New Sun - Sunset - 2. fejezet

Sziasztok!

Szívből sajnálom, hogy ilyen sokat kellett megint várni a frissre, ígérem, nem kezdem el sorolni az okokat, hiszen mindenkinek van elég magánéleti gondja, ami mellé egyeseknek ugyancsak hozzátársul ihlethiány, úgyhogy tudjátok, miről beszélek. :S

A fejezet végén képeket, valamint egy videót találhattok, érdemes meghallgatni, megnézni őket. :)

Még egyszer köszönet a türelemért és a megértésért! ♥

Akárcsak a kommentek – és voksok –, valamint a mailben érkezett véleményekért, amikre visszamenőleg is válaszoltam.

További szép hétvégét, és jó olvasást kívánok a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

2. RÖVID BÚCSÚ

– SZERINTED TUDJA? – kérdeztem tágra nyílt szemmel.

– Szerinted miért ilyen morcos?! – suttogta Andrew, és úgy nézett rám, mint aki kételkedik benne, hogy tudom mennyi kettő meg kettő.

Anyám szúrós pillantást vetve felénk felmordult, majd folytatta a reggelim elkészítését. Nagyot nyelve léptem be a konyhába. Andrew helyet foglalt az asztalnál, míg én félénk bátorsággal anyámhoz léptem, hogy jó reggelt puszit nyomjak morcos, szép arcára.

Sose értettem, miféle különös oknál fogva van úgy kiakadva, ha Andrew-val alszom. Bár nyíltan sose szólt érte, mindannyiszor tett burkolt megjegyzései elegendőek voltak, hogy rájöjjek, nem szereti. Az egyetlen logikus magyarázatnak azt láttam, hogy félt! Andrew képessége cseppet sem mondható veszélytelennek, de tudja kezelni, és én bízok benne, még soha sem okozott vele nekem fájdalmat. Nem értettem anyámat.

Miután megreggeliztünk – csendben – mindenki ment a maga dolgára. Ideje volt elkezdenem összecsomagolni. Jövő hét végén költözünk. Nem akartam az utolsó percre hagyni a pakolást, nehogy itt felejtsek valamit. Habár Alice azt mondta, hogy csak a legfontosabbakat szedjem össze, minden más vagy már van az új házban, vagy veszünk. Nénikém megígérte, hogy amint beköltöztünk, elvisz vásárolni. Hogy a mandarinnarancs ruha csak az előleg volt a születésnapi ajándékomból. Már most izgatottan vártam. Alice és Nessie mellett felnőni… Csoda, hogy Cassie-vel amióta csak az eszünket tudjuk, szeretünk vásárolni?

– Mind egy iskolába fogunk járni? – kérdeztem izgatottan. Terelni próbáltam a figyelmemet, de izgalmam túl nagy volt.

Az I-84-esen haladtunk északnyugat felé Idahón át. A táj gyorsan szaladt mellettünk, az idő múlása mégis csigalassúságúnak tűnt. Portland népesebb város volt, mint Salt Lake City, az egyik a legnépesebb városok közül az államokban. De hol máshol is lehetne megbújnia a legjobban a „mi” fajtánknak, mint többszázezer ember közt. Akik folyton-folyvást csak rohannak, és olyan vegyes összetételűek – származásra, színre, alkatra –, hogy eggyel több különbség már fel sem tűnik nekik. Egy kisvárosban, mint amilyen Forks is, hamarabb keltenénk feltűnést. Forksban, az esős kisvárosban, amit a mai napig is mind igazi és egyetlen otthonunknak tartunk.

– Mi hárman biztosan – válaszolt Andrew, rám és Cassie-re nézve. Hogy a közel tizenhárom órás út alatt se unatkozzunk, velem és szüleimmel utaztak egy autóban.

– Én úgy tudom, hogy anyám is a mi sulinkba iratkozott be, úgyhogy gondolom Edy meg Bells is oda fog járni.

– Ne találgassatok – szólt hátra anyám. – Mindent meg fogtok tudni még ma, a családi gyűlésen.

– Halljátok, ne találgassatok, inkább imádkozzatok – vigyorgott apám, míg anya oldalba nem bökte. Nevettünk. – Ugyan cica, én csak arra gondoltam, egy kis imádság nem árthat, miután Alice-re volt bízva a dizájn. Ne mondd, hogy a te fejedben nem fordult meg egy rózsaszín Barbie-ház lidérces képe – borzongott meg apa látványosan, azonban vigyora egy percre sem tűnt el arcáról.

– Az utat figyeld! – sziszegte anyám, lerázva combjáról apám simogató kezét. Morcos volt pillanatnyilag, és tagadhatatlanul éppen annyira ideges, mint én. Ideges-izgatottság futott keresztbe-kasul a gyomromban, mióta csak elindultunk.

