New Sun - Shine - 1. fejezet

Sziasztok! Itt van hát – „kis” csúszással – az első fejezete a New Sun második részének, a Shine-nak. Bells és Edy élete tovább bonyolódik, miközben a kutatás hamarosan kezdetét veszi. :)

A kommenteket – és voksokat – köszönöm szépen, mindegyikre válaszoltam visszamenőleg.

További szép hétvégét kívánok, és ne feledjétek a tegnap feltett Bella és Edward novellát!

Jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

1. KÉPEK A KÖZELI MÚLTBÓL

– JÓ REGGELT, SZERELMEM! – ébresztett Edward, gyengéden végigsimítva arcomon majd ajkamon, ami érintése nyomán mosolyra húzódott.

– Mondd, hogy még nem kell felkelnem! – kérleltem félve kikandikálva pilláim alól, holott nem voltam fáradt. Az elmúlt napokban eleget pihentem, viszont mivel nagyon élveztem a helyzetet, mely minden reggel fogadott, így sosem volt kedvem kikelni az ágyból.

– Nem vagy éhes? – kérdezte nevetve.

– Nos… – imitáltam gondolkodást – ami azt illeti, de! Éhes vagyok, mégpedig rád vagyok kiéhezve! – feleltem kacérul, miközben megmarkolva pólóját magamhoz húztam egy csókra.

– Habár még alig egy hete vagy itt nálunk, az már biztos, hogy Emmettnek sikerült elrontania – kuncogott. – Rossz hatással van rád.

– Emnek igaza van! – tiltakoztam elhamarkodottan, majd halkan hozzátettem. – Legalábbis ami egyes dolgokat illeti. – Be kellett ismernem, hogy néha tényleg rászolgálok a nagymedve által, rám aggatott vadmacska megnevezésre. De úgy véltem, ez ilyen pasi mellett, mint Edward, nem számít kirívó bűnnek. – Nem bújsz vissza mellém? – búgtam végül kérlelő szemeket meresztve rá.

– Mikor akarsz indulni? – terelte el a témát.

– Nem akarok hazamenni! – csattantam fel dühösen nyomban.

– Bells, Szerelmem! – fogta két keze közé arcomat kényszerítve, hogy rá figyeljek. – Tudod, hogy én sem szeretném, hogy elmenj, hisz olyan jó így most minden – mindketten felsóhajtottunk –, de nagyapáék megígérték a szüleidnek. Egyszer úgy is beszélned kell az apáddal, ezt nem kerülheted el. Jobb előbb, mint később, és ki tudja, talán ha látja, hogy nincs mitől tartania velünk kapcsolatban, akkor megenyhül. De ha sosem mész haza, ha nem beszéled meg vele higgadtan a dolgokat, akkor a helyzet még sokáig így marad, vagy épp rosszabbodni fog – próbált hatni rám észérvekkel. Be kellett látnom, hogy igaza volt. Ám azt sehogy sem tudtam elfeledni, mennyire megbántott apám.

– Jó, rendben, majd valamikor hazamegyek – mondtam fogcsikorgatva, csak, hogy abbahagyja végre. – De előbb még… – váltottam át hirtelenjében szelíd, kacérkodó hangnembe.

Edward meglepetten figyelte, mire készülök. Miután feltápászkodtam a puha párnák közül egy határozott mozdulattal őt löktem oda, majd egyik lábamat átvetve csípőjére ültem. El akartam terelni a figyelmét az egész menetelről – nem mintha ezzel sokáig megakadályozhatnám az elkerülhetetlent –, na, meg egyébként is hiányzottak már a buja percek. Mióta náluk laktam szinte nem is voltak ilyen pillanataink, aminek persze megvolt a maga oka, de minden esetre hiányzott már. Így miközben csókoltam kigomboltam ingét, majd elválva ajkaitól apró puszikat nyomva fedetlen felsőtestére egyre lejjebb haladtam. Jóleső érzéssel töltött el a tudat, miközben egyre sűrűsödő légvételeit hallgattam, hogy képes vagyok olyan reakciókat kiváltani belőle, mint amilyeneket ő énbelőlem.

– Ha… azt hiszed, hogy… ettől majd elfelejtek mindent… akkor ki kell, hogy… ábrándítsalak. Ma akkor is hazaviszlek! – motyogta akadozó lélegzettel. Bosszúsan pillantottam fel rá. Néha átokként éltem meg azt, hogy ennyire kiismert. Máskor viszont nagyon is jó volt. Olyan, mintha ő is a fejembe látna, és így tudná minden féltett, titkolt kívánságomat. De nem adtam fel! Folytattam hát elterelő hadműveletemet, reménykedve benne, mégiscsak beválik és egy jó ideig még nem kell hazamennem.

Mialatt Edward is akaratlanul belemelegedett ajkaink hosszas, érzéki játékába, ujjaimmal végigzongoráztam kidolgozott hasfalán. Hogy aztán minden szégyen nélkül – de azért kissé remegő kezekkel – végigsimítsak ágyékán, feltüzelve ezzel még jobban vágyait. De még mielőtt kezemmel elérhettem volna alsónadrágja karimáját váratlanul ujjai csuklóm közé fonódtak.

– Bells! – szólt rám mogorván, kinyitva a szemét. Tudtam, a tervem végleg kudarcot vallott, de nem csak emiatt lettem haragos ismét. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy utasíthatja vissza a közeledésemet, azt, hogy én is kényeztethessem kicsit. Nagyon vágytam már a buja percekre, még ha én magam voltam is az, aki egy jó ideje nem kért belőlük, de Edwardnak sikerült megint csak elvennie a kedvemet az egésztől.

Megbántódva éreztem magam, hisz ez már nem az első ilyen eset volt az elmúlt pár hónapban. Kirántottam a kezemet szorításából, majd öklömmel a vállába boxoltam. Persze tudtam, hogy ez nem fáj neki, nem is az volt vele a célom. Egyszerűen csak azt akartam, ne csak lássa, de érezze is, mennyire mérges vagyok rá. Majd végül morgolódva leszálltam róla, gyorsan magamra kaptam a köntösömet, ami az ágy végében hevert, és még mielőtt Edward bármit is mondhatott volna, az én számat meggondolatlan szavak hagyták el.

