New Sun - Shine - 3. fejezet

Sziasztok! Nos, mint azt pár helyen bezengtem, én nagyon élveztem ennek a fejezetnek az írását. És talán egy kis beképzeltséggel mondhatom, hogy igazán fordulatos lett. De ezt majd döntsétek el ti, én nagyon kíváncsi leszek a véleményetekre. :)

Na, és akkor pár fontosabbnak számító információ!

Először is minden nyertesnek üzenem, hogy a játék nyeremény-novellarészletét hét elején tudom majd csak postázni, mivel pár napig nem leszek gépközelben, így ha elkészül a javítása, sem tudom sajnos előbb eljuttatni hozzátok. Kérlek, ne haragudjatok rám! *pirul*

MINDENKINEK SZÓL, FONTOS! Másodszor pedig, mivel úgy tűnik, nem akar megjavulni ez az irnyítópultos-friss bejegyzéses probléma, így arra gondoltam, hogy aki szeretne mindig és biztosan értesülni a blogon történő új bejegyzésekről, attól annyit kérnék, hogy írja meg nekem az e-mail címét – akár kommentben, akár mailben erre a címre: j.k.carmen369@gmail.com –, és én őt is értesíteni fogom – azonnal! - a friss bejegyzésekről körlevél formájában. Úgy hiszem ennyi a minimum, ha már egyszer egy ilyen bosszantó probléma áll fent. (A mail címeket csak is a bejegyzésekről való értesítésre fogom felhasználni!)

Akinek viszont ez a módszer nem felelne meg, annak ismét figyelmébe ajánlanám a New Sun facebook csoportját, ahol mindig jelzem, ha a blogra bejegyzést írtam, valamint azt tudom még mondani, hogy érdemes hetente többször is felnézni a blogra - talán alapon.

A Chat felet, ha pontosabbat tudok, mindig kiírom, hogy nagyjából mikorra várható a friss, de egyéb bejegyzésekről – amik hirtelenjében kapnak szárnyra a fejemben és teszem őket közzé -, már nem tudok előre szólni.

Ezenkívül pedig már csak annyit szeretnék, pontosabban a figyelmeteket szeretném felhívni rá, hogy az oldalsáv legtetején mostantól megtalálhatjátok az Olvastad már? részt, ahol is a legutóbbi 5 bejegyzés listaszerűen mindig fel lesz sorolva, hogy ha valaki esetleg lemaradt volna, nem vette észre, és egyéb „problémákkal” küzdene, az is könnyedén értesüljön mindenről.

Nos, azt hiszem egyelőre ennyit tehetek az ügy érdekében, de amint tudok, keresek rá megoldást, hogy újra rendesen működjön a frissjelző az irányítópultokban! Addig is a figyelmeteket és megértéseteket kérném!

A kommenteket – és voksokat – megint csak nagyon szépen köszönöm, mindegyikre válaszoltam. :)

További szép hetet, és előre is kellemes hétvégét kívánok mindenkinek!

Jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

A fejezet enyhén 16-as korhatárú, olvasása csak saját felelősségre!

3. FÉLREÉRTÉSEK

MIUTÁN VISSZATÉRTÜNK A CULLEN HÁZBA Carlisle elvégezte azt a pár rutin vizsgálatot, amit még reggel említett. A gondolataim mindeközben a ma történtek körül forogtak. Főleg Rahel és a kocsiban történt Szerelmemmel való beszélgetés miatt voltam nyugtalan. Fogadott néném ma túllőtt a célon. Az én életembe és döntéseimbe senki sem szólhatott bele! Mégsem tudtam rá igazán és sokáig haragudni, így el is döntöttem, hogy mikor lemegyek Jadenhöz, felkeresem őt. Carlisle ismét figyelmeztetett, hogy szükség lesz egy farkasra is a kutatáshoz, annak ellenére, hogy nem feledtem ezt a tényt. Estefelé fel is hívtam Jadent, hogy megkérjem, találkozzunk holnap. Nem akartam telefonban közölni az okot, bár volt egy sejtésem, hogy a Rahellel történtek után gyanította. Habár ezt félig meddig aztán elvetettem, mikor a kért találkából végül meghívás kerekedett. Annyira szép és kellemes volt ma az idő, holnapra pedig még melegebbet mondtak, hogy a falka egy része egy kisebbfajta összejövetelt szervezett a partra. Csak úszás, piknik, ilyenek, és mivel egy elég kényes kérés előtt álltam, nem mertem nemet mondani az invitálására.

Nessie-től kértem kölcsön fürdőruhát, mivel, hogy itt Forksban eddig nem volt ilyenre szükségem, így nem is állt rendelkezésemre egy sem. Egy kétrészest választottunk, igazán visszafogottat, azonban mikor Kedvesem meglátta – már azért is morgott, hogy La Pushba megyek, sőt mi több, Jadenhöz –, majdhogynem újra összevesztünk. Nem akart benne elengedni, sőt sehova sem akarta, hogy elmenjek. Annyira féltékeny egy típus volt, hogy néha már elviselhetetlenül viselkedett. Végül csak, hogy húzzam még kicsit az agyát, egy rövidszoknyát és elől megköthető felsőt vettem fel. Egész a határig morgott, majd megcsókolt és egy kőtömbön tüntetőleg helyet foglalva jelezte, hogy itt fog várni rám. Csak mosolyogni voltam képes a viselkedésén.

