New Sun - Sunrise - 21. fejezet

A fejezet enyhén 18-as korhatárú, olvasása csak saját felelősségre!

21. ÉDES CSÁBÍTÁS

MIUTÁN GYORSAN KISZALADTAM A FÜRDŐBE, AHOL MEGBIZONYOSODTAM RÓLA, Edwardnak igaza volt, elintéztem a szükséges teendőket, majd a kád szélére lehuppanva mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni magam.

Mostanában annyi minden történt, így cseppet sem csodáltam, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy a ciklusomat figyeljem. Pedig egy vámpír barát mellett a női gondokra igencsak figyelnem kellett volna. Meglepetésként ért, hogy ma volt itt az ideje, de nem annyira, mint a tény, hogy Edward ahhoz képest, mennyire csábítja őt a vérem, milyen jól viselte mégis a helyzetet. Bár látszott, kétségbeesett, mégis fegyelmezett volt. A légzést is nyomban abbahagyta és akkor is nyugodt maradt, mikor eleresztettem, hogy kijöhessek a fürdőbe.

Miután úgy, ahogy megnyugodtam – és reméltem, Edward is –, visszaindultam a szobába, azonban még mielőtt kinyithattam volna az ajtót, eszembe jutottak a doki szavai. Carlisle azt mondta, hogy a mielőbbi védelem érdekében az első bajos napomon kezdjem meg a gyógyszer szedését. Ledermedtem, nem tudtam, mit is tegyek. Jelenleg nem voltam abban az állapotban, hogy a jövőbeni együttlétünkre gondoljak Edwarddal, de tudtam, éreztem, a történtek ellenére is még mindig szeretném. Így hát nagyot sóhajtva visszaléptem, majd bevettem az első pirulát.

– Minden rendben? Jól érzed magad? – kérdezte aggódón, miután helyet foglaltam az ágyon.

– Persze, ne nyugtalankodj! – csikartam ki magamból egy halovány mosolyt, hogy megnyugtassam. – Edward – kezdtem, miközben egyik kezemmel beletúrtam kócos, bronzvörös hajába, és tincseivel játszadoztam –, azt ugye tudod, hogy tényleg véreztem, de te mégsem vesztetted el az önuralmad?

– Csak mert a képességed segített – fénylett némi bánat szemeiben.

– Ez így nem teljesen igaz! – tiltakoztam. – Hiszen épp te magad mondtad a múltkor, hogy bár ilyenkor nem vonz a vérem illata, mégis az eszed tudja, mennyire csábító is. Amikor pedig az imént elengedtelek, hogy a fürdőbe menjek, csakis az önfegyelmednek köszönhetted, hogy nem hagytad magad elcsábulni. Hogy nem vettél egész mostanáig levegőt, csak, hogy ne történhessen még véletlenül se baj. Büszke vagyok rád, Szerelmem! – suttogtam és orrom övéhez érintettem. Ám mikor Edward lassan megpróbálta száját enyémhez érinteni elkaptam a fejem. – Kérlek, ne! Sajnálom, de… ez most még korai, még nem megy – néztem rá bocsánatkérőn és szemeimben újra összegyűltek a könnyek, mire Edward szorosan magához ölelt.

– Sssh! Semmi baj! Ne szabadkozz, megértelek és ígérem, nem próbálkozom többet. Várni fogok, ameddig csak kell, amíg úgy nem érzed, újra készen állsz rá. – Hálás voltam neki, de megnyugvást ez sem hozott. Féltem, hogy most már mindörökre rányomja bélyegét a kapcsolatunkra ez az eset.

– Valamit el kell mondanom – szólaltam meg pár perccel később, mire abbahagyta ringatásom és elengedve, tekintetét mélyen enyémbe fúrta. – Én… elkezdtem gyógyszert szedni.

– Mégis miféle gyógyszert? – meredt rám értetlenül.

– Fogamzásgátlót! – feleltem, mire jól láthatóan ledermedt, és még tekintete is elhomályosult. – Edward, mi még nem vagyunk készen egy gyerekre, még nem! De persze később, ha már tudatosan szeretnénk családot alapítani, az már más lesz – fogtam magyarázkodásba, de megállított.

– Nem, nem igazad van! Viszont meg kell, hogy kérdezzek valami fontosat – keményedtek meg vonásai, mire megijedtem. – Bells, te… te elhagynál engem, hogy más férfitől lehessen gyermeked, ha tőlem nem lehet?

– Hogyan? – kaptam torkomhoz, mert úgy éreztem, mentem megfulladok a döbbenettől, amit kérdése okozott. – Nem! Persze, hogy nem! Mégis, hogy gondolhatsz ilyeneket? Edward, én szeretlek! Sose hagynálak el, soha, de soha, soha, soha… – kántáltam üvöltve és már majdhogynem szédültem, ahogy fejemet ráztam hozzá hevesen.

– Bells, Szerelmem kérlek, nyugodj meg, még a végén rosszul leszel! – fogta két keze közé arcomat, melyen lassan gördülve folytak végig könnyeim. Sok volt már ez nekem, túl sok!

– De mégis, hogy kérdezhetsz, egyáltalán, hogy gondolhatsz ilyenekre? Vagy talán kételkedsz az irántad érzett szerelmemben?

– Nem, nem dehogyis! Meg sem fordult a fejemben, egyszerűen csak tudnom kell. Hiszen tisztában vagyok vele, hogy nőként szeretnél egyszer anya lenni – magyarázkodott, mire közbevágtam.

– Nem érdekel a gyerek, engem csakis te érdekelsz, hallod? Csakis te! – fúrtam mélyen könnytől fátyolos tekintetem övébe.

– Bells, mondd meg, de őszintén, nem szeretnél gyereket?

– De, szeretnék, egyszer biztosan, de csakis tőled!

– És ha én nem adhatom meg neked?

– Akkor nem kell, de kérlek, hagyjuk már ezt! – zokogtam ideges görcsösséggel markolva bele fürtjeimbe.

