Twilight novella - Imprinting

Sziasztok!

Nos, mint azt olvashattátok már a hét folyamán, most egy meglepetéssel készültem nektek fejezet helyett. Mégpedig egy Twilight novellával, mely amolyan kiegészítő novellaként is funkciónál a történetemhez. Átvezető a Saga és a New Sun között, mondjuk úgy. Remélem, tetszeni fog nektek, én nagyon élveztem írni, főleg a végét, ami mindennek az alapja volt, ugyanis azt találtam ki legelőször. :P

A címe Imprinting, azaz bevésődés! :) És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy egy neten talált bejegyzésnek köszönetet mondjak – persze főleg annak szerkesztőjének –, mivel annak elolvasása után kissé átalakítottam a novellát, hogy jobban érzékeltetni tudtam a különböző „bevésődéseket”, amik a Meyer félén kívül ténylegesen léteznek. :) Ha kíváncsiak vagytok az említett bejegyzésre, akkor ITT elolvashatjátok! :)

Nem utolsó sorban pedig a fejezet végén találtok pár képet, amit ehhez a novellához válogattam össze. :)

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket – és voksokat –, mindegyikre válaszoltam. :) Szép kis eszmefuttatásokat láttam, nos, majd kiderül, hogy melyek bizonyulnak igaznak. ;)

Kellemes hétvégét kívánok mindenkinek a rossz idő ellenére is! Olvassatok, filmezzetek, hívjatok barátokat és mulassátok velük az időt. :)

Jó olvasást a fejezethez! :)

Millió puszi, Krisz

Twilight novella

Imprinting

– Szerinted melyiket vegyem fel? – próbálgatta Nessie a tükör előtt állva a szebbnél-szebb ruhácskákat maga elé, hogy megtudhassa, melyik is állna jobban neki. Ám sehogy sem tudott dönteni.

– Szerintem a rózsaszínt – mutatott Alice nagynénje az ágyon heverő ruha halom legtetején lévőre. A kislányruha pink színe rikító volt, habos-babos, selyem és tüll. Nessie elfintorodott, pedig nem is olyan rég még tetszett neki. – Ha nem tetszik a választásom, akkor meg minek kérdezel? – forgatta meg szemét a hollófekete hajú lány.

– Helló, Edward! – köszönt a most érkező fiú a neki ajtót nyitó bronzhajú férfinak. Ezt Nessie is hallotta odafent, és rögvest eldobva mindent a kezéből már száguldott is a földszint felé. Olyan hévvel rohant legjobb barátjához, hogy közben majdnem elsodorta másik nénikéjét, aki morgolódva adta ezt tudtára. Azonban jelenleg semmi sem érdekelte a kicsi lánykát – egy dolgot kivéve. Párosával véve a lépcsőfokokat haladt lefelé.

– Jake! – kiáltotta a kislány, és az indiánfiú kitárt karjaiba vetette magát. Jacob is örült, hogy láthatja, erős karjait nyomban a törékenynek tűnő test köré zárta, úgy ölelte magához a lányt. Nessie az övéit a fiú nyakába fűzte és végtelenül boldog volt, hogy két – számára nagyon hosszúnak tűnő – hét után most ismét találkozhattak.

Mióta pár hete eldöntötte a családja, hogy továbbállnak a körülmények alakulása a farkasokkal és az emberek figyelmének esetleges felkeltése miatt – mivel az idő múlásával ők, másokkal ellentétben nem öregedtek –, Nessie nagyon szomorú lett. Nem akart távol lenni az ő farkasától, de nem tehetett mást. Oregonba költöztek, Portland városától kissé nyugatra, ugyancsak erdős részre. És így nem is kerültek olyan messze Forkstól – ahova most egy ünnepség miatt tértek vissza pár napra –, Jake pedig bármikor meglátogathatta őket.

– Nagyon hiányoztál! – ölelte szorosan magához az ugyancsak bronzhajú lány barátját, szinte már megfojtva azt szeretetével.