– Bells! – sietett elém Jade, miután kibékülve Rahellel egyenesen a partra mentem. Régen láttuk egymást Edward féltésből és féltékenységből adandó szigorának köszönhetően, így mikor elért, felkapott és körbeforgott velem. – Örülök, hogy eljöttél!

– Köszönöm, hogy meghívtál – üdvözöltem két puszit nyomva arcára, miután letett. – Remélem, nem fogom zavarni a többieket – pillantottam a társaságra.

– Ne butáskodj! Említettem nekik, hogy jössz. Na, gyere! – karolta át derekam és a többiekhez vitt.

Első ránézésre lemertem volna fogadni, hogy sokunknak kényelmetlen lesz ez a mai nap, de később úgy tűnt, tévedtem. Jadenön kívül jelen volt még a húga, Amy és az unokatestvére, Aden. A „Black családból” itt volt David és Ian Naomival, valamint Meyna az ő farkasával, Ashával. Csak Jezabel nem jött el, pedig még Leah és Embry is vígan fürdőztek a napfényben. Meg is döbbentem egy pillanatra, mikor megláttam őket két kis ikerlány társaságában, de hamar felvilágosítottak. Az Ateara ikrek, Amelia és Mirabelle még csak alig egy évesek múltak, de már most hajtották a fiúkat. Főként Lucas, a farkasok alfájának kisöccseit, Christ és Jeremyt, akik vödörszámra hordták a vizet a homokvárukhoz.

– Szia, Quil Ateara! A nyolcadik – mutatkozott be már vagy a harmadik fiú, akit még ugyancsak nem láttam. Vagyis pontosabban látni talán, de ismerni nem. Ő is farkas volt, ez kitűnt a termetéből, ahogyan a másik kettőnek is, akik megpróbáltak nagyban udvarolni nekem, egymással versengve közben. Miután üdvözöltem Quilt, meglepő ténnyel hozakodott elő. – A dédanyámat Connie Blacknek hívták. Ő a te dédapádnak, Billy Blacknek volt a testvére, úgyhogy mi szegről-végről rokonok vagyunk – nevetett, de egy másik fiú a falkából az arcára fagyasztotta mosolyát.

– Na ja, de akkor már azt is tedd hozzá, hogy az egyik ősödet Molly Swannak hívták, így te a vámpírcsaj rokona is vagy – nevetett a két előbb bemutatkozó idősebb fiú, amitől Quil szomorúan pironkodott.

– De hisz ez remek Quil! Ha egyszer lesz kedved, elmehetnénk valahova, úgy tűnik sok közös vonás van bennünk – kacsintottam Quilre. A fiatal fiú rögtön vette a lapot és hálás mosolya mellett megjátszotta a nagymenő, lezser hódítót, míg most a másik kettőnek fagyott az arcára vigyora.

Miután mindenkit bemutattak, akihez eddig nem volt szerencsém, a lányokkal bemerészkedtünk a vízbe. Azaz ők merészkedtek, mert én, amikor megéreztem a víz hűvös érintését, visszafordultam. Magamban fel is röhögtem, hogy ahhoz képest, hogy egy vámpírral bújok össze nap, mint nap, egy kis hideg víz, ami nem lehetett kevesebb huszonkét foknál, képes volt megborzongatni. Azonban még mielőtt visszabattyoghattam volna a fövenyre leterített törölközőmhöz, Jaden váratlanul felkapott és könyörgésem, rúgkapálásom ellenére addig nem eresztett, míg a vízbe nem értünk. Miután nagyot csobbantam és némileg hozzászoktam a víz hőmérsékletéhez, kergetni kezdtem Jade-et, hogy bosszút álljak rajta.

Jót mulattunk a vízben, a parton viszont komolyan beszélgettünk. Nem kérdeztem meg tőle, hogy honnan tud a tegnap történtekről, mert nem is az volt a lényeg. Tudta, hogy összevesztem Rahellel és Edwarddal, amit nem, hogy nem tagadtam, de mint jó barátnak, kiöntöttem neki a szívem, lelkem. Persze nem mindenben értett velem egyet, de az túl szép, na meg gyanús is lett volna. Aztán ahogy kérdezgettem, hogy ne csak én meséljek, elmondta, hogy Asha húgával, Corie-val nem jött össze a dolog, amit szívből sajnáltam. Végül két puszit nyomtam az arcára és átöleltem, amiért meghallgatott és elviselt, majd mikor játszani hívtak a többiek, mintha mi sem történt volna, mosolyogva tartottunk velük.

Szerettem a vízi röplabdát és némi nagyképűséggel azt is mondhattam, jó voltam benne. Én Jaden csapatába játszottam, ami a végén, naná, hogy nyert. Végül jó kétórányi játszadozás után hagytuk abba, de akkor is csak azért, mert a bélpoklos farkasfiúk megéheztek.

