New Sun - Sunrise - 17. fejezet

17. VÁGY ÉS VÁGYAKOZÁS

– HOGY… HOGY KERÜLSZ IDE? – kérdeztem az ágyon félig fekvő helyzetben lévő Kedvesem az ijedtségtől szaporán véve a levegőt.

– Nem is örülsz? – nézett rám bánatosan csillogó szemekkel.

– Dehogyis nem! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Csak megrémisztettél, ennyi az egész.

– Sajnálom, nem akartalak. Idejössz? – nyújtotta ki felém kezét, mire elmosolyodtam, majd miután gondosan bezártam az ajtót – kétszer is elfordítva a zárban a kulcsot – odakucorodtam a mellkasához.

– Mégis, hogy jöttél be? És persze miért? – tettem fel a fejemben kavargó kérdéseim.

– Az első kérdésedre a válasz, az ablakodon keresztül, a másodikra pedig azt hiszem egyértelmű. – Felnéztem rá, és olvadt arany szemeiben azonnal elvesztem. – Miattad! – suttogta, majd egy apró csókot nyomott orrom hegyére.

– De hiszen az elsőn vagyunk – hitetlenkedtem, mire nevetni kezdett.

– Ne feledd, nekem az ilyenek nem jelentenek akadályt – emlékeztetett rá, hogy milyen különleges férfival is van dolgom. Amit persze cseppet sem bántam. – De inkább azt mondd, hogy ment?

– Hallhattad te magad is – feleltem, mivel biztos voltam benne, hogy kifinomult érzékeinek köszönhetően az egész beszélgetést hallotta.

– Ez igaz, de az arcukat nem láttam, valamint te jobban ismered őket.

– Nos, anyám mérhetetlenül boldog most. A kislánya végre szerelmes, méghozzá egy ilyen fiúba – pirultam el. – Vele nem is lesz gondunk, ellenben apámmal – húztam keserű fintorra szám. – Ugye azzal tisztában vagy, hogy egy eléggé kínos beszélgetés vár ránk holnap reggel? – kérdeztem félve, mire egy határozott biccentés volt a válasz. – Talán nem ártana átbeszélnünk pár dolgot, viszont előtte szükségem lenne pár emberi percre – keltem fel mellőle. – Ugye itt maradsz? – kérdeztem pironkodva.

– Ha szeretnéd, akár egész éjjel – felelte, mire szívem hevesebben kezdett verni. Edward itt, a szobámban, az én ágyamban, méghozzá egész éjjel… Ez maga lett volna a földi paradicsom, mely gondolatba épp azért féltem beleszeretni, mert annyira csodásan hihetetlenül hangzott.

– Sietek! – ígértem, majd gyorsan összeszedve a szükséges dolgokat a fürdőszobába indultam, de egy kósza gondolat miatt annak ajtajában megállva még visszafordultam. – Máskor is volt már, hogy belopóztál a szobámba, míg én mondjuk aludtam? – vontam föl szemöldököm.

– Üh! Haragudnál, ha azt mondanám, igen? – tudakolta homlokráncolva.

– Milyen gyakran? – hagytam figyelmen kívül kérdését.

– Egy jó két hete majdnem minden este, előtte viszont csak kétszer – vallotta be, ami igencsak meghökkentett.

– Oh, vagy úgy! És ha szabadna tudnom, mégis mit csináltál, míg én aludtam?

– Semmi rosszat, esküszöm! Csak néztelek és gondolkodtam, ennyi. Haragszol? – hangja és vonásai nyugtalanok voltak.

– Ha kijöttem, megbeszéljük – feleltem és becsuktam magam mögött a fürdő ajtaját.

Nem tudtam, mit kéne most éreznem, talán dühöt, amiért a tudtom nélkül mászkált ki és be az én kis birodalmamban, de nem éreztem. Némi jóleső érzés viszont elfogott, amiért Edward nem bírta ki reggelig, hogy újra láthasson, ezért osont be esténként. Amiért velem volt, vigyázta álmaim, mert… szeretett! Én is szerettem, éppen ezért sem tudtam rá haragudni. Na, meg jelenleg – a mai napon történtek után – túl boldog voltam ahhoz, hogy egy ilyen kis semmiségnek mondható tény elrontsa a kedvem, idegesítsen, vagy akár Edward és közém állhasson. Ahogyan a pillanatnyilag bennem keringő félelem érzete sem tudta igazán rányomni bélyegét hangulatomra. Mert bár boldog voltam, amiért odakint a legcsodásabb ember, vagyis vámpír vár rám, aki legalább annyira szeret, mint én őt, mégis be kellett vallanom, még ha csak magamnak is, hogy tartottam az előttünk álló estétől.