– Ne aggódj, nagynagyapi biztosan mindent kitalált már, és részletesen elmond azzal kapcsolatban, hogy mit kell mondanunk az embereknek. Csupán jól be kell tanulnunk, és vigyázni, el ne szóljuk magunkat – nyugtatott Cassie. Persze neki könnyű volt, ő első hallásra megjegyez bármit.

– A lényeg, hogy mindig tartsd magad a kitalált történethez. És ha nem tudod, mit mondj, térj ki a válasz elől – összegezte Andrew.

– Azt hiszem menni fog, elvégre is Cullen vagyok, nem eshet nehezemre a hazudozás – mosolyogtam, gondolatban játékosan nyelvet öltve.

– Alice, ez csodaszép! – Csak álltam és ámultam tátott szájjal új otthonunkat.

Portlandtől keletre, jó másfél órára, a Lolo Pass út sokadik kis leágazásánál, egy ritkásabb erdőrész szegélyezte tisztáson ott állt a valaha látott legmesésebb ház. Egy igazán mesébe illő.

Gyönyörű volt és hatalmas, igazi luxusvilla, ahol mind kényelmesen elférünk. Tiszta elegancia és nyugalom áradt belőle. Csak szívtam magamba a látványát, mialatt száz és egy madár dalolt közel s távol. Rózsafabarna faborítású szilárd, emeletes kőépület uralta a közel háromhektáros tisztást.

– A kőépület és a faburkolat között speciális hangszigetelés található. Az eljárást nem ismerem, de azt mondták, hogy ilyeneket használnak az állathotelekben, hogy a sokféle szőrös és tollas jószág ne zavarja egymás nyugalmát.

– Hát nem édes? – vigyorgott apám, állva nénikém azonnali szúrós pillantását.

– Az állatok hallása többszörösen kifinomultabb, mint az embereké – magyarázta tovább Alice. – Kértem, hogy duplázzák meg a megszokott eljárás mennyiségét, hogy a mi fülünknek is hangszigetelésként funkcionáljon. Ahogyan az ablakokat és ajtókat is speciális eljárással készítették – mosolygott önelégülten, de volt is rá oka. Cassie-vel hatalmas cuppanós puszit nyomtunk hófehér arcára. Jónak, sőt még annál is jobbnak hangzott, amit mesélt.

– Hallod, cica?! Szabadon garázdálkodhatunk, nem hallanak – nevetett apám kitörő jókedvvel.

– Emmett Cullen! – rivallt rá nyomban anyám, de hasztalan. A többiek ugyancsak nevettek, míg én a szemem forgattam. Nem volt remény, apám tagadhatatlanul sohasem fog már megváltozni.

– Ügyes munka, kedvesem – ölelte át nagyi Alice-t, hogy gratuláljon a csodaszép új otthonunkkal végzett munkájához.

– Köszönöm, anya – mosolygott. – Reméltem is, hogy tetszeni fog. Nem keveset kell majd tőzsdéznünk Jacobbal, hogy visszanyerjük az árát – nézett bocsánatkérőn nagyira. A pénz sohasem jelentett gondot, legfőképpen nem neki. Ráadásul Portland ezen részén sokan laknak drága villában, így kivételesen legalább nem leszünk különcök és feltűnőek, főleg ezzel a „palotával”. Újabb jó hír.

– Hé! – sikkantott fel Bells, mikor a tökéletes, zöld pázsiton lerakott járóköveken, és a három-négy fokos lépcsőn lépkedve felértünk a ház bejáratához, ahol is Edy váratlanul a karjaiba kapta.

– Nem hagyhatom, hogy a saját lábadon lépd át a küszöböt, végtére is itt úgy tudják, hogy friss házasok vagyunk – mosolygott huncutul, majd mindketten nevetve vették birtokukba a házat.

Ha lehetséges, belül még szebb volt, mint kívül. Magas, rózsafabarna faléces mennyezet, fehér falak – amik még tágasabbá tették az így is méretes, egybenyitott teret. Rejtett fényforrások világítottak mindenhonnan, a mennyezetben elrejtettek összképe a csillagos eget megszégyenítőn hatott. A barna árnyalatai játszottak a bútorokban és textíliákban: a világos bézstől, a fa narancsos színein át a sötét eleganciáig. A padló sivatagsárga fényes kőfelület. Modern komfort, hangulatos és barátságos. Virágok díszelegtek mindenütt: szobai növények és vágottak egyaránt helyet kaptak.

Jasper az üveglapú konyhapultnál ült egy bárszéken. Hálás öleléssel köszöntem meg a munkáját, hisz Alice-en túl az ő érdeme is volt mindez.

Egy, kettő, három, négy nappalinak kinéző helyiséget számláltam, míg a bejárattól eljutottam a hátsó kertre nyíló teraszajtóig. Az egyikben egy nagyobb kandalló ékeskedett, míg a másikban, egy kisebb. Egyben nagyméretű plazmatévé, a másikban törtfehér zongora volt a domináns. Konyha, mosókonyha és étkező. A fiúk vihorászva érkeztek a folyosó távolabbi feléről.