– Nekem is, kicsi Nessie, nekem is! – mondta az indiánfiú szíve legmélyéből. Hisz szerette az ő lenyomatát, ő volt számára a legfontosabb az egész világon. Mióta csak bevéste néhány évvel ezelőtt azon a borzalmasan induló szeptemberi napom, azóta féltette őt. Védelmezni, óvni akarta mindentől és mindenkitől. Ám ezt nem mindenki nézte jó szemmel!

– Még, hogy kicsi! – mondta a lány durcásan és elengedve a fiút csípőre tette kezeit. – Csak közlöm, hogy maholnap már négy éves leszek! – büszkélkedett kihúzva magát, mialatt a két férfi elfojtott egy-egy mosolyt. – Nagypapi szerint korban tizenhárom évesnek fogok megfelelni. Úgyhogy már egyáltalán nem vagyok kicsi! – kérte ki magának Renesmee és ezt a jelenlévők egyike sem bírta már ki bazsalygás nélkül.

– Igen, tudom! Na, és már tudod, mit szeretnél a születésnapodra? – érdeklődött Jacob. Nem is olyan rég már feltette ugyanezt a kérdést, mikor is telefonon beszéltek, de akkor nem kapott rá választ. Most viszont már igencsak sürgette a határidő, mivel már csak alig több mint tizenkét óra volt vissza a kicsi lány születésnapjáig.

– Még nem döntöttem el – tette Nessie mutatóujját állára, gondolkodást imitálva.

– Akkor ideje lesz – mondta a rézbőrű férfi, és közben ő maga is a megfelelő ajándékon kezdett el gondolkodni.

Eközben lent La Pushban nagy volt a készülődés. Sokan sürögtek és forogtak az egyik fakószínű, alacsony faépítmény körül. Mindenki ott volt a törzsből, aki csak számított és kivette a részét a munkából. A nők sütöttek és főztek már jó egy napja, szinte megállás nélkül, hiszen a férjeiknek és a gyermekeiknek – főként a farkasoknak – nagy volt az étvágya. Az éhes férfinépség pedig eközben a ház udvarán a dekorációt helyezte el és az asztalokat állította fel, majd terítette meg.

Jó hangulat lengte körül a régi házat, meghitt volt és vidám, míg odabent már vegyes érzések keringtek a levegővel vegyülve. Az egyik hálószobában épp a ház úrnője készülődött élete egyik nagy napjára. Némileg ideges és izgatott volt, de ez ilyenkor természetesnek számított. Barátai mind próbálták nyugtatgatni, több-kevesebb sikerrel. Azonban ő nem csak az esküvője miatt volt feszült, hanem lánya miatt is.

A férje halála több évvel ezelőtt nagy csapás volt mindannyijuknak, amit nem tudtak egykönnyen megemészteni. Ellenben az élet nem állt meg, az idő múlásával pedig a nő lassanként ráébredt, hogy egy hozzá közelálló személy mellett újra rátalált a szerelemre. Ám boldogsága nem volt felhőtlen, mivel tartott tőle, lánya sosem fogja teljesen elfogadni választottját, annak családja miatt.

– Igazán siethetnél egy kicsit jobban, apu! Még a végén megtartják nélkülünk az egészet – nevetett fel harsányan Bella, a Swan ház fürdőszobájának ajtaja előtt toporogva. Már kora reggel átjött, hogy segítsen apjának elkészülni, mivel ismerte jól, és tudta, hogy az elmúlt pár év alatt mit sem változott e téren. Azonban egy óra ácsorgás után már igencsak kezdte unni magát.

– Jaj, ne dühíts már te is, kölyök! Ez a fránya nyakkendő így is az idegeimre megy – bajlódott a sötét anyag csomózásával Swan rendőrfőnök, a fürdőből kilépve.

– Várj, segítek! – lépett a lány apjához, majd vámpírsebességének köszönhetően egy perc törtrésze alatt megoldotta a felmerült problémát. Charlie csak pislogott, de nem igazán lepődött meg. Már megszokta a körülötte lévő különös dolgokat, mint például lánya gyorsaságát, melynek igazi okát épp annyira nem akarta tudni, mint unokájának hihetetlen ütemű fejlődését. Csak elfogadta és igyekezett nem is töprengeni ezeken a dolgokon. Egyes egyedül az számított neki, hogy bár egy ideje már távolabb élt tőle a lánya és az unokája, mint eddig, a félelmével ellentétben mégsem vesztette el őket örökre.