Az, hogy Kedvesem itt marad éjszakára, felvetett jó pár dolgot. Először is ott volt az, hogy ő egyáltalán nem alszik, én viszont bármennyire is feldobott voltam jelenleg, tudtam, ha rám tör a fáradtság, hamar elalszom. Neki akkor marad a nézés és a gondolkodás, mint eddig, ami most, hogy már tudtam róla, zavarba hozott. Aztán ott volt az is, hogy szüleim a házban voltak, méghozzá két szobával odébb, és bár abban biztos voltam, hogy nem történne semmi olyan köztünk, ami különösebb hangzavarral járna, jelenlétükben nem akartam letesztelni a falak vastagságát. Valamint ezeken felül még volt pár apróbb tény, mint mondjuk a kinézetem. Sose voltam egy bombázó, bár az is igaz volt, hogy nőies adottságaimra nem lehetett panaszom. Edward szeretett, valamint az is biztos volt számomra – főleg a mai nap után –, hogy kíván is, de arról fogalmam sem volt, milyen hatással lesz rá, ha meglát lengébb öltözetben. Nem tudtam miért, de tartottam tőle, hogy épp az ellenkező hatást váltom majd ki belőle, mint szeretném. Ami felé jó úton haladok, ha ezt felveszem – néztem a kedvenc sötétlila, kétrészes hálóingemre, ami minden volt, csak épp szexi nem. Gyorsan meg is hoztam a döntést, miszerint még a holnapi nap folyamán beszerzek pár rendes fehérneműt, bízva benne, nem ez lesz az első és utolsó este, hogy Edward itt marad.

Miután több mint egy órán keresztül áztattam és dörzsöltem magam, míg csak ki nem hűlt teljesen a víz és már a bőröm is fájni kezdett, kiszállva a kádból elvégeztem még pár apróbb szépészeti eljárást. Izgultam. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen rajtam – már ha ez egyáltalán lehetséges. Edward kifinomult érzékekkel rendelkezett, mint megtudtam, és ez jelenleg nagyon is zavart. Miután elkészültem és felöltöztem, még egyszer alaposan szemügyre vettem magam a tükörben – amitől persze csak még jobban elbizonytalanodtam –, majd egy mély lélegzetvétel után kiléptem a fürdő ajtaján.

Szerelmem az ágy szélén ült. Mikor meglátott, alaposan szemügyre vett, de nem szólt semmit, csak megtapogatta maga mellett az ágyat, mire én engedelmesen helyet foglaltam. Gyomrom menten görcsbe rándult a gondolattól, miszerint beigazolódott félelmem, és csalódást okoztam neki. Bár tudtam, annyira rosszul mégsem nézhetek ki, ha egyszer képes volt belém szeretni, de így, hálóingben és köntösben, mégiscsak más látványt nyújtottam – még ha már látott is így, ami persze merőben másabb helyzet volt. Úgy hittem, mégsem vagyok elég kívánatos neki, ami kétségbe ejtett, hisz tisztában voltam vele, egy komolyabb kapcsolatba a testiség is beletartozik, és ha ő nem kíván engem, akkor nem is működhet a dolog.

– Szóval mi az ítélet? Haragszol? Esetleg már nem is akarod, hogy itt maradjak veled? – tért rá egyből a lényegre. Hangja nyugodt volt, de szemei bánatot tükröztek.

– Az az igazság, hogy dühösnek kéne rád lennem, hiszen a tudtom nélkül történt az egész. Mondhatni, megsértetted a magánszférám. – Szavaim hallatán még jobban letört. – Azonban képtelen vagyok haragudni rád, hisz szerelemből tetted, de javíts ki, ha nem így van.

– Az első két alkalomkor még nem voltam biztos az érzéseimben. Azért jöttem, mert reméltem, itt majd rálelek az igazságra. Utána viszont már tényleg csakis miattad jöttem – vallotta be. – Szóval? – nyelt nagyot.

– Szeretném, ha itt maradnál velem éjszakára, úgyis… – húzódtam közelebb hozzá, és csak ekkor jöttem rá, hogy nem mondhatom azt, kell, aki felmelegítsen. Egy pillanatra megakadtam, majd végül másként folytattam – …melegem van, kell, aki lehűtsön – incselkedtem, miközben magamat legyezgettem, bár a szobában egyáltalán nem volt meleg, csakis a testemben, ahol is a vágy tüze tombolt.