– Komolyan nem értelek téged, Edward! Lassan kilenc hónapja vagyunk együtt, az éjszakákat együtt töltjük, és bár még nem feküdtünk le, a kapcsolatunk akkor sem mondható szűziesnek. Elég gyönyört kaptam már tőled, de én akárhányszor szeretnék adni neked valamit, elutasítasz. Szerinted ez mégis, hogy esik nekem? – mondtam kissé hangosabban, mint kellett volna. – Elvileg egészséges férfi vagy, akkor viszont nem értem, mégis, hogy vagy képes kibírni mellettem viszonzott kényeztetés és gyönyör nélkül? Vagy netalántán épp magad gondoskodsz róla? – köptem oda gúnyosan mérgemben, de pár pillanattal később ráébredve mit is mondtam, már meg is bántam.

– Ez nem volt szép! – mondta Szerelmem miután leküzdötte döbbenetét. Sértet volt és zavarban érezte magát, vonásai legalábbis erről árulkodtak. Na, meg szomorúságról és fájdalomról, amit mind én okoztam neki a szavaimmal.

– Edward én… – kezdtem, de nem tudtam mit mondhatnék. Egyfelől tudtam, nem volt szép, amit mondtam, csak mérgemben tettem, viszont másfelől azért igazak voltak szavaim. Hiszen az elmúlt pár hónapban gyönyört, gyönyör után kaptam, de én akárhányszor akartam neki adni valamit, nem hagyta. Éppen ezért is döntöttem úgy és mondtam meg neki, hogy ameddig én nem kényeztethetem hasonlókép, mint ő engemet, addig nem akarom és nem is engedem, hogy ő megtegye újra velem. Ami persze nem kicsit akasztotta ki, de nem érdekelt.

– Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük?! Mondtam neked nem egyszer, hogy nem kérek semmit sem viszonzáskép. A te boldogságod nekem a legfontosabb már egy jó ideje. Szeretem, ha örömet szerezhetek neked és ezért nem kérek cserébe semmit – lépett közelebb hozzám, de nem engedtem, hogy hozzám érjen. Még mindig dühös voltam rá, ráadásul utáltam, ha új beszél vagy cselekszik, mint az apja, amit Bellával rendszerint kielemeztünk.

– Én pedig már mondtam, hogy ez nem viszonzás lenne! Azért tenném, mert szeretném, de úgy tűnik, hiába jártattam a számat, még mindig nem fogtad fel – szidtam meg finoman. – Ha igazán örömet szeretnél szerezni nekem, akkor hagynád – céloztam mindennemű burkolás nélkül. – De addig is, míg nem engeded, jobb, ha tudod, továbbra sem fogom hagyni révbe érni az én örömömet szolgáló kis akcióidat. Szóval jobb, ha felszerelkezel újságokkal, vagy amivel akarsz, mert a makacsságod miatt a végén még az éjszakákat egyedül töltheted! – adtam meg a kegyelemdöfést, majd elvonulva magamra csaptam a fürdő ajtaját.

Hogy lenyugtathassam magamat bebújtam egy kád jó forró vízbe, és mivel képtelen voltam megregulázni gondolataimat, csak hagytam, hogy azok elkalandozzanak.

El sem tudtam hinni, mikor utánaszámoltam, hogy lassan már tíz hónapja lesz, hogy szüleimmel ide költöztünk, Forksba. Ebbe a csendes eldugott kis városkába, ahol tizenhét év után elsőre rám talált a szerelem. Ahol néhány „apróságot” leszámítva több mint nyolc hónapja boldog vagyok. Még mindig felfoghatatlan volt számomra ez a tény. Mint egy mese! Egy átlagos lány találkozik az igazival, belecsöppen annak nem mindennapi világába, amiről addig azt hitte, hogy csak a könyvekben és a filmekben létezik. Csak épp ebbe a történetbe sok csavart és embert – vámpírt – próbáló akadályokat szőttek bele, és féltem, hogy nem lesz kedvező számomra a végkimenetele.

Szerettem volna Edwardék világához tartozni. Már egy jó ideje minden álmom ez volt. De emberként – és negyed részben alakváltóként – csak részben tartoztam ide. Ahogyan a Cullen családnak sem voltam teljes jogú tagja, hiába viseltem a családi címerüket és hívott hugicának Nessie és Emmett, és tekintett rám ugyancsak testvérként Alice és talán még Rosalie is. Bár ő még mindig tartotta a tisztes távolságot kettőnk közt, viszont elmondások szerint jobban viselte a jelenlétemet a családban, mint anno Belláét.

Mióta együtt voltam Edwarddal a szerelmen kívül az igazi szenvedést is megtapasztaltam már. Titkok szőtték be az életemet. Játszottam a halállal és háttérbe szorítottam a családot, ami addig a mindent jelentett nekem, holott ezt senki sem kérte tőlem. Mégis muszáj volt, mivel túlságosan is akartam egy dolgot. Edwardot akartam! Veled maradni, míg csak forognak az idő kerekei…

Azonban szembesülnöm kellett vele, hogy ez nem olyan egyszerű. A nagyapám génjei közbeszóltak – aki nem mellesleg a sors iróniája folytán fogadott nővérem nagy szerelme volt. A Quileute indián törzs legendái úgy tartották – amit eddig még senki sem cáfolt meg –, hogy a vámpírméreg halálos rájuk nézve. Így az örökké tartó boldogságom pillanatnyilag nagyon úgy tűnt, hogy nem lesz túl hosszú életű. És ez volt, ami magamhoz térített némileg.

Edward nagyon szeretett, mondta, de tudtam is, minden sejtemmel éreztem. Neki az én boldogságom többet számított bárminél, és ezért képes volt akármiről lemondani. Tudtam, hogy csak félt, az életemet, mert egy gyönge kis ember vagyok, míg ő erős és halhatatlan és ezért nem cselekedhetünk mindig úgy, ahogyan szeretnénk. De akkor is bántott, hogy mindig visszautasít, ha adni szeretnék neki valamit. Már csak abban reménykedhettem – mindennél jobban kapaszkodtam abba a parányi esélybe –, hogy Carlisle és az idősebb Edward találnak valamiféle megoldás az esetemre. Csak ez éltetett… Ez az aprócska reménysugár, a kutatás nem hagyta, hogy mély depresszióba zuhanjak.

Mikor a balesetem után megtudtam, hogy a származásom szöges ellentétet képez jövőbeni terveimmel, azt hittem, nem fogom kibírni ezt az egészet ép ésszel. De a doktor megígérte, hogy kutatni és vizsgálódni fog Szerelmem apjával közösen. Hogy kiderítik valóban veszélyes-e rám nézve a mérgük, és ha igen, akkor, hogy megtalálhassák a megoldást, ami még számomra is kérdéses volt, mi lehet. Egy biztos volt, mégpedig, hogy ember nem maradhatok, mert akkor megöregszem és… Így maradt a vámpírrá vagy épp farkassá válás lehetősége, amikkel csak annyi volt a gond, hogy vámpír úgy nézett ki nem lehetek a génjeim miatt, mely gének azonban a folytonos vámpír közelség ellenére sem aktiválódtak – még. Úgyhogy nekem maradt a reménykedés és imádkozás, a doktoréknak pedig a sok kutatómunka.