Egy lépcsősor vezetett le a garázsszintbe, és egy fel az emeletre, de engem a mögülük rejtőző helyiség érdekelt. Az, mely első pillantásra elment volna egy rosszhírű lokál füstös játéktermének. A falakat dísztéglákkal borították. A legszembetűnőbb egyértelműen a biliárd- és pókerasztal volt. Már csak a játék gondolat is lázba hozott – titkolni se tudtam volna, hogy Emmett Cullen lánya vagyok.

A játékszobához vezető keskeny folyosó másik oldaláról nyílott nagypapi dolgozószobája. Csak résnyire nyitottam az ajtót, hogy bekukkanthassak, de így is láttam mindent. A hatalmas előteret, melynek két oldalán hosszú, nehéz, könyvekkel teli polcok húzódtak. És a két márványoszlopon túl a súlyos, tölgyfa íróasztalt. Nagyapi igazán megérdemelte. Én viszont még mindig nem tértem magamhoz. Felmásztam az egyik bárszékre, hogy megpihenve kifújjam magam. Az egész olyan volt, mintha csak Alice Csodaországában lennék. Még soha nem volt ehhez fogható otthonunk, bár mindegyiket szerettem.

A nappalik felől váratlanul lágy zongoraszó ütötte meg a fülem. Melankolikus dallamok szálltak felém, hívogatva, vonzva. Az idősebb Edward ült a törtfehér zongora előtt. Hosszú, rutinos ujjai fürgén szaladtak fel s alá a billentyűkön, keserédes muzsikát kicsalva a hangszerből.

Mindenki őt figyelte! Bella mellette ülve, a vállán pihentette fejét, úgy hallgatta lehunyt szemmel szerelme játékát. Andrew és Cassie a zongora mellett állt, Alice Jasper ölelésében a teraszajtó előtt, mellettük nagyapiék gyors, szemérmes csókot váltottak. Bellsék és Nessie-ék a fotelokban foglaltak helyett, mind szerelmesen mosolyogtak párjukra. Anya közel vont magához, mindketten bőven belefértünk apa méretes mackó ölelésébe.

Nem értettem miért, csak azt tudtam, hogy a zene tehet róla, hogy szememben könnyek gyűltek. Különös érzés kerített hatalmába, a változás szele borzongatott, libabőrbe futtatva a karom. A muzsikaszó lassan halt el végül, érthetetlen ürességet keltve bennem, a lelkemben.

– Ez… – akartam szólni – kifejezni az érzéseket, amit kiváltottak belőlem a dallamok –, de Edward megelőzött.

– Elmegyünk – mondta nyugodt hangon, mire a következő pillanatban Cassie váratlan hévvel nagyapja nyakába vetette magát. A torkomon akadt mondanivalóm.

– Hé! Sssh! Nincs semmi baj – mosolygott Edward Cassie-t vigasztalva. Semmit sem értettem.

– Meglásd, hamar elszáll az idő.

– A nagynagyapádnak igaza van, ne szomorkodj kincsem – simogatta Bella lágyan barátném arcát.

Bennem a fogaskerekek lassan kerültek csak a helyükre. Szólni se tudtam a felismeréstől, a levegő is akadozva jutott csak el a tüdőmig. Nem akartam elhinni, felnéztem anyámra, de sokat sejtető szelíd mosolya nem hagyott bennem kétséget.

– És mégis mennyi időre? – Andrew zsebre dugott kézzel állt, a cipőjét figyelte, aminek orrával a fényes padlót piszkálta, nem is nézett nagyszüleire. Vagy csak éppen nem tudott.

– Tíz hónap, egy év, nem több. Hamar visszajövünk, csak meg ne bánjátok – mosolygott még mindig Edward, azzal az utánozhatatlan félmosolyával. Bárcsak én is képes lettem volna rá, akkor nem marták volna arcomat sós könnyek.

– Ti is nagyon fogtok hiányozni nekünk, de nem a világ végére megyünk, tartani fogjuk a kapcsolatot telefonon – próbálta oldani Bella a helyzet feszültségét.

– És m… mi… miért? – szipogta Cassie, könnyes szemmel felnézve rájuk.

– Kicsit szeretnénk megpihenni.

– Na ja, az rátok is fér, eléggé sápadtak vagytok – szólt közbe apa, a tőle megszokott gonoszkás humorral.

– Kösz a megértést, Em! – bökte oda Bella, szája fintor-mosolyra rándult.

– Bármikor! – intett vigyorogva apám.

– Biztos szükség van erre? – hallattam én is a hangom, de rögvest el is szégyelltem magam. Bella magához intett, és az ölébe vont. Cassie-vel mindketten pityeregtünk.