– Jössz? – kérdezte Jade kifelé tartva a vízből.

– Azt hiszem, inkább úszom egyet. Nem tartasz velem? – kérdeztem és ő örömmel bólintott. Végül versenyt úsztunk a sziklákig. – Nyertem! – vigyorogtam, mikor elsőként érintettem meg a célként kitűzött szikla peremét.

– Igen, győztél – szuszogott a hátam mögött Jaden, majd először megéreztem a bal kezét a derekamon, amit jobbja követett az államon. Nem értettem viselkedését és ettől ledermedtem egy pillanatra, de mikor finom erőszakkal az államnál fogva hátrafordította a fejemet, és ajkait vészesen közel emelte enyémekhez, kapcsoltam.

– Jaden! – löktem el magamtól. Lábam a vízben kalimpált, a szikla mélyedésében kapaszkodtam meg. – Mégis mit csinálsz? Hiszen mi… mi barátok vagyunk! – mondtam, de már nem voltam benne biztos.

– Sajnálom, Bells, de én… én… – nagyot nyelt és újra rám emelte tekintetét, amit az előbb horgasztott a víztükörre – én ezt nem bírom tovább! Próbáltalak elfelejteni, küzdeni az érzéseim ellen, de nem ment. Csak becsapom magunkat, mert én… szóval én még… mindig érzek irántad valamit – vallotta be, amit mély, reszketeg sóhajjal fogadtam.

– Sajnálom, Jaden, de én még mindig Edwardot szeretem, és nem is fogok mást! Tényleg sajnálom, de ezt már megbeszéltük – pillantottam rá bocsánatkérően.

– De hiszen mostanában sokat veszekedtek, és ez a gyerek dolog is… Ha családot szeretnél, jobban járnál, ha egy hozzád hasonlóval kezdenél – próbálkozott.

– Először is nem igaz, hogy sokat veszekszünk! – ellenkeztem leszögezve. – Az igaz, hogy vannak köztünk szóváltások, de ez minden kapcsolatban előfordul. A gyerek dolog pedig – lélegeztem mélyet –, nos az nem tartozik se rád, se senki másra! Ez csakis a mi ügyünk Edwarddal. Ha úgy alakul és elhárulnak előlünk az akadályok, majd megbeszéljük, mi legyen ezzel a… „dologgal” – magyaráztam dühösen.

– De… – kezdte volna, én viszont már annyira kényelmetlenül éreztem magam, hogy gondolva egyet ellöktem magamat a sziklától és gyorsan úszva a part felé siettem. Ott aztán nem törődve a rám irányuló tekintetekkel felkapdostam a cuccaimat a homokról és Carlisle kocsija felé igyekeztem, amivel jöttem. Ám Jaden utolért, mikor már bepakoltam a dolgaimat az ülésre, és a karomat megragadva maga felé pördített.

– Bells, kérlek, hallgass meg! – erősködött.

– Miért, attól mi fog változni? Jaden, mi megpróbáltuk, de úgy tűnik, hogy nekünk ez a barátság dolog nem megy – szontyolodtam el. – Szeretlek, de csak, mint a barátomat, mint a testvéremet! – vágtam az arcába kegyetlenül az igazságot.

– De csak mert esélyt sem adsz nekem, hogy bizonyítsak! – üvöltötte megszorítva a karomat, mire felszisszentem. Ettől megijedt, és gyorsan eleresztett.

– Azért, mert felesleges lenne! Értsd meg, én már máshoz tartozom. A szívem már végérvényesen másért ver minden egyes pillanatban – próbálkoztam beleverni a tényt abba a konok fejébe.

– Szerintem viszont azért, mert félsz! – ellenkezett fennhangon.

– És mégis mitől? – kérdeztem értetlenül.

– Attól, hogy ha esélyt adnál nekem, ha csak megcsókolhatnálak, rájönnél, hogy mégsem olyan biztos, hogy ez az Edward gyerek az igazi – felelte magabiztosan.

– Cöh! – horkantam föl. Ekkor Jaden közelebb lépett, majd míg én a tekintetemmel majdnem felnyársaltam, ő óvatosan végigsimított az oldalamon. Tenyere szinte égette a bőrömet, ujjai pedig alig néhány centire álltak meg végül a fürdőruha felsőm karimájától. Dühös voltam rá, legszívesebben fel tudtam volna pofozni, de sejtettem, attól nem változna semmi. Aztán egy hirtelen jött gondolattól vezérelten szólaltam meg ismét.

– Ha annyira bízol magadban, az elgondolásodban, akkor csak tessék! – húztam ki magamat magabiztosan, hiszen nem volt mitől félnem. Én biztos voltam az érzéseimben, legfeljebb Edwardtól kellett némileg tartanom, de főként Jade-nek. – Csókolj meg és bizonyíts! Ha tényleg úgy van, ahogyan gondolod, akkor ennyi elég lesz, hogy… észhez térjek – kerestem a megfelelő szót. – De ha mégsem, akkor be kell látnod, hogy nekem volt igazam, és egyszer és mindenkorra végre lezárhatjuk ezt az egészet! – vettem mély lélegzetet, hogy kissé lenyugtassam magam, mialatt az idegességtől kezeim ökölbe szorultak.

