Pillanatképek (12.-14. fejezethez)

Ifj. Edward szemszög

Ambrózia

1. kép: – A Sheen házban…

– Edward!? Edward, jól vagy? Kérlek, mondj valamit! Megijesztesz! – Hallottam annak a lánynak a hangját, akit állítólag mindennél jobban szeretek, és láttam könnyben úszó tekintetét, mely kétségbeesett volt, mégsem voltam képes megfékezni magam. Démoni felem teljesen átvette felettem az uralmat, elnyomva mindent, amit valaha is éreztem Bells iránt. Elmémben is már csak homályos képekként éltek a pár perccel ezelőtt történtek. – Edw… – nyúlt ki felém Bells, mire mellkasomból egy állatias kiáltás szakadt fel, majd a következő pillanatban rávetettem magam zsákmányomra, mint ahogyan az egy igazi ragadozóhoz illő.

A gyönge kis emberi test alattam hevert. Egész súlyommal ránehezedve préseltem az ágyhoz, hogy megmoccanni se legyen képes. Meg akartam ízlelni azt az édesen hívogató forró nedűt, mely tüzesen száguldott ereiben, vágyaimat felkorbácsolva, azonban egyik pillanatról a másikra, megszűnt a kínzó csábítás és vele a torkomat égető szomjúság is. Elmém lassan kezdett csak kitisztulni, de arra rögvest rájöttem, hogy Bells képessége felelős mindezért. Azonban, bár éreztem szörnyem nem tud újra kitörni, még mindig a felszínen volt bennem, és erőtlen morgásokkal jelezte nemtetszését. Ő valahol még mindig vágyott a vér után, és bár már erőtlen volt és tehetetlen, mégis sikerült neki összezavarnia.

– Edward, Szerelmem! – nyögte Bells elfúló hangon, miután nyelvemet végigvezettem nyakán – a főütőér mentén –, majd ajkaimmal végül megállapodtam annak tövében lévő kis gödröcskénél. Edward, Szerelmem! – visszhangzottak a fejemben Bells szavai, melyek végül teljesen kijózanítottak. Újra a valóságban voltam, és teljesen ura önmagamnak, majd miután hirtelen rákaptam tekintetem Kedvesem arcára, mely rémült volt és könnytől ázott, magamtól és a helyzettől megijedve, egy szempillantás alatt eltűntem róla.

– Sajnálom, Bells! Kérlek, bocsáss meg! – hadartam el a szavakat az ablaknál állva, két karommal annak peremén megtámaszkodva, mert úgy éreztem, lábaimból menten kiszáll minden erő és akkor, mint egy élettelen rongybaba, érek földet.

– Edward! – kiáltott utánam, mialatt én nagy hévvel kiviharozva a szobámból, a bejárat felé száguldottam, hogy mielőbb eltűnhessek innen, még mielőtt szörnyem újra bánthatná azt a nőt, akit szeretek.

A földszintre érve feltéptem az ajtót, majd kilépve a szürkületbe bevágtam magam mögött, ezzel nagy zajt csapva, mellyel épp úgy nem törődhettem, ahogyan Bells zokogásával. Nem mehettem vissza, hogy megvigasztaljam, elmondjam, mennyire sajnálom és, hogy szeretem, miközben ezt akartam jelenleg a legjobban. Kétségbe voltam esve, nem tudtam, mit tegyek, csak beültem az autómba és elhajtottam. El, minél messzebb Kedvesemtől, miközben még mindig nem vettem levegőt.

2. kép: – nem sokkal később, Ifj. Edward szobájában…

– Edward!? Edward, mégis mi történt? – rohant utánam anyám, mikor is feldúltan hazaérve nem feleltem nekik, csak egyenesen az emeletre siettem. Jelenleg nem akartam senkivel sem beszélni, csak a szobámba vágytam. Be akartam zárkózni és soha többet ki sem menni onnét. Azonban kívánságom nem csak aggódó anyám miatt nem teljesülhetett. Amint észrevettem nővérem, aki az ablaknál állva nézte az egyre sötétülő tájat, mentem megtorpantam.

– Edy?! – meredt rám Nessie rémülten.

– Egyedül akarok lenni, kérlek, hagyjatok magamra! – kértem kissé erélyesebben őket.

– Mégis mi történ, fiam? – kérdezte anyám kétségbeesetten.

– Edy? Edy kérlek, nézz rám! – kérlelt nővérem elém lépve, mire fejemet leszegtem, éjfekete szemeimet pedig lesunytam. – Edward, nézz rám! – parancsolta, majd állam alá nyúlva ösztökélt arra, hogy felnézzek rá. – Mondd… mondd, hogy Bells… hogy nem… hogy jól van… kérlek – csuklott el hangja.

– Hogyan? – hallottam meg apám hangját a hátam mögül, mely anyám ziháló légzésével keveredett. – Edward?

– A te hibád! – sziszegtem fogaim közt szűrve a szavakat, majd apám felé fordultam. – Én mondtam, hogy nem vagyok olyan erős, mint te, de te biztattál! Azt mondtad, hogyha szeretem Őt, ha tényleg fontos számomra, akkor nem lehetnek lehetetlenek előttem! A te hibád! – üvöltöttem dühösen, mindenért apámat okolva.