– Aham, persze – bazsalygott csibészesen, majd beletúrva hajamba közelebb húzott magához, hogy aztán csókba forraszthassa ajkaink. Először gyengéd volt, de ahogy én egyre többet akartam, úgy lett ő is egyre hevesebb. Tenyerem tarkóját cirógatta, mialatt feltérdelve az ágyon csúsztam közelebb hozzá, hogy még intenzívebben becézgethessük egymást. Ujjaimmal óvatosan túrtam hajába, hogy aztán tincseivel játszadozzam. Váratlanul szakadt fel torkából az erőtlen morgásszerű nyögés, amit követően belemarkolt fenekembe. Önkéntelenül is belenyögtem csókunkba a nem várt érzéstől. A következő pillanatban azonban, mint akinek lába alól kicsúszott a talaj, hirtelen zuhanni kezdtem. Két karomat reflexszerűen nyújtva előre tompítottam a becsapódást, mely az ágyon, Szerelmem hűlt helyén ért véget.

– Kérlek… ne menj! – ziháltam, miután gyorsan felmérve a terepet rájöttem, hogy Edward az ablaknál állva épp távozni készült, vagy legalábbis annak lehetőségén gondolkodott.

– Ez… ez nekem sok. Talán nem épp a legjobb ötlet itt maradnom – motyogta kifelé bámulva az éjszakába.

– Ígértem jó leszek, ha az kell, hozzád sem érek, csak kérlek… maradj! – könyörögtem Kedvesemnek, mire ő egy mély sóhajt követően hozzám lépett.

– Maradok, de kérlek, ne tedd ezt többet. Értsd meg, hogy nekem idő kell, hogy ezt megszokjam, aztán minden könnyebb lesz – magyarázkodott, és biztos voltam benne, szörnye miatt mondja, hisz mi más miatt tenné.

– Sajnálom, rendben – sóhajtottam csüggedten.

Lassan tápászkodtam fel az ágyról, majd míg megkerültem, Edward helyet foglalt annak másik oldalán. Egy percig csak ültem az ágy szélén, kezemben az ébresztőórámmal, mintha azzal bíbelődnék, pedig csak gondolataim próbáltam helyretenni, és szomorúságom leplezni. Azután gyorsan kibújtam a köntösből, majd be a takaró alá, és csak egy jó perccel később mertem Kedvesemre nézni.

– Nem jössz? – nyújtotta felém kezét. Először nem értettem ezt a hirtelen jött éles váltást viselkedésében, aztán rájöttem, hogy ez valószínűleg csak egy teszt. Egy próbatétel, hogy megbizonyosodhasson arról, tartom a szavam, így tényleg nem lesz gond abból, ha marad. – Mi az? – ráncolta össze szemöldökét, mikor meg se moccantam.

– Azt mondtad, nem szabad.

– Én csak megkértelek, hogy vegyél vissza egy kicsit az… ösztöneidből – bazsalygott. – Szerinted képes lennék arra, hogy egész éjjel itt legyek melletted és egyszer se érjek hozzád? Egyébként is a képességed csak érintés hatására aktiválódik, szóval kérlek, gyere – tárta ki karjait hívogatón, aminek ha akartam sem tudtam volna ellenállni. Miután befészkeltem magam karjaiba, egyik kezével gyengéden átölelt, míg a másikkal jobb kézfejem kezdte cirógatni, amit fejemmel együtt mellkasára helyeztem, és ami még mindig be volt kötve a minap történtek miatt. – Holnap már tényleg nem hiányozhatunk az iskolából, szóval hunyd le a szemed és aludj – utasított szelíden.

– Ugye reggel is itt leszel? – suttogtam kérdésem reménykedve.

– Ha szeretnéd az én ábrázatom elsőként látni ébredés után, akkor igen – kuncogott és én is nevetni akartam, de helyette csak egy ásításra futotta. – Aztán bemutatsz hivatalosan is a szüleidnek, majd a suliban is bejelentjük, hogy együtt vagyunk, úgy, hogy mindenki tudjon róla. Rendben?

– Már alig várom! – feleltem elégedetten. Testemet a boldogság meleg hulláma járta át egészen felmelegítve, így már ténylegesen szükségem volt arra a hűsítésre, amit Szerelmem nyújtott. – De azt ugye tudod, hogy ezentúl egyetlen lányra sem nézhetsz rá, mert különben, ahogy Emmett mondaná, előbújik belőlem a vadmacska és kikaparom azokat a gyönyörű szemeidet – néztem fel kedvesemre, de a megjátszott komolyságom nem tartott sokáig. Hangosan nevettem el magam.

– Sssh! Azt akarod, hogy a szüleid meghalljanak? – csitítgatott.

– Bocsánat – kaptam szám elé kezem.

– Nem kell aggódnod, nem szándékozom más nőre még csak gondolni sem – biztosított.

– Ajánlom is! – helyeseltem, majd csókra nyújtottam ajkaim.

– Bells! – csendült hangja figyelmeztetőn.

