New Sun - Twilight fanfiction

Először is, mint minden Twilight Saga szerető, én is szeretnék Nagyon Sok Boldog Születésnapot kívánni Isabellának, aki ma töltötte be a huszonharmadik születésnapját!

(Isabella Marie Swan, született 1987. szeptember 13.-án.)

„Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom aztán véget ér.”

„– És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba… − suttogta, és én lesunytam a fejem, nehogy meglássa, milyen boldog izgalmat keltett bennem ez a szó.
− Micsoda buta bárány! − sóhajtottam.
− Micsoda beteg, mazochista oroszlán!”

„– Ha álmodhatnék, akkor rólad álmodnék. És nem szégyellném.”

„– Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna!”

„De ahogy az ajkát némán a homlokomra szorította, nem érdekelt, miért teszi.

Legalább még egyszer vele lehetek, mielőtt meghalok.

Ez többet ért, mint a leghosszabb élet.”

„La tua cantante…

– Azt jelenti, „az énekesed”. Azokat nevezik így, akiknek az illata úgy hat valakire, mint Belláé énrám. Azért, mert a vére énekel nekem.”

„Bella, én nem tudok egy olyan világban élni, amelyikben te nem létezel!”

„Hűvös, sima ajka hosszan, gyöngéden becézgette az enyémet, amíg karjaim a nyaka köré nem fontam, és nem kezdtem el kissé túl nagy lelkesedéssel viszonozni.”

„Csak azért nem mondom, hogy te vagy életem szerelme, mert azt remélem, hogy sokkal hosszabb ideig foglak szeretni. Mondjuk inkább úgy, hogy te vagy a létezésem szerelme.”

„– Azt úgy sem tudod elérni, hogy olyan helyre menjek, ahol te nem vagy! – mondtam. – Az nekem a pokol lenne.”

„Sokkal fontosabb vagy nekem, mint bármi más a világon. És te nekem adtad saját magadat. Ez sokkal több, mint amit megérdemlek, és ha ezen kívül is kapok tőled bármit, az csak még jobban felborítja az egyensúlyt kettőnk között.”

„Te vagy az egyetlen nő, aki valaha is megérintette a szívemet. És az mindig a tiéd lesz.”

„Természetesen boldog vagy, bájos baba, természetesen az vagy, "dúdolta, miközben könnyben úszott arccal simogatta a hasát. "Hogyan tudnál nem az lenni, teljes biztonságban, melegben és szeretetben? Annyira szeretlek téged, kicsi EJ, persze, hogy szeretlek.”

„Olyan volt, mintha vámpírnak születtem volna. Ez az ötlet megnevettetett, de egyben énekelni támadt kedvem. Megtaláltam az igazi helyemet a világban, a helyet, ahová illettem, a helyet, ahol ragyoghattam.”

„Gyengéden, imádnivalóan csókolt meg. Elfelejtkeztem a többiekről, a helyről, az időről, az ésszerűségről... csak azt tudtam, hogy ő szeretett, hogy akart, és én is akartam őt.”

„– Ezen még lesz időnk dolgozni. – emlékeztettem.

– Örökké, örökké és örökké. – mormolta.

– Ez nagyon jól hangzik.”

Ezzel a pár, gyönyörű idézettel szeretnék még egyszer Boldog Születésnapot kívánni Bellának! :)

Ifj. Edward szemszög

Milyen lehet az íze?

1. kép: – az erdőben…

Már egészen az erdő mélyén voltunk, több mérföldnyire a főúttól, ahol már csak a különféle madarak hangos énekét lehetett hallani, akikről úgy véltem, pontosan tudják, mire készülök, és énekükkel, mely egyfajta segélykiáltás, mind ugyanazt skandálják, mégpedig, hogy fuss Bells, mentsd az életed! A hangok oly’ erélyesek voltak, hogy tartottam tőle, ha tovább hallgatja, még a végén megérti igazi jelentésüket. Persze jól tudtam ez képtelenség, de e percben mégis el tudtam volna hinni, hogy igaz is lehet.

Még egy ideig csendben sétáltunk, majd mikor már láttam elfáradt, megálltunk pihenő címszó alatt. Az erdő legmélyén voltunk, ahol a fák sűrű rengetegén kívül csak a nagy csendesség vett körül minket, melyben egyedül egy hevesen dobogó szív, dallamos hangját lehetett hallani, melyet én örökre el akartam hallgattatni. Nem szóltam semmit, csak megálltam az egyik fának döntve hátam, míg ő egy kidőlt fatörzsre ülve pihent meg. Még percekkel később sem szóltam semmit, csak hallgattam még mindig szabálytalan légzését, miközben próbáltam erőt venni magamon, mert jól tudtam most kell megtennem. Éreztem, minél tovább húzom, annál nehezebb lesz végeznem vele, hiszen már most is éppen eléggé bizonytalan voltam abban, tényleg helyesen cselekszem-e. Józan eszem persze tudta, nem helyes, amit tenni készülök, bár azt is jól tudta, miért kell megtennem. Bár igaz, egész éjjel gondolkodtam, és csak egyre rosszabb ötletnek tűnt az egész, de a bennem élő vámpír semmit se kívánt jobban, mint magáénak tudni zamatos vértét. Sajnálom Bells, de meg kell tennem.

– Sajnálom – suttogtam, majd rajtot véve hangtalanul suhantam feléje, de mikor váratlanul megszólalt, rögvest kővé dermedtem. Hát mégis rájött – ötlött elsőként eszembe, holott jól tudtam ez képtelenség.

– Tudod, először kissé féltem, vagyis inkább csak tartottam tőled – kezdett bele mondandójába, mire izmaim furcsamód ellazultak, majd csendben álltam tovább, és figyeltem mit akar mondani. – Néha olyan mogorva és elutasító voltál velem, amikor én csak kedvesen közeledni próbáltam feléd, de aztán megismertem a kedvesebbik éned, és végül rájöttem, hogy az a másik én, pusztán csak egy álca. Egy álca, melyet el akarsz hitetni a külvilággal, és ami éppen arra szolgál, hogy ne ismerjék meg mások az igazi valódat – hallgatott el, de épp csak annyi időre, hogy ha ember lettem volna, akkor is megérthessem, mit is mondott. – Sokat gondolkodtam, hogy vajon ez mire jó, hogy miért akarod mindenkivel elhitetni, hogy téged semmi és senki sem érdekel, hogy miért vagy mindenkivel ennyire rideg, aki csak egy kicsit is közeledni próbál feléd, míg végül az este rájöttem, és megértettelek.

– Megértettél? – kérdeztem vissza értetlenül. – És mégis mire jöttél rá?

– Arra, hogy mindezt csak azért csinálod, mert félsz bárkit is igazán közel engedni magadhoz. Hogy félsz barátkozni, mert te is ugyan azon mész keresztül, mint én.

– Ezt mégis hogy érted? – keltette fel mondanivalója, még jobban érdeklődésemet.

– Tudod, ha nem szeretsz valakit, annak nem fájhat az elvesztése, viszont ha szeretsz… na igen, ez az amiért én is félek barátkozni – felelte, és szavai oly’ igazak voltak, csak hogy én vámpírként másként is el tudtam veszíteni valakit mint ő, akit ráadásul még szeretek is, mégpedig úgy, hogy én magam ártok neki. Ezt persze még kevésbé bírnám elviselni, mintha úgy veszteném el, mint ahogy a nagyszüleimet; Charlie-t, Renée-t, valamint Philt és Sue-t. – Tudom, hogy ez így butaság, ahogyan az is, hogy az éppen aktuális otthonom is félek megszeretni, mert már előre tartok attól, mi lesz akkor, ha onnan is tovább kell állnunk. Nem akarok mindannyiszor megszeretni valamit és valakiket, majd elveszteni őket és örökre magamban hordozni a hiányuk hagyta tüskéket – csuklott el hangja, én pedig megéreztem a sós könny illatát, mely véréjével keveredve kúszott be orromba, és vette be magát elmémbe is.