– Tudod, hosszú ideje már, hogy nem volt úgy igazán időnk egymásra Edwarddal – pillantott az említett felé. – Sok minden történt, sok mindenen mentünk keresztül, de most végre valahára mindenki boldogan éli az életét. Már Nessie-ért és Edyért se kell aggódnunk – mosolygott rájuk anyai szeretettel –, és ti is nagyok vagytok, a nevelésetekbe se kell már besegítenünk. – Értettem az álláspontját, és meg is érdemelték, hogy kicsit kettesben lehessenek, utazgathassanak, hogy csak egymással foglalkozhassanak, de olyan nehéz volt elengedni őket.

– És mikor?

– A következő hét végén.

– Értem – feleltem csukladozva. Fejem a vállára hajtva pihentettem meg. Súlyosnak éreztem a nyomasztó gondolattól, még meg kellett ezt emésztenem.

Határozott mozdulattal fordítottam el új szobám ajtajának kilincsét, hogy belépve birtokba vehessem. A szobám maga volt a régmúlt bája és a jövő varázsa egyben. Nagyon én voltam! A falak bíborlilák, az ablakok előtt földig omló, nehéz függönyök ametiszt színben pompáztak. Tökéletes összhangban voltak a porcelánfehér bútorokkal.

Íróasztal, könyvespolc és háromtükrös fésülködőasztal. Az ágyam kovácsoltvas kerete szívet mintázott az elő- és a fejtámlánál. Lila selymek és szatén párnák Kánaánja – már vártam, hogy aludhassak benne. A szoba jobb oldalán a fürdő és a gardrób húzódott, amik praktikusan egymással is egybenyíltak. Míg a bal oldali teret nagyrészt két, egymással szemben elhelyezett dívány uralta, egy falba mélyesztett kis elektromos kandalló előtt kétoldalt.

Miután mindent jó alaposan szemügyre vettem idefent, megcéloztam a ház többi részének felfedezését, főként a hátsó kertét. Alice most igazán kitett magáért, Salt Lake-ben nem volt ennyire fényűző házunk, talán mert az egy sokallta kisebb, visszafogottabb város, amihez alkalmazkodnunk kellett.

A teraszon grillező, étkező résszel, alatta pedig egy hatalmas medence húzódott. A tiszta víztükörből visszamosolygott rám önarcképem. Csak álltam és ámultam, mikre nem gondolt nénikém, mikor az igényeimet sorba vette.

– Pöpec kégli, nemde?

– Megjárja – nevettem. Andrew tenyere a derekamra simult, finom, meleg érintése bizsergetett.

– Úszunk egyet? – hozakodott elő az ötlettel.

– Jól hangzik – vettem fontolóra. – Rendben, legyen, átöltözöm és úszhatunk – egyeztem bele. El akartam lépni, hogy felsietve a szobámba mielőbb magamra ölthessem a fürdőruhák egyikét, amikről ugyancsak Alice gondoskodott. A gardróbom már most tele volt ruhákkal, cipőkkel és kiegészítőkkel, miközben nénikém megígérte, hogy még iskolakezdés előtt elmegyünk bevásárló túrára. Csakhogy Andrew nem engedett.

– Minek átöltözni? – Meglepett kérdése.

– Csak nem gondolod, hogy ruhástól…

– Miért is ne? – rántotta meg a vállát.

– Csak mert vizes leszek?! – vontam föl szemöldököm értetlenül.

– Így is, úgy is vizes leszel – nevetett. – Nem értem, mi a gond. Ha jól emlékszem, egy hete még vidáman csobbantál ruhástól a Bear tóba, anyád tiltása ellenére – emlékeztetett a „régi” szép időkre.

– Jó, de… – Azonban még mielőtt bármit is mondhattam volna, magával rántott. – Ezt még megkeserülöd! – sipítottam, amint a felszínre keveredve levegőhöz jutottam.

A medence két méternél nem lehetett mélyebb, és amúgy is jó úszó voltam, mégis elfogott a düh. Andrew csak nevetett, teli szájjal, ami csak táplálta bennem a hirtelen jött haragot. Gondolva egyet, két karcsapással már ott is voltam mellette, hogy a fejénél lenyomva a víz alá taszítsam.

– Andrew!? – szólítottam ijedten, mikor sehol se láttam. Tudtam, hogy nem eshet baja, mégis aggódni kezdtem. Ám ez az állapot csak addig tartott, míg hátulról váratlanul két kar meg nem ragadott. Vihogva nevetett legjobb barátom, még az után is, hogy a mellkasába bokszoltam.

Jellegzetes családi öröksége: kócos, bronzvörös haja most vizesen tapadt fejére, akárcsak a rövid ujjú póló sportos, kidolgozott testére. Bicepszén az izmok megfeszültek, smaragdzöld szeme vidáman ragyogott rám. Méz-kókusz-napfény illata, mint valami édes parfüm lengte körül. Utáltam is, amiért mindig, minden helyzetben tökéletesen néz ki – na persze ezzel nem volt egyedül, irigyeltem is a családomat ezért.

– Ugye tudod, hogy utállak? – Próbáltam bosszúsan nézni rá, de képtelen voltam, hiszen a legjobb barátomról van szó.