– Kérlek, ez csak egy csók! Csak egy ártatlan jó éjt puszi adj! – néztem rá könyörgő kiskutya szemekkel, mire egy mély sóhajt követően egy pillanatig leheletfinoman enyémhez érintette száját, majd visszavont a mellkasára.

– Most pedig aludj! – utasított újra, de most már sokkal határozottabban.

– Szeretlek! – motyogtam ingébe.

– Én is szeretlek… én kicsi Bellsem! – suttogta, engem pedig pár perccel később már a nyugodt sötétség húzott magával az álmok színes birodalmába.

– Jó reggelt! – hallottam a suttogást a fülem mellett, és éreztem a hűs leheletet, melytől libabőrözni kezdett a nyakam, de miután álmosan kiejtettem Szerelmem nevét és nem érkezett válasz, hirtelen felriadtam. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – szabadkozott Kedvesem.

– Edward! – borultam a nyakába, és szorosan átöleltem.

– Csak azt ne mondd, hogy ennyire hiányoztam! – kuncogott.

– Nem, nem erről van szó. Vagyis persze, hogy hiányoztál, csak épp azt hittem, hogy mégsem te vagy itt, hanem a szüleim, és megijedtem, hogy lebuktam. Egyfelől azért, mert hogy is kerülhetnél te a szobámba, másfelől pedig mert nekem ilyenkor a matek vagy a spanyol dolgozaton kéne, hogy az eszem járjon, nem pedig rajtad – pirultam bele az igazságba.

– Ne aggódj, ha kell korrepetállak belőlük – kacsintott rám jókedvűen.

– Nem bánnám, ha inkább biológiából tennéd – szóltam vissza kihívón.

– Bells! – elkerekedett szemekkel, hitetlenül meredt rám.

– Elnézést! – restelltem magam szégyentelen megnyilvánulásom miatt, majd még mindig álmosan kikecmeregve az ágyból a fürdő felé indultam.

– És a jó reggelt csók?

– Hogyan? – fordultam vissza értetlenkedve.

– Nos, gondoltam, ha van jó éjt, akkor van jó reggelt csók is, nem? – húzta csibészes mosolyra száját, mire visszalépve hozzá, inge gallérjánál fogva húztam közelebb magamhoz arcát. – Kicsit lassabban, ha kérhetném! – szólt egész halkan.

– Amennyire csak akarod – búgtam, majd nagyon lassan és óvatosan érintettem meg ajkait enyémekkel. Minden tartalék erőm latba kellett vetnem, hogy képes legyek egy fél perccel később elszakadni tőle, de végül csak sikerült. Önuralom, emlékeztettem magam.

– Nem értelek. Ha én nem szeretném, akkor te csak azért is! De amikor akarom, akkor meg te nem. Hogy van ez? – ráncolta össze szemöldökét.

– Próbálom gyakorolni az önfegyelmet, bár még nehezen megy, de tudom, muszáj jól csinálnom, hogy segíthessek neked ezzel is minél előbb elérni saját önuralmad csúcsát, hogy aztán tovább léphessen a kapcsolatunk – feleltem teljesen komolyan.

– Azt ugye tudod, hogy az nem most lesz?

– Tudom, de várok, amíg csak kell – mosolyogtunk mindketten.

– Köszönöm. Viszont most hagylak, hogy el tudj készülni. A kocsinál találkozunk, aztán túlesünk a bemutatáson, rendben? – kérdezte és bennem csak most tudatosult, hogy teljesen más ruhában van, mint az este. Ezt persze rögvest szóvá is tettem, hisz úgy volt – megígérte –, egész éjjel velem marad. Végül azonban sikerült beláttatnia velem, hogy igenis haza kellett mennie átöltözni és a kocsit is elhozni. Ezután elköszöntünk, még ha csak egy rövidke időre is, majd a fürdőbe mentem, hogy elkészüljek, mialatt azon járt a fejem, hogy mennyire nem vagyunk átlagos pár és, hogy ezt én bizarr mód mennyire élvezem.

Egy gyors zuhany, ruhaválasztás, haj és smink – ahogy azt kell, és persze Nessie-ék tanították –, majd miután bedobáltam a tancuccaim a táskámba, lesiettem a lépcsőn, hogy aztán anélkül, hogy Edward csöngetett volna, beereszthessem.

– Gyönyörű vagy! – mért végig.

– Mehetünk?

– Essünk túl rajta – kulcsolta össze ujjaink, majd egyenesen a konyha felé vezetett. A boltíves ajtóban aztán eleresztettük egymás kezét és egy jó kétlépésnyire álltunk meg egymástól, ezzel is könnyítve a mindannyiunkra váró feszült helyzetet. Elsőként anyám vett észre minket, majd mikor felszisszent, apám is megfordult a székén, hogy aztán jó alaposan szemügyre vehesse párosunk.