– Bells! – ejtettem ki leheletfinoman nevét, miközben igyekeztem visszafogni magam, mert bár nem tudtam miért, de kényszert éreztem rá, hogy odamenjek hozzá, és letöröljem könnyeit szépséges arcáról.

– Újnak lenni valahol nem éppen a legjobb dolog, főleg ha az ember alapjában véve sem egy könnyen barátkozós típus. Tudod, bár sose voltam egy népszerű lány, mindig is kitűntem a többiek közül, bárhol is laktunk, de azért mindig volt egy-két jó barátom, de mégsem azok az igazi barátok. Sose értettek meg igazán – sóhajtott mélyet. – Én igyekeztem, tényleg igyekeztem. Minden erőfeszítésemmel azon voltam, hogy megpróbáljak alkalmazkodni hozzájuk, de amikor ezt tettem, nem voltam önmagam. Nem éreztem, hogy én, ÉN lennék – mondta keserűen, és ismét megéreztem a friss könny, sós illatát.– Mint már mondtam, sokat költöztünk, emiatt mindig én voltam az új lány a suliban. Igazából sose fogadtak be rendesen, bár nem is volt idejük rá, hiszen mire igazán beilleszkedhettem volna, és ők elfogadhattak volna, már tovább is kellett állnunk… Hát ezért félek barátkozni, mert tudom, egyszer úgyis el kell mennem, és akkor még több tüskével élnem tovább – vitte lejjebb a hangsúlyt, és tudtam befejezte. Összeszorult a mellkasom, ahogy megemésztettem miket mondott, és ha nem lett volna annyira lehetetlen, azt mondtam volna, tényleg fizikai fájdalom az, amit érzek.

– Oh, Bells! – sóhajtottam, és hangom még magam számára is halknak bizonyult. Nem, én erre képtelen vagyok, én ezt nem tudom megtenni! Hogyan is ölhetném meg, mikor olyan ártatlan. Hiszen nem tehet róla, hogy a vére ennyire csábító, hogy engem ennyire csábít. Egyszerűen csak rosszkor van rossz helyen, és egy rossz illető társaságát keresi, még ha abba igaza is van, sorstársak vagyunk.

Jaj Bells, ha nem vonzana ennyire a véred, és ha akkora önuralommal rendelkeznék, mint apám, akkor talán… talán még barátok is lehetnénk – mondtam ki kissé félve, hiszen annyira abszurd volt a helyzet. Azt vártam, hogy majd elnevetem magam, amiért ilyeneket képzelgek, de e helyett elmém tovább játszadozott a gondolattal.

Nessie-nek igaza volt, tényleg más, mint a többi, és ki tudja miért, de ezt túl könnyen be is ismeretem. Mégis, mi lehet a titkod, Bells? Mi az a rejtélyes dolog benned, ami legalább annyira vonz, mint a véred? Miért van az, hogy szinte minden gondolatomba beférkőztél, hogy mióta megismertelek, egyszerűen képtelen vagyok kiűzni téged a fejemből, és nem csak az éltető nedű miatt, mely ereidben csörgedezik. Mit tettél velem Bells, mit? – kérdeztem tőle, bár csak magamban feltéve kérdéseim, így választ se várhattam, amire persze nagy szükségem lett volna, hogy végre megértsem mindazt, ami velem történik, azóta, hogy Ő belépett az életembe.

Mialatt a válaszokon elmélkedtem, egy puha, meleg kézre lettem figyelmes, mely éppen arcomon pihent meg. Az érintésétől tekintetem tisztulni kezdett, holott eddig észre sem vettem, hogy annyira elkalandoztak gondolataim, hogy megszűnt a külvilág körülöttem. Miután a fátyol teljesen feloszlott, tekintetem rögvest Bellsébe fúródott. Egész közel állt hozzám, és arca halvány pirosságán kívül, minden más is csak azt tudatta velem, mennyire zavarba érzi magát, ami csak azért volt különös, mert kezét a legapróbb rezzenés nélkül tartotta arcomon.

Már megint! – sóhajtottam mélyet, és egyszerűen nem értettem, miért van, hogy szinte teljesen megszűnik szomjúságérzetem – még vérének mámorító illatát sem érzem akkor, csak egy egyszerű, semmitmondót helyette –, ha bőrömhöz ér, holott elmém tisztában van vele, az imént még nagyon is szomjaztam. Érintése persze furcsamód még jól is esett, és meg is nyugatot. Csak álltunk szótlanul, és néztük egymást, míg nem egy lágy szellő, mely elsuhant mellettünk, felkavarta bőrének mézédes illatát. Ösztönösen hunytam le rögvest szemem, de bőrén, parfümjén, és az erdő milliónyi illatán kívül, nem éreztem semmi hívogatót. Még azé a két szarvasé se csábított, melyek tőlünk keletre viaskodtak egymással a felségterületükért. Mégis, hogy csinálod ezt? – kérdeztem ismét tőle, de ugyancsak magamban, miközben tekintetem – amit alig egy fél perc után, ismét rá emeletem, és melyet mintha egy erős mágnes vonzott volna – formásan telt ajkaira siklott. Bells – sóhajtottam, majd amint rájöttem mire gondolok éppen, azonnal visszakaptam tekintetem övéire, melyek most értetlenül, de nagyon is csillogva meredtek rám.

Hallottam szapora szívverését, majd láttam, ahogyan félszegen beharapja alsó ajkát, de mikor lassan felemelte kissé remegő szabad kezét, az én szemeim is elkerekedtek. Lassan és finoman érintette hozzá mutatóujját számhoz, mire lehunytam ismét szemeim, és csak az érzésre figyeltem, ahogy ujja lágy mozdulatokkal rajzolta körül először felső, majd alsó ajkam. Megmagyarázhatatlan volt az érzés, amit kiváltott belőlem érintése, de olyan jólesett, hogy miután elvéve ujját ajkamról, a másik kezét is el akarta venni, ösztönösen cselekedtem, és tenyeremet kézfejére simítva tartottam vissza azt. Úgy tűnt megértette mit szeretnék, mert mikor ismét kinyitottam szemem, izmai is ellazultak.

Már semmi szükség nem volt rá, hogy visszatartsam kezét, így lassan elengedtem, de ekkor egy késztetés tört rám hirtelen, mely ellen alig volt erőm tiltakozni, így végül engedelmeskedve neki, kezemet nyakára helyeztem. Annyira puha és meleg volt, selymes bőrének érintése ujjaim alatt, a helyzetre pedig úgy véltem, az érzéki szó éppen ideális lenne. Nem is akarhattam jelen pillanatban többet, már ez a helyzet, és a furcsa érzések bennem így is éppen eléggé megrémisztettek, de kezem önálló életre kelve, torkáról óvatos lassúsággal folytatta útját lefelé. Testemben apró remegéshullámok mentek végbe, ahogy ujjaim hegyével végigsimítottam a finom női testen, ott ahol a ruha kivágásának szegélye futott, hogy végül kezem megállapodjon mellkasán. Oly’ hevesen dörömbölt szíve, tenyerem alatt, hogy félő volt, ha elveszem onnét, még áttöri bordáit és kiugrik, ezt pedig semmiképpen sem engedhettem meg – most már nem –, így még egy jó ideig így álltunk, csendben, és reménykedtem, hogy egyszer csak lenyugszik, és nem akar már kitörni.