– Szerelmem, kérlek! – szabadította ki hajam ujjaim szorításából, majd kezeimet csókjaival hintette be. – Kérlek, ne haragudj rám, egyszerűen csak tudnom kellett. Bells nekem… nekem lehet gyermekem, legalábbis nagyapa azt állapította meg. De tényleg lemondanál róla, ha azt kérném?

– Te… te nem szeretnél? Nem szeretnél gyereket… tőlem? – remegett hangom, nem értettem Edwardot.

– Nem erről van szó. Nekem ez az egész csupáncsak nem olyan természetes, mint neked. Beléd egyébként is azt nevelték, hogyha felnősz, férjhez mész és gyerekeket szülsz. Igaz, anyám mindig azt mondta, hogy majd találok valakit, akivel én is családot alapíthatok egy nap, de arról megfeledkezett, hogy tudom, milyen veszélyekkel és fájdalmakkal jár ez az egész gyerek dolog. Én ennek nem akarlak kitenni! Ha átváltoztatlak vámpírrá, már nem lehet gyereked, viszont míg ember vagy, túl kockázatos, és én nem szeretném, ha bármi bajod is esne, abba belepusztulnék! – torzult el szépséges arca a rémképtől, mire átölelve szorosan odabújtam a mellkasához. Tudtam és értettem, hogy csak azért mondja, mert szeret, és nem akarja, hogy bajom essen. És az is igaz, hogy amit Bella mondott a terhesség, a szülés és az átváltozás körülményeiről nem épp galopp menet. Ennek ellenére jelenleg nem mertem volna teljes bizonyossággal azt állítani, hogy képes lennék lemondani az Edwarddal közös gyerekről.

Miután reggel gyűrötten, feldagadt, kisírt szemekkel arra ébredtem, hogy a szeretett férfi mellettem fekszik, máris jobb kedvem lett. Azután, míg én elintéztem ilyenkor szokásos emberi teendőim, ő reggelit készített nekem. Sonka, tojás, pirítós, narancslé és persze az elengedhetetlen koffein kávé formájában volt étkem, amit mind meg kellett ennem parancsra. Mikor végeztem sétálni mentünk az erdőbe, ami már csak azért is jól jött, hogy ne hízzak el.

A Nap, ahogyan azt a meteorológusok előre megjósolták déltájt kisütött, ám a fák sűrű lombjai nem engedték át az aranyló sugarakat, amit sajnáltam. Edward a hátára kapva suhant velem a vénséges vén fák labirintusában, hogy megmutassa, hogyan szokott közlekedni. Leírhatatlan élmény volt. Az adrenalin csak úgy száguldott az ereimben véremmel vegyítve, míg a szél hajammal játszadozott. Igaz, kissé azért tartottam tőle, hogy nekimegyünk valaminek, de szerencsére nem történt semmi baj és végül épségben értük el azt a gyönyörű zöldellő tisztást, amit Edward úti célul említett.

Meseszép volt a kis kerek rét, melyet a Nap sárgás fénnyel vont be, a szél pedig a rajta elterülő puha fűszőnyeget hullámoztatta. Csak álmélkodtam és Kedvesem amint lábra állított, már indultam is, hogy a meleg sugarak simogathassák a bőröm. Ám Edward nem mozdult és ez engem is megállásra késztetett. Csak állt ott a páfrányok függönyének és a lombok sátrának árnyékában.

– Egyszerűen csodaszép ez a hely! Meg is hiszem, hogy a szüleid egyik kedvence – néztem körbe és emlékeztem arra, amit Kedvesem mondott. Még odahaza, reggeli közben elmesélte, hogy miért épp erre a helyre jövünk. Hogy ez a rét sokat jelent az emlékek miatt a szüleinek. Hiszen mindig ide jöttek és Bella itt látta először férjét a napfényben. És ekkor megértettem mindent! – A napsütés miatt vagyunk itt, igaz?

– Igen, de ne vágj már ilyen rémült arcot, hiszen mondtam már, hogy nem égek hamuvá. Megígértem, hogy megmutatom, mi az igazság, ennek pedig most van itt az ideje – vetette le kabátját, amit a földre ejtett, és kikerülve kilépett a világosságra.

Haboztam vagy egy jó percig, hogy megforduljak, még ha Edward azt is állította, nem lesz semmi baj. Ám mikor meghallottam a jókedvű nevetést hátam mögül, bosszúsan perdültem meg nyomban, hogy aztán a látványtól földbe gyökerezzenek a lábaim.

Edward ott állt a rét közepén az aranyló fényben. Fedetlen mellkasán és arcán a sugarak úgy szikráztak, mintha apró gyémántokkal lett volna fedve bőre minden egyes négyzetmillimétere. Lenyűgözve álltam és bámultam őt, talán még a szám is eltátottam, mert Szerelmem csak kuncogott. Tétován indultam meg felé, és végig azon elmélkedtem, hogyan is szerethet és tartozhat hozzám valaki olyan, aki ennyire tökéletes. Sosem láttam őt még ing nélkül, így kétszeresen is megigézetten álltam előtte. Falfehér volt és igazán izmos. Egyszerűen képtelen voltam levenni az én görög félistenemről tekintetem, és még az sem zavart, hogy arcom lángokban ég zavarom miatt.

– Szabad? – nyúltam ki felé, mire biccentett és lehunyta szemeit. Először csak félve mertem megérinteni a kristályként csillámló arcot. Hűvös, márvány bőrének selymesen sima érzete volt. Végül felbátorodva ujjaimmal végigzongoráztam mellkasa után feszes hasfalán is, ami mindkettőnkből egy jóleső sóhajt csalt elő. – És még te mondod azt rám, hogy gyönyörű vagyok? – nevettem a tény iróniáján.

– Mert ez az igazság! – vágta rá gyorsan bazsalyogva.