– Apu! Anyu! Szeretném nektek hivatalosan is bemutatni Edwardot úgy, mint a barátomat – remegett meg kezem, de hangom szilárd maradt.

– Isten hozott a családban, Edward! – lépett hozzánk anyám, majd váratlanul arcon csókolta Kedvesem. Menten elfogott a rémület, hiszen ennél hirtelenebb mozdulatot nem is tehetett volna, mely előhozhatja Edwardból a szörnyét. Ám látva Szerelmem arcát, mely nyugodt volt, visszatértem az egyenletes légzéshez.

– Köszönöm Mrs. Sheen.

– Már mondtam, hogy szólíts csak egyszerűen Gillnek – legyintett anyám boldog mosollyal arcán.

– Hello, Edward! – lépett közelebb apám, arckifejezése komoly és rideg volt. Sose láttam még ilyennek. Szúrós tekintetével szinte felnyársalta Szerelmem, aki nem tudtam, hogy van vele, de az én lelki szemeim előtt lepergett egész eddigi életem.

– Jó napot, Mr. Sheen! – köszöntötte Kedvesem illedelmesen. – Először is tudnia kell, hogy nagyon szeretem a lányát! Tisztelem és becsülöm őt, és soha – nyomta meg az utolsó szót, hogy nyomatékosítsa állítását –, soha sem tennék olyat, ami helytelen lenne. A szándékaim egytől-egyig tisztességesek! – közölte apámmal teljes komolysággal, úriemberhez méltóan, mely énjét még nem ismertem annyira, így sikerült engem is meglepnie vele, akárcsak láthatóan szüleimet. Örültem a mondottaknak, főként mert tudtam, apám épp ezt akarta hallani, de reméltem, azt azért nem gondolta komolyan, hogy egy ujjal sem akar hozzám érni a tisztesség kedvéért.

– Bölcs elgondolás, remélem, komolyan is gondoltad és tartani is fogod magad ezen kijelentésedhez.

– Természetesen uram! – erősítette meg Edward apámban a hitet. Na, azt már nem! – tiltakoztam magamban. Nem akartam, hogy apám ódivatú felfogása miatt ne kerülhessünk közel egymáshoz Edwarddal egészen az… esküvő utánig – futott át elmémen a gondolat és még a Nessie által mutatott kép is megjelent lelki szemeim előtt. Aztán a gondolatbuborékot végül apám acélos hangja pukkasztotta ki.

– Nos, rendben. Amíg így áll a helyzet, ám legyen – adta beleegyezését apám az ő sajátos módján.

– Köszönjük, uram!

– Jaj, Bob! Hagyd már szegényeket, még a végén elijeszted Edwardot! – mordult anyám.

– Nem hinném, hogy olyan ijedős – motyogta a bajsza alatt a megszidott.

– Na jó, akkor mi most mennénk – szólaltam meg végre én is.

– Nem is reggelizel?

– Majd bekapok valamit útközben – feleltem anyámnak.

– Nem, Bells, igaza van édesanyádnak, enned kéne valamit, nehogy rosszul légy! – kontrázott rá Szerelmem. Igaz, mindig is aggódott valami furcsamód az egészséges táplálkozásom miatt, de azt hittem érti, miért akarok most minél előbb távozni itthonról.

– Hallgass Edwardra! – szólt apám, mire a lélegzetem is elakadt a nagy egyetértést látva. Úgy véltem, talán mégsem annyira reménytelen a helyzet köztük, mint gondoltam.

– Jól van – engedtem végül a nyomásnak, majd helyet foglaltam egy kisebb adag rántottával a tányéromon.

– Szereted a baseballt? – kérdezte apám váratlanul Kedvesem.

– Igen, uram.

– Melyik a kedvenc csapatod?

– Egyértelműen a Yankees. Ők a legjobbak – felelte határozottan Edward, és egy halvány mosolyt is megejtett.

– Láttad a tegnapi meccset?

– Sajnos ki kellett hagynom, sok volt a tanulnivalóm – sandított rám szeme sarkából, és bár csak egy fél pillanat volt, épp elkaptam. Na persze, tanulnivaló. Az egyedüli, amit megtanult, hogy mivel kell engem az őrületbe vinni. De ma este nem szabadul olyan könnyen! – döntöttem el, majd nagyot haraptam a pirítósba.

– Helyes, első a tanulás! Egyébként én sem láttam, de ha gondolod, amíg Bells eszik, belenézhetünk. Azt mondják, szoros volt az állás az utolsó félideig. Szóval, velem tartasz?

– Igen, szívesen – válaszolta Szerelmem, majd mielőtt távoztak volna, még odaszólt nekem. – Csak egyél nyugodtan, addig belenézek a meccsbe – kacsintott, majd apámmal együtt átfáradtak a nappaliba, míg én köpni-nyelni nem tudtam, nemhogy legyűrni a számban lévő falatot.