Teljesen elvesztettem az időérzékem, míg ott álltunk, csak Bellsre és arra a különös érzésre tudtam figyelni, mely hatalmába kerített. Mihelyst szívverése kissé lelassult, és már biztos lehettem benne, hogy a mellkasában marad, lassan elvettem kezem, mire ő is levette övét arcomról. Gondolkodtam, mit is mondhatnék neki, de semmi értelmes nem jutott az eszembe, mely legalább egy kicsit is megközelítené a valóságot, és leírhatná, mit érzek jelenleg, míg végül csak egy egyszerű emberi kérdést intéztem hozzá.

– Nincs kedved átjönni hozzánk? – kérdeztem, mire igencsak meglepődött. Teljesen érthető volt reakciója, és nem is hibáztattam volna érte, ha nemet mond, hiszen a hét elején még bántóan elutasító voltam vele, már az is csoda, hogy ma eljött velem. Igazából magam sem tudtam pontosan, miért szeretném, ha átjönne hozzánk, csak azt tudtam, hogy még szeretnék vele lenni, a közelében, legalább még egy kicsit, de nem itt az erdőben, ahol az imént még meg akartam ölni. És egyébként is, hamarosan esni fog. Arra gondoltam, felhozom neki az irodalom kidolgozást, talán majd arra könnyebben igent mond. A lényeg úgyis az volt, hogy még egy kicsit velem legyen, legalább míg tisztázódnak valamelyest a dolgok a fejemben, amik egyértelműen miatta voltak ilyen bonyolultak.

2. kép: – a Sheen háznál…

Míg vártam Bellsre, hátradőlve az ülésben elmélkedtem a történteken. Próbáltam magyarázatokat találni, főleg arra, hogy vámpír létemre, hogyan is győzhetett az a kis emberi részem, mely, anyám révén volt, és szinte teljesen eltörpült a vámpíri mellett, ami bennem sokkalta erősebb volt, mint bármely másik vámpírban. Nem értettem, de biztos voltam benne, hogy csakis az emberi részem lehetett az, mely nem hagyta, hogy végezzek vele, és ami követelte bennem közelségének érzetét.

Miközben ezen gondolkodtam, egy halk kopogtatásra lettem figyelmes. Bells volt az. Gyorsan leengedtem az ablakot, majd árgus szemekkel figyeltem, ahogy ujjait tördelve, félve kezd bele mondandójába.

– Kérlek, ne ölj meg érte… – kezdte, mire nyomban elkerekedtek szemeim. Nem akarlak megölni, már nem! – tiltakoztam hevesen magamban. Bár még mindig iszonyatosan csábított a vére, de már egyáltalán nem akartam végezni vele, és már nem is akartam elijeszteni magam mellől. Bizarr mód, csak is a közelségére vágytam hirtelen. – de a szüleim kicsit régimódiak és persze nagyon féltenek.

– Nyögd már ki! – kérleltem nyugodtan. – Mégis mi a baj? Talán nem engednek el? – kérdeztem, és igencsak tartottam tőle ez a helyzet.

– Nem, nem erről van szó – vett egy mély lélegzetet, mielőtt folytatta. – Szeretnének megismerni, főként azért, hogy tudják, kivel is van a lányuk egész nap.

– És persze azért, hogy tudják, milyen alakokkal is barátkozol, értettem én. Rendben, menjünk – feleltem könnyedén, egy halvány mosollyal arcomon, mely a megnyugvás jele volt, amiért félelmem még sem igazolódott be. Láttam értetlenségét, és tudtam, nem számított rá, hogy így reagálok majd a dolgokra, és az igazat megvallva, én magam sem.

Biztosan jól meggondoltam én ezt? Tényleg találkozni és beszélni akarok még több emberrel, főleg olyanokkal, akik féltik a lányukat tőlem, amiben egyébként teljes mértékig igazat kell nekik adnom? – Magamban egész végig vívódtam, míg a ház bejárata felé haladtunk. Úgy véltem teljesen elment az eszem, és persze erről is csak az a lány tehetett, aki egyik napról a másikra, váratlanul belecseppent az életembe.

A házba érve tisztán hallottam, hogy Bells édesanyja a férjét győzködi róla, hogy viselkedjen rendese a jelenlétemben. Ösztönösen indultam meg a hang forrása felé, majd rájőve, hogy én igazából nem is tudhatnám, merre kell mennem, lassítottam, hogy Bells megelőzhessen, majd követtem egészen a konyha boltíves ajtajáig, ahol mindketten megtorpantunk.

– Anya, apa! – kezdte hangjában kis félsszel, majd mélyet sóhajtva folytatta. – Ő itt Edward Cullen – mutatott be, mire mindkét tekintet, mohó kíváncsisággal kezdte el fürkészni arcomat.

– Örvendek, Edward Cullen vagyok – mutatkoztam be udvariasan, ahogyan tanították.

– Csak nem Dr. Carlisle Cullen fia vagy? – kérdezte felcsillanó szemekkel Mr. Sheen. Szóval ismeri a nagyapámat – vontam le a következtetést. Úgy véltem, ez akár még jól is jöhet, de persze elnézve őt, egy kis vámpír-varázs nem árthatott, hogy megpuhítsam, főleg ha azt akarom, hogy elengedjék velem a lányuk.

– Nem, én az unokaöccse vagyok – feleltem nemes egyszerűséggel, és egy mosoly kíséretében, bevetettem egy kis vámpír-varázst.

– Vagy úgy. Hát… isten hozott itt minálunk – lépett közelebb, majd felém nyújtotta kezét, és tudtam, sikerült.

– Örvendek uram, Edward Cullen – fogtam kezet vele.

– Bob Sheen.

– Szia, én pedig Gill vagyok, Bells anyukája – karolta át lánya vállát Mrs. Sheen.

– Örvendek, asszonyom! – köszöntöttem, és ahogy elnéztem, biztos voltam benne, hogy nála nem kell bevetnem a varázst.

– Asszonyom? Kérlek, szólíts csak Gillnek – mosolygott rám – ami szemmel láthatólag Bellsnek nem tetszett –, majd közelebb hajolva lányához, halkan a fülébe suttogott. Persze a vámpírhallásnak köszönhetően, minden egyes szavát tisztán értettem, melyet bizalmasan akart megosztani vele. – Igazán udvarias és persze helyes fiú ez az Edward, nem gondolod?

– Anya! – csattant fel azon nyomban Bells, miközben én igyekeztem visszafojtani nevetésem. – Azt hiszem jobb lesz, ha mi most megyünk. Majd később jövök – jelentette ki, majd megfordult és elindult kifelé. Egy pillanatig csak néztem utána, majd miután visszafordulva szüleihez elköszöntem, követtem. Bells már majdnem az ajtónál volt, mikor a csendbe Mrs. Sheen hangja hasított bele, ami megtorpanásra ösztökélt mindkettőnket. – Csak egy perc – mondta elhaladva mellettem. Nem fordultam vissza, hagytam, hadd beszéljék meg a dolgot, de kifinomult hallásom ellen, persze nem tehettem semmit. – Mi az? – kérdezte Bells.