– Kösz! – felelte kurtán a férfi.

– Jól nézel ki, apu! – mosolygott elégedetten Bella. El sem hitte, hogy tényleg elérkezett ez a nap is és, hogy ennek majd a szíve legmélyén is örülni fog, nem csak a látszat kedvéért. Persze az anyja, Renée már évekkel ezelőtt újraházasodott és akkor is örült. Mind az édesanyja boldogságának, mind pedig Philnek, akit ugyancsak kedvelt, mint ahogy apja választottját. Boldog volt, hogy ezután is lesz, ki gondoskodjon róla, főzzön rá, és megajándékozza szeretettel, amit igencsak megérdemelt már.

– Ühm… Kösz… Te is… nagyon szép vagy! – motyogta bajsza alatt zavartan a férfi.

– Köszi! Lent megvárlak – mondta Bella, majd a földszintre ment.

Míg Charlie odafent az utolsó simításokat végezte, addig lánya a zsebkendőnyi nappaliban a falon függő fényképeket nézegette a parányi kandalló fölött. Még most is tisztán emlékezett rá, hogy mikor Phoenixből ideköltözött kicsivel több, mint hat éve, mennyire lehangoló volt számára látnia a múltat. Azonban most megkövült szívében melegséggel gondolt vissza mindazokra az időkre.

A képek száma az évek múlásával arányosan nőt, mivel a rendőrfőnök szerette nézegetni őket, és legalább így kicsivel közelebb is érezhette szeretteit magához. Viszont egy nagy változás észrevehető volt, éspedig, hogy lekerült a Las Vegasban készült esküvői kép, melyen a férfi és annak volt felesége, Renée volt látható. Hosszú évekbe telt, míg a rendőrfőnök el tudta felejteni egykorvolt szerelmét, ám mostanra úgy tűnt, minden seb begyógyult, ami egy új asszonynak volt köszönhető.

A nő és Charlie régóta ismerték egymást, barátok voltak, majd pár éve a közös magány olyannyira összehozta őket, hogy a barátságból vonzódás, abból pedig szerelem lett. És bár mindketten igencsak rég elmúltak már tizenévesek, eleinte mégis úgy viselkedtek és titkolták mások előtt a kapcsolatukat. Aztán ahogy az egy kisvárosban lenni szokott kiderül minden. A barátok és a család persze örültek a jó hírnek, hamar el is fogadták őket egy párként, azonban a komoly lépésekkel – esküvő és összeköltözés – mind ez idáig vártak.

Az immáron hét esztendős Claire vígan ugrándozott a két oszlopba rendeződött násznép hosszú sora között a faragott, boltíves oltárig. Kezében virággal teli kosárkát tartott, melyből a puha rózsaszirmokat a földre szórta. Charlie Swan, a délceg úrnak öltöztetett kisvárosi rendőrfőnök már a helyén várta aráját, aki lassan lépkedett a kislány után krémszínű ruhájában.

Az Öreg Quil mély, érdes hangján a törvényeikhez híven tartotta meg a szertartást. Bár a rendőrfőnök maga hívő volt, tisztelte választottja hitvilágát, és annak törvényeit. Így kapták hát végül meg mind az Isten, mind a Nagy Szellemek áldását frigyükre.

Nessie a halványbarack színű ruhácskájában a megadott jelre odatáncikált a nagypapájához és újdonsült nagymamájához, Sue-hoz, hogy átadja a két fénylő, aranygyűrűt nekik. Majd ugyanolyan boldogan libbent vissza helyére szülei és az ő farkasa mellé. Jacob elégedett mosolyt küldött a lány felé, tudatván vele, hogy ügyes volt, büszke rá. Nessie-nek ez sokat jelentett, széles vigyorra húzta ajkát, elővillantva ezzel tökéletes, hófehér fogsorát.