– Nem, nem az, hiszen nézz csak magadra! Én hozzád képest… – kezdtem bele önmagam pocskondiázásába, mert rút kiskacsának éreztem magam a családja mellett. De ő gyorsabb volt és mutatóujját ajkamra téve belém fojtotta mondanivalóm.

– Ne merd ócsárolni magad, értetted? Bells, te vagy a leggyönyörűbb nő a világon, akivel valaha is találkoztam, pedig nem vagyok már fiatal és jó pár helyen laktam. Szóval kérlek, hagyj fel ezzel a butasággal! – kérlelt és parancsolt egyszerre. Jól estek szavai, hát bólintottam. Elvégre, míg ő szépnek talál, addig nem lehet panaszom.

Ezután még egy kis ideig ott maradtunk a réten, hogy a fűben ülve sütkérezhessünk a nap finom melegében, miközben beszélgettünk. Még sok kiaknázatlan téma volt, ráadásul tegnap óta most először jutottak eszembe ismét a szüleim. Edward elmondta, hogy még az este írt nekik egy üzenetet, amiben megnyugtatta őket. Arra hivatkozott a nevemben, hogy a lányokkal annyira belemerültünk a bulizásba, hogy meg sem hallottuk a hívást. Ez engem is megnyugtatott, legalább ezzel sem kellett törődnöm és valószínűleg utólag így legalább nem kapok ki. Így is volt elég dolog, ami miatt aggódtam. Mint mondjuk az, hogy még mindig képtelen voltam megcsókolni azt a férfit, akit mindennél jobban szerettem. Akárhányszor, ha csak arra gondoltam, ha rákészültem, hogy megteszem, bevillantak a történtek és Matt vigyorgó képe nem hagyta. Legszívesebben sírni tudtam volna a fájdalomtól, amit legbelül éreztem, de már csak Edward miatt sem tettem. Még kellett egy kis idő, hogy rendbe tegyem magamban a dolgokat és újra a régi tudjak lenni, és szerencsémre Kedvesem ezt megértette és nem erőltetett semmit.

Miután a Nap is kezdett elbújni a gyülekező esőfelhők mögött, Szerelmem a hátára kapva ismét futásnak eredt velem a zöldellő dzsungelben. Sokáig fogalmam sem volt róla, merre tartunk és Edward sem mondott semmit, míg végül meg nem láttam az erdő mélyére rejtett üvegpalotát. Más néven a Cullen házat. Tudtam, hogy péntek óta nem járt otthon, így hát nem ellenkeztem. Szerettem itt lenni, lassan már-már második otthonomnak tekintettem, csak épp jelenleg a hangulatom nem volt megfelelő egy látogatáshoz. Mikor aztán a ház elé értünk Szerelmem letett, és rögvest beszélgetésbe elegyedett az apjával. Eléggé feszültnek tűntek, nem akartam zavarni, így végül a garázs felé vettem az utam, ahonnan is zaj szűrődött ki.

– Hahó! Van itt valaki? – léptem be a hatalmas helyiségbe, mire a fekete Hybrid alól előkerült Rosalie. Csupa maszat volt és a ruhájáról sem sütött az elegancia, ő maga mégis, még most is gyönyörű volt. Irigyeltem! – Szia! – köszöntöttem kissé bátortalanul, ugyanakkor barátságosan mosolyogva, de arca rideg vonásai nem enyhültek.

– A többiek a házban vannak – felelte kimérten köszönés helyett.

– Igen, sejtem. Mit csinálsz?

– Nem egyértelmű? – vágta rá kissé gorombán. – Amúgy meg feltartasz. Szóval, ha kérhetném, menj és boldogíts mást, én nem érek rá veled bájcsevegni – zárta le a beszélgetést és visszagurult a kis gördülő falapocskán fekve a kocsi alá.

– Neked meg mégis mi bajod velem? – kérdeztem bosszúsan. Bár tudtam, nem a legcélravezetőbb így beszélni egy harapós kedvű vámpírral. Azonban jelenleg olyannyira felbosszantott viselkedése, hogy nem tudtam magam türtőztetni. – Nem is ismersz, mégis utálsz.

– Tévedsz! Igenis ismerlek. Elég jól ismerem a fajtád ahhoz, hogy tudjam, milyen vagy. Te is csak a bajt fogod a fejünkre hozni. Vagyis lehet, már meg is tetted – motyogta az autó aljának.

– Ezt mégis, hogy érted?

– Ha már eldöntötted, hogy mindenáron itt akarsz téblábolni, legalább tedd magad hasznossá, és add ide nekem a tizenhatos villáskulcsot. Rá van írva, hogy… – Még be sem tudta fejezni a magyarázatát, mikor én már be is csúsztattam neki a kért szerszámot. Nem jött felelet, de valahol számítottam rá, hogy nem köszöni meg.

– Szóval, hogy értetted, hogy már meg is tettem?

– Azt neked kéne tudnod. Edwardék az imént a tegnap történtekről beszélgettek, de a részleteket nem értettem jól, mert neked be sem állt a kis szád – dörmögte és ismét előkerült a jármű alól.

– Arról nem én tehetek. Matt valami különös oknál fogva utál titeket. – Kirázott a hideg, ahogy arra a nyomorultra gondoltam.

– Nehogy már sírni kezdj itt nekem! – vetett felém egy szúrós pillantást, mire erőt véve magamon visszafojtottam könnyeim. – Egyébként pedig, ki ez a Matt? – váltott át némileg normálisnak mondható hangszínre, ami meglepett, miközben egy alkatrészt tisztogatott a falnál lévő pultnál.

– A sulinkba jár, a vezetéknevét nem tudom, viszont valami Makah-król meg Quileute-okról beszélt.

– Quileute? – nézett rám meglepetten.

– Igen, legalábbis úgy emlékszem, ezt mondta – vontam meg vállam, hiszen nem voltam biztos benne, ugyanis tegnap nem épp erre figyeltem. – Rosalie, kik azok a Quileute-ok?