Jaden először meglepetten meredt rám, majd mikor látta, nem fogok kihátrálni, mindkét karjával átfogta a derekamat, úgy húzott közelebb magához. Egész testemben megfeszültem, ajkaim önkéntelenül is egy vékony vonallá préselődtek össze, ahogy közelített övéivel feléjük. Igazából nem akartam, hogy megcsókoljon, de annyira elegem volt már ebből az egészből, hogy arra gondoltam, ez nem nagy áldozat, hogy egyszer és mindenkorra belássa végre, nincs esélye és úgymond leszálljon rólam, akkor megéri. Hát becsuktam a szememet és mozdulatlanul vártam az elkerülhetetlent.

– Te… te tényleg ennyire nem akarod? – hangzott talán egy perccel később a kérdés reményvesztetten. Ismét felnyitottam a szememet, hogy értetlenkedve nézzek Jadenre, aki mégsem csókolt meg, és csak ekkor értettem meg a kérdése miértjét. Pilláim a kibuggyanó könnycseppektől összeragadtak, így csak nehezen nyílottak és látásom is homályos lett, miközben addig észre sem vettem, hogy sírok. Ahogyan azt sem, hogy az ölelő „idegen” férfikarok közt egész testemben remegek.

– Nem! – feleltem szipogva, mire elengedett és hátrább lépett.

– Mondd meg Edwardnak, hogy a világ legnagyobb mázlistája és, hogy ha össze meri töri a szívedet, vagy ha csak meg mer bántani, velem gyűlik meg a baja! – üzente fenyegető éllel hangjában. Bólintottam, majd miután gyorsan magamra kapdostam a ruháimat, bevágtam magamat a kocsiba és rendesen megugrasztva a sebesség mutatót, elindultam. A visszapillantóból még láttam, ahogyan egy furcsa robbanásszerű jelenséget követően Jadenből farkas lett, majd beszaladt a part menti fák közé.

Míg a határig értem, agyam egyfolytában zakatolt. Megpróbálta megemészteni a történteket, de ennek következménye csak az lett, hogy rájöttem, hibáztam. Így pedig már nem csak Jadenre voltam dühös, de magamra is. Csak így utólag tudatosult bennem, hogy talán túl közvetlen voltam vele és ezt érthette félre. Azt hittem, hogy jó barát és elmondtam neki még azt is, ha összekapunk Edwarddal. És talán ölelgetnem, barátilag puszilgatnom sem kellett volna, mint mondjuk Nessie-t. Ahogyan úszni hívni sem, hiszen távol kerülni a többiektől kettesben eléggé félreérthető helyzet, legalábbis jobban belegondolva.

Végül szomorúan nyugtáztam, hogy tényleg én rontottam el mindent és ettől csak még dühösebb, ingerültebb lettem. Azonban jól tudtam, sürgősen le kell nyugodnom, ha azt akarom, hogy Edward ebből az egészből ne sejtsen meg semmit. Bele se akartam gondolni, hogy mi lenne, ha tudomást szerezne róla, hogy Jaden még mindig érez irántam valamit. Valami olyan, ami nagyon nem kéne, és ami miatt egyszer már majdnem összecsaptak Edwarddal. Be kellett látnom, hogy Kedvesemnek igaza volt, mikor figyelmeztetett, hogy Jaden érzései ilyen rövid idő alatt nem tűnhettek el, vagy alakulhattak át. De én bíztam, vagyis inkább csak bízni akartam a barátomban, azonban tévedtem és erre nagyon úgy tűnt, hogy a barátságunk ment rá.

Mire a megbeszélt helyre értem, már úgy, ahogy sikerült lenyugodnom. Edwarddal szokásosan helyet cseréltünk, aminek most különösen örültem, ugyanis idegesen nem épp a legjobb sofőr voltam. Egy ideig csendben autóztunk, én a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem, miközben gondolataimat próbáltam megregulázni. Egy jó pár mérfölddel később aztán Kedvesem megtörte a csendet.

– Olyan hallgatag vagy, csak nem történt valami baj? – pillantott felém, amitől akaratlanul is nyugtalan lettem. – Jaden nem akar segíteni?! – kérdezte, bár az is lehet, inkább kijelentés volt.

– Nem tudom – vontam meg a vállamat. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, hisz én magam sem tudtam a választ. Igaz, megkértem Jade-et, hogy segítsen, amire vonakodva, de rábólintott, ám a történtek után már semmi se volt biztos.

– Nem tudod? – ismételte meg értetlenül. – Bells, Szerelmem, látom, hogy van valami, ne is tagadd! – fordult felém. Szemöldökét összevonta, komolyan, mélyen nézett a szemembe, miután lefordult a főútról a házuk felé vezető keskeny, fák övezte földútra és megállt. Elfordítottam a fejemet, mivel tudtam, képtelen lennék neki hazudni, az igazságot pedig féltem elmondani. Nem akartam bajt, se balhét. De Edward nem hagyta ennyiben, az állam alá nyúlva finoman maga felé fordította a fejemet, mire lehunytam a szemem. – Kérlek, mondd el! – erősködött, de én nem akartam. Helyette inkább egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, hogy eltereljem a figyelmét kikapcsoltam a biztonsági övemet és gyorsan átmásztam az ülésemből az ölébe. – Bells?! – meresztette rám hatalmas sötétaranyszín szemeit, amik heves kezdeményezésemtől és szenvedélyes cselekedeteimtől pillanatok alatt kavargó olvadt mézzé változtak.

