Sziasztok!
Sok minden történt mostanában velem (a gépemmel), nagyon ki is készültem miatta, de nem fárasztalak titeket a magán gondjaimmal. Lényeg a lényeg, mint láthatjátok, ez most még csak egy ízelítő, de talán ez is több mint a semmi, míg várakoztok. Sajnos nem tudom megmondani, hogy mikor lesz teljes fejezet, minden nap azért imádkozom, hogy tudjak írni. :(
Viszont nem győzöm mondani, hogy köszönöm a türelmeteket és a megértéseteket! ♥
További szép hetet, és nagyon jó mozizást kívánok a Breaking Dawn második részéhez!
Jó olvasást az ízelítőhöz! :)
Pusza, Krisz
2. RÖVID BÚCSÚ
– SZERINTED TUDJA? – kérdeztem tágra nyílt szemmel.
– Szerinted miért ilyen morcos?! – suttogta Andrew, és úgy nézett rám, mint aki kételkedik benne, hogy tudom mennyi kettő meg kettő.
Anyám szúrós pillantást vetve felénk ránk mordult, majd folytatta a reggelim elkészítését. Nagyot nyelve léptem be a konyhába. Andrew helyet foglalt az asztalnál, míg én félénk bátorsággal anyámhoz léptem, hogy jó reggelt puszit nyomjak morcos szép arcára.
Sose értettem, miféle különös oknál fogva van úgy kiakadva, ha Andrew-val alszom. Bár nyíltan sose szólt érte, de mindannyiszor tett burkolt megjegyzései elegendőek voltak, hogy rájöjjek, nem szereti. Az egyetlen logikus magyarázatnak azt láttam, hogy félt! Andrew képessége cseppet sem mondható veszélytelennek, de tudja kezelni, és én bízok benne, még soha sem okozott nekem fájdalmat vele. Nem értettem anyámat.
Miután megreggeliztünk – csendben – mindenki ment a maga dolgára. Ideje volt elkezdenem összecsomagolni. Jövő hét végén költözünk. Nem akartam az utolsó percre hagyni a pakolást, nehogy itt felejtsek valamit. Habár Alice azt mondta, hogy csak a legfontosabbakat szedjem össze, minden más vagy már van az új házban, vagy veszünk. Nénikém megígérte, hogy amint beköltöztünk elvisz vásárolni. Hogy a mandarinnarancs ruha csak az előleg volt a születésnapi ajándékomból. Már most izgatottan vártam. Alice és Nessie mellett felnőni… Csoda, hogy Cassie-vel amióta csak az eszünket tudjuk, szeretünk vásárolni?
– Mind egy iskolába fogunk járni? – kérdeztem izgatottan. Terelni próbáltam a figyelmemet, de izgalmam túl nagy volt.
Az I-84-esen haladtunk északnyugat felé Idahón át. A táj gyorsan szaladt mellettünk, az idő múlása mégis csigalassúságúnak tűnt. Portland népesebb város volt, mint Salt Lake City, az egyik a legnépesebb városok közül az államokban. De hol máshol is lehetne megbújni a legjobban a „mi” fajtánknak, mint többszázezer ember között. Akik folyton-folyvást csak rohannak, és olyan vegyes összetételűek – származásra, színre, alkatra -, hogy eggyel több különbség már fel sem tűnik nekik. Egy kisvárosban, mint amilyen Forks is, hamarabb keltenénk feltűnést. Forksban, az esős kisvárosban, amit a mai napig is mind igazi és egyetlen otthonunknak tartjuk.
– Mi hárman biztosan – nézett Andrew rám és Cassie-re. Hogy a közel tizenhárom órás út alatt se unatkozzak, velem és szüleimmel utaztak egy autóban.
– Én úgy tudom, hogy anyám is a mi sulinkba iratkozott be, úgyhogy gondolom Edy meg Bells is.
– Ne találgassatok – szólt hátra anyám. – Mindent meg fogtok tudni még ma a családi gyűlésen.
– Halljátok, ne találgassatok, inkább imádkozzatok – vigyorgott apám, míg anyám oldalba nem bökte. Nevettünk. – Ugyan cica, én csak arra gondoltam, egy kis imádság nem árthat, miután Alice-re volt bízva a dizájn. Ne mondd, hogy a te fejedben nem fordult meg egy rózsaszín Barbie-ház lidérces képe – borzongott meg apám látványosan, azonban vigyora egy percre sem tűnt el arcáról.
– Az utat figyeld! – sziszegte anyám, lerázva combjáról apám simogató kezét. Morcos volt pillanatnyilag, és tagadhatatlanul éppen annyira ideges, mint én. Ideges-izgatottság futott keresztbe-kasul a gyomromban, mióta csak elindultunk.
– Ne aggódj, nagynagyapi biztosan mindent kitalált már, és részletesen elmond azzal kapcsolatban, hogy mit kell mondanunk az embereknek. Csupán jól be kell tanulnunk, és vigyázni, el ne szóljuk magunkat – nyugtatott Cassie.
– A lényeg, hogy mindig tartsd magad a kitalált történethez. És ha nem tudod, mit mondj, térj ki a kérdés elől – összegezte Andrew.
– Azt hiszem menni fog, elvégre is Cullen vagyok, nem eshet nehezemre a hazudozás – mosolyogtam, gondolatban játékosan nyelvet öltve.
Szía Krisz !!
VálaszTörlésNagyon tetszet a fejezett alig várom az ujjat !!
Lennne egy kérdésem : Kiadnád a történetedet könyvben ha lehetséges lenne ?? Mert szerintem érdemes lenne megpróbálnod :D
Alkonyat lány
Kedves, Alkonyat lány!
TörlésElőször is remélem, hogy nem csak eme kis ízelítőt sikerült elolvasnod, hanem a teljes fejezetet is, hiszen már felkerült. :)
Annak pedig nagyon örülök, hogy tetszett, remélem, a folytatásban sem fogsz csalódni.
Másodszor pedig: a New Sunra értetted a kiadást?
Nos, a kiadására sose gondoltam (pontosabban évekkel ezelőtt azt mondtam magamnak: így nem lehet vége a Twilightnak, majd én megírom a folytatását. De ez persze nem ugyan az. :))
Egy könyv kiadásához több kell! Elsősorban saját ötlet (értem itt azt, hogy nem fanfic, ami egy már ugye megírt történet át- vagy továbbgondolása). Jó fogalmazóképesség, bő szókincs, jó helyesírás, tág fantázia, és még oly sok minden, hogy fel se tudom sorolni. Én még nem állok ezen a szinten, de majd, talán egyszer. :)
Minden esetre sok minden kell egy kiadáshoz, na meg kompromisszumok.
De a lényeg a lényeg, én szeretem így, blogon közzétenni az írásaimat, talán többekhez is eljut, mint papír formában. A visszajelzések is jók, de már csak azt látni is maga a melengető boldogság, hogy mennyien olvasták el az újabb és újabb fejezeteket. Én ennél jelenleg nem kívánok többet, de köszönöm a kérdésedet. :)
További jó olvasást kívánok! :)
Pusz, Krisz