A szertartás végeztével, miután a gratulációk sora is véget ért, kezdetét is vette a lakodalom. Étel és ital került mindenki elé, melyet zene és tánc követett. Mindenki jól érezte magát, még a vámpírok és a farkasok is békében megfértek egymás mellett, bár a köztük lévő feszültség így is érzékelhető volt. Sosem lesznek igazából barátok, legfőképpen egy család, és ezt mind tudták. La Pushban is csak az ünnepség ereéig tartózkodhatott a Cullen család, amit hosszas megbeszélés előzött meg a felek között. A határnál Sam Uley és Jacob Black, a két Alfa adott nekik engedélyt a földjükre való belépésre.

Az emberek – és vámpírok – vígan mulattak, beszélgettek és táncoltak. Sue és újdonsült férje a tortát vágta fel, míg a „táncparketten” Seth új nővérkéjét, Bellát táncoltatta meg, aki még vámpír létére is ügyetlenül mozgott eme helyzetben. Mellettük egyik oldalt Jared Kimmel ropta a gyorsabb ütemre, míg másik felükön Embry pörgette barátnőjét. A lány is a törzsből származott, alig pár hónapja szerettek egymásba annak ellenére, hogy a fiú farkas létére nem véste be őt. Mégis, így is szerették egymást és boldogok voltak.

A mulatság azonban nem mindenki számára volt oly élvezetes. Leah Clearwater mióta leült a számára kijelölt helyre, egy tapodtat sem mozdult onnét. Ő öccsével ellentétben nem örült annyira ennek a frigynek – persze az édesanyja boldogságának igen, és Charlie-t is kedvelte –, de legfőképpen nem örült az új testvérkéjének és annak családjának. Bella Swan vámpír volt és ő utálta a vérszívókat. Hiszen miattuk lett belőle farkaslány, egy hasznavehetetlen korcs, ahogy magáról vélekedett. Képtelen volt bevésődni és gyermeket szülni, ellenben Emily Uley-val, kinek karjában ott szunyókált édesdeden elsőszülött fiúk Sammel. A férfiről már rég lemondott, tudta, soha sem lehet az övé, ebbe bele kellett törődnie, még ha nehéz is volt számára. Azonban azt sokkal fájdalmasabb volt látnia, nő létére, hogy körülötte mindenki más hordhat egy új életet a szíve alatt, csak ő nem. Néhanapján eltöprengett róla, hogyan nevezné a kis kezek, lábak és pirospozsgás arcocska tulajdonosát, a saját gyermekét. Viszont képzelgése végével mindig rá kellett ébrednie, hogy az nem a valóság és, minden bizonnyal örökre csak egy szép ábránd marad.

Nessie nagyon jól érezte magát a gyerekekkel és a felnőttekkel is egyaránt, őt nem lehetett nem szeretni, de legjobban a tizenöt éves Molly Wymannel találta meg a közös hangot. A lány Collin lenyomata volt, aki pár éve csatlakozott még csak Sam falkájához. A két lány nagyon jól megértette egymást, annak ellenére is, hogy csak most ismerkedtek meg. Nagy volt a nyüzsgés az udvarban, ezért úgy döntöttek, hogy lemennek a partra beszélgetni, aminek Nessie különösen örült, ugyanis még sosem járt La Push csodás partjain.

A puha homok be-besüppedt talpuk alatt, megőrizve nyomaikat, miközben az óceán hullámai mezítelen lábukat nyaldosták, ahogy a parton sétálgattak a naplementében. Élvezték egymás társaságát, találtak közös témákat is, így nem unatkoztak. Ám mikor Molly megemlítette a közte és Collin közötti erős köteléket, Nessie nem akart már tovább semmi másról sem beszélni, csakis a „bevésődésről”. Faggatni kezdte újdonsült barátnőjét, míg az mélyeket sóhajtozva végezetül be nem adta derekát és el nem mesélt neki mindent, amire csak kíváncsi volt.

Molly nem is olyan rég vett épp részt azon az eseményen, ahol is a törzs vénei elmesélték a népük, a Szellemharcosok és a harmadik feleség történetét, így még tisztán emlékezett mindenre. A legifjabb Cullen álmélkodva hallgatta minden egyes szavát, közben az összes részletet jól bevésve elméjébe. Tetszettek neki a történetek, és bár Jacobtól már hallott farkasokról szóló meséket, ilyet még sohasem, így teljesen lenyűgözték a részletek. Viszont mikor a bevésődésről kezdett kérdezősködni, a lány nem akart neki felelni. De a bronzvörös színben pompázó, loknis fürtökkel megáldott tüneményes kislánynak – kinek szemei a téli estéken a kandalló mellett elfogyasztott forró csokoládéhoz hasonlítottak –, nem lehetett sokáig nemet mondani.