– Már bocs, de engem csak imádni lehet – közölte nagyképűen, kacagva. Le akartam törölni a képéről a vigyorát, de még mielőtt kiötölhettem volna valami frappánsat, váratlanul anyám hangja csendült fel mögülem. Összerezzentem, mint akit rajtakaptak valami rosszaságon.

– Mielőtt megfázol, mássz ki onnan, és irány átöltözni – csattant élesen, sötéten a hangja. Felnéztem Andrew-ra, aki elengedett, hogy kiúszhassak.

– Az én hibám, Rose – védett meg. Szinte már hobbiként űzte ezt, legalábbis mióta az eszemet tudom mindig megóvott.

– Lehetne több eszed is – mordult rá.

– Anya, kérlek! – csattantam, mire rosszalló, szigorú pillantást kaptam válaszul. A vállamat átkarolva vezetett fel a szobámba, hogy mielőbb száraz, meleg ruhában tudhasson.

Gyönyörű verőfényes napnak néztünk elébe, így augusztus utolsó hétvégéjén. Már csak két nap és kezdetét veszi egy újabb tanév, ami számomra sok újdonsággal szolgál majd. És talán izgalmakkal, esetleg még szerelemmel is, bár erről még álmodni se nagyon mertem. Azt mondják, féltett titkaink akkor válnak bizton valóra, ha nem mondjuk el őket, csak csöndben reméljük, hogy megvalósulnak – legalábbis azt hiszem, bár néha érdemes tenni értük.

A levegő meleg volt, a nap kellemesen égette bőrömet, ezt mondják errefelé strandidőnek. És bár a kertben ott terpeszkedett a hatalmas márványmedence, én mégis a partra vágytam, a nagy kékség mellé. Talán azért is, hogy kicsit elszabadulhassak itthonról, el a gondolat forrása közeléből, ami ha nem is mutatjuk ki, titkon mindnyájunkat nyomaszt, mióta csak tudjuk, hogy Edward és Bella, ha csak kis időre is, de különválnak a családtól.

Próbáltam rávenni barátnémat, hogy menjünk le a partra, csak pár órácskára, de nem volt hozzá hangulata. Még vásárolni sem akart elmenni Alice-ékkel. Mindenkit megvisel Belláék távozása, de talán Cassie-t a leginkább, imádattal szerette nagyszüleit. Végül, mivel anya nem akart elengedni egyedül a több mint száznegyven mérföldre lévő partra, Andrew felajánlotta, hogy eljön velem. Pontosabban némi ráhatás után vállalkozott rá, hogy elkísér.

– Annyira szép az idő, tudod milyen ritka, még itt is. Szeretnék lemenni a partra, de anya nem enged egyedül, ők nem jöhetnek, Cassie-nek pedig nincs hozzá hangulata. Na, kérlek, Andrew – néztem rá könyörgő, sírásra kész kiskutya szemmel, persze az egész csak színjáték volt.

– Tudod, hogy nagyon utálom mikor ilyen vagy?

– Milyen? – Szájam sarkában mosoly bujkált, alig bírtam visszafojtani, éreztem, nyerő pozícióban vagyok.

– Olyan, akinek képtelenség nemet mondani – közölte nem igazi bosszúsággal. Nem bírtam tovább, mosolyognom kellett.

– Ezt a tulajdonságomat én különösképpen szeretem.

– Azt meghiszem – forgatta meg szemét, de közben már ő is mosolygott.

Olykor igazán meggyőző tudok lenni – állapítottam meg.

A Rockaway partra mentünk, az utat Andrew-nak köszönhetően kicsivel több, mint két óra alatt le is tudtuk. A kocsit a közelben leállítottuk, és a maradék távot gyalog tettük meg. Én a cipőm is levetettem, hogy érezzem a puha szemcséjű homok simogatását a talpamon. Nem voltunk egyedül, de nem is volt tömeg. Csak pár srác próbálta meglovagolni a hullámokat szörfdeszkájukkal, több-kevesebb sikerrel, ahogy elnéztem.

Csábított a víz, de hiába sütött a nap, hideg volt, így nem voltam benne biztos, hogy bemerészkedek. Inkább leterítettem a pokrócot, és míg Andrew megmártózott, levettem a lenge, spagetti pántos ruhácskát, ami alá még otthon felvettem az egyik új, kétrészes fürdőruhám. Majd nekiálltam bekenni naptejjel halványan barna bőröm.

– Új vagy erre? – kérdezte egy hang. Mikor felnéztem, egy magas fiú állt előttem. Rövidre vágott barna haja vizesen tapadt a fejére, izmos testét fekete szörfruha fedte, hónalja alatt színes szörfdeszka díszelgett. – Ty vagyok, és a te neved? – villantak elő hófehér fogai csábos mosolya mögül.

– Rosetta – fogadtam el a felém nyújtott jobbot.