– Hol van Bells? – ragadta meg vállaim Nessie, és a kétségbeesés csak úgy áradt minden egyes sejtjéből.

– Otthon – böktem oda neki, egy pillanatra sem eresztve apám tekintetét. Arca kifejezéstelen volt, én mégis jól tudtam, belül csak úgy dúlnak benne az érzések.

– Mégis mi történt? – csendült fel újra anyám elkeseredett hangja.

– Én… – pillantottam anyámra, majd ismét apámra szegeztem tekintetem –, majdnem megöltem azt, akit szeretek – adtam egyenes választ, mire anyámnak és nővéremnek is elakadt a lélegzete, vonásaik pedig még rémültebbé váltak. – Miért… miért biztattál? Ha nem teszed, talán sose szántam volna el magam, hogy bevalljam érzéseim Bellsnek, mely elhatározásból lett végül a csók, majd a baleset, aminek köszönhetően majdnem megöltem – hibáztattam apám, holott tisztában voltam vele, nem ő tehet a történtekről, mégis könnyebb volt őt okolni mindenért.

– Te… te megcsókoltad? – jött a halk kérdés Nessie-től, de jelen pillanatban ez a tény számított legkevésbé, így nem is törődtem vele.

– Mi van most Bellsszel? – kérdezte apám tárgyilagosan.

– Ha arra vagy kíváncsi, hogy megharaptam és átváltoztattam-e, akkor a válaszom nem! Azonban a szívét és a lelkét így is megöltem! – feleltem keményen, és közben undorodtam magamtól.

– De… – nyitotta szóra a száját nővérem, mire akarva-akaratlanul is rámordultam.

– Te csak ne szólj bele, hiszen te is éppen annyira hibás vagy! – mondtam nem túl szívélyesen. – Szerintem elég érthetően megkértelek rá, hogy ne avatkozz bele a dolgokba és ne biztasd Bells. Te pedig mit csináltál? Mégis mire volt ez jó? Hát nem érted, hogy Bells most mindennél jobban szenved? Szeret engem és én is őt, de mi soha nem lehetünk együtt, mert én… – szorultak ökölbe kezeim, a saját magam által érzett dühtől –, én majdnem megöltem! – vágtam nővérem arcába a tényeket, miközben agyam egy leghátsó zugában jól tudtam, nem Nessie-n vagy apámon kéne levezetnem a felgyülemlett feszültséget, mert igazából nem ők tehetnek a történtekről. De nem ment.

– Én… én csak jót akartam – szipogta, mialatt szemeiben összegyűltek a könnyek. – Azt hittem, ha Bells majd bevallja neked az érzéseit, akkor te sem bírod tovább, és mindent beismersz neki. Én csak azt akartam, hogy összejöjjetek és boldogok legyetek együtt – törölgette arcáról a könnyeket, majd mikor nem szóltam semmit, csak továbbra is ridegen néztem rá, fogta magát és sírva kirohant a szobából.

– Edward! – szólt rám bosszúsan anyám, majd nővérem után sietett.

– Beléd meg mi ütött? Rád sem ismerek – lépett közelebb apám.

– Hagyj magamra! – üvöltöttem rá, de nem mozdult. – Azt mondtam, hagyj magamra! – ordítottam rá még erélyesebben, majd felkapva egy vázát, nekivágtam a falnak. Annyira dühös és reményvesztett voltam. Úgy éreztem, nem bírom tovább, hogy mindenki, aki eddig bízott bennem, elfordul – vagy legalábbis el fog – tőlem. Ez az egész nekem már túl sok volt – sokk volt. Felkaptam egy újabb tárgyat a polcról, majd azt is elhajítva apám mellett, hozzávágtam a falhoz, míg végül már csak arra eszméltem, hogy ami csak a kezem ügyébe akadt – CD-k, kerámiák, könyvek és kisebb-nagyobb dísztárgyak –, mind a falhoz hajítottam mérgemben.

– Befejezted? – kérdezte apám nyugodtan, szemöldökét felhúzva, karba tett kezekkel, mozdulatlanul állva, miután az utolsó tárgy is elrepült mellette, és láthatóan nem maradt több „munícióm”. Bosszúsan fújtattam válasz helyett. – Na, idefigyelj! Az egy dolog, hogy engem okolsz mindenért, részben még igazad is van, hiszen túl naiv voltam, hogy megbíztam benned. Azt hittem felelősségteljes vagy, de tévedtem. Bánom, hogy a múltkori beszélgetésünket követően elhittem, elhitettem magammal, hogy megbízhatok benned. Hiba volt, de sajnos változtatni már nem tudok rajta, azonban az, hogy a nővéred okolod a saját felelőtlen tetteidért, az már túlmegy minden határon! – korholt le.

– De… – szóltam volna, azonban szúrós tekintetével elhallgattatott. Kezdtem úgy érezni, kezd kicsúszni az irányítás kezeimből. Hogy kezdek elveszni.