– Azok rühes korcsok! – morogta és ajka meg-megrándult a fintortól. – Itt élnek La Pushban, ami amolyan indián rezervátum.

– Ennek van köze ahhoz, hogy Edward nem akar arra a környékre menni?

– Oda egyikünk sem megy. – Meglepetten meredtem rá. – A Quileute indiánok az ellenségeink. Ők az egyetlenek, akik tudják, kik vagyunk.

– Ez mégis, hogy lehet? – kíváncsiskodtam, mire Rose mesélésbe kezdett. Elmondta, hogy sok évtizeddel ezelőtt – pontosabban idén lesz százötven éve – költöztek ide először. A Quileute-ok, mint őshonos nép a vidéken, már akkor is La Push környékén éltek. Carlisle szövetséget kötött az akkori vezetőjükkel, hogy békében tudjanak élni egymás mellett. Ők nem léphetnek az indiánok földjére, cserébe azok nem mondják el a sápadt arcúaknak – azaz nekünk, embereknek –, hogy kik is ők valójában.

A körülményekhez képest ez egész jól hangzott, de mikor Rosalie elmondta, hogy miért is hívja a rézbőrűeket korcsoknak, leesett az állam. Igaz, hogy a szerelmem és annak családja is misztikus lény volt, amivel már mondhatni megbarátkoztam, de legalábbis elfogadtam és próbáltam megérteni a velük kapcsolatos dolgokat, de ez már nekem is sok volt. Bár Rose kihangsúlyozta, hogy nem vérfarkasokról van itt szó, csak „egyszerű” alakváltókról, akik farkas alakot öltenek fel, hogy így védjék meg a népüket és az embereket a magukfajta vámpíroktól, rám mégis rám hozta a frászt. Úgy éreztem, lassacskán rájövök, hogy a világban semmi sem az, aminek látszik. Hogy majd lassan az utcára sem léphetek ki kíséret nélkül, mert vagy egy vámpírba ütközöm, aki a véremet kívánja, vagy egy óriás farkasba, aki bár azt mondja, meg akar védeni, ki tudja, mi a szándéka valójából.

Miután rákérdeztem, hogy mit jelenthet az, hogy nincs meg benne a hajlam, és ő azt válaszolta, hogy nem minden indián képes az átalakulásra, csak akik a génjeikben hordozzák a mutációt és az aktiválódik, rákérdezett a tegnap történtekre. Először nem akartam róla beszélni, el akartam felejteni mindent, ami Mattel történt, de Rose erősködött. Végül szégyenszemre még a könnyeim is kicsordultak, mikor felidéztem, mi történt a parton. Ő persze mindvégig rezzenéstelen arccal hallgatott, és mikor befejeztem, csak annyit kérdett, ennyi, hogy emiatt vagyok így ki? Nem értettem őt és kissé ingerült voltam, így sírós hangon végül érzéketlennek neveztem. Ez persze rögvest felpaprikázta az alapból is harapós hangulatát, és kemény hangnemben, kissé kioktatón mesélésbe kezdett.

Elmondta, hogy még emberként volt egy vőlegénye, Royce King. Mindketten jómódú családból származtak, ám a férfi nem vetette meg az italt. Aztán az egyik este összetalálkozott vele és a barátaival az utcán, és az a nap volt emberi életében az utolsó. Szörnyülködve hallgattam őt, elborzasztott, amit vele tettek azok a nyomorultak. Sajnáltam Rose-t, amiért ennyit kellett szenvednie, és bár megrendített a tény, hogy vámpírként végzett bántalmazóival, nem tudtam elítélni őt tettéért. Nagyon is megértettem, legszívesebben én is kitekertem volna Matt nyakát. Most már legalább értettem, hogy mire gondolt Rosalie, mikor azt kérdezte, hogy csak ennyi?! Az ő esete súlyosabb volt, az én mocskom, amit éreztem, az övéhez képest csak maszat volt. Ám minden jó, ha jó a vége, hiszen rátalált és megmentette Emmettet. A nagymedvét, aki mellette inkább volt egy hangját próbálgató brummogó kölyökbocs, mintsem vérengző fenevad. Ő volt az, aki elfelejtette Rosalie-val a múltat, méghozzá úgy, hogy nem tett mást, csak szerette. Végtelenül és feltétel nélkül, akárcsak Edward engem.

– Egyébként honnan értesz az autókhoz? – kérdezte Rose, miközben befelé igyekeztünk a házba. Miután elmesélte azt a szörnyű esetet múltjából, segítettem neki a kocsival kapcsolatban. És lám, igazam volt, tényleg csak az egyik szelep szűrője tömődött el, amit Rose pik-pakk kitisztított, és a Hybrid motorja újra édesen dorombolt.

– A nagymamámmal régebben sokat bütykölgettem a régi tragacsát. Lucinda már idős volt, de a nagyi imádta. Őt az első férje, anyukám apukája tanította meg bánni a szerszámokkal. – Emlékeztem vissza a régi szép időkre, és Black nagypapámra, akit sosem ismertem, hiszen még anyukám gyermekkorában meghalt autóbalesetben.

– Vigyázatok, kérlek, és csak higgadtan! – aggodalmaskodott Esme, épp mikor beértünk.

– Hova mentek? – léptem Kedvesemhez, aki szüleivel, a doktorral és Jasperrel épp indulóban volt.

– A határhoz. Beszélünk a vének tanácsával és a farkasok vezetőjével. Nem kell aggódnod, Szerelmem, minden rendben lesz – nyugtatgatott.