Az egész kutatásról egyelőre csak annyit tudtam, hogy szükség lesz hozzá a farkasok együttműködésére, valamint jó pár fiolányi vére – amit Emmett úgy jellemzett, hogy nem étkezési. Na, meg persze rám lesz szükség a kísérleti fázisban, ezért sem kezdhettük el már sokkal előbb ezt az egészet. Az iskola és apám szabályai nem tették lehetővé, és ez volt az az ok, ami miatt csak még inkább nem akartam hazamenni, mert akkor ki tudja, mikor vághatunk bele az egészbe ténylegesen is.

Mikor egy jó órányi relaxálás után kiléptem a fürdőből, Edward már nem volt a szobában. Felöltöztem hát és már indultam is volna a megkeresésére, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésem miatt és kiengeszteljem, de észrevettem a mobilom kijelzőjén, hogy Rahel keresett.

Mióta szilveszterkor bemutattam Rahelt anyámnak – aki ugyancsak meglepődött a hasonlóságon –, mondhatni legjobb barátnők lettek. A munka és a háztartás miatt persze nem tudtak olyan sűrűn találkozni, így a huszonegyedik század vívmányát hívták segítségül, ami igencsak megdobta a telefonszámlánkat. Sok mindent megbeszéltek, na, meg kibeszéltek, bár jó pár dolog tiltott volt Rahelnek – teszem hozzá szerencsére. Bár bíztam annyira Rahelben és ő is azt állította, hogy sose fecsegne ki olyat, amit én bizalmasan mondtam el neki, mégis tartottam azért kissé az ellenkezőjétől. És, hogy éppen anyám tudja meg őket, abba bele se akartam gondolni. De szerencsére még semmi ilyen nem történt, viszont így is remegő kezekkel hívtam vissza őt. Azonban félelmem megint csak alaptalan volt, csupán meginvitált, amit el is fogadtam. Bár azt még nem tudtam megmondani, hogy mikor is tudok elmenni hozzájuk, így abban maradtunk, hogy majd jelentkezem… hamarosan.

Szerencsére a dolgok és a kapcsolataim rokonaimmal egészen jól alakultak. Rahelt már az elejétől fogva nagyon kedveltem, de ez idővel csak még erősebb lett. Vele meg tudtam beszélni bizonyos dolgokat, amit másokkal nem. Megértett, de ha kellett, akkor vitába szállt velem. Olyan volt ő nekem, mintha a nénikém lenne, aki kissé pótanya is.

Ami a többieket illette ugyancsak kedveltem őket és mondhatni ők is engem, vagy legalábbis már egészen megszoktak. Csak Ashával és Jezabellel volt változatlan a kapcsolatom. Velük sehogy sem tudtam kijönni, de igazából ez már nem is nagyon érdekelt. Rajtuk kívül Clearwaterékkel voltam még jóban, ahol csak Leah volt kicsit ellenszenves velem. A többi törzsbe és azon belül is a falkába tartozókkal viszont csak köszönőviszonyban voltam. Ők se igazán ismertek engem, és én se őket. Még az Uley családot se. Annyit tudtam, hogy Lucas Uley most az Alfa a farkasok közt, valamint ismertem a lenyomatát, Marlene-t, és a két rosszcsont öccsét, Christ és Jeremyt. Ezen kívül azonban semmi többet, főleg, hogy Lucas bár nem gyűlölt, de nem is szívlelt amiért Cullenékkel barátkozom. Amiért melléjük állok a törzzsel… a törzsemmel szemben.

Legvégül pedig ott volt még az én drágalátos unokahúgocskám is, akinek az élete kész kalandregény lett mióta megismerte Iant. Nagyon úgy tűnt, családi vonás lehet nálunk a mindent felrúgni a szerelemért elv.

Nagyon sóhajtva mentem le végül a földszintre, majd fordultam be a konyhába. Bíztam benne, hogy itt lesz Edward, és nem is tévedtem. Éppen az ebédemet készítette elő a hűtőből – mivel későn keltem így jócskán elmúlt már dél. Tudtam, hogy hallotta, beléptem a helyiségbe, mégsem fordult meg. Némán mögé lépdeltem, majd átkaroltam a derekát és egy puszit nyomtam a tarkójára. Nem szólt semmit csak lassan megfordult ölelésemben. Egy halovány mosoly suhant át az arcán.

– Sajnálom, én nem úgy… – nem hagyta, hogy befejezzem a bocsánatkérést.

– Tudom, hogy gondoltad, és részben persze igazad van. Ha nem szeretnélek és féltenélek annyira, már réges-rég letéptem volna rólad a ruhát, de legalábbis hagytam volna, hogy kényeztessél – kacsintott rám huncutul. Elpirultam. – De ilyen vagyok – tárta szét a karjait, amikkel aztán átfogta a derekamat.

– Én pedig épp így szeretlek – mosolyogtam. – Szóval, ha most hazamegyek, akkor mikor jöhetek vissza? – váltottam hirtelenjében és persze direkt témát.

– Amikor csak szeretnél! – mosolygott, majd közelebb húzott magához. Szerencsére szent a béke, nyugtáztam magamban miközben szenvedélyesen falta ajkaimat. – Egyébként apámék visszajöttek – jelentette be.

– Az remek! – örültem őszintén. – És legalább jó volt az útjuk?

– Még nem beszéltem velük, előbb le akarták pakolni a csomagjaikat. De gyere, úgy hallom, már a nappaliban vannak – azzal kézen fogott és kivitt a szüleihez. Jó volt őket újra látni, bár az is igaz, alig egy hete volt, hogy elutaztak. Épp rá egy napra, hogy én „beköltöztem”. Esme szigetére mentek, amiről már annyi szépet hallottam, hogy kicsit kettesben lehessenek, főleg mivel a napokban volt az idősebb Edward születésnapja.

– Sziasztok! – üdvözöltük őket.

– Sziasztok! Odanéz, de ki vagytok virulva! – nevetett Bella, amitől éreztem, arcom teljesen felforrósodott.

– Pont te mondod, húgocskám?! Fogadjunk, hogy azért jöttetek haza, mert letöröltétek a szigetet a térképről – kacagott kitörő jókedvvel Emmett, majd, hogy nekünk se legyen jó Edwarddal hozzátette. – Ami meg őket illeti – bökött felénk – naná, hogy virulnak, mint a tejbetök. Ha tudnátok miket műveltek, míg nem voltatok itthon… – hallgatott el ravasz megfontoltsággal.

