Blog születésnap & Esme és Carlisle novella – Az Én Doktorom

Sziasztok! Hát újra eljött ez a nap. :D

139 bejegyzés (ebből 54 New Sun fejezet, 2 Prológus, 1 Epilógus, 10 Pillanatképek fejezet, 5 Kiegészítő és 1 Twilight novella), több mint 700 komment +mailben kapott levelek, számtalan olvasó (regisztrált és „névtelen”)…

Hálásan köszönöm a sok megértést és türelmet, véleményt és támogatást, amivel immáron 2 éve ajándékoztok meg. :)

KÖSZÖNÖM ezt a csodálatos újabb évet! ♥

Ahogy az már lenni szokott, idén is szeretném, ha elárulnátok nekem, hogy (hozzávetőlegesen) hányan, és milyen korosztályból olvastok. Hiszen ez az adat jól tudom, egy év alatt sokat változhat. Kíváncsian várom, még mindig a fiatalabb korosztályból vagytok-e többen, vagy igaz, és nem csak a húsz éveseké a (Twilight-) világ. :P

A szavazóboxot az oldalsáv tetején találjátok, szavazatotokat – azt, hogy olvastok – köszönöm! :)

A továbbiakat illetően…

A New Sun – Shine részéből előre láthatóan már csak egy-két fejezet van vissza, plusz egy Epilógus, amit aztán a Sunset (befejező) kötetének Prológusa követ majd.

És remélem, a második kötet végén ismét játszhatunk egyet, novelláért cserébe, ahogyan eddig már három alkalommal az történt.

Valamint reményeim szerint lesz elég ihletem további Kiegészítő novellákhoz, és egy Meglepetéshez, amiről nem szeretnék sokat elárulni, de kedvetekre lesz szerintem. :)

Most viszont olvassátok el ezt a rövid kis novellát, ami Esme és Carlisle első találkozásáról szól. Jó olvasást kívánok hozzá, remélem, tetszeni fog ez a kedves kis jelenetsor. :)

Pusza, Krisz

Esme és Carlisle novella

Az Én Doktorom…

– Kamu! – csapott Emmett az asztalra lerakott lapok tetejére.

– Hogy mit mondtál? – kérdezett vissza Esme, akinek lapjai hevertek nevelt fia tenyere alatt.

– Azt, hogy kamuuu! – ismételte meg Emmett széles vigyorral képén, majd felfordította a három letett lapot. Két nyolcast és egy királyt. Vigyora még önelégültebbé vált.

– Ti meg mit játszotok? – lépett be a nappaliba Bells, szerelme, a fiatalabbik Edward oldalán. Csodálkozva nézte a családot, melynek minden tagja ott ült, egy kis asztalka körül, a feldíszített fenyőfa előtt.

– Kamu. Beszállsz? – kérdezték tőle.

– Persze, szívesen! – mosolygott Bells.

– Szerelmem, nem tudod, hogy mire vállalkozol – figyelmeztette kedvesét a fiatalabbik Edward, de Bells leintette, mondván; ez csak egy játék. Edward lemondón sóhajtva huppant hát le kedvese mellé a fotel karfájára, amiben a lány helyet foglalt.

– A szabályok – kezdte Alice. – Kapsz tíz lapot. Sorba megyünk. A lényeg, hogy megszabadulj minden lapodtól. Egy kör ásztól királyig tart. Ha nincs megfelelő eldobnivaló lapod, akkor vagy húzol, vagy bedobsz mást, de ha így teszel, és valaki rád kiálltja; kamu, akkor fel kell venned a körben addig eldobott lapokat – magyarázta a hollófekete hajú lány.

– Viszont, ha megválaszolod azt a kérdést, amit a rád kiáltó feltesz, akkor a kártyák az asztalon maradnak – tette hozzá a medve termetű fiú vigyorogva.

– Na jó, mi a csavar? – tette fel a kérdést Bells gyanakodva, mire mindenki elmosolyodott.