– Vigyázatok magatokra! – kértem, majd igéző borostyánszín szemeiről szájára csúszott tekintetem. A fülemben Rosalie szavai csengettek. A gyógyuláshoz idő kellett, és persze gyógyír, ami az én esetemben sem lehetett más, mint maga a szerelem, ahogy Rose-nál is. Mélyre fúrtam tekintetem szemeibe, hogy csakis őt lássam, édeskés illatával pedig megtöltöttem tüdőm, majd lassan, kissé pipiskedve szám gyöngéden övéhez érintettem. Alig egy pillanat volt az egész, de szívem meglódult, pulzusom is megugrott és egyfajta jóleső melegség is elöntött az ismerős érzés hatására.

– Sietek vissza hozzád, ígérem! – bazsalygott, majd egy csókot nyomva homlokomra a többiek után eredt.

– Várni foglak – szóltam még utána, miközben pillantásom összetalálkozott Rosalie-éval, aki elégedett és talán némileg biztatóan mosolygott rám. Hálás voltam neki, szavai sokat segítettek, még ha durva is volt velem kissé, bár a kemény álca mögött azért megmutatkozott kedvesebbik énje is. Még kellett egy kis idő, de éreztem, jó felé haladok a gyógyulás útján.

Este volt, az ágyban feküdve, Edward karjaiban elmélkedtem az elmúlt egy hónapon. Szerencsére nem történt különösebb esemény. Már ha azt leszámítjuk, hogy Rosalie-val beszélő viszonyba kerültünk. Nem értettem, hogyan történhetett – hiszen csak akkor beszéltünk először és megszereltük együtt az autót –, de jó érzés volt, így nem firtattam a miértjét. A napok szinte egyformán teltek, bár én mindegyiket élveztem, hiszen Edwarddal lehettem. Reggelente ő vitt az iskolába – kivéve mikor sütött a nap, amit egyre inkább kezdtem nem szívlelni –, majd onnan vagy hozzájuk, vagy haza vitt. Ez attól függően alakult, hogy én voltam-e a soros a bevásárlásban és a házimunkában. Amiben Szerelmem is segített, bár én sosem kértem rá.

A Cullen család titka úgy tűnt, mindannyiunk legnagyobb szerencséjére, biztonságban marad. Edwardék beszéltek a farkasokkal, akik megígérték, hogy Matt is tartani fogja a száját a szerződéshez híven. Akit egyébként két hónapra függesztettek fel az iskolában, amiről apám tudomást szerzett az ő apjától, és egyben persze ezen tény előzményeiről is. Ez természetesen egy sor magyarázkodást vont maga után, de szerencsére a kedélyek hamar lecsillapodtak. Ez után és a Rose-zal való beszélgetés következményeképp nagyjából egy héttel később már mondhatni a régi voltam újból. És ennek persze nem csak én örültem! Végre újra úgy tudtam csókolni szívem választottját, ahogy előtte – vagy talán még kicsit merészebben és szenvedélyesebben is. És persze az önuralmunk fejlesztéséről sem feledkeztünk el, amire sok időt és energiát fordítottunk, és úgy tűnt, nem feleslegesen.

Szerettem odabújni Kedvesemhez – bár nem csak esténként –, és a karjaiban aludni, főként, ha előtte csókcsatát vívhattunk. Ámbár ez csak ritkán fordult elő, hiszen nem akartuk – jobban mondva főképp Edward – túlzásba vinni önfegyelmünk határainak feszegetését. Azzal vigasztaltam magam, hogy már nincs messze az általam kitűzött főpróba időpontja, mely minden egyes nappal közelebb és közelebb került, és nem mellesleg, amiről még mindig nem szóltam Szerelmemnek.

A lányokkal nagyon jól kijöttem, ha épp nem Edwarddal voltam, akkor velük lógtam és beszélgettem. Sok időt töltöttünk együtt és most már Alice is teljesen olyan volt, mintha a nővérem lenne, és én neki a húga. Akárcsak Emmettnek, aki a már szinte szokásává vált vadmacska megszólításom mellett egyre többször használta a hugica megnevezést rám. Amely titulus igencsak kedvemre volt, így nem is szóltam érte. Ahogyan azért sem, hogy Szerelmem, ha épp dolga akadt, mindig megkért valakit, hogy addig is vigyázzon rám. Nagyon féltett, a többiek pedig tudták, ha nekem bajom esik, abba Edward belebetegedne, így sosem mondtak neki ellent, és én sem.

Ez a kéthónapnyi ismeretség gyökeresen megváltoztatott engem és Edwardot, de a családján is meglátszott eme idő eltelte és a történtek. Legjobban talán Alice képességén, aki a kezdeti szinte teljes vaksághoz képest, lassan, de biztosan egyre többet és többet látott velem, a jövőmmel kapcsolatosan. Bár még mindig elég ritkán és akkor is kissé homályosan. Nem tudta senki sem megfejteni, hogy mitől és hogyan lehet, így egyszerűen arra fogtuk, hogy mostanában sokat voltunk együtt és már teljesen kiismert.

Szép volt ez az egy hónap, mondhatni nyugodalmas, aminek csak azért örültem, hogy eltelt, mert így már tényleg csak egy kis idő választott el a főpróbától. Előtte viszont még gondoskodnom kellett a helyszínről. Hiszen itthon ez nem lett volna lehetséges, ahogyan egy olyan házban sem, ahol mindenki kifinomult hallással rendelkezett. Nyugtalanított a tény, hiszen akár ezen el is csúszhatott a dolog, míg végül a megoldást Bella hozta el nekem, aki ezzel ráadásul cinkosommá vált.

Az egész úgy esett, hogy az egyik alkalommal, mikor is Szerelmem egy kiadós családi baseball meccs után – amin én is részt vehettem – vadászni ment, elhívtam Bellát egy könnyed sétára. Igazából először nem tudtam, kit is avathatnék be, míg végül rájöttem, hogy az egyetlen személy, aki tudna nekem segíteni, az nem lehet más, mint Kedvesem anyja. Bellával igazán jóba lettem, bár nem úgy, mint Nessie-vel és Alice-szel, de kedveltük egymást és vele könnyebben is ment a beszélgetés a komolyabb témákat illetően.