– Gyorsan megtalálták a közös nevezőt – foglalt helyet mellettem anyám. – Te is tudod, apádnak csak az az egy számít, hogy valaki szeresse a baseballt, és persze az ő kedvenc csapatának szurkoljon. Egyébként meg Edward igazán jó választás volt, hiszen rendes, jóvágású, udvarias fiú, de persze ezt én már az elején megmondtam neked – könyökölt az asztalra elégedetten, mire megforgattam szemem.

– Tudom anya, te megmondtad – helyeseltem gúnyosan.

– És úgy egyébként, hogy álltok Edwarddal? Gondolom már elcsattantak az első csókok. Legalább olyan volt, mint amilyenre számítottál? – csillogott a gyermeki kíváncsiság fénye szemeiben, míg az enyémek elkerekedtek.

– De anya! – szóltam rá zavartan.

– Ugyan már, Bells! Hiszen köztünk mindig is jó anya-lánya kapcsolat volt. Ezek a dolgok természetesek, amiket nyugodt szívvel megvitathatsz velem. Nem azt mondom, hogy apádnak beszélj róluk, csak azt, hogy nekem, az édesanyádnak. Nos? – győzködött. Tudtam, válasz nélkül nem szabadulok tőle egykönnyen.

– Edward… igazán jól csókol – böktem ki végül, miközben a tányérom a mosogatóba helyeztem, aztán szélsebesen távoztam a konyhából, mielőtt előhozakodhatott volna a még kínosabb témával. Jól tudtam, hogy ő megértene, hiszen tisztában van vele, hogy ez már nem a múlt század – vagy még régebbi kor –, amikor is még mindenki várt a házasságig, mégsem akartam vele ezekről a dolgokról beszélni. Legalábbis most nem, főleg, hogy még azt sem tudom, Edward vajon akarja-e. Hiszen a szülei, főleg az édesapja eléggé régimódi, és ahogyan az imént az enyémmel beszélt tisztán kitűnt, hogy ugyanabban a neveltetésben volt neki is része.

– Szóval jól csókolok? – tört ki váratlanul a kérdés Kedvesemből, miközben már az iskola felé haladtunk az ő autójával.

– Nem ér kihallgatni! – mordultam.

– Bocsi, de tudod – mutatott a fülére, hogy emlékeztessen különlegesen kifinomult hallására. – Ám nem válaszoltál! – figyelmeztetett.

– Hogy lezártnak tekinthessük a témát ezt kellett mondanom neki.

– Mert mi az igazság? – pillantott felém sandán.

– Érdekel mi? – kérdeztem kacéran.

– Nos? – szólt sürgetőn.

– Azt azért mégsem mondhattam anyámnak, hogy olyan vérlázítón tudsz csókolni, hogy még a lábam is beleremeg – sunytam le fejem zavaromban, mire állam alá nyúlva feljebb emelte, hogy egy lágy csókot lehelhessen ajkaimra, majd kezét arcomról combomra helyezte át.

– Nem is remeg – búgta sötétarany íriszű szemeit mélyen enyémekbe fúrva, amitől a szívem ki-kihagyott.

– De… én érzem – mondtam elfúló hangon.

Az út további részét csendben tettük meg. Edward kezét végig a térdem felett, a combomon pihentette, ahonnét csak néha vette el egy fél pillanatra, hogy használni tudja a sebváltót. Most először láttam értelmét az automata sebességváltóval rendelkező kocsiknak. A forksi forgalomnak köszönhetően hamar beértünk az iskolába, ahol még csak alig néhány diák parkolt. Tudtam, zavarba fogok jönni, mégis megkértem Edwardot, várjuk meg a családját, amit persze nem ellenzett. Ellenben azon már ment egy kis vita, de persze nem komoly, hogy az édesapja jelenlétében elrejtse vagy sem a gondolataim. Végül én nyertem, így az elmém nyitott könyvként várta az idősebbik Edwardot, aki így nem gondolhatta azt, hogy eltitkolunk előle bármit is, és ezért akár megharagudhatna ránk később.

– Bells! Bells, jól vagy? – szólongatott kétségbeesetten Szerelmem, mikor is az egyik pillanatban ellépve a kocsitól váratlanul megszédültem, lábaim pedig felmondván a szolgálatot összecsuklottak. Azonban Edward menten mellettem termett és elkapott, még mielőtt a földre rogyhattam volna, majd végül a kocsija motorháztetejére ültetett.