– Ez olyan, mint a felelsz vagy mersz – válaszolta szerelmének a fiatalabbik Edward. – A kérdések zöme a múltaddal kapcsolatos, főleg annak titkos, kérdezőtől függően néha intimebb részével. Szóval van kockázat – fintorgott.

– De tét nélkül meg mit sem ér az egész – tette hozzá Emmett vigyorogva. – Szóval, így is akarsz játszani? – kérdezte Bellstől, aki nagyot nyelt a hallottak után, majd összenézett kedvesével, végül kissé habozva bólintott.

– Azt hihetné az ember, hogy ennyi együtt töltött év után már mindent tudunk a másikról, holott minket is érnek olykor meglepetések – elmélkedett hangosan Jasper, a lapjaival babrálva közben.

– Esméről elég sok mindent tudok, szóval, ha szeretnéd Vadmacska, kérdezz tőle helyettem – ajánlotta fel Emmett nagylelkűen Bellsnek, aki a melegséget, és szeretetet sugárzó szív alakú arcot fürkészve elgondolkodott. Egy percnyi csendet követően aztán feltette maga szerény, egyszerű kis kérdését.

– Hogyan ismerkedtetek meg Carlisle-lal? – hangzott. Esme arca ellágyult, rövid pillantást váltott még élete, léte párjával, mielőtt megrohamozták őt a régi emlékek…

A még szinte gyerek, tizenhat éves Esme, aki a XX. század eleje táján már érett hölgynek számított, és hajadonként a kor elvárásainak megfelelően eladó sorban állt, kérője elől az ohiói szülői ház kertjében álló, magas vadgesztenyefára mászott. A sűrű lombkoronában megbújva figyelte udvarlója megérkezését.

Charles Evenson apa jó barátja volt Mr. Plattnek. Esme barátnői már mind elkeltek, csak a szív arcocskával és karamell hajzuhataggal megáldott kis Esmének nem volt még kérője. Így, amikor a szülei tudomást szereztek róla, hogy Evensonék fia, aki jó pár évvel ugyan idősebb volt a lányuknál, határozottan érdeklődik Esme iránt, kapva-kaptak a lehetőségen. Nem akartak szégyenben maradni az emberek előtt, és családi helyzetük sem engedhette meg, hogy lányuk elszalasszon egy ilyen jó partit. Ráadásul nem igen válogathattak a kérők között. Charles kiváló férjjelöltnek ígérkezett, remek kilátásai voltak a jövőre, de Esmét mindez hidegen hagyta. Ő is szeretett volna barátnőihez hasonlóan családot, de szerelemről álmodozott.

– Esme Anne Platt! – kiabált fel a fa alatt állva Mrs. Platt. – Ez meg mégis miféle viselkedés? Gyere le, de tüstént, és köszöntsd Evensonékat – utasította szófogadatlan lányát.

– Nem akarom! – ellenkezett Esme. Édesanyja idegesen gyűrögette kötényét.

– Ne akard, hogy ezt meghallja jó apád, inkább gyere le – kérlelte figyelmeztetve, mire végül a lány sóhajtozva lemászott rejtekhelyéről. Lehorgasztott fejjel állt meg édesanyja előtt, aki köténye csücskével megtörölte a pirospozsgás kis orcát, majd kézen ragadva becitálta őt a házba.

Odabent Evensonék és Mr. Platt egy pohár ital mellett beszélgettek. Mikor Esme belépett a kicsiny nappaliba illedelmesen üdvözölte a vendégeket, aztán édesapja kissé kopottas fotelje mellett állva csendben figyelte a társalgást.

– Esme építészetet fog tanulni már az idéntől. Manapság ebben van a sok pénz – ecsetelte Mr. Platt, fényezve lányát jövendőbeli komája előtt.

– Oh, csakugyan? – nézett meglepetten az idősebb Evenson. – Nos, Miss Platt, ha valóban így áll a helyzet, ez esetben, ha befejezte tanulmányait, mint diplomás építész, szívesen venném, ha csatlakozna a családi vállalkozásunkhoz – ajánlotta fel az idősebb Evenson, mire Mr. Platt és neje arca felvidult.