– Emmett, ez te is tudod, hogy nem igaz! – szólt rá Szerelmem.

– Oh, valóban? Akkor mivel magyarázod, hogy a vadonatúj ágyad úgy nyikorgott a minap is, mint valami trambulin gyereknapon? – Ott a pont, fintorogtam. De persze Emnek ennek ellenére sem volt igaza. Mióta kijelentettem Edwardnak, hogy ameddig makacskodik nem lesz semmi, nem is volt. Azt viszont be kellett ismernem, hogy az új ágy rúgóit valóban próbára tettük a minap este – amit állítólag az én kényelmem miatt vett Kedvesem, annak ellenére, hogy megmondtam, nekem a régi is tökéletes, és nagyobb sem kell –, csak épp nem úgy, ahogyan azt Emmett gondolta.

– Elég Emmett, hagyd őket, egyébként is hajlamos vagy eltúlozni a dolgokat – csitította le Szerelmem apja fogadott bátyját, majd cinkosul rám kacsintott.

– Na igen, az alma meg a fája. Gondolhattam volna, hogy ez lesz, hisz minden apa büszke a fia sikereire. Csak aztán ne gyertek hozzám vigaszért, ha fiatal nagyszülőkké váltok – mormolta orra alatt a nagymedve, mialatt a lépcső felé távozott. Megforgattam a szemem, míg a többiek halványan elmosolyodtak, majd Kedvesem apjához léptem, hogy meghúzzam a fülét.

– Boldog születésnapot… utólag is – mondtam, és kissé félve, mivel még mindig volt köztünk két lépés távolság, egy puszit nyomtam mindig komoly arcára.

– Öh… Köszönöm – mosolygott zavarában.

– Szabad megkérdeznem, hogy…

– Száznyolcvanhat… ha jól számolom – vágta rá a választ kérdésemre, még mielőtt feltehettem volna azt teljes egészében.

– Oh! – pislogtam sűrűn a meglepettségtől. Valahogy nem erre a számra számítottam, bármennyire is tisztábban voltam vele, hogy gyermekei közel járnak már ahhoz a bizonyos tizedik ikszhez.

– Csak nem menni készültök? – kérdezte Bella megtörve a pillanatnyi csendet.

– Edward haza akar vinni – mondtam dühvel vegyült szomorúsággal hangomban. Szerelmem ettől felsóhajtott és megforgatta a szemét, míg Bella csak mosolygott.

– Ugyan Bells, nem lesz semmi baj. Egyszer túl kell esni ezen a beszélgetésen is. Légy határozott és higgadt. Biztosítsd róla az édesapádat, hogy minden rendben és bízhat benned. Ne stresszelj, csak lazán! – látott el jó tanácsokkal Bella. Hálásan mosolyogtam rá, majd elköszöntünk. Ezt követően gyorsan megebédeltem, ami össz-vissz pár falat volt, mivel diónyira szűkült gyomrom miatt többet nem voltam képes megenni, majd elindultunk hozzánk.

Miközben hazafelé fuvarozott Edward – mivel nem engedett vezetni, ami tudtam, inkább csak kifogás, hogy velem jöhessen és így jelen lehessen, mikor találkozom szüleimmel –, újra lepergett előttem az a nap, mikor összevesztem apámmal. Csak egy kis megértésre és szabadságra vágytam, na meg bizalomra. Hiszen nem tettem semmi rosszat, még a szigorú, buta szabályokat is mind betartottam. Így úgy véltem, joggal kérhetem, hogy legyen nyáron engedékenyebb, oldjuk fel, vagy legalábbis finomítsunk a szabályain, de megmakacsolta magát. Nem akart engedni semmiből, amit igazából Naomi számlájára írhattam. Hiszen vele, az ő példájával jött – miután az kitudódott. Pedig én nem voltam Naomi! Én nem szöktem meg otthonról és húztam meg magamat szerelmem családjánál – legalábbis akkor még így volt. Mindez, és ami még utána történtek Naomival – már amiről szüleim is tudtak, vagy amit épp sejteni véltek – apámat meggyőzték arról, hogy rosszul tenné, ha engedne nekem. Ezért is mondtam neki dühömben, hogy az első adandó alkalommal berángatom majd Edwardot az ágyamba. Pedig ha tudta volna, hogy ezt mennyire nem gondolom komolyan, és mennyire lehetetlen is egyben. Hiszen, Edward valami számomra is megmagyarázhatatlan oknál fogva még mindig tartotta magát ahhoz a kijelentéséhez, hogy míg be nem töltöm a tizennyolcat, addig nem fekszik le velem. Nem értettem, és úgy hittem, soha nem is fogom, de mivel kérte, bízzak meg benne, így beletörődtem és nem is nyaggattam a szex-kérdéssel. Főleg az után, hogy megmondtam neki, ameddig én nem szerezhetek neki örömet, addig ő sem nekem!

Hétfő lévén szüleim általában egyszerre értek haza késő délután, így volt még egy kis időm, mielőtt kikérdeznének a történtekről. Miért szöktem el, hogy képzeltem ezt, és a többi az Edwarddal való kapcsolatomat illetően.

Arra gondoltam, most, hogy visszajött az idősebb Edward végre elkezdődhetne a kutatás, hogy választ kaphassak a kérdésemre; mennyi boldog évem lehet még Edwarddal. Persze Kedvesem még mindig ki tudott bukni, ha csak szóba hoztam a témát. Folyton azzal jött, hogy nem szabadna ennyire reménykednem a kedvező eredményekben, de én nem tudtam nem így tenni. Ez volt az egyetlen kapaszkodóm a depresszió mély gödréből, hiába volt ott nekem Edward és a végtelen szerelme. Így hát úgy terveztem, a ma estét itthon töltöm, de holnap visszamegyek a Cullen házba és beszélek Carlisle-lal, kezdjük meg a kutatást, hogy végre pontot tehessünk az ügy végére. Hisz attól, mert halogatjuk a dolgot, az még nem fog magától megoldódni… sajnos!

Még egyszer átgondoltam a dolgokat, ami volt, ami van, és amit mondani szeretnék szüleimnek. Hálás voltam azért Esmének és Carlisle-nak, hogy beszéltek velük a „szökésem” után. Hogy meggyőzték őket, adjanak legalább egy hetet nekem és maguknak is, hogy lenyugodhassunk és átgondolhassuk az egészet. Carlisle szerint nem ment egykönnyen a meggyőzés, amit sejtettem, de hát a doktor igazán meggyőző tudott lenni, hogy ha akart. Így szüleim belementek, hogy a Cullen házban maradhassak, persze csakis szigorúan Carlisle felügyelete alatt.