– Tisztában vagyok vele, hogy mit érzel most. Dühös vagy magadra, ezt pedig másokon vezeted le, azonban ez nem helyes, ráadásul fájdalmat okozol azoknak, akiket szeretsz. A nővéred nem tehet semmiről, bár igaz sok mindenbe beleüti az orrát, de csakis, mert jót akar neked – mondta sokkal higgadtabban, én pedig érezvén, tényleg elvesztem, váratlanul összeomlottam.

– Én nem akartam tudni, hogy Bells mit érez irántam, mivel így is épp elég nehéz volt azzal megbirkóznom, hogy tudatosult bennem én mit érzek iránta. Az, hogy ez a szerelem viszonzott, az már túl sok volt nekem. Persze nem tagadhatom, boldoggá tesz a tudat, de egyben meg is ijeszt. Vele akarok lenni, a közelében. Nem vagyok képes távol lenni tőle, ugyanakkor jól tudom, hogy jelenlétemmel csak bajt okozok neki. Folyamatosan veszélyben van mellettem. Mindig attól félek, hogy ha átölelem, vagy csak egyszerűen megérintem, azzal is árthatok neki. Nem akarom, hogy baja essen miattam, de az önzőségem végett megválni sem vagyok képes tőle, ezért is hangsúlyozom folyton neki, hogy mi barátok vagyunk – szorult el torkom, a sírás fojtogatta, de én nem voltam képes könnyeket hullatni.

– Mi történt ma? – kérdezte szelíden, mire tekintetem a padlóra szegeztem. El akartam mondani neki, már csak azért is, hogy könnyebb legyen a teher, mely mellkasomat nyomja és, hogy részben megnyugtassam, ugyanakkor nem szerettem volna bevallani neki mindent. Az a tény, hogy majdnem lefeküdtem Bellsszel, jól tudtam, teljesen kiakasztaná, és nem csak őt. Már így is felelőtlennek tartott, és igaza volt, viszont abba bele se mertem gondolni, hogy akkor mit gondolna vagy akár tenne, ha megtudná ezt a dolgot is.

– El akartam mondani Bellsnek az érzéseim. Úgy éreztem, most van itt az ideje – kezdtem bele jól megfontolva szavaim. – Azonban mégsem tettem, legalábbis szavakkal nem. Megcsókoltam, de ez hiba volt, mert bár a szerelmes férfi erős volt bennem, szörnyem mégis felül tudott rajta kerekedni. Aztán Bells megsérült, majd amikor megéreztem vérének csábítását, elvesztettem az uralmat magam felett, és akkor… – remegett meg ajkam az elfojtott, kétségbeesett üvöltéstől. Kezeim ökölbe szorultak, az inak pedig tisztán kirajzolódtak az ujjaim erős görcsössége miatt most még a fehérebbnél is fehérebb bőröm alatt.

– Folytasd! – kérlelt.

– Olyan rémül volt. Félt tőlem – rémlettek fel lelki szemeim előtt a képek, melyeket legszívesebben örökre elfelejtettem volna, de vámpírmemóriám miatt ez lehetetlen volt. – Aztán szerencsére a képessége lecsillapította bennem a szörnyet, majd végül még mielőtt újra kitörhetett volna, eljöttem – néztem újra apám szemébe, melyben a különböző érzések csak úgy cikáztak. – El akartam mondani neki, hogy szeretem. Kockáztatni akartam. Képes lettem volna felfedni előtte a titkunk úgy, hogy nem voltam benne biztos, hogyha megtudja, mi is vagyok, akkor is szeretni fog és velem marad… akár örökre is. De már nem tehetem, már nem – mondtam csüggedten.

– Mit akarsz most tenni? – hagyta figyelmen kívül vallomásom, bár szája szeglete megrándult, amikor a titkunkról beszéltem.

– Nem tudom – járattam egy percig ide-oda a tekintetem, majd mélyet sóhajtottam. – Szeretem őt, minden porcikámmal! A létemet is képes lennék odaadni, ha azzal megvédhetném őt mindentől – vallottam színt, és úgy tűnt, kijelentésem nem lepte meg apámat. Talán tényleg igaza van anyámnak, és az alma nem esett messze a fájától. – Egyfelől nem engedhetem el, hiszen nem csak nekem van rá szükségem, de neki is énrám, másfelől viszont éppen én okozom neki a bajokat. El kéne engednem, jól tudom, azonban erre jelenleg képtelen vagyok. Ráadásul, ha most csak úgy elmennék, itt hagynám, azzal csak még nagyobb szenvedést okoznék Bellsnek.

– Tehát?

– Azt hiszem az lesz a legjobb, ha meggyőzöm róla, hogy mi csakis barátok lehetünk. Így talán ha nem is ábrándul ki egykönnyen belőlem, de könnyebb lesz neki, főleg, hogy mellette maradok. Már ha lehet – néztem bizonytalanul apámra.

– Ez nem rajtam múlik, de mindenesetre kiderítem, mennyi tud, és mit gondol a történtekről Bells.

– Köszönöm!