– Kérlek, vigyázatok! – suttogta, mire Bells szívverése felgyorsult, és légzése is szaporábbá vált.

– Anya kérlek! Edwarddal mi csak barátok vagyunk – mondta, ő is suttogva.

– Kicsim, ugye tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz?

– Anya kérlek, hagyd abba! Na jó, én mentem! – jelentette ki kicsit hangosabban és tisztán érezhető ingerültséggel.

– Hazajössz még ma?– kérdezte, mire alig egy pillanattal később, Bells dühtől fújtatva viharzott el mellettem, majd hagyta el a házat.

Kérlek, vigyázatok… Hazajössz még ma – csengtek fülemben Mrs. Sheen szavai, majd szemeim rögvest elkerekedtek, mikor végre összeállt a kép, és megértettem, mire is gondolt. Nem tudtam, nevessek, vagy inkább ijedjek meg, amiért azt feltételezi, azért megyünk hozzánk, hogy lefektethessem a lányát. Ez abszurd! Én és Bells soha… – kezdtem bele, de befejezni már nem tudtam, mert megjelent előttem egy kép, ahogyan a szobámban, a saját ágyamon, finoman hátradöntöm Bells kecsesen ívelt, törékeny testét, majd belecsókolok nyakába. Ahogy a pikáns jelenet utolsó képkockája is leperget előttem, megrázkódtam, mint akit kirázott a hideg, és még lélegzetem is felgyorsult.

– Ne aggódjon, időben hazahozom a lányát – mondtam pár pillanattal később visszafordulva, egyfelől nyugtatásként, másfelől pedig, hogy megcáfoljam feltevését, majd én is elhagytam a házat.

3. kép: – a Cullen házban…

A nappaliból aztán az emeletre vezettem, ahol folytatta az álmélkodást. Felérve a legfelső szintre, már volt bennem némi félsz, a szobámat illetőleg, mivel még sosem járt ember benne, ahogy én sem az övékbe, így nem tudtam mennyire lehet más, mint egy átlagos tizenéves fiúé.

– Mindenki ebben a házban lakik? – kérdezte váratlanul, de persze nem igazán meglepve, hiszen az emberek, és főleg Ő, olyan kíváncsi természettel rendelkeznek. Na és persze nem volt egy nehéz dolog rájönni arra, hogy a házban lévő szobák száma kevesebb, mint lakosainak száma, főleg, hogy megemlítettem Carlisle dolgozószobáját. Nem válaszoltam, csak hátranéztem a vállam fölött, és egy mosolyt küldtem feléje. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mosolyomtól, vagy inkább attól jött zavarba, hogy rájött, tudom mire akart igazából célozni kérdésével. Csendben haladtunk tovább, majd mindketten megálltunk szobám ajtajánál. – Ez a te szobád? – kérdezte, én pedig zavartan a padlóra szegezve tekintetem, bólintottam, majd intettem, hogy menjen beljebb.

Úgy tűnt, félelmem ismételten alaptalan volt, és most először adtam hálát anyámnak, amiért úgy erősködött, hogy legyen egy ágy is a szobámban, hiszen elég furcsán vette volna ki magát, ha nincs. Egy ideig az ajtóban állva figyeltem, ahogy Bells ide-oda libbenve próbál mindent alaposan szemügyre venni, majd ellépve az íróasztalnál foglaltam helyet.

– Szabad? – kérte ki engedélyem, hogy helyet foglalhasson az ágyon, mire tekintetem elfordítva róla biccentettem, mert elmémbe ismételten bekúsztak a pikáns jelenet egyes képkockái, amint én magam fektetem le őt, a fekete szaténnal fedett ágyra. Elég legyen már Edward, ezt most felejtsd el! – szóltam rá erélyesen magamra. Ő egy ember, te pedig egy vérszomjas fenevad, és egyébként is, mi mást akarhatnál tőle, a vérén kívül? – jött a belső kérdés, melyre a válasz logikusan az lett volna, semmit, de egyszerűen nem tudtam ezt mondani, mert éreztem, van valami, csak még magam sem tudtam mi is az pontosan. – És a többiek, ők hol vannak? – jött a kérdés, mely visszarántott a valóságba.

– Ők? Nos, ők most… kirándulnak – böktem ki, ami először eszembe jutott, és végül is részben igaz is volt.

– És te miért nem mentél velük? Ugye nem miattam? – kérdezte jól kicsengő kétségbeeséssel hangjában.

– Nem, dehogy is. Egyszerűen csak nem volt kedvem – hazudtam, de úgy éreztem, ez most kegyes hazugság.

– Vagy úgy. Látom, szeretsz olvasni, na meg zenét hallgatni – pillantott a könyvekkel és CD-kkel roskadásig megrakott polcok felé.

– Megnyugtatnak – feleltem nemes egyszerűséggel, majd odasétáltam a CD-játszóhoz. – Milyen zenét szeretsz? – kérdeztem feléje fordulva, mire zavartan hajtotta le a fejét. – Mi a baj?

– Nos… De ugye nem nevetsz ki?

– Miért tenném? – értetlenkedtem.

– Mert a korombéliek nem szeretik a régi klasszikusokat, na meg a komolyzenét.

– Vagy úgy – mondtam, majd visszafordulva a lejátszóhoz elmosolyodtam. Nem akartam, hogy azt higgye, kinevetem, és igazából nem is azon mosolyogtam, hanem azon, hogy olyasmitől fél, amitől velem szemben nem kéne, hiszen az ízlésünk igencsak megegyezik.

– Csak nem Debussy? – kérdezte azonnal, amint felcsendült a dal, arcán pedig a hitetlenkedés jelei mutatkoztak. Ő is megmondta, hogy a korabeliek nem igazán hallgatnak ilyeneket, de én jócskán csak elmúltam már hetven, az ízlésem pedig nem sokat változott.

– A szüleim egyik kedvenc száma – mondtam egy halvány mosoly kíséretében, miközben a háttérben a Clair de Lune lágy dallamai szóltak, majd hirtelen rá kaptam tekintetem, amint rájöttem, nem szabadna a szüleimről beszélnem.

– Mi történt a… szüleiddel? – kérdezte félszegen.

– Autóbaleset – feleltem lesunyt fejjel, és reméltem reakciómból majd arra következtet, nem szívesen beszélek a dologról, és nem kérdezget majd.

– Sajnálom.

– Mit szólnál, ha elkezdenénk a kidolgozást? – vetettem fel neki, amibe azonnal bele is egyezett, így miután előkészítettem, amire szükségünk lehet, ő pedig felszerelkezett könyvekkel, nekifogtunk a munkának.

Már egy ideje csendben dolgoztunk, ő az ágyon, én pedig az íróasztalnál ülve, melynek székét úgy fordítottam, hogy miközben a rám kiszabott feladaton dolgozom, láthassam. Egy ideig törökülésben foglalt helyet ágyamon, majd mikor valószínűleg már elgémberedtek lábai, hasra fordulva könyökölt a jegyzete fölé, lábait hol feltartva az égnek, hol a párnákon pihentetve. Tekintetem önkéntelenül is végigkövette formás testének ívét, alaposan megszemlélve alakját, melyet még Rose is megirigyelhetett volna. Próbáltam csak is a feladatomra koncentrálni, és még azt sem figyelembe venni, hogy néha-néha felém pillant, de bármennyire is igyekeztem, tekintetem folyton visszatért hozzá, míg nem az egyik ilyen alkalomkor észrevette, őt nézem.

– Mi az? – kérdezte.