Miután megérkeztünk hozzánk beindítottam egy mosást, majd kitakarítottam a szobámat, amire egy hét után igencsak ráfért már. Edward felajánlotta, hogy segít, de már így is annyira elkényeztetett, hogy ezt már csak azért sem hagyhattam, hát ráparancsoltam, hogy üljön le a hátsójára. Kénytelen-kelletlen teljesítette, majd miután végeztem fent a konyhába mentünk. Kedveskedni akartam, így nekiálltam a vacsorakészítéshez, amivel azért persze volt némi hátsó szándékom is. Végtére is éppen, hogy csak hazajöttem, már szándékoztam is visszamenni. Ezt és a többit tudtam, nehéz menet lesz szüleimnek beadagolni.

– Már csak sülnie kell – léptem Edwardhoz, aki duzzogva ült az ebédlőasztalnál, amiért nem engedtem, hogy segítsen. – Ugyan már Szerelmem, most komolyan haragszol? – kérdeztem, mire hirtelen megragadott a derekamnál fogva, hogy magához rántva, nevetve megcsókoljon. – Ravasz! – szóltam elismerőn, majd lábaimat átvetve csípőjén elhelyezkedtem az ölében. A karjaimat a nyakába fontam úgy húztam közelebb magamhoz, hogy ajkaink szenvedélyes játéka közben, nyelvünk tüzes táncot lejthessen. Túl jól esett ez a kis lazítás, és a hangulat is kellőképp forró volt. Edward kezei nem tétováztak, ha épp nem befurakodva felsőm alá simogattak, akkor combomat markolászták. Így mikor a két erős kéz a fenekem alá csúszott, majd megemelt és az asztalra ültetett elmém nyomban a legpikánsabb képeket vetítette ki elém. Abban a percben megszűnt tér és idő, de még mielőtt ösztönösen félresöpörhettem volna a terítéket az útból Szerelmem megragadta a kezemet, megállított, majd hirtelen a konyha másik végében, az ablak előtt termett. Értetlenül, szaporán véve a levegőt néztem rá, míg egy pillanattal később meg nem hallottam viselkedésének okát.

– Bells? – visszhangzott anyám boldog hangja. Amint meghallottam sebtében leugrottam az asztalról. Megigazítottam félrecsúszott ruhámat, ujjaimat fésűként használva beletúrtam zihált hajamba mindezt még épp azelőtt, hogy ő és apám beléptek volna a konyhába. – Kicsim! – vetette magát a nyakamba és esküdni mertem volna, hogy szemei könnytől fénylettek. Hirtelenjében olyan rossz, bűnös érzés árasztotta el a mellkasomat. Igazán csak most tudatosult bennem, hogy mit okoztam szüleimnek – legfőképp anyámnak – "szökésemmel".

– Szia, anya! – öleltem át szorosan, majd felnéztem apámra, kinek mindig kemény vonásai most lágyabbnak hatottak. – Szia, apa! – köszöntöttem félszegen.

– Hogy vagy, kicsim? – érdeklődött. Hangja rekedtes volt, vonásai felett nehezen tartotta az uralmat. Ő is szeretett és aggódott értem, bármennyire is megbántottam és ez jóleső érzés volt.

– Jó estét, Mr. Sheen! Gill! – szólalt meg Szerelmem váratlanul, talán attól tartva, hogy feszülté válik a most különösen nyugodt csend.

– Neked is, Edward! – mosolygott anyám, miközben megpróbálta könnyeit titokban eltüntetni szemeiből.

– Jó estét! – köszöntötte apám egykedvűen. Még mindig érződött ellenszenve. Nem is értettem, Edward miért nem veti be vámpír vonzerejét. Persze azt értettem, hogy az iskolában és egyéb más helyen miért nem használja se ő, se a családja – hiszen ha ellenszenvet, félelmet váltanak ki másokból, kisebb a kockázata a lelepleződésüknek –, de, hogy apámmal szemben, nemes cél érdekében miért nem teszi, azt nem tudtam megfejteni.

– Annyira örülök kincsem, hogy hazajöttél, ugye most már itt maradsz? – kérdezte anyám reményittas, csillogó tekintettel és szinte már fájt, hogy nemet kellett neki mondanom.

– Sajnálom anya, de nem! Ma estére maradok, hogy mindent megbeszélhessünk, de holnap visszamegyek. – Míg anyámat letörte válaszom, apámon a düh kezdődő jelei mutatkoztak meg rögvest.

– Értem – fintorgott szomorúan anyám. – És biztos, nem zavarod Cullenéket?

– Ne aggódjon, Gill! Bells már családtagnak számít minálunk – nyugtatta Kedvesem. Szavai nekem estek a legjobban.

– Akkor rendben van – sóhajtott anyám.

– Nem Gill, nincs rendben! – ellenkezett apám és én máris remegni kezdtem a bensőmben, hogy ebből mi lesz. – Igaz, hogy ez már nem a múlt század, de akkor is!

– Ahogy mondod drágám, ez már a huszonegyedik század. És azt se felejtsd el, hogy Bells már nagylány, ma-holnap tizennyolc. Felelősségteljes, tudja, hogy mit csinál, nem így van? – pillantott felém anyám, mire sűrű bólogatásba kezdtem, míg apám a fejét ingatta nemtetszése jeleként.

– Mr. Sheen, kérem – vette át a szót Edward. – Habár a lányával még fiatalok vagyunk, és ahogyan ön mondaná, fűtnek minket a hormonok, mindennek ellenére igaz szerelemmel szeretjük egymást, és biztosíthatom róla, hogy még nem volt köztünk testi kapcsolat – mondta rezzenéstelen arccal. Érthetetlen mód megborzongtam szavaitól, míg apám vonásai megfeszültek a hallottaktól. – Az én apám eléggé régimódi… ember volt. Engem még abban a szellemben neveltek, hogy az ilyen nemű kapcsolatok házasság előtt tisztességtelenek – folytatta, míg nekem eszembe jutott egykori beszélgetésünk. Mikor apám rosszfiúsnak és nőcsábásznak titulálta őt, megkérdeztem Edwardot, hogy lehet, hogy nem az? Hogy bár nem a múlt században született és nevelkedett, mégis lassan hetvenkét évesen még mindig nem volt nővel. Amire csak annyit felelt, hogy a neveltetése befolyásolta és befolyásolja életét, tetteit, így a kialakult elveibe nem férne bele egy egyéjszakás kaland. Megfelelő partnert hosszú távra előttem pedig nem talált. Magyarázata naná, hogy tetszett, én úgy szerettem őt ahogy van, amilyen. Csak hát jobban belegondolva mindez azt is jelentette, hogy az esküvőnk előtt csekély annak az esélye, hogy beadja a derekát. Hogy mi ketten… Nagyot sóhajtottam. – Ha pedig egyszer úgy döntünk, hogy össze kívánjuk kötni az életünket, biztos lehet benne, hogy eljövök, hogy öntől kérjem meg Bells kezét. És fohászkodni fogok, hogy méltónak találjon rá, hogy nekem adja legféltettebb kincsét.