– Azt hiszem, tényleg így lesz a legjobb. Szeretném, hogy boldog légy, de talán ez még korai. Úgy tűnik még nem értél meg a… szerelemhez. Valószínűleg jobb lesz így neked és neki is. Nem kell az ilyesmit erőltetni, ha nem megy. Majd ahogyan ő is találni fog mást, úgy egyszer te is – közölte, számomra túl hűvösen, mondandója pedig olyannyira felpaprikázott, hogy nem sok kellett hozzá, hogy újra kitörjek. Már-már úgy éreztem, direkt hergel, csak éppen nem értettem miért, mikor ezzel csak azt érné el, hogy a bennem lakózó szerelmes férfi, csak még erőteljesebben küzdjön a boldogságért, melyet Bells jelent számára. – Most megyek, te pedig menj és kérj bocsánatot a nővéredtől és az édesanyádtól, valamint csinálj itt rendet – utasított apai szigorral, majd elhagyta a szobát.

Dühös voltam és elkeseredett. Fájtak apám szavai, és legszívesebben porrá zúztam volna mindent, ami még egyben volt, mikor arra gondoltam, hogy Bells majd egyszer úgy fog valakit szeretni, ahogyan most engem. Hogy majd egy mihaszna, senkiházi fogja úgy csókolni és a karjaiban tartani, ahogyan én szeretném. Hogy majd az övé lesz – mordultam fel, és csak kevesen múlt, hogy a könyvespolc a helyén maradt. Abban biztos voltam, hogy én soha nem lennék képes már mást szeretni, se elfelejteni Bellst, de bármennyire is szerettem, tudtam, nem küzdhetek érte, elvégre mégis milyen szerelem az olyan, ami öl? – kérdeztem magamtól, majd reményvesztetten, összetörve huppantam le az ágy szélére, arcomat tenyereimbe temetve.

3. kép: – kedd éjjel a Cullen házban – hajnali egy után…

– Bells? – fordultam meg meglepetten, a szoba közepén állva, mikor meghallottam, hogy a szeretett nő belépett a szobámba. Megijedtem, és egyúttal az aggodalom is elfogott.

– Lát… látnom kellett – zihálta.

– Bells! – torpant meg apám az ajtóban, anyámmal az oldalán, akinek arcán láttam, ugyancsak aggódik.

– Mi ez az egész, Bells? – vártam a magyarázatot, mert bár én is rettenetesen vágytam rá, hogy újra láthassam – azóta, hogy pár órája távozott tőlünk –, éreztem, van itt még valami.

– Szeretlek, Edward! Nem érdekel ki, vagy mi vagy valójából, sem az, hogy mit tettél, csak – állt meg egy pillanatra mondandója közben, ami még számomra is csak arra volt elég, hogy felfogjam a hallottakat, amitől menten kővé dermedtem. Nem, az nem lehet, nem jöhetett rá, az képtelenség! – Egyre felelj, de őszintén! Tényleg nem szeretsz, vagy csak félsz elmondani az érzéseid, mert az vagy, aki? – tért ismét rá a kínos témára, azonban jelenleg úgy éreztem, képtelen lennék neki hazudni. Ismételten csak apám szavai jutottak eszembe, melyeket nemrégiben mondott nekem. Szerettem Bellst, nem akartam, hogy más férfié legyen, sem pedig elhagyni. A tény viszont meglepett, hogy nem csak vámpírságomra jött rá, de valódi érzéseim felől is voltak sejtelmei.

– Bells… – csuklott el hangom. Nem tudtam mit is mondhatnék, apámra pedig jelenleg nem mertem nézni, még csak segélykérően sem.

– Szeretsz? – üvöltötte, majd még láttam, hogy kezei remegni kezdtek, valószínűleg az idegességtől, azonban a következő pillanatban váratlanul összemosódott előttem minden. Talán csak egy perc telhetett el, nem több, ami után feleszmélve, szüleim döbbent, Kedvesem pedig sokkos arcáról – aki épp a padlót fixírozta –, egyértelműen leolvastam, mi is történt, míg nem voltam önmagam. Nemet mondtam – döbbentem rá, majd hirtelen elfogott a félelem. Nem akartam nemet mondani, éreztem, ha elveszteném, ha nem lehetnék vele, abba belepusztulnék. Nem akartam őt bántani, hiszen túlságosan is szerettem, azonban túl önző voltam ahhoz, hogy csak úgy lemondjak róla, még ha tudtam, neki ez lenne talán a legjobb.

– Bells, én… – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, miszerint én nem úgy értettem, és egyébként sem tudom, mi történt, nem voltam önmagam és, hogy szeretem, de nem hagyta, felemelve kezét hallgatásra intett.

– Csak ennyit akartam tudni – suttogta, majd a következő pillanatban, még mielőtt igazán magamhoz térhettem volna, Szerelmem megragadva az íróasztalon heverő levélbontó kést, azt elhomályosult tekintettel jobb tenyeréhez nyomta, majd végighúzta rajta, egészen addig, míg ki nem serkent vére.

– Neee! – üvöltötték, mialatt én abbahagytam a légzést, még mielőtt megérezhettem volna Kedvesem csábító vérének fémes illatát. Bells, tekintetét először rám emelte, majd válla felett hátrapillantott, mikor is meghallotta családom azon tagjainak közeledését, akik jelenleg itthon tartózkodtak. Mind megtorpantak az ajtóban, szüleim mögött, arcukról pedig a rémület volt leolvasható.