Már jó mélyen jártunk az erdőben, amikor is belekezdtem kínos mondandómba. Először is beszámoltam neki a fiával való kapcsolatom jelenlegi állásáról, majd arról, hogy az önuralmunk napról napra fejlettebb, így arra gondoltam, ideje lenne, ha nem is egy főpróbának, de gyakorlásnak mindenképp. Már csak azért is, hogy felmérjük a jelenlegi helyzetet, hogy lássuk, mennyire állunk készen. Hogy min kell még változtatni, mennyire erős most az önfegyelmünk és persze, hogy jobban megismerhessük egymást. Amivel legnagyobb meglepetésemre Bella rögvest egyet is értett, így bátrabban fűztem hozzá, hogy de nincs hol. Mondhatni „elpanaszoltam” neki, hogy otthon túl kockázatos lenne, náluk pedig nem éppen a legideálisabbak a körülmények, mire Bella előállt az ideális megoldással.

– Aludj, Szerelmem! – csókolt homlokon Edward, kiszakítva ezzel elmélkedésemből. Már jócskán elmúlt éjfél is, én mégsem tudtam aludni. Egész héten izgatott voltam a hétvége miatt, de ez így péntek – azaz most már szombat – lévén csak még erősebb volt bennem. Végül olyan hajlani egy környékén mégiscsak elnyomott az álom.

Reggel Bella jött értem, ugyanis szüleimnek azt adtam be, hogy a lányokkal egy csajos hétvégét terveztünk, filmezéssel, vásárlással meg hasonlókkal, míg a fiúk túrázni mennek. Bár már november volt, az idő még a forksi körülményekhez képest is szépnek volt mondható. Szüleim először persze nem akartak elengedni egész hétvégére. Azonban a jegyeim miatt – ami Edward nyüstölésének és olykori korrepetálásának volt főként köszönhető –, és mert kedvelték a Cullen lányokat – Alice-t és Nessie-t, ugyanis a többieket még nem ismerték –, na meg szerettek engem, végül beadták a derekukat.

Edward már a házuknál várt rám, és ugyancsak nagyon boldog volt attól, hogy együtt tölthetjük a hétvégét, ám még mindig nem tudott semmit arról, mit is tervezek. Először csak halogattam a dogot, kissé féltem a reakciójától, míg végül már direkt tartottam titokban, hogy úgymond meglepetés legyen neki. Nem volt könnyű bármit is elhallgatni előle, ahogyan az apja elől sem, de próbáltam nem gondolni a „tervemre”, ráadásul a gondolataimat egy idő után már nem az én, hanem az idősebbik Edward kérésére rejtette el Szerelmem. Tisztában volt vele mindenki, hogy egyfolytában egymásra gondolunk Kedvesemmel, ahogyan azzal is, hogy csókokon kívül érintések is történnek köztünk, de ezek részleteit az idősebbik Edwardon kívül senki másnak nem kellett végigasszisztálnia, így nem is zavarta őket.

– Nem megyünk sétálni? – dobtam be a csalit Kedvesemnek, miután a délelőttöt és a délután egy kis részét is a családjával töltöttük, és szerencsémre azonnal ráharapott az ötletre. Tudtam, merre kell menni, hiszen Bella megmutatta a járást, mégis igyekeztem annak a látszatát kelteni, mint aki nem tudatosan megy és vezeti Szerelmét épp annak szülei háza felé. És úgy tűnt, sikerült, mert mikor megérkeztünk a kicsiny, kőből épült kunyhóhoz, ami az erdő mélyén, egy kis tisztáson állt, meglepetten nézett először a házra, majd rám. – Gyere, menjünk be! – ragadtam meg kezét és mosolyogva a bejárat felé húztam, de mint akinek földbe gyökerezett a lába lecövekelt, és nekem nem volt elég erőm ahhoz, hogy elmozdítsam onnét.

– Mi folyik itt, Bells? Csak nem összebeszéltetek anyámmal? – kérdezte gyanakodva, és szemöldökét összeráncolta.

– Én csak beszéltem vele, és ő felajánlotta, hogy odaadja a házat a hétvégére, hogy nyugodtan lehessünk kettesben. Ez ellen csak nincs kifogásod!? – Még mindig hitetlenül nézett rám, így folytattam. – Szeretlek és szeretném veled tölteni a hétvége hátralévő részét. Kérlek, Edward, menjünk be! – kérleltem, mire nagyot sóhajtva aprót biccentett.

Ujjainkat összekulcsolva léptük át a régi, békés, meghitt hangulatú kőházikó boltíves faajtaját. Odabent a kandallóban tűz ropogott, finom meleggé varázsolva a légkört. Hálás voltam Bellának, amiért még erre is gondolt, mikor ma titokban áthozta a táskámat, ahogyan azt előre megbeszéltük. A pótkulcsokat letettem az ablak alatti asztalkára, majd Szerelmemet magam után húzva elindultam a keskeny folyosón át a háló felé. A szoba maga nem volt nagy, vagy legalábbis a hatalmas, hófehér baldachinos ágy miatt nem tűnt annak, ami majdnem a fél szobát elfoglalta.

– Bells! – szólt elfúló hangon ismét makacsul lecövekelve egyhelyben, az ajtó előtt.

– Kérlek! – néztem rá olyan ártatlan kölyökkutya szemekkel, ahogyan csak tudtam.

– Csak sejtem, mire megy ki ez az egész, és nem tetszik! – szusszantott haragosan.