– Ü… Semmi – mosolyogtam rá, majd hirtelen megfeszült testem, melyben apró remegéshullámok indultak meg, ahogy a nyitott üvegajtón keresztül bekúszó lágy szellő, felkavarta a szobában lévő levegőt, én pedig ismételten teljes intenzitással érezhettem Bells vérének édes illatát, melytől azon nyomban megszomjaztam.

– Edward, jól vagy? Edward! – szólongatott kétségbeesetten egy távoli hang, de nem tudtam válaszolni, mert minden erőmmel az ellen küzdöttem, hogy felpattanva a székből rá ne vessem magam Bellsre, és bele ne mélyesszem fogaim a kecses nyakba. Mikor agyam észlelte felém közeledik, csak még jobban megrémültem, hiszen tudtam, ezzel a vesztébe rohan.

– Jól vagyok, ülj vissza – préseltem ki magamból a szavakat, hangom pedig szinte már könyörgő volt, de ő túl makacs volt ahhoz, hogy legalább most az egyszer szót fogadjon nekem, a saját érdekében. Amint hozzám lépve, letérdelt elém és megfogta ökölbe szorult kezeim, egyik percről a másikra, minden lecsillapodott bennem, az égető kín pedig, ami eddig a torkomat mardosta, csak ködös emléknek bizonyult.

– Edward! – szólongatott ismét, majd alig egy perccel később már teljesen kitisztult tekintetem övébe fúrtam. – Jól vagy? – kérdezte suttogva, mint akinek alig van hangja.

– Jól… azt hiszem – feleltem kissé bizonytalanul, majd nagyot sóhajtva aprót ráztam fejemen.

– Edward, mondd meg, de őszintén. Ugye nincs semmilyen komolyabb bajod?

– Nem, persze – vágtam rá automatikusan, de kételkedését látva, és hogy mennyire komolyan gondolta kérdését, hozzáfűztem. – Elhiheted, nincs semmi komoly.

– Elhiszem, viszont akkor ki kéne vizsgáltatnod magad, hiszen ez már nem az első.

– Majd szólok Carlisle-nak.

– Rendben, de tényleg szólj neki!

– Miért aggódsz te ennyire miattam? – bukott ki belőlem a kérdés, mire rögvest elkapta kezeit enyémekről.

– Miért, baj, hogy aggódom? – kérdezte a padlóra szegezve tekintetét. Láttam zavarban van, én pedig nem tudtam mit felelhetnék erre, hiszen ha tényleg igaza van Nessie-nek, akkor Bells nem csak szimplán baráti szeretetből aggódik értem, azt pedig nem hagyhatom, hogy belém szeressen. Azt nem! – jelentettem ki határozottan, hiszen mi csak legfeljebb barátok lehetünk, ha egyáltalán ez lehetséges, és nem sodrom Őt, és a családomat is még nagyobb bajba ezzel.

– Nos… Azt hiszem nem. Hiszen végül is a barátok ezt csinálják, vagy nem? – kérdeztem kissé kihangsúlyozva a barát szót, remélve megérti, hogy mi csakis azok lehetünk, ami egyébként különös mód nem zavart volna, legalábbis úgy éreztem. Még sose volt barátom – talán csak anyám bolhás kisöccse, de az egészen más volt –, és nem is szándékoztam beszerezni egyet sem. De Bells persze más volt, vele úgy éreztem, szívesen barátkoznék, főleg, hogy a közelemben tudhassam, amire megmagyarázhatatlanul vágytam jelenleg.

– A barátok… Igen, a barátok ezt csinálják – mosolygott rám, ami kissé megnyugtatott. Talán Nessie-nek még sincs igaza – gondoltam.

4. kép: – pár perccel később…

Kavarogtak bennem a gondolatok és kérdések, így nem is figyeltem fel rá, hogy a családom közeledik, érkezésükre is már csak akkor eszméltem fel, mikor meghallottam a hangjukat a nappaliból felszűrődni.

– Ti is érzitek? Ez egy ember! – szimatolt a levegőbe Rosalie.

– Na szép, míg mi nyamvadt medvékre meg pumákra vadásztunk, addig az öcskösé lettek a legfinomabb falatok. – nevetett Emmett, mire többen is azonnal rászóltak.

– Ez… ez Bells illata – mondta nővérem, mire apánk mellkasából egy erélyesebb, de halk morgás tört elő.

– Edward! – mondta ki nevem, majd a bejárati ajtóhoz lépett, melyet egy erősebb mozdulattal csukott be. Oly’ nesztelenül érkeztek meg, hogy azt emberi körülmények között észre se vehettem volna, de apám azt akarta menjek le, így Bellsszel is tudatta jöttüket, aki az ajtó hangos csapódásától menten össze is rezzent.

– Hazajöttek a többiek – mondtam a kissé ijedt, ragyogó smaragdzöld szemekbe nézve.

– Akkor, azt hiszem ideje indulnom – mondta, miközben felkelt az ágyról.

– Maradj még! – csattantam fel azonnal, majd rájőve, mit tettem, visszahalkítottam hangom. – Kérlek! Szeretnélek bemutatni a családomnak, persze csak ha nincs ellenedre? – kérdeztem, és nem csak apám miatt, hanem mert úgy éreztem, be kell őt mutatnom, főként, ha tényleg barátkozni akarok vele. Jobb, ha mindent tisztán látnak a többiek, amit persze nem jelenti azt, hogy ha most bemutatom, akkor nem kell majd velük beszélnem, miután Bells már nem lesz itt.

– Ami azt illeti végül is én is bemutattalak az enyémnek, szóval rendben – bólintott rá, mire elmosolyodtam. Miután felvette a cipőjét elindultunk a földszint felé, mialatt én többször is ellenőriztem, hogy biztosan a pajzsom alatt van e, mivel nem akartam, hogy apám bármit is megtudjon abból, ami történt.

5. kép: – a bemutatás után…

– Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk – mondta még utoljára a családomnak, majd elsuhanva mellettem felsietett az emeletre.

– Menj csak, majd később beszélünk – intett a fejével az emelet felé anyám, és én most nagyon is szívesen engedelmeskedtem neki, egyfelől Bells, másfelől pedig apám miatt, akivel való beszélgetésemtől, már most tartottam.

Nem tudtam, mit kéne tennem vagy mondanom most Bellsnek, de mikor felértem a szobámba, és megláttam, hogy a nyitott üvegajtó előtt áll, mely egyenesen a szabadba nyílott, ösztönösen mentem oda hozzá, és óvón karoltam át derekát.

– Semmi baj, csak én vagyok. Vigyázok, nehogy kiess még itt nekem a végén – mosolyogtam rá, miután rám emelte csillogó zöld szemeit.

– Köszönöm – mondta alig hallhatóan, majd meglepődtem, mikor kezét kézfejemre simította, mely magamhoz ölelte őt. Tekintetét egy percre sem eresztettem el, és úgy tűnt, ő se szándékozik ezt tenni enyémmel. Jó volt így állni, tudni és érezni közel van hozzám, és nem vágyni a vérére. Úgy éreztem, akármeddig képes lennék így maradni vele, de tudtam ez nem lehetséges, így szóra nyitottam szám, hogy megtörjem a csendet és ezzel a végtelennek tűnő percet is, de akkor tekintete ajkamra siklott, melytől torkomra forrt a szó. Éreztem kissé megtántorodik, így még jobban öleltem magamhoz, miközben tekintetem képtelen voltam levenni kikerekedett, csillogó szemeiről, melyekben mintha az értelem fénye gyulladt volna ki. Szívverése egyre hevesebbé vált. Nem értettem, mi történhetett, mitől változott meg hirtelen, ahogyan azt sem, min mosolyog, de azért ez kissé megnyugodtam, hiszen látva mosolyát tudtam, nem lehet komoly a dolog.