– Jól… csak egy kicsit… megszédültem – lélegeztem mélyeket, aminek köszönhetően lassanként kitisztulni látszott minden, és az erőm is kezdett visszatérni testembe. Edward aggódón nézett rám, de pár perc elteltével már kutya bajom sem volt, csak épphogy lüktetett kissé egy ér a halántékomnál. – Minden rendben, tényleg! Édes vagy, hogy aggódsz értem – simítottam végig határozott vonású arcélén.

– Már hogyne aggódnék! – hajolt egészen közel, karjaival megtámaszkodva kétoldalt mellettem, és ajkai már majdnem enyémekhez is értek, mikor is halkan odasúgtam neki.

– Ugye nem akarod a kocsid is összetörni, mint azt a szerencsétlen zongorát? – susogtam ajkai közé, mire egy bosszús fújtatást követően felegyenesedett, kezeit pedig zsebre vágta.

– Ez övön aluli ütés volt – dohogta.

– Én csak nem akarom, hogy baja essen ennek a szép kocsinak – simítottam végig rajta, amiről még egyik régebbi beszélgetésünk alkalmával tudtam meg, hogy a szeme fényét képezi. Éreztem, ezzel igencsak sikerült felhúznom, de azt még mindig csak remélni mertem, hogy annyira, hogy este visszavágót követeljen. Még percekkel később is bosszúsan fújtatott, amit végül nem bírtam nézni, így kinyúlva érte ingénél fogva húztam vissza, hogy „megvigasztaljam”.

– Úgy látom, most sem zavar, hogy mindenki minket néz, ennek örülök – motyogta első nagy nyilvánosság előtt megejtett csókunkba, melynek nem kis közönsége akadt az időközben egyre benépesedett parkolóban. Aprót bólogatva helyeseltem, miszerint én is boldog vagyok, hogy egykori gátlásaim fokozatosan, de kezdem levetni. – Ezek után mindenki tudni fogja, hogy hozzám tartozol.

– Ahogy a lányok is rólad! – emlékeztettem „szabadságának” elvesztésére, amit egy szívdöglesztő félmosollyal nyugtázott.

Lassan nyolc óra lévén a többi Cullen is megérkezett, de még előtte Rebeca és Hanna jöttek oda hozzánk az udvaron, hogy gratuláljanak, hisz, ahogy sejtettük, most már mindenki számára egyértelmű volt, hogy egy párt alkotunk Edwarddal. Rebeca a jól bevált szöveggel jött, hogy ő már rég tudta, meg, hogy megmondta előre, míg Hanna kissé kelletlenül, de velem együtt örült boldogságomnak. A kétnapos hiányzásunkról azt hazudtuk, egy enyhe megfázás tehetett, aminek folytán végül azt kellett füllentenünk, hogy még a hétvégén jöttünk össze, amire Rebeca rögvest rávágta, hogy ő tudta, hiszen szombaton, mikor nálunk járt, látott minket együtt.

– Szia, Vadmacska! Milyen volt az éjszakád? – kérdezte Emmett szemtelenül vigyorogva, amitől egy percig is eltartó sokkos állapotba kerültem.

– Egyszer igazán befoghatnád, Em! – mordult Kedvesem.

– Emmett! – kontrázott rá az idősebbik Edward.

– Bocsi, Edy fiú, elfelejtettem, hogy az apád is ugyanezt tette. Na igen, a gének – vihorászott Em, miközben én értetlenkedve néztem Szerelmemre, aki csak annyit mondott; majd később.

– Ha annyira akarod tudni, Emmett, jó. Esetleg a részletekre is kíváncsi vagy? – vágtam vissza pimaszul, csak, hogy oldjam a feszültséget, ami úgy tűnt sikerült, ugyanis többen is halk kacarászásba kezdtek. Ezután még gyorsan gondolatban üzentem Szerelmem apjának, hogy teljesen biztos lehessen benne, nem történt semmi olyan, amit akárcsak az én apám, ő is helytelennek vél.

– Ez nem kérdés, de tudod – halkította lejjebb hangját, úgy suttogta oda nekem a folytatást –, nem akarom a szülők előtt – kacsintott, majd miután mindnyájan kinevettük magunkat – kivéve persze Rosalie-t, aki egész végig unottan állt a többiek mögött – az óráinkra siettünk.

Az első két órám szerencsére gyorsan eltelt – de nem eléggé –, és habár a matekdolgozatot egy cseppet sem vártam, azt annál jobban, hogy végre közös óránk legyen Edwarddal. Noha az is igaz, mellette elég nehéz volt bármire is figyelni, főleg ha az bonyolult egyenletek halmaza volt. Ám igyekeztem gyakorolni az önuralmat, bár még így is túl sűrűn sandítottam felé szemem sarkából.