– Állj! – parancsolta Kedvesem kissé reszelős hangon, mint aki attól tart, hogy családom tagjai menten rávetik magukat.

– Bella, menj innen és vidd a többieket is! – utasította apám anyámat, azonban ő kővé dermedve állt továbbra is, rémülten figyelve az eseményeket.

– Edward, ne! – kiáltotta nővérem, akit Jasper fogott le, hogy ne rohanhasson se hozzám, se Bellshez.

– Bells, ne tedd ezt, kérlek! – könyörögtem Kedvesemnek könnyekkel átitatott hangon, miközben nagy erőfeszítések árán tudtam csak megállni, hogy ne vegyek levegőt.

– Sajnálom, de már így is félig halott vagyok. Már félig megöltél azzal, amikor azt mondtad, nem szeretsz. Kérlek, fejezd hát be a munkát! – kérlelt túlságosan is nyugodt hangon, miközben közelebb lépve hozzám, kinyújtottam felém vérző, remegő kezét. Olyan volt, mint akinek elpattant valami az agyában, hisz más magyarázat nem lehetett, elvégre jól tudta, mi vagyok.

– Menj innen! – kiáltottam rá, majd hátrálni kezdett, de velem együtt mozogva jött utánam. Kétségbeestem. Nem tudtam, hogyan szabadulhatnék ki innen. Nem akartam bántani azt a nőt, akit létemnél is jobban szeretek, és persze azt sem akartam, hogy családom szemtanúja legyen annak, ha esetlegesen elbuknék a szörnyemmel vívott harcban.

– Edward, én már így is halott vagyok, kérlek, ne hagyj tovább szenvedni! – esdekelt sírva, mialatt mindketten megtorpantunk. Én, mert éreztem, már csak pár lépés és elfogy a talaj a lábaim alól – ugyanis mint mindig, most is nyitva volt a kétszárnyú üvegajtó, mely előtt álltam jelenleg –, Bells pedig követve engem tett így.

– Edward! – kiáltott ismét anyám, mitől megremegtem. Nem mertem ránézni.

– Bells, kérlek, ne tedd ezt velem, nem akarlak bántani! Menj innen, kérlek, míg nincs késő! – könyörögtem, kérleltem Szerelmemet megtörten. Hangom kétségbeesett volt és a torkomat fojtogató sírástól érdes.

– Már késő van! Már akkor késő volt, amikor megismertelek. Sajnálom! – kért bocsánatot, majd még mielőtt felfoghattam volna miért is mondta, kezét a szájához emelve összekente azt vérével, majd ajkait egy gyors mozdulattal enyémeknek nyomta. Ledermedtem a nem várt cselekedettől, minek hatására önkéntelenül is ismét lélegezni kezdtem. Szemeim elkerekedtek, majd miután kitágult orrlyukaimon keresztül a levegővel együtt Bells vérének illata is beáramlott tüdőmbe egy hangos, vadállatias morgás szakadt fel mellkasomból, ahogy démonom megérezte a fémes szagot.

– Neee! – hangozott ismét a kétségbeesett kiáltás, mikor megragadtam Bells vállait, és miközben ajkaiba morogtam önkéntelenül is.

– Fiam, ne tedd, kérlek! Gondolj Bellsre! – termett mellettem villámgyorsan apám, majd kezét vállamra helyezve, szavaival próbált meg lenyugtatni.

Küzdöttem, ahogyan csak tudtam, de úgy éreztem szörnyem most még erősebb, mint valaha, ráadásul szomjúságom folytán torkomat kínzó lángok mardosták, nem segítvén a küzdelemben. Nem értettem, elvégre ennek nem szabadott volna így lennie, hiszen Bells képességének le kellett volna csillapítania szörnyem, és megszüntetnie szomjúságérzetem, jelenleg mégsem tette. Az egész olyan volt, mintha csak Bells kedve szerint képes lett volna irányítani áldását, és most, hogy ő maga akarta, hogy végezzek vele, megszüntette volna azt az egy dolgot, mely megvédte volna tőlem. Az angyalom meg akart halni… miattam… általam.

Hirtelen összetört és elpattant bennem valami, aminek folytán a következő percben ajkaim elnyíltak, és viszonozták Kedvesem könnyed, és talán egyben végzetes csókját. Csábító volt vérének nem csak illata, de íze is. A legfinomabb nedű volt, amint valaha is megkóstoltam. Lágyan nyaltam le ajkairól, miközben a bennem lakozó szerelmes férfi szenvedélyesen csókolta az ő kedvesét. Azonban démoni felemnek ez nem tetszett, és bár ő is vágyott Bells egész lénye után, neki főként teste és vére kellett. Újra viaskodni kezdtem magammal, a pillanatnyi józanság után, és minthogy nem engedhettem, hogy Szerelmemnek baja essék, egy hirtelen mozdulattal eltaszítottam magamtól.