Kiéhezett vadként faltam Szerelmem ajkait, némileg vigaszként, miközben megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni az ölében. Tartottam tőle, hogy visszautasít majd, hiszen utálta, ha letámadtam, mert elmondása szerint felkészületlenül nehezebben tudta kontrollálni magát. De nem így történt! Miután számat övére nyomtam rögvest kapcsolt, és miközben behúzta a kéziféket, mivel időközben a kocsi gurulni kezdett az enyhe lejtős szakaszon, visszacsókolt, méghozzá olyan szenvedéllyel, amit nem vártam tőle.

Igaz, nem volt túl sok hely az autóban olyasfajta tevékenységhez, ami átsuhant piszkos fantáziával megáldott elmémen, de próbálkozni azért csak szabadott. A magasságom, ami átlagosnak volt mondható, most kapóra jött, de a kormánykerék és Kedvesem között lévő távolság tényleg kicsi volt, ami viszont igencsak megnehezítette a dolgomat.

Amennyire csak tudtam hozzásimultam Edwardhoz, miközben egyre mohóbban játszadoztak ajkaink egymáséval. Egyik kezemmel a hajába túrtam, míg a másikat mellkasára helyeztem és lassan elkezdtem kigombolni ingét. Az első már megvolt, amikor Edward keze az enyémhez ért. Azt hittem ellöki majd, de megint csak tévedtem. Végigsimított a karomon, majd megkereste felsőm megkötőjét és kioldotta. Belenyögtem a csókunkba, mikor kezei felfelé kezdték gyűrögetni ruhámat. Végül engedtem neki, és míg kibújtatott belőle, elszakadtam csókomtól nedves ajkaitól. Tekintete vágyakozó volt, ahogyan végigmért, és esküdni mertem volna, hogy szája megmozdul, melyet a kívánlak szó hagyott el, de persze ebben nem lehettem biztos. Ilyenkor nagyon tudtam utálni fene nagy gyorsaságát és az én pocsék, emberi hallásomat. De lényegében lényegtelen volt, hogy kimondta vagy sem, mivel a szemeiben láttam, hogy így van!

Az ingét végül sikerült kigombolnom, de hely már nem volt rá, hogy le is vegyem róla, így is jó párszor beütöttem a könyökömet, a lábamról nem is beszélve, amin Szerelmem keze járt fel s alá. A végén úgy döntöttem, nem vesztegetem rá a drága időmet. Kezemet mellkasáról lejjebb csúsztattam, majd engedélyt kérően, szinte már könyörögve nézve Edwardra merészen hozzáláttam övének kioldásához. Nem ellenkezett, kezeit fenekem alá csúsztatva közelebb húzott magához. Habár örültem eme cselekedetének, amivel még nagyobb bizonyosságot adott rá, hogy most már végre valóban akarja, és nem fog megálljt inteni vágyainknak, éppenséggel rosszkor jött. Kezemnek kevés volt a hely, hát megpróbáltam hátrébb húzódni, de azzal a lendülettel neki is ütöttem a hátamat a kormánynak. Felszisszentem, mire Edward vonásai rémültekké váltak. Kezemmel azonnal a hátamhoz kaptam, amit akkor meg az ablaküvegbe vertem be. Végül mindketten felsóhajtottunk szerencsétlenkedésemen.

– Jobb lesz, ha hazamegyünk… – szólalt meg végül Edward, amitől ajkaim már görbültek volna lefelé, de akkor folytatta –, ott kényelmesebben folytathatjuk – kacsintott rám, mire széles mosoly ült ki arcomra. Még egy gyors csókot váltottam vele, aztán visszamásztam az ülésembe és felvettem a pólómat, miközben a szemem sarkából azt figyeltem, Kedvesem miként öltözik vissza. Még az ajkamat is megnyaltam, mikor arra gondoltam, pár perc múlva otthon leszünk, a szobánkban, az ágyunkban és… Olyan boldog voltam, hogy alig fértem meg a bőrömben.

Vágytól és az elkövetkező percekre vagy talán órákra gondolva felfokozott hangulatban érkeztünk meg a házhoz. Az autót leparkoltuk a garázsban, majd csendben osontunk be a nappaliba. Az ajtóban, mint a kémfilmekben először azért bekukucskált Edward, majd mikor nem látott senkit, besurrantunk. Mivel olyan mulatságos volt a helyzet, nem bírtuk ki, hogy ne nevessünk, így miközben a lépcsőn felfelé szaladtunk, halkan kuncogtunk. Felérve egyenesen a szobánkba mentünk, majd az ajtót kulcsra zártuk, kettőre is. Még mindig nevettünk, teljesen olyanok voltunk, mint két kisgyerek, vagy inkább, mint két kamasz, akik nem bírva magukkal – és a hormonjaikkal – éppen a törvényt készülnek áthágni. Edward az ajtónak dőlt, maga felé fordított, majd magához húzott és egy csókot nyomott a számra. Aztán már nem nevettünk. A szemeibe nézve nagyokat sóhajtottam, mialatt elkalandoztam egy pillanat. Gondolataimból végül Edward szakított ki, akinek keze finoman belemarkolt a fenekembe.