– Gyere már, Ty! – üvöltött valaki a távolból.

– Örültem, remélhetőleg még találkozunk – intett, majd könnyed futással a haverja után eredt.

– Egy percre hagylak magadra, és máris összeszedsz valami rosszarcú fazont – tért vissza Andrew, tekintetével egy ideig Tyt követve.

– Nem is volt rosszarcú. – És valóban nem, egész helyes volt.

– Jobb, ha nem állsz szóba mindenféle jöttment alakkal, és ne feledd, szigorúan tartsd magad ahhoz a sztorihoz, amit Carlisle mesélt.

– Befejezted a kioktatásomat? – vágtam csípőre a kezem. – Utálom, amikor úgy viselkedsz, mint anyám, holott ha nem rólam van szó máskülönben nagyon nem hasonlítotok egymásra. Bár te néha már rosszabb vagy nála – vágtam a fejéhez.

Ember voltam, rendben, el kellett fogadom, hogy vannak hibáim, több is, mint a tökéletes memóriájú vámpír családomnak, de akkor sem kéne ennyire bizalmatlannak lenni velem szemben. Nagyapa tövéről-hegyére elmondta, hogy mit kell mondanunk másoknak arról: kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen rokoni viszonyban állunk egymással. Még egy családfát is rajzolt, hogy könnyebb legyen megjegyeznem. Meg is jegyeztem! Álmomból fölkeltve is képes lennék elmondani.

– Bocs, én csak… – próbált volna mentegetőzni, de rá se hederítettem. Csak hevertem a puha homokba leterített pokrócon és néztem, ahogy a víz lágyan hullámzik. Élveztem a tenger friss, zamatos sós illatát. Percek teltek el így csendben, mire rászántam magam az úszásra. Pontosabban csak meg akartam mártózni, ha már idáig eljöttem.

Andrew hason fekve napfürdőzött, mikor visszatértem. Úgy tűnt, nem vett észre. Gyorsan jött, bosszúálló gondolat következtében hajamból a vizet tenyerembe csavartam, majd azt fürge ujjmozdulatokkal testére spricceltem. Hirtelen érték a hűvös vízcseppek, amiktől felszisszent és hanyatt vetette magát. Kacagnom kellett, csakhogy a következő pillanatban kezemet megragadva lerántott magához.

– Na várj csak! – vigyorgott gonoszul. Míg egyik karjával szorított, hogy egy helyben tartson, a másikkal kíméletlenül csiklandozott. Az se érdekelte volna, ha néznek, bár nem tudhattam, nem teszik-e valakik tényleg.

– Kérlek! Kérlek! – esdekeltem, míg abba nem hagyta. Tekintete gyengéd volt, mélyen enyémbe fúródott, hosszú ujjai pihekönnyeden cirógatták meg arcomat.

– Sajnálom, amiért úgy rád förmedtem – kért bocsánatot a történtekért. Nem haragudtam már rá, sose haragudtam sokáig, így amikor újra szóra nyitotta a száját, felemelve ujjam rá szorítottam.

– Felejtsük el! – Ölelésébe bújva fejem a vállára hajtottam, majd egy apró csókot leheltem nyakhajlatába, amitől némiképp megfeszültek izmai. Egészen kidudorodtak a kékes vénák selymes, halvány rózsaszín bőre alatt.

– Bekenjelek? – hasított hangja az elmémbe, mely békés nyugalomba helyezve magát szinte kikapcsolta a külvilágot.

– Hogyan? – kérdeztem riadtan. Zavartan próbáltam értelmet kovácsolni a mondottaknak.

– Hol jársz, Szépségem? – mosolygott ábrándos, bolondos mivoltomon. – Azt kérdeztem, bekenjelek? A végén még leégsz, aztán Rose-tól megkapjuk a magunkét – húzta nevető fintorra ajkát. – Fordulj meg! – utasított.

Nem ellenkeztem, lassan megfordultam, karjaimat összekulcsolva a fejem alá helyeztem, amit oldalra billentve figyeltem az eseményeket. Andrew felvette a földről a naptejet, majd térdelő helyzetbe húzta magát a csípőm fölött, de nem ért hozzám. Halkan felszisszentem, mikor a hűs krémtől síkos kezek a vállaimhoz értek. Hajamat előre igazítottam, arcomat karomon pihentettem meg, így élveztem a szinte már altató hatású masszást. A bőrömön ezernyi apró kis elektromos szikra pattogott végig. Bizsergetett az érzés, ajkamat élvezetteli sóhaj hagyta el.

– Várj – szóltam, mikor a kényeztető ujjak már nem először ütköztek akadályba, fürdőruha felsőm pántjába. Akartam még élvezni kicsit ezt a kellemes cirógatást, ezért hátranyúlva kikapcsoltam felsőm, mire az anyag pántrésze leomlott kétoldalt. A naptejtől hűs kezek egy perccel később ismét a hátamon kalandoztak.