Az óra már javában közeledett a vége felé, a papíromon pedig már csak néhány megoldatlan egyenlet várakozott, mikor is váratlanul egy hideg kézre lettem figyelmes, ami térdemtől kiindulva csúszott feljebb kínzó lassúsággal combomon. Mind a tíz körmöm azonnal belevéstem a pad kemény fájába, hogy levezessem a testemen végigfutó áramot, majd Edwardra kaptam tekintetem, aki mintha mi sem történne, szorgosan írogatott a lapjára.

Nem értettem, miért csinálja, mikor ez nem csak az én önuralmam határait feszegeti, méghozzá kemény acélból edzett pajszerrel, hanem az övéét is. Nehezen tudtam kontrollálni magam, legszívesebben sikítva vonaglottam volna meg, mikor ujjai combom belső részén haladtak visszafelé. Csak tesztel, ez csak egy próba, amivel még elég ingatag önuralmam teszteli, hogy láthassa, hogyan haladok annak fejlesztésével – gondoltam magamban, és mélyeket lélegezve nyugtattam magam. Most örültem csak igazán, hogy a terem végében, annak is a legutolsó padjában ültünk, és így nem láthatta senki sem, hogy Edward keze egészen a kicsöngetésig a combomat simogatta. Már az utolsó diák is elhagyta a helyiséget, mikor mi még mindig csak ültünk a helyünkön mozdulatlanul.

– Ez mégis mire volt jó? – kérdeztem a vágytól rekedtes hangon.

– Csak teszteltelek, és meg kell hagynom, lenyűgöztél az önfegyelmeddel – húzta édes mosolyra száját.

– Tudod te egyáltalán, milyen nehéz volt visszafognom magam? – kérdeztem szemrehányón.

– Legalább most már te is tudod, én mit érzek, mikor előtör belőled a „vadmacska” – felelte és végre megértettem, mennyire nehéz is lehet neki mellettem.

– Sajnálom, Edward, én csak… – sóhajtottam keserűn, mire székestül együtt közelebb húzott magához.

– Adj egy kis időt, hogy megszokjam ezt az új helyzetet és ígérem, mindent megadok neked, amire csak vágysz – susogta fülembe, mire bólintottam, de ennek ellenére nem tettem le esti terveimről.

Az óra után egyenesen a menzára mentünk, és míg a tömött sorban álltunk arról győzködtem, hogy a barátaimnak tett bejelentés után maradjon és üljön az asztalunkhoz. Persze ellenkezett mondván, biztosan nem szeretnék, így egy időre annyiban hagytam, de nem mondtam le végleg róla.

– Sziasztok! – léptünk oda az asztalhoz, ahol a barátaim már javában ettek és közben cseverésztek.

– Mizu, kiscsaj, hogy vagy? – köszöntött Andy.

– Hallottuk ám a nagy hírt – pillantott fel Ned, és bár tudtam tetszettem, vagy talán még mindig tetszek neki, mégis megleptek kemény vonásai és hűvössége.

– Ennek örülök, így legalább a felesleges köröket letudtuk – mosolyogtam erőltetetten Nedre.

– Miért nem ültök le? Igazán mesélhetnétek arról egy kicsit, hogy mégis, hogyan sikerült összejönnötök – csillogtak kíváncsian Katy szemei, majd Rebecával együtt mindketten egy székkel arrébb csusszantak, hogy helyet szorítsanak Edwardnak, aki tudta, nem utasíthatja vissza a meghívást megbántás nélkül. Így végül elfogadta, majd helyet foglaltunk.

– Vagy arról, hogy mikor fog látszani a hasad – szólalt meg gúnyosan Ned, mire fejemet menten felé kaptam és kikerekedett szemekkel, akadozó lélegzettel bámultam rá.

– Jaj, hallgass Ned! Már mondtam neked, hogy ez biztosan csak egy rosszízű pletyka. Nincs igazam, Bells? – fordult felém Rebeca, és amilyen határozott volt Neddel szemben, épp annyira bizonytalanul tette fel mégis a kérdést.

– Mi? – próbáltam felfogni a hallottakat. – Nem, nem dehogyis! Nem vagyok terhes! – fakadtam ki, majd, mint egy asztmás, zihálni kezdtem.

– Jól van, Bells, nincs semmi baj, mi hiszünk neked! – igyekezett nyugtatgatni Rebeca és a többi lány is.

– Nem tudom, ki lehet az a mocsok, aki ilyeneket kezdett el terjeszteni rólad, de ne aggódj, megtaláljuk és móresre tanítjuk –bokszolt a másik tenyerébe Stella.

– Én tudom! – szólalt meg váratlanul Szerelmem, majd miután vetett felém egy pillantást, kitolva maga alól a széket felállt, és ökölbe szorított kezekkel elindult abba az irányba, amerre addig dühtől izzó tekintettel meredt.