– Így legyen! – nézett apám ellágyulva Szerelmemre, aki talán azért, mert meghallotta szívem heves dobogását felém sandított elmosolyodva. – Az édesapád jó ember lehetett.

– A legjobb! – kontrázott rá Edward, mire én is elmosolyodtam.

– Azt javaslom, míg megsül az étel, üljünk le a nappaliban és meséljétek el, hogy mégis… hogyan gondoljátok ezt az egészet – intett apám az említett helyiség felé, mi pedig engedelmesen követtük őt, mikor elindult.

Tartottam tőle, mi lesz, hiszen apám szigora nem ismert határokat, de nagyon úgy tűnt, hogy jó napot fogtunk ki. Többnyire Edward beszélt a nyári terveinkről – lényegében arról, hogy ezt az időt együtt szeretnénk eltölteni náluk –, míg én görcsösen szorongattam a kezét és, ha meg is szólaltam csak hebegtem-habogtam. Teljesen leizzadtam a beszélgetés végére és még a fejem is megfájdult. Végül nagyon úgy festett, hogy minden rendeződött. Apám belátta, hogy nem vagyok felelőtlen és nem cselekszem meggondolatlanul. Valamint, hogy nem hasonlítok egyes volt osztálytársaimra – akiknek nem volt épp hosszú életű a gyorsan jött házassága, amire rosszabb esetben egy nem tervezett poronty is emlékeztette a feleket. Ahogyan Naomira se, aki nem sokkal az ünnepek után hazament az anyjához, de mikor a családi békének vége szakadt, viharosan, újra és talán végleg elköltözött otthonról, mégpedig vissza Ianékhez. Persze érthető volt, hogy apám félt, hogy hasonlók történhetnek velem is, ha hagyja, hogy azt tegyek, amit csak akarok. De ilyenről szó sem volt – bár igaz megléptem, és részben költözni is készültem, ám nem örökre. Végül apám nagy nehezen beismerte, hogy tévedett velünk kapcsolatban és bocsánatot is kért. Anyám ráhatásával pedig – bizonyos feltételek mellett – sikerült még arra is rávenni, hogy engedjen el a nyárra.

Olyan boldog voltam, hogy legszívesebben kisgyerekként ugráltam volna a szoba közepén. Csakhogy mindeközben aggasztott is valami. Mégpedig az, hogy nem voltam benne biztos, képes lennék-e elhagyni őket végleg, miközben azzal tisztába voltam, hogy ha egyszer vámpír lesz belőlem, erre sor kerülhet. Néha már nem is utáltam, hanem egyenesen gyűlöltem hazudozni, titkolóznia a szüleimnek, de arra gondoltam, hogy még mindig jobb, mintha nem tehetném… ha nem lenne kiknek.

– És, miről beszélgettetek miután távoztam? Ugye nem vitatkoztatok? – kérdezgetett Edward, miután másnap délben értem jött, hogy visszavigyen hozzájuk.

– Nem kell aggódnod, apám igazán jól viselkedett, csak néha csikorgatta a fogát – kuncogtam. – Amúgy meg az után, hogy elmentél nem sok mindenről esett szó, legalábbis ami a terveinket illeti. Ami lényeges volt megbeszéltük mikor ott voltál. De ha annyira tudni akarod a részleteket volt némi felvilágosító szöveg, valamint megkértek rá, hogy menjek el orvoshoz tablettát felíratni. Azt monda anya, hogy még fiatalok ahhoz, hogy nagyszülők legyenek – nevettem, de Edward nézésétől pillanatok alatt lehervadt mosolyom. – Mi az? – kérdeztem talán kissé hisztérikusan.

– Csak nem értem – motyogta. Követtem tekintetét, ami a hasamat fixírozta.

– Mégis mit?

– Hogy miért gondolja mindenki azt, hogy terhes vagy – nézett fel rám nevetve végül, amin én nyomban felhúztam magam és a vállába boxoltam. – Hé! – nevetett még jobban. – Ugyan már Szerelmem, csak poénkodtam.

– Aha, persze! Amúgy meg nem is tudom ki az, aki már nem is etet, hanem úgy töm, mint egy hálaadási pulykát – vágtam be a durcást, és karba font kezekkel tüntetőleg kifelé bámultam az ablakon az út további részében.

Fájt, amit mondott. Tisztában voltam vele, hogy felszedtem egy pár kilót, mióta kijöttem a kórházból és hagytam, hogy Edward akarata érvényesüljön, már ami az étkezésemet illette. De azért annyira akkor sem voltam kövér, hogy azt hihessék rólam, terhes vagyok.

Mikor januárban visszamentem az iskolába nem csak jó dolgok történtek velem. Végre újra láthattam a barátaimat, akik ugyanúgy örültek nekem, annak, hogy felgyógyultam és, hogy újra boldog vagyok Edward mellett. Akivel nem véletlenül alakítottuk úgy félévkor az órarendünket, hogy amennyit csak lehet, együtt lehessünk. Ám mint minden ember, aki nem tud valamit, az egy idő után kombinálni kezd, amiből aztán elképesztő elméletek lesznek, melyek végül kész tényként járnak szájról szájra. És ez nem volt másként az iskolában sem, ahol több ilyen valótlan tény is keringett, mégpedig rólunk, Edwarddal. A szakításuk, az egész költözéses történet, a balesetem és végül az, hogy újra összejöttünk elég pletykaforrást szolgáltatott az embereknek, hiszen gyors volt, viharos és titokzatos. De ami igazán kiakasztott, az az egyik ilyen kitaláció volt, mely szerint terhes vagyok, aminek az első jelei már látszottak is rajtam. Konkrétabban kerekedni kezdtem has tájékban. Ettől akkor a hajamat tudtam tépni és rögtön fogyókúrába is kezdtem, de Edward jóvoltából – ő szerinte csak aggódás volt a részéről, féltette az egészségemet – nem tartott sokáig. És tessék, most újra előjött ez a téma. Bár szüleim biztosan nem hitték akár csak egy percig is, hogy azért van rajtam felesleg, mert terhes vagyok, hisz akkor biztosan nem úsztuk volna meg ennyivel. De soha se lehet tudni, hogy nem-e azért beszéltek velem újra a "méhekről és bibékről", és küldtek el orvoshoz, mert ki akarták húzni belőlem az igazságot. Azt, hogy…

– Megérkeztünk! – Szakított ki Kedvesem hangja képzelgésemből. Na igen, ha rajta múlna örök szüzességet is fogadhatnék úgy sem változtatna semmin, fintorogtam.