– Mert még mindig nem bízol eléggé önmagadban, pedig nincs rá okod. Edward, kérlek, higgy magadban és bennem és… próbáljuk meg – suttogtam ajkainak, de mikor megcsókoltam, mintha egy kőszobrot cirógattam volna számmal. Elszontyolodtam, de aztán gondolva egyet összeszedtem magam – legalábbis látszatra –, és az ágyhoz lépve leültem. Először is kibújtam a fekete szövetkabátomból, majd lassan elkezdtem kigombolni a blúzomat. Úgy gondoltam, ennek csak hatnia kell rá, és nem is tévedtem. Az első két gombnál még csak az arcizma sem rezzent meg, de a harmadiknál nagyot ugrott ádámcsutkája, a következőt pedig már lehetőségem sem volt kiszabadítani, mert hirtelen hanyatt döntve felettem termett. Moccanni sem tudtam, a csuklóimat vasbilincsként szorította le a fejem fölött a párnára, és olyan áhított tekintettel mért végig, hogy azt hittem, menten lángra kapok tőle. – Kérlek! – leheltem, mire a gyönyörű aranybarna szemei elgyengültek.

– Jaj, Bells! El sem tudod hinni, mennyire szeretnék én is veled lenni, nagyon is. Nehéz is megállnom, a férfiasságom majd szétfeszíti a vágy, annyira akarom, és mikor így viselkedsz ez csak még kínzóbb. De sajnos jobban tartok attól, hogy valami bajod eshet, hogy bánthatlak, és ez az érzés jelenleg még erősebb, mint a vágyam irántad… szerencsére. Bells, még nem vagyok készen, még nem érzem elég erősnek az önuralmam ahhoz, hogy megtehessük. Hiszen te is tudod jól, hogy nem feltétlen a véreddel lenne a baj, hanem a testi erőmmel. Talán nem ölnélek meg, ahogy apámnak is sikerült megállnia egykor, de elképzelhető, hogy súlyosan megsebesítenélek, és azt nem akarom, azt nem! – mondta, hangja jelentőségteljes volt, amibe némi elkeseredés is vegyült.

– Sssh! Nyugodj meg, Szerelmem, kérlek! Rendben, megértettem és elfogadom, de ha már így alakult, ha itt lehetünk, használjuk ki a lehetőséget. Én… én azért szerveztem igazából ezt az egészet, mert úgy véltem, ennyi idő után már készen állunk rá, és szerettem volna, ha előtte egy amolyan „főpróba” keretei közt erről megbizonyosodhattunk volna. Rendben, elfogadom, hogy még nem állunk kész, de ha most nem is szerelmeskedünk, legalább gyakorolhatnánk egy kicsit. Te is tudod, hogy mennyit segítettek az otthoni kis esti gyakorlások önfegyelmünk erősítésében – búgtam fülébe kissé megemelve fejem, mire nagyot nyelt. – Szeretlek, kérlek… csókolj meg! – kértem kiszáradt torokkal, és nem csak az, de ajkam is szomjazott, mint a sivatag, csak épp hűsítő csókjára.

– Hogy lehet, hogy sosem tudok neked ellentmondani? – kérdezte megjátszott elégedetlenséggel, mire felnevettem, amit Kedvesem csókkal fojtott belém.

Tisztában voltam vele, hogy ma este biztosan nem szerelmeskedünk, mégis átfutott rajtam az izgatottság érzése. Testét finoman eresztette enyémre, karjaival fejem mellett megtámaszkodva vigyázott, nehogy összenyomjon, miközben olyan hevesen csókolt, hogy szinte már fájtak ajkaim. Felszabadult kezeim nyakába fűztem, majd míg egyikkel tarkóját simogattam, a másiknak ujjaival végigzongoráztam gerincén, amitől kissé megremegett.

– Szeretlek! – suttogta, fülemet szájával cirógatva, majd arcát nyakamba fúrta, hogy sűrűn belélegezve szívhassa magába bőröm illatát, mely elmondása szerint mindig megnyugtatta. Tisztán éreztem a levegőben a szikrákat és testeink vibrálását, ahogyan azt is, mennyire kíván, és ez sokat dobott női önbecsülésemen. Kezeimet vállaira téve toltam meg finoman, majd kihasználva értetlenségéből adandó figyelmetlenségét hanyatt lökve csípőjére ültem. Ekkor már tudta, mire készülök és szerencsémre nem ellenkezett.

Míg száját becézgettem, ujjaimmal kigomboltam ingét, majd állára és izgatóan meg-megugró ádámcsutkájára lehelvén egy-egy csókot eljutottam fedetlen mellkasáig. Apró csókokkal kezdtem el behinteni testét, majd gondolván egyet, ajkaim útvonalát visszafelé nyelvemmel tettem meg, megízlelve Kedvesem. Combjaim köz éreztem ténykedésem eredményét, ami jóleső érzéssel töltött el. Aprókat ringatva csípőmön igyekeztem némi örömet szerezni mindkettőnknek, ami nyöszörgéseinkből – bár Edwardé inkább már erőtlen morgások voltak – úgy tűnt, sikerült. Ettől kissé megint csak felbátorodtam és hasfalán megtámaszkodva egyre sűrűbb mozgásokba kezdtem. Amivel aztán egyenes arányban nőtt szégyentelen nyögdécseléseim erőssége, míg Szerelmem úgy dorombolt alattam, mint egy kiscica… Vagyis inkább, mint egy tigris… egy elég kiéhezett tigris.

– Vedd le! – kérte, vagyis inkább már parancsolta, miután hiába próbálta szemeivel leédesgetni rólam blúzom, ami valljuk be, elég vicces volt.

– Vedd le te! – feleltem kihívóan, mire az agyamnak felfoghatatlan gyorsasággal, pillanatok alatt megszabadított tőle. Bosszúsan néztem rá, mire felnevetett, majd megcsókolt. Nyelve finoman tört utat magának ajkaim közt, hogy aztán felkérje enyémet egy érzéki táncra. Hihetetlen érzés volt, ahogyan mindketten teljesen átadtuk magunkat az érzéseinknek. Csókoltuk és simogattuk egymást perceken keresztül, ám arra már nem emlékeztem, kezem hogyan és mikor tévedt nadrágjának övéhez. Ujjaim mintha mindig is ezt csinálták volna, először kibújtatták a kis fémgombot a neki szánt lyukból, majd kissé remegve és ügyetlenül lehúzták a farmer sliccét. Szerelmem megremegett, mikor a nadrág szövete alá furakodva végigsimítottam ágyékán, ami egy jóleső sóhajt csalt végül elő mellkasából. Azonban még mielőtt újra megismételhettem volna az előbbi mozdulatot, egy szempillantás alatt felcserélte testhelyzetünket. Alkalmam sem volt méltatlankodni, ugyanis szám az övé által túlságosan is el lett foglalva.