– Mi az? – nyögtem.

– Min gondolkodsz? – kérdezte tekintetemet fürkészve. Kezei eközben felsőm alá szaladtak, végigsimítva gerincem vonalán.

– Csak azon, hogy mit fognak szólni, ha… érted – néztem rá zavartan.

– Most ne érdekeljenek a többiek! – vágta rá, majd ajkát enyémre nyomta, és miután csípőmnél fogva kissé megemelt, gyors léptekkel megindult velem az ágy felé. – Szeretlek! – búgta fülembe, miután az ágyra helyezett.

Mohón csókolt, majd ugyan olyan hevességgel igyekezett megszabadítani a ruháimtól. Én sem tétlenkedtem, ismét kigomboltam az ingét és kicsatoltam a farmerjának övét, amit aztán hagytam, hogy ő vegyen le magáról, mivel mégiscsak gyorsabb volt, és kellett az idő másra.

Teljesen egymásba gabalyodtunk, elmerültünk az érzéseink és vágyaink viharos tengerében. Habár eddig sietni akartunk, most mégis lassítottunk kicsit. Egy kis kínzás sosem árt alapon. Az idő közben telt, nem figyeltem, de azért nem olyan régóta kényeztettük még egymást. A ruhadarabok azonban már mind lekerültek rólunk. Újszerű érzés volt Edwardot ilyen közel érezni magamhoz. Sose láttam őt még így, és ez pironkodásra adott okot, aztán a helyzet, na és persze Szerelmem elfelejtette velem zavaromat.

Edward a combjaim közt feküdve cirógatta melleimet, amik keményen meredezve jelezték a testemben uralkodó kínzó vágyat, amitől úgy éreztem, mindjárt felrobbanok, elégek, amikor is hangos dörömbölésre lettünk figyelmesek az ajtón. Egyszerre rezzentünk össze. Légzésem pillanatok alatt zihálóvá vált, míg Edward bosszúsan fújtatni kezdett. Aztán, mint aki azt mondja, ne mozdulj, rám nézett, majd eltűnt fölülem. Egy fél pillanattal később viszont már az ajtónál állt fekete fürdőköpenyében. Gyorsan felültem az ágyon és magam köré csavartam a takarót. Edward hátrapillantott, majd elfordította a zárban a kulcsot és résnyire kinyitotta az ajtót.

– Mit akarsz? – mordult rá ingerülten Alice-re, akinek tekintete egy percre összekapcsolódott az enyémmel, amitől teljesen felforrósodott az arcom.

– Mit-mit – forgatta meg a szemét.

– Alice, kérlek! Már felnőttek vagyunk, na meg amúgy sincs semmi köz…

– Nem, nem erről van szó! – vágott közbe Alice, és csak most figyeltem fel rá, hogy vámpír létére úgy veszi a levegőt, mintha lefutotta volna a maratont.

– Ha lehetne, beszélj világosabban, aztán pedig… – intett Edward a kezével, hogy jobb lenne, ha utána gyorsan távozna, amivel jelenleg nagyon is egyet kellett értenem.

– Oh, hogy te milyen értetlen vagy! – förmedt rá Alice unokaöccsére. – Nem akartam kimondani, de akkor tessék, Bellsnek baja esik! Baja esik, ha ti most… szóval, ha ti… Oh! Mindegy, szóval nem tehetitek és kész! – szögezte le, mire hallottam, Edward is akkorát nyelt, mint én magam.

– Baja? Miféle… baja? – kérdezte helyettem is Kedvesem. Ő is meg volt ijedve, akárcsak én.

– Azt nem láttam – ingatta a fejét, mint mindig szokásosan magára haragudva, hogy ha a képessége nem úgy működött, ahogyan szerette volna. – Hamar megszakadt a látomás és inkább rohantam haza, hogy még időben… közbeavatkozzam – pillantott rám bocsánatkérően. Nagyon sóhajtottam, majd úgy, ahogy megemésztve a tényt, egy mosolyt erőltettem az arcomra, hogy enyhítsem barátném rosszérzetét. Ő nem akart nekünk rosszat, talán az életemet mentette meg, mégis szomorú voltam, nagyon is. Annyira vágytam már az egészre, hogy az újabb kudarctól sírni lett volna kedvem.

Miután Alice távozott, Edward mérgesen – már megint magára – a hajába túrva ült le az ágy szélére. Nem pillantott rám, amitől idegességemben a falra tudtam volna mászni. Hát közelebb húzódtam hozzá. Karjaimmal átöleltem a derekát és egy csókot nyomtam a nyakára, majd államat a vállán pihentettem meg.