Miután bementünk a házba beszélni akartam Carlisle-lal a kutatásról, de mint kiderült délutános, így ez váratott még magára. Nem úgy, mint a következő olyan eset, amitől ma nem először ment fel bennem a pumpa.

Mikor Nessie elmondta, hogy Alice-szel vásárolni voltak és, hogy nekem is vettek valami hasznosat, még nem gyanakodtam. Azonban mikor átadta a színes papírzacskót és megpillantottam annak tartalmát a guta kerülgetett rögvest. Ráadásul Emmett, de még Jasper is annyira nevetett, hogy biztos voltam benne, tudják, mi van a szatyorban. Utáltam, hogy az egész család tudja, mi történik a zárt ajtók mögött – és ehhez kivételesen semmi köze sem volt a kifinomult hallásuknak. Ettől pedig csak még ingerültebbé váltam, így miután felcaplattam az emeletre Edwardhoz léptem, aki éppen az íróasztalánál ült, majd a zacskó tartalmát egy szó nélkül az ölébe borítottam. Duzzogva ültem le végül az ágyra, míg Kedvesem értetlenül nézett hol rám, hol az ölében heverő vagy féltucatnyi vadonatúj melltartóra.

– Most meg mi a baj? – kérdezte értetlenkedve.

– Ezeket Nessie-től kaptam. Azt hitted, nem jövök rá, hogy eljárt a szád? – morogtam bosszúsan.

– Csak megemlítettem neki, hogy kezdesz kifogyni belőlük – vonta meg a vállát, és úgy beszélt, mintha mi sem lenne természetesebb, mint a testvére és egyúttal a család többi tagjának tudtára hozni, hogy az ő jóvoltából lassan nem lesz, mit felvegyek.

– Már az egész családod tudja! – fújtattam a méregtől, és már-már toporzékolni lett volna kedvem.

– Csak nem az zavar, hogy tudják, egy vadállat vagyok? – vigyorgott. Megforgattam a szememet. – Na jó, csak türelmetlen és béna, aki sorra teszi tönkre a fehérneműidet, mert azoknak kapcsait nem férfiaknak tervezték – mondta öniróniával és olyan édes félmosolyra húzta ajkát, hogy mentem csókolni kívántam őt elfeledve mindent.

Mikor látta, hogy sikerült jobb kedvre derítenie, odajött az ágyhoz és egy hirtelen mozdulattal hanyatt döntött úgy görnyedt fölém.

– Szívesen tönkretennék egy újabb darabot – búgta közel fülemhez, majd mikor látta, nem ellenkezem lassan a pólóm alá nyúlt, de akkor egy halk köhintésre lettünk figyelmesek, mire nyomban szétrebbentünk.

– Bocsássatok meg a zavarásért, de választhattam, hogy most jövök vagy jóval később – mosolygott Alice.

– Kösz, hogy elárultad, mi lett volna, ha nem jössz – fintorgott Edward, én meg gondolatban jól megszidtam magam, amiért képes lettem volna megint csak engedni neki és hagyni, hogy viszonzatlanul kényeztessen. – Mondd, mi volt ilyen halaszthatatlanul sürgős?

– Beszélhetnénk? – vált komollyá Alice arca. Éreztem, hogy rám most itt nincs szükség, így kérés nélkül felkeltem és Szerelem vágyakozó pillantása mellett a fürdőbe mentem. Megeresztettem a vizet a kádba, majd mikor az már félig megtelt belebújtam, hogy kicsit ellazulhassak. Szükségem is volt rá, ám mikor a víz alá csúsztam eszembe jutott az, amit Edward mondott nem is olyan régen.

Mikor egy hete hosszú idő után újra szóba került a kutatás, esett pár szó az esetleges átváltozásomról is. A doktornak volt egy elmélete. Szerinte Bellának újszülöttként nem azért volt akkora önuralma, mert van valamiféle ilyen képessége, hanem mert az átváltozás előtt volt elég ideje felkészülni erre a fajta életre. A vámpírok világára. Így Carlisle azt javasolta, hogy Edward a kutatás eredményétől függetlenül kezdjen el felkészíteni. Szerelem ezzel nem értett egyet, de belement, nekem pedig mondhatni egy kívánságom teljesült ez által. Első lépésként Edward odaadta az általa írt fekete borborítású könyveket, amikben leírta a faja és a családja történetét – legalábbis mindent, amit megtudott róluk. El is kezdtem olvasni őket, de annyi hihetetlen, megrázó és felfoghatatlan információ volt bennük, hogy mielőtt belekezdhettem volna a soron következőbe, többször is el kellett olvasnom az éppen aktuálisat. Így lehetett, hogy még mindig csak a negyediknél jártam, amiben Kedvesem még nem "szerepelt".

Edward figyelmeztetett, hogy a történelmük, szokásaik és életmódjuk "megtanulása" csak egy dolog, mert a nagyobb és nehezebb része az egésznek az átváltozással kezdődik. Úgy véltem nincs mitől félnem, hiszen ha a kutatás eredményes lesz és örök életű lehetek, már nem lesz olyan akadály, amit ne lennék képes legyőzni, ha ő ott lesz mellettem. De azért csak óvatosságra intett és azt már hozzá se tette, hogy ne reménykedjek ennyire a kutatás sikerében, mint ahogy szokta.

Egyik nap aztán észrevétlenül tesztnek vetett alá. Délután volt és éppen olvastam, miközben ő újra hozzálátott a családi könyvek írásához, kiegészítve azokat az újonnan megtudott és a nemrégiben történt dolgokkal – többek között a mi történetünkkel. Aztán egyszer csak váratlanul bekapcsolta a lejátszót és mikor felcsendült a kedvenc dalom énekelni kezdtem. Csendre intett, mondván olvassak, őt pedig hagyjam írni. Így is tettem, de mikor már a harmadik olyan szám ment, amit nagyon szerettem, nem bírtam és először csak tátogva, na meg hümmögve énekeltem együtt a dalt az előadóval, végül rendesen, de nagyon halkan tettem, hogy amennyire csak lehetséges az, ne zavarjam Edwardot. De ő persze így is tökéletesen hallotta, viszont ahelyett, hogy ismét csendre intett volna, elmondta, hogy nekik, vámpíroknak a vér csábításának ellenállni olyan nehéz lehet – sőt nehezebb –, mint nekünk, embereknek megállni azt, hogy dalra fakadjunk, ha meghalljuk a kedvenc nótánk. És annyira igaza volt, hiszen tényleg nehéz megállni!