– Ü… Min mosolyogsz? – kérdeztem rá azért, kissé értetlenül, mire rám emelte ismét tekintetét, de aztán nyomban előre is kapta, és mereven kezdett kifelé bámulni a nyitott üvegajtón. – Minden rendben? – kérdeztem most már aggodalmasan, mire bólintott, bár egyáltalán nem győzött meg vele. Úgy véltem, talán a családommal történtekkel van kapcsolatban hangulatingadozása, így gyorsan magyarázkodásba fogtam. – Bocsáss meg a családom miatt, de… – kezdtem bele, de rögvest szavamba vágott.

– Kérlek ne, ne szabadkozz, hiszen a családod nagyon kedves. Igazán boldog lehetsz, hogy ilyen nagy és szerető családod van.

– Hálás is vagyok érte – mondtam teljes őszinteséggel, majd lélegzetem is elakadt, mikor nagyot sóhajtva a vállamra hajtotta fejét. Szemeim elkerekedtek, és percekig meg sem mertem rezzenni, miközben nem törődve a bennem dúló különös érzésekkel, csak figyeltem őt… minden egyes lélegzetét.

Jó pár percig álltunk így, szótlanul, míg nem nagyot sóhajtva felemelte fejét vállamról, majd elvéve kezét is enyémről, óvatosan megfordult ölelésemben. A hatalmas és ragyogó smaragdzöld szemek azonnal összefonódtak enyémekkel, de amit aztán mondott, összetört bennem mindent.

– Ha megkérlek, hazavinnél? – kérdezte, és én bármennyire is nem akartam elereszteni most, azt akartam maradjon, legalább még egy kicsit, de mivel menni akart, nem ellenkezhettem, így kelletlenül bólintottam, majd elindultunk hozzájuk.

6. kép: – ismét a fiatalabbik Edward szobájában…

Miután hazakísértem Bellst, egyenesen a szobámba mentem. Apám már ott várt rám, a nyitott üvegajtó előtt állt és az egyre sötétülő tájat szemlélte. Jól tudtam, ez nem lesz egy könnyű menet, de jobb minél előbb túlesni rajta alapon megindultam felé, miközben észrevettem az ágyon heverő fekete bőrborítású nyitott könyvet. Tekintetem önkéntelenül is annak lapjaira írt, soraira tévedt. „Mielőtt szerelembe esnél, tanulj meg úgy járni a havon, hogy nem hagysz nyomot.” – láttam meg az idézetet, mire egy csapásra minden világossá vált. Valamikor még ő mondta ezeket a szavakat nekem, és kérte, jól véssem az eszembe, most pedig, jól tudtam emlékeztetni akar rájuk. Emlékeztetni, mert azt hiszi beleszerettem Bellsbe.

– Apa, én nem… – kezdtem bele, de nem igazán találtam a szavakat, nem tudtam mit is mondhatnék neki.

– Annak a kislánynak, Bellsnek nem vagy közömbös – mondta higgadtan, felém se fordulva.

– Igen, tudom – feleltem sóhajtva. – De én nem viszonzom az érzéseit, bármik is legyenek azok.

– Biztos vagy benne? – kérdezte, mire rá akartam vágni, igen, de ehelyett csak mélyen elgondolkodtam. Nem tudtam pontosan, hogy mit is érzek Bells iránt, de nem éreztem, hogy olyasfajta szeretett lenne bennem irányába, melyet valószínűleg – főleg ha Nessie-nek igaza van – ő táplál irántam. – Fiam! – fordult felém, arca nyugodtságot tükrözött, de tudtam, ez csak a látszat. – Te is jól tudod, min mentünk keresztül édesanyáddal, ameddig idáig eljutottunk. Szeretünk titeket a nővéreddel, és csak jót akarunk nektek. Azt szeretnénk, hogy boldogok legyetek. Tudod miért nincs most itt édesanyád? – kérdezte, de nem várt választ, folytatta. – Mert ő teljesen másként látta, és látja most is a dolgokat. Sok fájdalmon ment át, szörnyűségeken, de úgy érzi minden megérte, mert most boldog. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én nem vagyok végtelenül boldog, amiért itt van nekem, és örökre velem is marad, hanem azt, hogy ha tehettem volna, akkor minden fájdalomtól és szörnyűségtől megkíméltem volna, melyen át kellett mennie, hogy velem lehessen, de nem tehettem – jelentek meg a borzalmas emlékek okozta kín, és az önmarcangolás jelei arcán. – Soha se gondoltam, hogy a szerelem ilyen csodás, vámpírként pedig soha nem is vágytam rá, egészen addig, míg meg nem ismertem Bellát. Ő és az iránta érzet szerelmem része az életemnek, most már ha akarnék se tudnék nélküle élni. Ez olyan mintha az embereknek levegő, nekünk pedig vér nélkül, kéne léteznünk. Fiam, én csak azt szeretném, ha egyszer te is szerelembe esnél, akkor boldog légy, hiszen ez az egész lényege, de én és Jasper is érezzük, hogy nincs minden rendben, hogy Bells vére nagyon is vonz téged, jobban, mint kéne – mondta teljes komolysággal, most pedig tudtam, magyarázatra vár.

– Először nem értettem miért van így, de aztán rájöttem, hogy ő az én énekesem. Ez megrémisztett. Igyekeztem eltaszítani magamtól, hogy minél távolabb legyen tőlem. Nem akartam őt bántani, de túl makacs természettel rendelkezik – mosolyogtatott meg a tény, de látva apám komoly arcát, én is azonnal visszakomolyodtam. – Akarva-akaratlanul is lassacskán jobban megismertem, és mondhatni megkedveltem, de nem vagyok belé szerelmes, így ettől nem kell félnetek. Az igaz, hogy eléggé vonz a vére, de úgy érzem, felül tudok kerekedni majd a szomjúságomon, hiszen neked is idővel könnyebb lett – mondtam, és egy reményteli sóhaj hagyta el mellkasom, bízva benne, tényleg így lesz. – Mondtam neki is, hogy barátok vagyunk, és szerintem megértette, hogy csakis azok lehetünk, de ha akarod, ha kell, akkor megmondom neki még egyszer. Nem kell félnetek anyával, nem kívánom se neki, se senki másnak, hogy olyan fájdalmakon menjen keresztül, mint ti, és persze magamnak se kívánom ezt a sorsot, szóval megnyugodhattok – biztosítottam felőle, minden rendben lesz.

– Rendben fiam, de azért azt tanácsolnám, gondold át még egyszer alaposan a dolgokat, és ne feledj el meghúzni néhány határt sem. Én csak azt szeretném, és persze remélem, a legjobb belátásod szerint döntesz majd, és alakítod az életed, de ne feledd, ránk mindig számíthatsz édesanyáddal – mondta mellém lépve, kezét a vállamra helyezve, majd miután bólintottam, miszerint megértettem, magamra hagyott.

7. kép: – nem sokkal később, az erdőben…

– Szóval, miért is hívtál ide? – álltam meg a semmi közepén, messze a háztól, és kérdőn tekintettem nővéremre.

– Csak beszélni szerettem volna veled, és nem akartam, hogy apa hallja.