– Sajnálom! – szólalt meg végül bűnbánó éllel a hangjában.

– Mégis mit?

– Hogy bántani akartalak – adta meg a választ.

– Edward! – nyögtem fel kínomban. Szerettem ezt a mamlaszt, de néha már tényleg kiakasztott az önmarcangolása. – De hiszen nem bántottál! Persze Alice azt mondta, hogy bajom esett volna, de ne feledd, hogy nem látta, miféle. Az is lehet, hogy csak kicsit erősebben fogtad volna meg a karomat és… – elhalkult hangom, ahogyan Edward felém pillantott. Rájöttem, hogy ennek az eshetőségnek a taglalása nem épp a legmegfelelőbb vigasztalás. – Azonban az is elképzelhető, hogy Alice félreértette a látomását, hisz mivel nekem ez lett volna az első… szóval az is lehet, egy másfajta fájdalom miatt viselkedtem úgy a látomásában, ahogyan, és hitte róla, hogy bajom esett – próbáltam nyugtatni Edwardot.

– Köszönöm, Szerelmem! – nézett rám hálásan, de tudtam, ez csak nekem szólt, nem a nyugtatásom sikerének.

– Ugye most nem fogsz azzal jönni, hogy addig nem szerelmeskedünk, míg mondjuk, vámpír nem leszek? – kérdeztem félve.

– Azért nem vagyok az apám hasonmása, jó? – kérte ki magának, felvonva szemöldökét. Majdnem elnevettem magamat.

– Még szerencse, különben akár vele is járhatnék – vágtam vissza.

– Aham, és akkor a mostohaanyám lennél, mi? – fordult némileg felém, amitől a körém csavart takaró, amit addig háta tartott a helyén, ahogy hozzábújtam, most lejjebb csúszott. Persze nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy szemügyre vegye újszerű dekoltázsomat.

– Úgy valahogy – vontam meg vállamat.

– Hüm… – sóhajtott. – Azt hiszem, hogy akkor eléggé beteges elgondolásaim lennének a mostohaanyámmal szemben – tekintett ismét a dekoltázsomra.

– Grr! – megborzongtam szavaitól, majd furcsamód azonnal el is nevettem magamat. – Edward, kérlek! – Csak mosolygott, aztán egy könnyed csókot lehet a számra. – Ahogy a dolgok állnak, nagy esély van rá, hogy csak a nászéjszakán lehetünk egymáséi – elmélkedtem államat visszahelyezve a vállára, mire hirtelenjében rám kapta tágra nyílt szemeit. Úgy nézett rám, mint akit megleptek szavaim, amiket egyáltalán nem ért, miért mondtam. Aztán agyam kerekei hajrába kezdtek és alig egy perccel később rájöttem, hogy valószínűleg az esküvő ténye lepte így meg. Elmém képeket vetített le elém. Összefüggéseket keresett, kombinálni kezdett. Nem, az nem lehet! – sikoltottam fel magamban, de Edward még mindig ugyanolyan döbbent arccal nézett rám.

– Bo… Bocs! Azt hiszem, félreértettem valamit – ziháltam, alig bírtam beszélni. Kétségbe voltam esve. Nem tudtam, mihez kezdjek, de nem akartam, hogy sírni lásson, így megragadtam hát a körém csavart takarót, majd amilyen gyorsan csak tudtam, a fürdőbe mentem.

– Bells! – üvöltött utánam, és még mielőtt becsukhattam volna az ajtót magamra, ott termett és alig két ujjával visszatartotta azt, pedig minden erőmet beleadtam.

– Hagyj! – üvöltöttem rá sírós hangon, majd mikor láttam, hasztalan az erőfeszítésem az ajtó becsukását illetően, feladtam a küzdelmet és a mosdóhoz mentem.

– Szerelmem, mi a baj? – jött utánam. Felpillantottam, így a tükörből láthattam, hogy arcvonásai gondterheltek. Legszívesebben hozzá vágtam volna valamit, vagy mindent, amiért ilyeneket mer kérdezni azok után, hogy ő… hogy ő nem… Sírni akartam! – Bells? – érintette meg a vállamat, de megrántottam, így leengedte a kezét. – Szerelmem ugye nem azért vagy ilyen, mert az előbb meglepődtem azon, amit mondtál? – kérdezte és én nyomban rákaptam a tekintetemet a vállam felett, majd újra a mosdókagylót kezdtem fixírozni. – Szóval igen – nyugtázta sóhajtva, hogy rájött, mi miatt akadtam ki ennyire. De miért ne tettem volna, mikor ráébred, valószínűleg nem is akar elvenni, nem hogy a közeljövőben, semmikor sem. – Szerelmem – kezdte és újra megérintette a vállamat –, én nem azért lepődtem meg az előbb a szavaidon, mert mondjuk félek a házasságtól…

– Hanem azért, mert nem akarsz elvenni – motyogtam orrom alatt, de fene jó hallásának köszönhetően meghallotta.