Először csak gyöngéden csókolt, majd egyre hevesebben tette. Tudtam, hogy igyekszik gyengéd lenni velem, de azzal is tisztában voltam, hogy nehéz bármire is figyelni az érzések felhevültében. Hirtelen azt sem tudtam, hol érintsem, simogassam, persze vele ellentétben, akinek keze mindenütt ott volt, apró kis gyönyöröket okozva ezzel nekem. Időközben felsőink után farmerjaink is a padlón kötöttek ki, melyeket egymásról segítettünk – cibáltunk – le. Most nem volt hálóing-bemutató, amúgy is kifogytam már az új darabokból, viszont volt helyette fekete csipkecsoda minden mennyiségben. Ami bár nem volt olyan kényelmes, mint amilyen tetszetős, de Edward arcát és vággyal teli tekintetét látva megérte azt a kis kényelmetlenséget.

– Na jó, valld be, de őszintén, mégis mi bajod neked a combjaimmal? – csattantam fel egy kis idő múltán, mikor is már nem először markolt bele keményen simogatásom közben.

– Mi lenne? Semmi – nézett rám értetlenül.

– Na, persze! Folyton markolászod, és nem csak most, máskor is észrevettem már. Szóval? – követeltem a választ, tüntetőleg kissé eltolva magamtól.

– Tényleg nincs semmi. Formásak és van rajtuk mit fogni, ennyi.

– Szóval húsosak, értem – szívtam be mélyen a levegőt, hogy a dühtől, amit persze nem Edward iránt, hanem saját testi hibáim miatt éreztem, el ne sírjam magam.

– Jaj, kis butám! – mosolygott, majd hirtelen eltűnt fölülem és mire észbe kaphattam volna, már meg is éreztem ajkait lábamon, amik egyre feljebb és feljebb haladtak csókolgatva. Szólni akartam, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon, csak nyöszörögni voltam képes, még akkor is, mikor áttért combom belső felére, hogy azt is végigkóstolhassa.

– Edward! – nyögtem végül, mikor szája már csak alig néhány centire volt legérzékenyebb pontomtól. Egész valómban ziháltam, mikor abbahagyva „kínzásom” ismét fölém görnyedt. Szemei most már egészen világos aranyszínűek voltak és a tűz, ami bennük égett felperzselt. Még vad zihálásom is átváltott akadozó gyönge légzéssé, míg szívem úgy kalapált, hogy azt hittem, összetöri a bordáim. És úgy tűnt, hogy ezt Kedvesem is hallja, mert elmosolyodott, majd lecsapott ajkaimra.

A következő percekben – vagy talán volt az egy óra is – ismételten csak csókoltuk és cirógattuk egymást, ahol csak értük. Hol én voltam felül, hogy Edward, és bár igazi, mindent felemésztő gyönyörben nem lehetett részünk, apró kis örömökben annál is többen.

– Hé! – csattantam fel, mikor az újonnan vásárolt melltartóm Edward keze által bevégeztetett, ugyanis túl türelmetlen volt annak kapocsrendszerével. – Attól, mert nem vagy tisztában a melltartóm kapcsának működésével, még nem kellett volna okvetlenül széttépned. Egyrészt, mert fáj, másrészt, mert baromi drága volt! –méltatlankodtam, mire felnevetett, majd arrébb hajítva a csipkecafatokat ajkamról áttért melleim becézgetésére.

Kipirult arccal és még mindig dereka köré font lábakkal figyeltem ténykedését, ahogy a puha halmokat birtokba vette. Először csak megvonaglottam és görcsösen belemarkoltam a lepedőbe, mikor finoman megszívta az érzékeny bőrt mellemen. A nyomás már így is elviselhetetlen volt a testemben, de amikor nyelvével kezdte el izgatni annak legérzékenyebb pontját, a feszítő érzés testemben a tetőfokára hágott és hátam ívbe hajlott. Zihálva hanyatlottam vissza a párnákra, miközben körmeimmel önkéntelenül is végigszántottam Szerelmem hátán. Elragadott tekintetét ekkor enyémbe fúrta, majd miközben újra ajkaimat tüntette ki figyelmével, jobb keze elindult lefelé testemen. Combjaim nyomban szemérmesen záródtak össze, amint megéreztem ujjait, melyeknek becézgetésére végül mégiscsak finoman elnyíltak. Kedvesem óvatos gyöngédséggel simított végig párszor a vékony kis anyagon keresztül nőiességemen, és az sem zavarta, hogy az ölemben keletkezett kínzó érzéstől ajkait harapdálom.

Nyögdécselve vonaglottam még percekkel később is, ahogy Edward keze még mindig kínzott, miközben már az állam és a vállam közötti területet hintette be csókjaival. Úgy tűnt, élvezi szégyentelen nyögéseim és sóhajaim – persze nem mintha nekem nem tetszettek volna a mellkasából feltörő állatias morgások, melyek élvezetéről árulkodtak. Azonban mikor ujjai megunván az eddigi játszadozást fehérneműm széléhez siklottak, hogy aztán a csipke alá furakodva érintsenek meg, érthetetlen módon hirtelen megijedtem.

– Edward! – nyögtem és ösztönösen kapálózva feljebb akartam csúszni, de ekkor valami éles végigszántott a nyakam mentén, mire felordítottam. Sikolyom menten betöltötte a szobát, és a falakról visszaverődve tompult el végül lélegzetemmel együtt.