– Nem akarok Bellsről beszélni! – jelentettem ki, mert most már biztos voltam benne, hogy róla és a történtekről lenne szó, de amint egy lépést tettem előre, hogy visszainduljak, menten előttem termet, és törékenynek tűnő kezét a mellkasomra téve tartott vissza. – Nessie!

– Kérlek! Az öcsém vagy, szeretlek, és csak tudni szeretném, hogy jól vagy-e, hogy minden rendben van-e veled. Ez olyan nagy kérés?

– Mit akarsz tudni? – sóhajtottam beletörődve, hiszen tudtam, úgy sem menekülhetek.

– Hallottam, amit apuval beszéltetek. Azt mondtad, ő az énekesed. Nos, ezen eléggé meglepődtem, mivel ma, mikor nálunk volt, nagyon is úgy tűnt, eléggé könnyedén viseled a közelségét.

– Nessie, kérlek, ne húzd az időm! Persze nem mintha nem lenne elég belőle, de semmi kedvem, és egyébként sem akarok egész éjjel Bellsről beszélgetni. Szóval bökd ki végre, miről is van igazából szó, mert biztos vagyok benne, hogy nem arról, hogy mekkora az önuralmam.

– Hallottam, mikor azt mondtad apának, hogy nem vagy szerelmes Bellsbe.

– Már megint kezded? – csattantam fel azonnal.

– Azt mondtad, barátok vagytok, és hogy kedveled – erősködött. – Még sose kedveltét egy lányt se, honnan tudhatnád biztosan, hogy amit érzel, az tényleg csak szimpla szimpátia, és nem szerelem? Bells teljesen más, mint a többi lány, ezt bárki megmondhatja, én pedig érzem, és te is érzed, hogy ez így van, épp ezért tetszik neked és érzel iránta valamit.

– Nessie kérlek, ne kombinálj! Tudom, hogy te mindent egyfajta rózsaszín fátylon keresztül nézel, de ez itt a valóság, nem pedig egy tündérmese. De ha az is lenne, akkor se én lennék a hős királyfi, sokkal inkább a gonosz.

– Viszont akkor én lennék a tündér keresztanya, aki a konok, morcos békából, egy jóravaló királyfit varázsolna – fonta karba kezeit durcásan, én pedig megmosolyogva azt, amit mondott megforgattam szemeim.

– Nessie, kérlek. Igen, érzek valamit iránta, de ez nem szerelem, inkább csak amolyan együtt érző szimpátia, amiért mondhatni, sorstársaknak nevezhetjük magunkat. Nagyon vonz a vére, ez kétségtelen, de ő maga nem, és ezt jobb, ha elfogadod.

– Rendben – mondta, és már azt hittem végre megjött a jobbik esze, de akkor folytatta. – Akkor áltasd csak magad tovább, ha az neked jó. Nem is értem, hogy lehetsz ennyire fafejű. Egyénként pedig most már biztos vagyok benne, hogy Bellsnek igen is tetszel, bár egyáltalán nem értem, mit eszik rajtad – mondta zsörtölődve.

– Hát azt én sem – csúszott ki számon, és persze bármennyire is halkan, ő meghallotta. – Nessie, kérlek, ne mondj semmit Bellsnek, főleg, míg nem tisztázom magamban a dolgokat. Nem akarok neki fájdalmat okozni, hiszen te is tudod milyen törékenyek az emberek, na meg a lelkük. Kedvelem, nem akarok neki rosszat, ezért se akarom hitegetni, és kérlek, te se tedd, mert azzal csak is neki ártasz. Érted már? – kérdeztem teljes komolysággal.

– Bár még nem ismerem igazán, de kedves lánynak tűnik, és szívesen megismerném, hogy aztán mondjuk, még barátok is lehessenek belőlünk, szóval ne aggódj, nem fogom bántani. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy igazat adok neked. Hiszen a szerelem mindenekfelett áll, legfőképp az ésszerű ész és érvek fölött. Váratlanul jön, és bárkire lecsaphat, és annak nincs menekvése – fejezte be monológját, mely alatt csak úgy csillogtak szemei.

– Nem is értem, hogy nem lett belőled író – mondtam kissé ironikusan.

– Haha! Meglásd, a végén nekem lesz igazam.

– Ha neked lesz igazad, bármit kérhetsz tőlem, megteszem – mondtam meggondolatlanul, amire persze azonnal le is csapott.

– Oh! Szóval akkor ezt most vegyem fogadásnak? – csillantak fel hatalmas csokoládébarna szemei a fogadás lehetőségétől. Ő is éppen olyan volt e szempontból, mint akármelyik másik Cullen. Imádta a fogadásokat, és persze nem mellesleg imádott győzni.

– Vedd, aminek akarod, de előre figyelmeztetlek, nehogy nagyon csalódott légy a végén, hogy most nem fogsz nyerni. Szeretlek nővérkém, nem akarom, hogy csalódj, úgyhogy ne éld bele nagyon magad. Én és Bells, sose leszünk egy pár, csak barátok, persze amennyiben ez egyáltalán működhet, veszélyek nélkül.

– Ahogy gondolod – fintorgott, mire ismét megforgattam szemeim. – Akkor viszont vegyük fogadásnak, csak aztán ne jöjj nekem azzal, ha én nyerek, hogy nem is úgy gondoltad, és érvénytelen a fogadás.

– Ne aggódj, tudod jól, hogy mindig megtartom a szavam, de…

– Igen, igen, tudom, hogy de úgy sem fogok nyerni, és ezért nem is kell majd megtenned nekem semmit – vágott a szavamba. – Akkor áll a fogadás? – nyújtotta felém magabiztosan kezét, mire nagyot sóhajtottam, de végül elfogadtam.

Miután mindketten levadásztunk egy-egy jávorantilopot, hazamentünk, és úgy tettünk, mint ha tényleg csak vadászni mentünk volna. Szerencsére nővérem elég jó volt abban, hogy elrejtse bizonyos gondolatait apa elől, így nem volt szükség arra, hogy én rejtsem el neki is, és ezzel persze felhívva magunkra a figyelmet.

Fiatal volt még az este, én pedig nem igazán tudtam, mit is csinálhatnék az elkövetkező jó pár órában, így csak feküdtem az ágyon, aztán lassacskán gondolataimba merültem. Persze volt is min elmélkednem, főleg az apámmal és a nővéremmel való beszélgetéseim után. Teljesen megértettem apámat, hiszen ő csak félt engem, és persze jót akar. Ő pontosan tudja, mit kell kiállnom Bells közelében a vére miatt, de azt talán jobb, ha nem tudja, hogy mindeközben mennyire jólesett ma a közelében lennem, mert még a végén azt hinné, amit nővérem is, hogy beleszerettem. Ez persze abszurd és nevetséges volt, hiszen hogyan szerethetnék én bele egy olyan lányba, akit meg akartam ölni? – kérdeztem magamtól, majd gyorsan megráztam a fejem, hogy elhessegessem azokat a gondolatokat, melyek azt sugallták nekem, hogy apám is éppen ebben a helyzetben volt anyámmal, és tessék, most együtt vannak, és boldogok.