Aztán kérdezgetni kezdtem, ő pedig megpróbálta elmagyarázni, valami emberihez viszonyítani a dolgokat, hogy én is beleélhessem magam a helyzetükbe. A méreg égetését például a télhez hasonlította. Megkérdezte, hogy mit érzek, mikor a hidegről bemegyek a melegre, mire azt válaszoltam, hogy zsibbadással vegyült égetést a végtagjaimban. Erre azt felelte, hogy sokszorozzam meg azt a fájdalmat – esetleg adjak hozzá olyan élményt, amikor megégettem magamat –, mert az az elevenen elégetés, amit a méreg okoz az áldozat testében. Megborzongtam és nagyot nyeltem, ahogy belegondoltam az elhangzottakba, így örültem mikor kellemesebb dolgokkal folytattuk, mint mondjuk a kifinomult hallásukkal. Ezt a különlegességet úgy próbálta elmagyarázni, mint mikor az ember teljesen elmerül a vízben és a hangok – vízcsobogás, apró neszek és jelentéktelen dolgok, tárgyak hangja – részletességig kiéleződnek. Kérdeztem, hogy mindezt vámpír létére honnan tudja, amire öntelten azt felelte, hogy logika, majd nevetve hozzátette, hogy sokat olvasott. És igaza volt, a víz alatti nyugalomban azok a hangok, melyeket addig észre sem vettem felerősödve jutottak el hozzám.

– Felébredtél? – kérdezte Szerelmem mosolyogva. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Megdörzsöltem a szemem, de csak lassan tudatosult bennem, hogy valószínűleg elaludtam a kádban és Edward behozott a szobába.

– Elaludtam – ásítottam.

– Észrevettem, ezért is hoztalak be – nyújtotta felém a hálóingemet és csak akkor döbbentem rá, hogy mi jókedvének oka. Naná, hisz pasiból van!

– Kösz! – kaptam magamra gyorsan a nem épp sokat takaró anyagot. – És, elmondod, hogy miről beszéltetek Alice-szel?

– Semmi különösről, ne idegesítsd magad – vonta meg a vállát. Nyomban tudtam, hogy elhallgat valamit.

– Edward Cullen, te komolyan azt hiszed, hogy hülye vagyok? – kérdeztem felháborodva. – Ha nem lett volna fontos a dolog, akkor Alice hagyta volna, hogy folytassuk, amit elkezdtünk. Szóval ne akard bemesélni nekem, hogy lényegtelen volt, amiről beszéltetek. Tehát? – erősködtem.

– Bells, kérlek, nyugodj meg! Tényleg nincs semmi baj, a dolog nem veled kapcsolatos.

– De ami a családdal kapcsolatos, az rám is tartozik, hiszen ők már az én családom is! – emlékeztettem, mire nagyot sóhajtott.

– Ne aggódj Kedvesem, nem velünk kapcsolatos. Egyszerűen csak annyi történt, hogy Alice-nek volt egy látomása egy nomád vámpírról, aki a környéken garázdálkodik. A nénikém csak szólni akart, hogy tudjak róla. Jasperék már keresik, de lehet, ha megtudja, hogy a közelben vagyunk, magától továbbáll.

– Ismeritek? – kérdeztem az ijedtségtől szaporán véve a levegőt.

– Nem! Újszülött lehet, vagy legalábbis nagyon fiatal, mivel…

– Mivel mi? – sürgettem, mikor megtorpant mondandója közben.

– Mivel eléggé sokat és feltűnően táplálkozik – felelte halkan. Meghökkentem, de nem mutattam, mivel tudtam, hogy Edward még mindig attól tart, hogy félek, vagy legalábbis taszítanak az életformájukkal kapcsolatos dolgok. Pedig erről szó sem volt, csak épp az emberek gyilkolását nem tudtam elfogadni.

– És volt valami konkrét célja a jövetelének, azt nem tudjátok? – tereltem a témát.

– Nem hinném, hogy különösebb okok miatt választotta Forksot. Az ilyen folyton-folyvást vándorol új prédák és kaland reményében. Egy helyen se marad sokáig, éppen azért, mert hamar komolyabb feltűnést keltene, s az neki se lenne jó. Az ilyen… – ismét félbehagyta mondatát, keze ökölbe szorult, arca eltorzult a dühtől. Nem tudtam pontosan, miért, de volt egy olyan érzésem, hogy mégiscsak ismeri ezt a vámpírt.

– Mi a baj? De azt ne merd mondani, hogy semmi – néztem rá aggodalmasan.

– Bells… – nagyot szippantott a levegőből, hogy lenyugtassa magát. – Az ilyen vámpír nem egyszerűen csak a vérük miatt vadászik az emberekre, ő válogat köztük. Az áldozatai többsége fiatal nőkből áll – magyarázta és úgy nézett rám, mintha nekem ebből értenem kéne valami olyat, amit nem akar kimondani.

– Egy nőimádó vámpír? – mondtam viccelődve, bár inkább kérdésnek hangzottak szavaim.

– Szerelmem – fogta két keze közé arcomat, mint mindig, ha komoly dolgokat akart közölni –, ez a vámpír fiatal nőket erőszakol meg, mielőtt elveszi az életüket. Míg el nem takarodik a környékről, egy lépést sem tehetsz nélkülem, megértetted? – kérdezte nagyon komolyan én pedig a sokktól csak bólogatni voltam képes. A félelem hideg fuvallatként borzongatta meg a testem, és az egyetlen, ami képes volt megnyugvást hozni, az Edward közelsége volt. Olyan szorosan bújtam hozzá Szerelmemhez, hogy a beáramló levegő alig bírta megemelni a mellkasomat. – Ne aggódj Szerelmem, vigyázni fogok rád, egy percre sem hagylak magadra, ígérem! – esküdött, majd ringatni kezdett.

Már későre járt, és a hallottak eléggé felzaklattak, így letettem róla, hogy ma beszéljek Carlisle-lal. Végtére is holnap is nap lesz, egy ide vagy oda már nem számított. Inkább beparancsoltam Edwardot az ágyba, hogy a karjaiba bújva, oltalmat nyerve tölthessem az éjszakát.