Nem engedem, hogy bántsd, nem engedem! – üvöltött bennem józanabbik énem a démonival. Ez idő alatt egyik kezem ökölbe szorult, a másik pedig görcsösen túrt hajamba, miként Kedvesem néztem, aki egy kisebb ívet leírva repülte a szoba majdnem másik végébe az általam kifejtett és gyöngének vélt erőtől, majd ott hatalmasat csattanva landolt a padlón. Egy pillanatra ledermedtem, majd a felgyülemlett feszültség és a düh, mely elöntött, váratlanul, és megint csak nem azon formájában tört elő belőlem, mint kellett volna.

– Ezt meg ne próbáld még egyszer! – üvöltöttem Bellsnek teljesen kikelve magából, de ő csak döbbenten meredt rám.

– Ez… ez lehetetlen! – hitetlenkedett tágra nyílt szemekkel. – Ez hogyan lehetséges? Hogy lehet, hogy nem öltél meg? – kérdezte zihálva.

– Takarodj innen, Bells! Soha többet nem akarlak látni! – ordítottam, majd gondolkodás nélkül cselekedve egy gyors mozdulattal megfordultam és kiugrottam a nyitott, kétszárnyú üvegajtón.

– Nee… – hallottam még az én angyalom kétségbeesett, elgyengült hangját, miközben az erdő sűrűje felé rohantam csak, hogy minél messzebb legyek tőle, ezzel életben tartva.

4. kép: – néhány órával később…

A puma már a karmaim közt volt, én mégis futni hagytam, majd felegyenesedve leporoltam magam és elindultam hazafelé.

Még ennyi idő után is rázta vállaim a néma, könnytelen zokogás. Képtelen voltam felfogni a történteket. Annyi minden történt, főként rossz, csak az a pár igaz csók szép emléke volt, mely a családomnak okozható fájdalom szörnyű gondolata mellett képes volt még mindig életben tartani.

– Anya? – néztem a veranda lépcsőjén ücsörgő nőre, akinek már puszta jelenléte is megnyugvást jelentett számomra. Lassú léptekkel közelítettem felé, majd az egyel lentebbi lépcsőfokon helyet foglalva, felnéztem rá, mire ő egy halvány mosollyal arcán ölébe vonta fejem.

– Sikerült lenyugodnod? – játszadozott finoman tincseimmel.

– Mondjuk – feleltem szűkszavúan, miközben az erdő nemrégiben tönkretett kis részére – fákra és sziklákra –, valamint a szomjam csillapítása végett elpusztított állatokra gondoltam.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz most neked, legfőképp belegondolni abba, hogy akár bánthattad is volna. Igaz sok mindent át kell értékelned, azonban azt ne feledd el, hogy Bells életben van, mégpedig úgy vélem, az iránta érzett erős és mély érzéseidnek köszönhetően – fogott hozzá egy hosszú és érdekes beszélgetéshez.

– Szeretem őt! – sóhajtottam fájdalmasa. – Ő… ő olyan gyönyörű, kedves és érzékeny, de annyira emberien törékeny is. Nem kis erőfeszítésembe került a közelében lennem. A vére olyan csábító, akárcsak… – hallgattam el hirtelen, mikor rájöttem, kivel is készülök megvitatni szerelmi életem intimnek mondható részeit. Örültem, hogy anyám nem látta arcom, még ha nem is voltam képes elpirulni, tudtam jól, akkor is lerí rólam, mennyire zavarba vagyok.

– Nagyon szereted őt, igaz? – simított végig arcomon.

– Igen, nagyon… kimondhatatlanul! – feleltem őszintén, majd a gondterhelt ráncokat anyám gyengéden simogató keze tüntette el arcomról. – Sose gondoltam volna, hogy valaha is találok valaki olyat, akivel szeretném leélni az örökkévalóság hátralevő részét, de Bells… – sóhajtottam ismét. – Azonban jól tudom, el kell őt engednem, mert hisz mellettem folytonos veszélyben volna az élete, én viszont mindennél jobban szeretném, ha biztonságban lehetne.

– Tehát képes lennél lemondani róla, itt hagyni, magára, úgy, hogy tudod, szeret, ráadásul annyira, hogy képes ilyen eszement dolgokat is véghezvinni csak, hogy ne kelljen nélküled szenvedve tovább élnie? – fakadt ki kissé anyám, mire felemelve fejem, felnéztem rá. – Elnézést – kért rögvest bocsánatot, majd visszahajtotta fejem ölébe. – Én csak rá akarok világítani az esetleges döntésed következményeire.

– Jól tudom, mik történtek a múltban veled és apával, de én…

– Tudom, te nem vagy az apád, de nagyon is hasonlítasz rá! – vágott szavamba. Túlságosan is jól ismert. – Tudod, ha egyes kísértéseket nem vagy képes, nem tudsz legyőzni, akkor sose lehetsz igazán boldog. Bells vére csábít téged, ahogyan az enyém is vonzotta Edwardot, az apádat, ugyanakkor, bár kellettek hozzá olyan események, melyek fájdalmasak és persze elkerülhetőek lettek volna, mégis képes volt leküzdeni démonát, mégpedig, hogy boldogok lehessünk, együtt! – nyomta meg az utolsó szót.