Felkelve az ágyról az íróasztalhoz ültem, azzal a fekete bőrborítású könyvvel, melyben a Cullen család története volt megírva, és melyet a beszélgetésünk előtt apám vett elő, hogy emlékeztessen egykoron mondott szavaira. Felütöttem a könyvet és beleolvastam, de közben még mindig képtelen voltam kiverni Nessie képtelen feltételezését a fejemből. Úgy véltem, nem lehet igaza, én nem lehetek szerelmes Bellsbe, és nagyon is bíztam benne, hogy ez így van. Persze nem azért, hogy én nyerhessem meg a fogadást, hanem azért, mert semmi értelme nem lett volna, olyasvalakit szeretnem, akit nem lehet. Hiszen mit is akarhatnék én, egy törékeny emberi lénytől a vérén kívül. Semmi értelme nem lenne ugyan azokat a hibákat elkövetni, amit a szüleim is, még ha ezekből a hibákból is lettünk mi a nővéremmel.

Mindemellett persze éreztem, hogy igen is érzek valamit iránta, valamit, amit nem mertem bevallani Nessie-nek, de persze képtelen voltam megmagyarázni, mi is az, melyet mióta ismerem, kezdtem el érezni, és melyet előtte még soha sem. Ezen felül azt sem értettem miért van az, hogy az egyik percben még biztos vagyok benne, hogy meg kell ölnöm, a másikban pedig már arra vágyom, hogy érezhessem bőrének lágy, könnyed selymességét. Hogy csak csendben álljak vele, szorosan magamhoz ölelve – gondoltam bele szavaimba, és ismét elfogott a vágy, hogy így tegyek, akárcsak mikor megláttam a nyitott üvegajtó előtt.

Nem, hagyd abba Edward, elég legyen! – rivalltam rá magamra, és inkább folytattam a könyv sorainak olvasását, de pár sor után, ismételten elkalandoztak gondolataim. Tudtam jól, hogy meg kell tennem pár lépést, hogy aztán minden könnyebb legyen. Az egyik ilyen az volt, hogy megpróbáljak tudomást se venni nővérem képzelgéseiről. Persze tudtam, mindent el fog követni, hogy bebizonyítsa igazát, de legalább abban biztos lehettem, hogy Bellst kihagyja majd ebből az egészből. Legalábbis nagyon reméltem. A másik lépés az volt, hogy egyértelműen Bells tudtára adjam, hogy mi csak is barátok lehetünk, még mielőtt késő lenne, és komolyabbá fordulnának érzései irányomba. Legvégül pedig, ahogy apám is mondta, meg kell húznom néhány határt, melyet semmiféleképpen nem léphetek át, ha azt akarom, hogy ne történjen nagyobb baj. Persze tudtam, elég nehéz lesz meghúzni ezeket a határokat, mikor az a szándékom, hogy barátkozni fogok Bellsszel, de erről az egyről nem akartam és nem is tudtam lemondani, főleg a mai nap után nem. Éreztem erre szükségem van, szükségem arra, hogy a közelében lehessek, még ha ez bizarrul is hangzik. Mindemellett persze ki akartam deríteni pár dolgot is, mint a furcsa érzéseimet, és persze Bells különlegességét.

Tovább olvasva a család történetét, hamarosan elérkeztem ahhoz a részhez, mely a szüleim megismerkedése után történt velük. Emlékeztem Nessie-t mennyire érdekelték ezek a dolgok, mindig ott volt velem, mikor a szüleink azokról az időkről meséltek. Alaposan ki is kifaggatta őket, nekem szinte nem is kellett kérdeznem. Bár azt még most sem teljesen tudtam megérteni, hogy mire volt az jó, hogy apám, szinte minden éjjel, titokban belopózott az éj leple alatt anyám szobájába, csakhogy láthassa, és hallhassa álmába beszélni, mikor az iskolában láthatta és hallhatta is. Nem értettem, de legalább az bebizonyosodott, hogy a szerelem tényleg elveszi az ember és persze a vámpír józan eszét is.

Míg olvastam, bármennyire is igyekeztem ellene tenni, de mégis egész végig ott motoszkált bennem a kisördög – Nessie személyében persze –, aki egyfolytában azt sugallta nekem, hogy én is többet érzek Bells iránt, mint ahogy apám is többet érzet, anyám iránt. Megpróbáltam nem gondolni erre, kiverni a fejemből, és elhessegetni a kisördögöt is, de nővéremnek sikerül olyan mélyen beásnia ezeket a gondolatokat elmémbe, hogy egyszerűen képtelen voltam kiűzni onnét őket. Nem akartam arra gondolni, hogy esetleg mégis igaza van, és amit érzek, az nem más, mint egy kezdődő szerelem jelei. Nem akartam erre gondolni, és nem akartam szerelmes sem lenni, hiszen engem nem arra teremtettek, hogy az érzelmeim vezéreljenek, hanem arra, hogy az ösztöneim. Ahogy apám mondta valamikor, mi a világ legveszélyesebb ragadozói vagyunk, nem holmi érzelgős emberek. – A mondat végét, már csak én fűztem hozzá, hiszen ő sose mondott volna ilyet.

Persze azért bennünk is voltak érzések, főleg egymás iránt. A családomban volt szerelem, szülői és testvéri szeretet is. A mi fajtánknál ezek az érzések ritka kincsnek számítottak, hiszen a vámpírok többsége csak önző érdekből van együtt más társaikkal, nem pedig azért, mert így érzik boldognak magukat. Persze az érzések a mi cselekedeteinket és gondolatainkat is irányították, de ez persze nem jelentette azt, hogy ez ellen nem tehettünk semmit. Úgy véltem, eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, a szerelem érzete egy teljesen más lapra tartozik, mint a többi érzelem, mely még akár aduász is lehet olyanok kezében, akik rosszat akarnak másoknak.

Már nem akartam most tovább olvasni, így miután visszatettem a könyvet a helyére, a többi, szintén általam írt mellé, az ágyhoz léptem, majd ledőltem rá. Jó pár percig hanyatt feküdtem, és a sötét árnyakat figyeltem a mennyezeten, majd megunva ezt hasra fordultam, és arcomat a párnákba temettem, de alig egy pillanattal később már ki is toltam magamat karjaimmal. Csak néztem magam elé, elkerekedett szemekkel, majd lassan visszaeresztve magam, ismételten beleszagoltam a párnába, és rájöttem, nem tévedtem az előbb, tényleg Bells illatát éreztem. Annyira erőteljes volt, mintha csak most is itt lett volna, és ettől újra elkezdtem vágyni a közelségére.

Rajta, mire vársz! – szólalt meg egy belső, erélyes hang. A késztetés erős volt, ráadásul eszembe jutottak az imént olvasottak, az, hogy apám is anyám közelsége miatt látogatott el éjjelenként hozzá. Egy ideig próbáltam a rám törő késztetés ellen küzdeni, de végül gyengének bizonyultam, és megadva magam neki, felpattantam az ágyról. Még gyorsan át kellett öltöznöm, hiszen a ruhámon igencsak érződött a vadászat alatt elejtett antilop szaga, így a gardróbba mentem, mely a fürdőszoba mellől nyílott.

Alice-nek a vásárlás volt a mániája, mellyel nővéremet is megfertőzte, ők ketten pedig úgy viselkedtek velünk, többiekkel, mintha valamiféle próbababák lettünk volna, akiket minden nap más és más ruhába kellett öltöztetniük. A kicsinek nem mondható helyiség, melyet a gardróbomnak nevezhettem, tele volt ruhákkal, melyek többségét még nem is használtam. De nem válogattam, csak felkaptam az első pólót, amit találtam, így gyorsan végeztem, majd már viharzottam is ki a házból, az erdő felé véve az irányt.

Még csak épphogy elhagytam az otthonunkat körülölelő hatalmas cédrusfákat, a semmiből előttem felbukkanó alaktól, hirtelen megdermedtem mozdulat közben.

Folytatása következik…