Molly elmondott mindent a bevésődésről, azt is, hogy maga is lenyomat. Ő tizenegy éves volt, mikor az akkor már tizennégy esztendős Collin egyik nap váratlanul odament hozzá az iskolában, hogy felajánlja barátságát. Kedvesnek találta a fiút, így hát örömmel fogadta közeledését. Aztán a barátság elmélyült az évek múltával, és mára már szerelem lett az egykor gyermekinek mondható kapcsolatból.

Nessie nem igazán értette, hogy ha a bevésődés nem szerelem első látásra, akkor mi lehet igazából és, hogy lehet akkor ennyire erős kötelék két ember között ilyen megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan dolog. Persze Molly szerint ő választhatott volna mást is kedveséül – ellenben Collinnal –, de nem tette, mert érezte, ő a legtökéletesebb személy a számára.

Barátság, kötödés, védelmezés, gondoskodás… és végül szerelem. Ennél romantikusabbat Nessie még sosem hallott, pedig látott már dolgokat – a családján belül és kívül is –, és olvasott is róluk a könyvekben. A szülei nagyon szerették egymást, ahogyan a körülötte élők is. Ő is akart egyszer egy olyasvalakit, akit csakis neki rendelt a sors.

– Már majdnem elaludtam a tűznél, miközben Billy bácsi még mindig mesélt, de még hallottam, mikor a fiúk azzal ugratták Jacobot, hogy ő… nos, hogy ő a Loch Ness-i szörnybe vésődött – bökte ki nehézkesen és zavartan Molly.

Nessie először nem is értette a dolgot, ám aztán eszébe ötlött egy furcsa gondolat. Még kiskorából emlékezett rá, hogy az édesanyja mennyire haragudott Jake-re, amiért egy szörnyről nevezte el őt. Az említett lény Skóciában élt, a beceneve pedig Nessie volt, akárcsak neki, ezt ő is jól tudta, hiszen nagyon is szeretett olvasni, mind közül pedig legjobban a tudományos könyveket kedvelte.

Hosszú percekig ültek szótlanul a parton sokasodó uszadék fák egyikén, lábukkal köröket rajzolva a homokba. Észre sem vették, hogy elszaladt az idő, míg Jacob és Collin fel nem tűntek. A két fiú mikor felfigyelt rá a nagy nyüzsgés közepette, hogy a két lány eltűnt, rögvest a keresésükre indultak. Mollyt barátja visszavitte a partira, míg Jake ott maradt Renesmee-vel. Csendben ültek egymás mellett, a lány még mindig csak töprengett, azonban mikor a fiú felállt, hogy visszakísérje őt is az ünnepségre, Nessie váratlanul megszólalt.

– Jacob! Igaz, hogy én a lenyomatod vagyok? – kérdezte a kislány mindvégig a talajt fixírozva, amibe öntudatlanul is egy szívet rajzolt. Nem volt buta, nagyon is okos volt fiatal kora ellenére, és könnyedén tette össze a dolgokat.

A kérdezett meglepetten meredt a lányra, hirtelen azt sem tudta, mit is mondjon, de nem pusztán azért, mert sosem volt a szavak embere. Úgy vélte, a lány még fiatal, még ha sokkal érettebb is volt a koránál, hogy megérthesse, mit is jelent valójából a bevésődés náluk. Nem akarta, hogy félreértse, hogy rosszat feltételezzen róla, hiszen az nagyon bántotta volna. Számára a lány volt a legfontosabb, mindent megtett volna érte és neki, és épp ezért, a kérdésére is felelettel kellett szolgálnia. Mélyet sóhajtva és némileg csüggedten huppant vissza a fatörzsre.

– Ezt meg mégis ki mondta neked? – tudakolta a rézbőrű férfi, amivel persze csak az időt próbálta húzni, hogy kitalálhasson valamit.