– Megtisztelő, Mr. Evenson – felelte Esme illedelmesen –, de szívesebben mennék nyugatra matematikát és irodalmat tanulni. Mindig is vonzott a tanítónői munka, a gyerekekkel való foglalkozás – folytatta az álmodozó lány, amitől édesapja arca püspöklilává vált. Majd felrobbant idegességében, míg jóanyját a guta és az ájulás kerülgette.

– Ha megengedi, komám – szólt az idősebb Evenson –, szerény személyem szerint egy fiatal hölgynek nem való, hogy egyedül éljen a vadnyugaton – fejtette ki véleményét, rosszallón nézve Esmére.

– Egyet értek, Stanford, én is épp ezt mondtam a lányomnak – védekezett Mr. Platt. – Ezért is folytatja tanulmányait építészeti szakon. – Mr. Platt szúrós pillantást vetett a leányára, miután helyrehozta, amit annak szókimondósága majdnem elrontott. Esme sejtette, annak, hogy ellent mert mondani apja szavainak, méghozzá mások előtt, még meglesz a böjtje. Nem volt beleszólása a jövője alakulásába. Szerette az építészetet, de jobban érezte volna magát, ha gyerekeket oktathat olvasásra és számolásra, ha átadhatná mindazt a tudást, ami megalapozta az ő életét. De nem volt választása, ahogyan a házasságot illetően sem. A családja boldog volt, hogy egy olyan család sarja, mint Eversonéké kiszemelte az ő lányukat. A frigy sok előnnyel járt, Esmének pedig jól nevelt gyerek módjára engedelmeskednie kellett szülei akaratának.

Miután Evensonék tiszteletüket téve a családnál távoztak, Esme, apja haragja elől ismét a kertben álló magas fa lombkoronájának védelmébe menekült. Tudta, hogy apja mérges, amiért tiszteletlenül viselkedett vele, jövendőbelijének családja előtt. És nem is tévedett. Édesapja vöröslő fejjel, kiabálva kereste lányát, aki összeszorított szemekkel bújt minél közelebb a fa törzséhez, miközben azt kívánta; bárcsak láthatatlanná válhatna.

Mikor Mr. Platt kiszedte nejéből, hogy hol bujdosik a lányuk, haragosan követelte Esmétől, hogy jöjjön le a fáról, de a lány túlságosan félt. Édesanyja is próbálgatta lekönyörögni lányát, ígérve, hogy nem esik baja, de mindhiába. Végül Mr. Platt előhozta a falétrát a szerszámos bódéból, amivel a termést szokta betakarítani. Erre már Esme is felfigyelt. Megijedt, hogy mi lesz most, így megpróbált még magasabbra mászni a vaskos vadgesztenyefán, de megcsúszott a cipője talpa, és a földre pottyant két szúrós, zöldhéjú gesztenye társaságában.

Esme jajveszékelve fájlalta lábát, melyre ráesett, mialatt édesanyja urát csitította, kérlelve, ne bántsa lányukat a délután tanúsított viselkedése miatt. Mr. Platt végül megkegyelmezett, visszacsatolta nadrágjának szíját, és csak annyit mondta lányának, hogy ez a jó Isten büntetése a neveletlenségéért.

Mivel Esme másnap reggel is alig bírt csak lábra állni, édesanyja arra gyanakodott, hogy eltörte azt. Egy napig borogatta lánya sérült bokáját, de csak nem lett jobb. Duzzadt volt és érzékeny. Miután a család orvosa éppen távol volt, mikor másnap délben Charles épp újbóli tiszteletét tette náluk, befogtak két lovat a szekér elé, és bevitték lányukat a városba. Mivel a családnak nem volt túl sok pénze, főként kórházi ellátásra, Charles felajánlotta, hogy Esmét, mint hitvesét jelentsék be a rendelőben, így a költségek az ő családját terhelik majd. Az ifjú Evenson nem mondta, de nem szerette volna, hogy kitudódjon jövendőbelije hóbortos viselkedése, ezért a közkórház helyett egy kis magánkórházba vitette. Platték más lehetőség nem lévén belementek a felajánlásába, ezzel adósaivá válva Eversonéknak. Esmében pedig tudatosult, hogy most foszlott végleg köddé utolsó reménye, hogy megússza ezt a kényszer házasságot.