– Úgy érzem, teljesen felőröl ez az egész. Egyfelől képtelen vagyok elhagyni őt, ahhoz túl önző vagyok, túlságosan is nagy szükségem van rá, másfelől viszont nem akarom megölni, vagy akár csak bántani, ahogyan azt tet… – hagytam félbe mondandóm, mert hirtelen bevillantak a ma eseményei. – Ugye jól van? – néztem fel aggódón anyámra.

– Ne aggódj! Elláttam a sebeit, majd édesapád hazavitte. A kezén lévő vágást leszámítva csak apróbb horzsolások és zúzódások, viszont a szíve… – sóhajtott anyám kissé színpadiasan.

– Nem kell mondanod, jól tudom, hogy összetörtem, de szerinted mégis mit tehetnék, hogy egyszerre szerethessem és tarthassam őt életben? – kértem anyámtól kétségbeesetten valamiféle megoldást problémáimra.

– Először is semmiképp se hagyd el őt, hiszen az egyikőtöknek se lenne jó! – felelte határozottan, majd folytatta. – A menekülés meg egyébként sem megoldás. Gondold át a dolgokat, majd hallgass a szívedre és józanabbik énedre, majd hozd meg a szerinted legjobb döntést. És ne feledd, bárhogyan is határozol, mi, a családod itt leszünk és támogatunk mindenben. Nem vagy egyedül, ezt sose feledd, ránk mindig számíthatsz!

– De a szívem… a szívem kockáztatná Bells életét. Azt akarja, maradjak, hogy viszont szeressem és boldoggá tegyem Kedvesem, azonban félek ráhallgatni, mert jól tudom, egyetlen szerelmes ölelés vagy akár gyengéd érintés is végzetes lehet számára, nem is beszélve a vére utáni vágyamról – túrtam görcsösen bronzvörös tincseimbe. A tehetetlenség érzése elviselhetetlen volt.

– Az ösztöneidet lehet szabályozni, csak akarnod kell, és én jól tudom, hogy akarod, ahogyan azt is, hogy képes vagy rá. Hiszen nézd meg, már lassan egy hónapja ismered Bellst, a legtöbb időtöket együtt töltöttétek, és mégsem bántottad. – Közbe akartam szólni, hogy ez így nem teljesen igaz, hiszen nem csak ma bántottam őt fizikailag, mégsem tettem, inkább csendben hallgattam tovább anyámat. Szerettem volna elhinni neki, hogy tényleg jó döntés lenne nyíltan szeretni Bellst, de rettegtem tőle, hogy ezzel aláírnám a halálos ítéletét. – Jó, tudom, hogy ez így nem teljesen igaz, de nem gondolod, hogy megérdemelnétek egy esélyt? Hiszen nagyon szeret téged, ahogyan te is őt. Kérlek, ne hidd, hogy Bells kárát akarom, csak szeretlek fiam, és látom, hogy mennyire szenvedsz nélküle, hogyan önmarcangolod magad. Én csak jót akarok. Persze nem mondom, hogy könnyű lenne együtt lennetek, mindkettőtöktől nagy áldozatot jelentene, azonban úgy vélem, megérné – igyekezett meggyőzni, ami úgy tűnt akár még sikeres is lehet, ugyanis ellenállásom kezdett gyengülni. – Nehéz utat jártunk be édesapáddal, de ezt te is jól tudod, azonban minden megérte, hiszen így lehetünk most együtt, és lehettek persze ti is a nővéreddel. Na jó, nem azt mondom, hogy szeretnék már unokákat, de… – jelent meg egy széles mosoly arcán, mire enyémen is átfutott egy halvány, de minthogy annyi minden fájó dolog volt jelenleg bennem, melyek mellé nem hiányzott még ez a gyerek téma is, így ez a jókedv nem tartott tovább egyetlen röpke pillanatnál. Ezt követően anyám visszakomolyodva folytatta. – Ha nem tartottunk volna ki annyira makacsul egymás mellett, még a hibák ellenére is, akkor most nem ülhetnék itt a verandán, és nem beszélgethetnék veled, a fiammal… – csuklott el hangja, és éreztem, ha képes lenne rá, most sírna.

– Szeretlek, anya! Köszönöm, köszönök neked mindent! – öleltem át szorosan, arcomat selymes, gesztenyebarna hajába temettem, majd mikor karjai körém záródtak és lassú, finom mozdulatokkal cirógatni kezdték hátam, újra úgy éreztem magam, mint kisgyermekkoromban.

– Én is szeretlek, fiam! Kérlek, gondold át a dolgokat, és hozd meg a számodra legjobb döntést. Ha tényleg nagyon szereted Bellst, minden áldozat megéri. Biztosan tudom, hogy már csak miatta is erős lennél, és képes leküzdeni bármilyen akadályt, amit az élet, vagy éppen saját démonod állítana elétek. Légy boldog, csak ennyit kérek! – lehelt egy csókot homlokomra, majd elengedve bement a házba.