– Nem az a lényeg, csakis az, hogy igaz vagy sem? – pillantott fel Nessie a barátjára, mire az leszegte fejét.

– És még mit mondott Molly? – folytatta a kertelő kérdezősködést az indiánfiú, összerakva a dolgokat.

– Sok mindenről mesélt nekem. A Quileute-okról, a Szellemharcosokról és arról az erős kötelékről is, ami összeköti őt Collinnal. Szóval igaz? – kötötte a kislány az ebet a karóhoz. A fiú tudta, nem fog addig tágít, míg választ nem kap.

– Igen, igaz! – vallotta be Jacob, lemondóan sóhajtva.

Renesmee csak sűrűn pislogott pár percig, mert bár sejtette a választ, valóban tudni a tényeket sokkalta másabb volt számára. Nem tudta, mit érezzen, mit is kéne éreznie, hiszen a férfi volt a legjobb barátja egész életében. Azt persze érezte, hogy már most is nagyon kedveli, szereti és ragaszkodik hozzá. Legbelül, valahol mélyen a szívében pedig már azzal is tisztában volt, hogy az ő barátságuk mindig is másabb, erősebb volt bármelyik másiknál. Ám, hogy ez szerelem lett volna, azt ő még most nem tudta megállapítani.

Meleg borzongás futott végig váratlanul a gerince mentén, mikor arra gondolt, hogy egyszer úgy fogja szeretni a mellette ülő férfit, ahogyan a szülei szeretik egymást. Nem értette, honnan jött a gondolat, melyet aztán felváltottak Molly szavai. Ők is csak barátok voltak először Collinnal. A lánynak volt választása, akárkit szerethetett volna, de ő a fiú mellett döntött, akinek azonban nem volt beleszólása a dolgok alakulásába. Nessie nem akarta, hogy Jake csak kényszerből legyen majd vele. Ám önző módon annyira szerette a férfit már most is, hogy ha arra gondolt, hogy egyszer még ennél is jobban fogja szeretni, hogy ha a szerelmese lesz, akkor már nem fogja érdekelni, hogy míg neki van, a férfinak nincs választása szerelmük terén.

– Mi ugye egymás életéhez tartozunk? – kérdezte percekkel később Renesmee.

– Mindörökre! – felelte Jacob, majd mindketten elmosolyodtak.

– Már tudom, mit szeretnék születésnapomra!

– Hogyan? – nézett Nessie-re meglepetten a férfi.

– Elmúlt éjfél, ma van a születésnapom! – világosította fel az immáron négy esztendős – ám fizikumát és szellemi képességeit tekintve sokkal érettebb – lányka. Jacob meglepetten tekintett fel az égre. Észre sem vette, mennyire későre jár.

– Nos, akkor boldog születésnapot, Nessie! És, mi lenne az, mit szeretnél?

– Hunyd le a szemed! – kérte az ünnepelt, ami a férfit először meglepte, de minthogy lenyomatának minden kérése számára örömteli parancs volt, szó nélkül teljesítette.

Ekkor Nessie lassan közelebb hajolt az ő farkasához, majd némi habozás után ajkait annak szájához érintette. Hirtelen apró szikrák pattogását érezte bőrén, testét pedig melegség öntötte el, olyan, amit addig még sosem érzett. Megijedt! Elszakítva ajkát a fiúétól, mely alig egy perc tört részéig érintette csak azt, felpattant, majd még egy pillantást vetve barátjára és jövendőbeli szerelmére, vihorászva visszafutott az ünnepségre.

Jacob még percekkel később is sokkosan ült maga elé meredve a farönkön. Ajkai égtek a váratlan és nem épp gyermeki csóktól. Elméjében az érzések tornádóként kavarogtak, míg be nem kúszott közéjük egy hang. Egy ismerős férfihang, mely most ostorként sújtott le rá szavaival, mikor azok egy értelmes mondattá álltak össze fejében.

– Jacob Black, te rühes kutya! Ezért még számolunk! – Edward Cullen szólt mérgesen, miután mindent kiolvasott lánya elméjéből. Jacob összerezzent a fenyegető kiáltás hallatán, majd nagyot nyelve végül elindult a hang forrása felé.