A reményvesztett lány, Dr. Carlisle Cullen rendelőjébe került, aki az Ohio állambeli Columbus egyik kis magánkórházában praktizált már egy jó ideje. Esmét teljesen megbabonázta a fiatal és jóképű doktor. Igaz, bőre sápadtabb volt, mint bármi, amit addig valaha is látott, de ez nem rontott sármján. Erős izomzatú férfi volt, szőke haja válláig ért, és filmsztárokat megszégyenítő vonásokkal rendelkezett. És a mosolya… Esmének hevesen vert a szíve a férfi közelében.

– Nos, Miss Evenson – kezdte Dr. Cullen. Kiejtésén érződött némi brit akcentus, amire Esme azonnal felfigyelt.

– Mrs. – javította ki Mrs. Platt a doktort, ahogy Charlesszal azt megbeszélték.

– Elnézést, Mrs. Evenson – kért bocsánatot Carlisle, Esmétől figyelmetlenségéért, de a lány csak bámulta őt, leplezetlenül. – Ha megengedi. – Míg a doktor hideg keze Esme lábát vizsgálgatta, a szív alakú arcocska pírba futott. Esme meg sem mert nyikkanni, még ha fájt is neki azon a ponton, amit a férfi megérintett. Miután Dr. Cullen kimondta a diagnózist, miszerint valóban el van törve a lába, kötést és gipszet tett rá. Esmét teljesen lenyűgözte az őszinte törődés, mellyel a férfi feléje fordult. A kedves mosolya és csillogó, furán aranyló szemei, melyekkel rá nézett, őt magát is mosolyra csábították. És még azt is érezni vélte, hogy ugyan úgy ragyognak az ő kissé kisírt, barna szemei is, ha a doktorra néz, mint azé, ha reá tekint.

Nagy hatással volt a tizenhat éves Esmére a nem mindennapi küllemmel megáldott doktor. Éjszakákat töltött tökéletes arcának felidézésével, amik álmába is bekúsztak, édes nyugtalanságba taszítva. Mikor néhány héttel később visszamentek a rendelőbe kontrollra, és Esme megtudta, hogy Dr. Cullen elment a városból, nagyon szomorú lett. Soha senkinek nem említette a dolgot, nem beszélt a doktorról és azokról az érzésekről, amiket kiváltott belőle. Főként mivel egy héttel később törvényesen és véglegesen, szülei akaratának eleget téve hozzákötötte életét Charles Evensonhoz. Minden, ami 1911 tavaszán, azon a bizonyos napon történt, mikor először találkozott Carlisle Cullennel, hosszú éveken keresztül a barna szemű, karamella színű hajú, álmodozó lány féltett kis titka volt.

Esme hófehér ujjai időközben összekulcsolódtak nemes lelkű, sármos férjéével, aki iránti gyerekkori rajongása immáron hosszú ideje igazi, őszinte és mély szerelemmé változott. A tizenhat éves, nyíltszívű, önakaratú, kissé szeleburdi Esme sose gondolta, de még csak álmodni sem mert róla, hogy egy szép napon az Ő Doktora, majd viszont fogja szeretni.

Miután Esme elmesélte, mikor és hogyan ismerte meg Carlisle-t, említést téve egykori érzéseiről, melyeket akkoriban senkinek nem mert elmondani, de amiket a doktor mára már jól ismert, visszafordította az eldobott lapjait, hogy a játék tovább folytatódhasson.