Órákig elbírtam volna viselni ezt a pár percnyi kényeztetést. Ujjai szelíden szaladtak fel hátamon, csiklandozták meg nyakam, és zongoráztak végig visszafelé gerincemen. Alapos volt, látszott, hogy nem akar összetűzést anyámmal. Bár vele ki akar?!

Éreztem a mozdulatain, hogy hamarosan vége a „gyereknapnak”. Még egyszer bejárta a hátam, majd még utoljára fölsiklott keze az oldalamon, csakhogy ezúttal történt valami.

Mindketten megtorpantunk mozdulat közben. Arcomat azonnal elöntötte a zavar vérvörös pírja. Azt se tudtam mit tegyek, hogy mit kéne mondanom, leblokkoltam a váratlan helyen ért érintéstől, és egy percig úgy tűnt Andrew is. Hisz bármennyire is közel állunk egymáshoz, bármilyen jó barátok is vagyunk, ez még testvérek között is kínos, zavarba ejtő esetnek számítana.

Ujja épphogy csak érintette mellem oldalát, mégis megtette akaratlanul, és ezzel kínos helyzetbe hozott minket. A másodpercek melyeket dermedten töltöttünk megnyúltak. Andrew törte meg végül a mozdulatlan csöndet. Ujjai észrevehetetlenül tűntek el rólam, majd ő maga is fölülem. Miközben lassan ülő helyzetbe tornásztam magam visszakapcsoltam fürdőruha felsőm kapcsait. Még mindig zavaromban, bátortalanul pillantottam fel Andrew-ra, akinek kifejezéstelen arca meglepett.

– Bocsi. Megyek, úszok egyet – mondta teljesen megszokott hangvételben, és már állt is fel, ment a lágyan hullámzó víz irányába. Semmit se értettem, aztán döbbenetem hamar elszállt, mikor rájöttem, Andrew-nak igaza van, nincs az egészen mit felfújni, nem is történt igazából semmi, ilyen bárkivel megesik. Miután ezt átgondoltam, és zavarom is úgy, ahogy elillant, Andrew után siettem, aki még emlékezve a múltkorira, mikor víz alá nyomtam, most felkapott és kegyetlenül a vízbe dobott bármennyire is tiltakoztam.

Hosszú volt a nap, eseménydús, fárasztó, és még fel kellett készülnöm a holnapra, leginkább lelkiekben. Már csak két nap választott el az iskolakezdéstől, de még előtte el kellett búcsúznom Bellától és Edwardtól. Akik bár ugyan úgy nénikém és bácsikám voltak, mint Alice és Jasper, különös tisztelettel szerettem, épp mint a nagyszüleimet, Esmét és Carlisle-t.

Kivételesen korán feküdtem le, hogy még alvás előtt legalább egyszer át tudjam olvasni a nagyapi által csak nekem papírra felvázolt családfát. Nem akartam, hogy esetleg az én hibámból bárkinek is magyarázkodnia kelljen, vagy rosszabb esetben a tervezetnél jóval előbb tovább kelljen állnunk innen. Pedig már kívülről fújtam, talán csak a mai, Andrew-val való összezörrenés miatt éreztem szükségét újraolvasni.

Dr. Carlisle Cullen, általános orvos, a felesége Esme Anne Platt, restaurátor, 30 évesek. Saját gyermekük nincs, hét éve két gyermeket fogadtak örökbe: az akkor tizenkét éves Alice-t és a tizenhat éves Emmettet.

Alice Cullen, első éves joghallgató, 19 éves, férjezett. Férje Jasper Hale, első éves joghallgató, 21 éves.

Emmett Cullen, autóipari ágazatban értékesítési menedzser, 23 éves, nős. Felesége Rosalie Hale, közgazdász, 21 éves.

Az ikrek, Jasper és Rosalie Hale pár éve tanulmányi csereprogram keretében érkeztek Kanadából az államokba. A befogadó család, dr. Cullen és felesége volt. Rosalie és Emmett Cullen két, Jasper és Alice Cullen egy éve házasok. Rosalie Hale a törvényes gyámja a 16 éves kishúguknak, Rosetta Lillian Hale-nek. Édesapjuk kiléte ismeretlen, édesanyjuk hosszas betegségben elhunyt.

Id. Edward Anthony Cullen, egy párizsi főiskola utolsó éves nemzetközi marketing szakos hallgatója, 22 éves, nős. Felesége Isabella Marie Swan, utolsó éves nemzetközi marketing szakos hallgatója egy párizsi főiskolának, 22 éves. Két éve házasok. Id. Edward Cullen, dr. Carlisle Cullen legfiatalabb testvére.

Ifj. Edward Soul Cullen, utolsó éves középiskolás, 18 éves, nős. Felesége Isabella Fairy Sheen, utolsó éves középiskolás, 18 éves. Friss házasok.

Renesmee Carlie Cullen, utolsó éves középiskolás, 18 éves. Vőlegénye Jacob Black.

