gyűlöli őt olyannyira, amire csak hab volt a tortán az, hogy ő is egy az ellenségeik, a farkasok közül.

Aztán Alice folytatta és én tágra nyílt szemekkel, sokkosan hallgattam őt. Megkaptam a választ a kérdésemre, mely cseppet sem hangzott jól. Az Alice által mondottakból leszűrve most már biztos voltam benne, Edward a szüleivel történteken felül azért gyűlöli Jacobot annyira, mert nem tudja a teljes igazságot. Hiszen csak annyit tud, az a férfi meg akarta ölni a nővérét, majd ennek ellenére a családja megbocsátott neki mindent, mivel Nessie kérésére a bevésődésről és a szerelmükről mit sem mondtak neki a többiek. Nővérkém el akart felejteni mindent, még ha ez aztán nem is sikeredett neki. És mikor már lett volna ereje hozzá, hogy beszéljen róla a testvérének, ő akkora már olyannyira utálta Jacobot, hogy képtelen volt megmondani az igazat vele kapcsolatban. Rossz volt ezt hallani, de nem annyira, mint azt, mikor Alice Kedvesem szavait idézve azt is elmondta, hogy ő sosem fog neki megbocsátani és, hogy ha tehetné, biztosan kihívná őt egy vérre menő küzdelemre.

Fájt a fejem a sok kínzó, új információtól, miközben magamban, kétségbeesetten azért imádkoztam, hogy Jacob ne legyen a nagypapám. Elvégre is Edward annyira gyűlölte őt a hallottak alapján, hogy már előre féltem tőle, mi lenne akkor, ha kiderülne, hogy gyűlölete tárgyának az unokája vagyok.

Nem sokkal később barátném kitett a házunk előtt – persze csak miután sikerült úgy, ahogy lenyugodnom –, így még hazaértem az anyám által mostanában bevezetett – és szerinte sokkalta egészségesebb – korai vacsorára. Persze az egészséges kajákat apám már nem díjazta annyira, így anyám megpróbált úgy főzni, hogy neki is jó legyen. Ma zöldséges marhasült volt, ami épp akkor lett kész, mikor megérkeztem. Gyorsan megterítettünk, és már épp nagyszüleim felől kezdtem el kérdezősködni, mikor is csengettek a bejárati ajtón.

Nem voltam ma valami jó formában, de ez érthető is volt Szerelmem távozása után, és ez a járásomon is meglátszott. A lajhár fürgébb volt jelenleg nálam, az ajtó előtt álló illető pedig türelmetlen. Így míg odaértem, vagy háromszor megnyomta meg a rikácsoló hangot adó gombot, ami igencsak idegesített. Fel is húztam kissé magam, így nagy hévvel téptem fel az ajtót, hogy ne túl szívélyesen fogadjam az illetőt, de ledöbbentem.

– Te? Itt? – néztem értetlenül, kikerekedett szemekkel kései látogatónkra.