– A… – akartam utána szólni, hogy itt hagyott valamit, de mikor jobban szemügyre vettem a lépcsőn felejtett dolgot, elhallgattam. Egy ambrózia virág feje volt, melynek korall vörös puha szirmai a kelő nappal együtt bontakoztak volna ki, hogy egész estig teljes pompájában tündököljön egy illatozó, virágokkal behintett réten. De ez a virág haldoklott azáltal, hogy elválasztották a számára életet jelentő szártól. Értelmetlen pusztulásra volt ítélve, akárcsak én, Bells nélkül.

A virággal a kezemben tápászkodtam fel a földől, majd a felkelő nap első sugarának mindent beragyogó fényénél léptem át a ház küszöbét, hogy meghozzam eddigi létem legnagyobb és legnehezebb döntését.

5. kép: – még aznap reggel…

– Bells? – néztem döbbenten Kedvesemre, aki miután kinyitottam a bejárati ajtót, belépett a házba, mire én még mindig hitetlenkedve egy jó kétlépésnyire eltávolodtam tőle. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy tényleg ő az. Hogy azok után, ami történt, amit tettem és mondtam, maga jött el újra hozzám, ráadásul épp mikor meghoztam a döntést.

– Szeretlek, Edward, szükségem van rád! – kezdte hadarva, mire bár lehetetlen volt, mégis úgy éreztem, mintha egy hatalmasat dobbant volna kővé dermedt szívem. – Nem érdekel ki vagy mi vagy, én akkor is feltétel nélk… – Hogy elhallgattassam, ajkaim gyorsan övéire nyomtam. Jelenleg nem érdekelt semmiféle magyarázat, nekem épp elég volt, hogy tudom, még mindig szeret és, hogy kellek neki, akárcsak ő nekem.

Az elmúlt pár órában kínszenvedve és rettegve a következményektől meghoztam egy nagy, felelősségteljes, komoly és nem csak rám, valamint a családomra kiható döntést. De még ha nem is határoztam volna úgy, hogy Bellsszel maradok – és miközben minden erőmmel azon leszek, hogy életben tartsam magam mellett, megpróbáljam őt a világ legboldogabb nőévé tenni –, ezek után biztos voltam benne, akkor sem lennék képes őt elhagyni, ha kényszerítenének is rá. Hisz Bells volt az én éltető száram, nélküle épp úgy elpusztultam volna, mint az a virág. Képtelen lettem volna nélküle élni. Ő volt az én Napom, akinek fénye és melegsége képes volt még az én kőszívem is felmelegíteni és megdobogtatni. Ő volt az egyetlen, aki mellett kinyílhattam, és erőfeszítések nélkül úgy lehettem önmagam, hogy nem is tudtam róla.

Először csak leheletfinoman ízlelgettem Szerelmem édes ajkait, vigyázva minden egyes mozdulatomra, nehogy kárt tegyek benne. Mintha csak egy porcelánbabát tartottam volna karjaim közt, majd mikor éreztem, egyre bátrabban viszonozza csókjaim, kezeim derekára simítottam, majd szorosan magamhoz húztam. Édes vanília és kókusz illata elöntötte orrom, leheletének bódító aromája pedig csak még jobban felborzolta az érzékeimet. Bells ezek után karjait nyakamba fűzte, miközben én is egyre bátrabb lettem, de még mindig figyelmes és óvatos. Nem szabadott elfelednem, hogy amellett, hogy mindent meg akarok adni az én angyalomnak és boldoggá tenni őt, életben is kell tartanom.

– Szeretlek, Bells! – suttogtam bőrének egy kisebb csókszünet beiktatásakor, melyre most nem csak Kedvesem, de az én vad zihálásom miatt is szükség volt. Szavaim hallatán Bells szíve szaporább ritmusra váltott, majd csillogó smaragdzöld szemeiből kibuggyantak az első könnycseppek.

– Én is szeretlek, feltétel nélkül! – mondta, mire boldog mosoly terült el arcomon, majd gyengéden lecsókoltam övéről könnyeit. Azonban mikor már épp visszahajoltam volna ajkaira, rájöttem, hogy már nem vagyunk egyedül. Igaz eddig nem vettem észre családom, így nem tudtam, mióta is figyelhetik kettősünket, de abban biztos voltam, hogy mindannyian jelen vannak a nappaliban.

– Tudod, hogy mindenki minket néz? – kérdeztem látván Bells kérdő és kissé ijedt tekintetét. Láttam szemeiben, hogy nem érti, miért nem csókolom meg újra, ahogyan azon félelmeit is, melyek abból fakadnak, hogy fél, újra elveszít, pedig nekem most már eszem ágában sem volt elengednem őt, soha többet.

– Nem érdekel! – emelte rám újra tekintetét, miután elnézve mellettem, ő maga is meggyőződött róla, tényleg mindenki minket figyel.

– Hát jó, mert engem sem! – vágtam rá nyomban, végtelenül boldogan, majd újból nekiestem ajkai ízlelgetésének, ami úgy tűnt Kedvesemnek nem elég, mert karjaival még közelebb húzva magához, gyorsabb iramot kezdett diktálni.

_____________________________

*Az ambrózia egy virág. A viszonzott szerelem jelképe.