Dr. Carlisle Cullen rendelkezik idősebb testvére gyermekei; az ikrek: ifj. Edward és Renesmee, valamint a 16 éves Andrew Sheen Cullen feletti felügyeleti joggal, miután repülőgép szerencsétlenségben fivére és annak neje pár éve elhunytak.

Jacob Black, építész, 22 éves. Jegyese Renesmee Carlie Cullen. Felügyeleti jogot kapott 16 éves húga, Cassandra Elizrah Black felett, akinek nevelésébe besegít anyai ági idősebb nővérük, Esme Cullen, mivel a szülők munkájuk folytán folyamatosan úton vannak.

– Aludj csak – suttogták a szavakat mégis felriadtam rá. Andrew ült az ágyam szélén, éppen betakart, miközben a papírokat, amiket olvastam, az éjjeli szekrényre tette.

– Csak egy percre hunytam le a szemem – magyarázkodtam, bár igazából feleslegesen.

– Apával meg nagyapával beszéltem, most megyek én is lefeküdni.

– Csak nincs valami baj? – ijedtem meg egy pillanatra. – Ugye nem voltak dühösek, amiért késtünk kicsit? Anyáék nem voltak… annyira.

– Nem, nem aggódj. Csak beszélni akartak velem… valamiről – válaszolta rejtélyesen. – Aztán gondoltam benézek. Láttam, hogy ég a lámpa, miközben te már alszol.

– Csak olvastam és… – Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, nagyot ásítottam. Andrew jót nevetett az igazán látványosra sikerült befejezésen.

– Aludj! – nyomott egy csókot a homlokomra, majd felállt és elindult az ajtó felé.

– Andrew! – szóltam utána, mire megállt. Mindkét szemöldöke kérdőn rándult a magasba, még mindig mosolygott. – Csak örülök, hogy a barátom vagy, és itt vagy nekem – vallottam meg neki. Úgy éreztem, olyan kevésszer mondom, még akkor is, ha ő ezt jól tudja.

– És mindig itt is leszek! – Ezzel visszafordult és kiment. Szavaiban megnyugtató ígéret csengett, olyan, ami egész éjszakára békés, pihentető álmokat hozott nekem.

– Aztán vigyázzatok magatokra kedveseim! – búcsúzkodott nagyi.

– Semmi rosszalkodás, megtudjuk úgyis a hírekből, ha elsüllyedt valahol egy egész sziget, szóval csak csínján gyerekek – poénkodott még ilyenkor is apa, de Bella sem volt jobb, gyerekesen nyelvet öltött rá.

– Hiányozni fogsz, Bella. És persze te is, apuciii – nevetett Jake, majd bár Edward a szemét forgatta rá, összeütötték az öklüket.

– Húgocskám – szipogta Alice Bellához lépve.

– Még szerencse, hogy nem tudsz sírni, elkenődne a sminked – vigasztalta.

– Mennyire igaz – mosolygott haloványan, aztán a nyakába csimpaszkodva szorosan átölelte, mielőtt átengedte őt a lányának.

– Vigyázz magadra, kincsem – mondta elcsukló hangon Bella. Nessie nem szólt semmit csak az arcára tette halvány rózsaszín kezét. Bella lehunyt szemmel figyelt, végül hosszasan összeölelkeztek. Nessie sminkje hasonlóképpen járt, mint a miénk Cassie-vel; kár volt kifestenünk magunkat.

– Elbírsz majd velük? – kérdezte mindeközben Edward a fiát, fejével az általunk alkotott kisebb csoportosulás felé bökve.

– Igyekszem majd ész lenni egy eszetlen bagázsban – felelte Edy, mire apáék morgásban, ők nevetésben törtek ki.

– Nyugodtan lásd el a bajukat, rájuk férne már egy kis puhítás.

– Meglesz – kacsintottak még egymásra, majd Edy átölelte az anyját, míg Bells és Edward megropogtatták egymás csontjait.

– Ideje indulnunk.

– Legyetek jók – mosolygott Bella erőltetetten.

– Vigyázz a lányokra! – veregette még meg Edward Andrew vállát, aki egyszerre próbált Cassie-t és engem is vigasztalni, nyugtatni, talpon tartani.

A sötétített üvegű kocsi lassan gurult le a felhajtóról, és tűnt el kicsivel távolabb a fák takarásában. Csend volt, igazi, mély, őszinte, most először talán.

_____________________________

*A fejezetben elhangzott zongoradarab Yirumától a Love Hurts.

 A Cullen ház, Portland...

 A Cullen ház bejárata és előtere.

 A Cullen ház egyik nappalija.

 A Cullen ház konyhája.

 A Cullen ház étkezője.

 A Cullen ház egyik nappalija.

A Cullen ház egyik nappalija, melyben zongora áll.

 A nappaliban álló törtfehér zongora.

A Cullen ház, Portland...

 Carlisle dolgozószobája

 A Cullen ház játékszobája.

Rosetta ágya