– Mi? Nem, dehogyis! Bells! – pördített hirtelen maga felé, és még éppen jókor kaptam el a takarót, mielőtt lehullhatott volna rólam. – Mégis hogy mondhatsz ilyeneket? Hogy feltételezhetsz olyat, hogy nem akarlak elvenni? Szerinted én csak játszom veled? Bells, én vámpír vagyok, ha nem lenne olyan erős a szerelmem irántad, akkor már réges-rég a véredet… – nem fejezte be a mondatot. – Ne feledd, hogy egyszer már majdnem megkértem a kezedet – emlékeztetett. Tudtam melyik esetre gondolt. Egyszer, még a kapcsolatunk elején tényleg beszélgettünk a vámpírrá válásomról és a házasságról. Akkor megkérdezte, hogy leélném-e vele az örökkévalóságot úgy, mint a felesége. Szívemre hallgatva persze azonnal és ujjongva mondtam volna igent neki, de végül az eszemre hallgattam és arra kértem, hogy legyünk, viselkedjünk és menjen minden úgy köztünk, mint egy átlagos párnál.

– De én akkor visszautasítottalak. Azaz az nem is az volt, csak hát… – Nem tudtam mit mondani, ajkam legörbült, és Edward tekintetét is eleresztettem. Nem tudtam a szemébe nézni. Már akkor féltem, hogy az úgymond visszautasításomnak még lesz következménye, ami most be is következett.

– Megértettem, miért mondtad akkor azt, amit, és igazad volt. Túl korai lett volna, csak hát már akkor sem akartalak elveszíteni, amire persze tudom, nem a házasság a megoldás. Akkor is korai lett volna, és úgy vélem, hogy most is az lenne, hiszen még a tanulmányaidat sem fejezted be a gimiben, és még csak nagykorú sem van – ecsetelte. Ebben igaza volt, de azért hülye, sablonos kifogásnak tartottam legbelül.

– Ha el akarsz venni, ha nem az esküvő tényén lepődtél meg, akkor mégis min? – kérdeztem félve, ismét felnézve rá.

– Azon, amit mondtál, hogy elképzelhető, hogy egészen a nászéjszakáig kell várnunk rá, hogy szerelmeskedhessünk. Már nem azért, megbocsáss, hogy ilyet mondok, de mint már érthetően elmondtam, én nem vagyok az apám, nem hasonlítok rá, vagyis nem mindenben – tette hozzá halkan –, szóval kizárt, hogy én addig kibírjam! – húzta száját édes, kacér félmosolyra, aminek nem tudtam ellenállni. Mosolyogtam én is, majd megcsókoltam. Nyelvemmel benedvesítettem először felső, majd alsó ajkát. Mikor visszacsókolt, kutakodón kalandoztam beljebb, hogy aztán felkérjem nyelvét egy tüzes táncra. De valamit rosszul csinálhattam, mert Edward felmordult, majd a mellkasomnál fogva tolt el magától. Nem értettem, mi baja, aztán megéreztem a számban terjengő fémes, sós ízt.

– Bells… – akadt el a lélegzete vámpír létére. A számhoz kaptam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg az van-e, amire gondolok, de persze nem tévedtem. A szívem ezután jó pár ütemnyit kihagyott, ahogy belegondoltam a következményekbe, mialatt Edward üvöltözve szólogatott és kérte, mondjak valamit, hogy jól vagyok-e, de a pillanatnyi sokktól csak percekkel később sikerült megszólalnom.

– Jól… jól vagyok… azt hiszem – emeltem ismét a kézfejemet a számhoz, ami azt már csak alig vérezte össze. De Edward nem hagyta ennyiben a dolgot, mint mindig mindent, ezt is túldramatizálta, pedig elmondása szerint a méregnek azonnal hatnia kellett volna. Vagy így, vagy úgy! – gondoltam a függőben lévő kutatásra. – Hé! – méltatlankodtam, mikor megragadta karomat, majd a szobába citált. Ott elengedett, majd a gardróbba rohant, hogy egy perccel később felöltözve visszatérjen hozzám. A kezében lévő köntösét végül rám adta, majd még mielőtt megszólalhattam volna, kiviharzott velem a szobából. – Edward! – kiáltottam rá, mire megtorpant. Legalábbis én azt hittem, hogy miattam, de igazából csak azért tette, mert megérkeztünk Carlisle irodájához, ahova kopogás nélkül nyitott be. Akkor, abban a percben tényleg megijedtem!

– Hogy érzed magad, Szerelmem? – kérdezte Edward. Felnyitottam a szememet, hogy láthassam, de gyorsan vissza is csuktam, mert elvakította a világosság. – Várj! – szólt, majd mikor észleltem, sötétebb lett, újból kinyitottam. – Jó reggelt! – lehelt csókot a homlokomra. – Hogy érzed magad? – kezdte újból az aggodalmaskodást.

– Már mondtam, hogy jól. Ne aggódj már annyira, Carlisle is megmondta, hogy nem került méreg a szervezetembe – nyugtatgattam, de ő persze, hogy azonnal akadékoskodni kezdett.

– Azt mondta, hogy szerencsénk volt, és, hogy valószínűleg nem került, nem pedig biztosra mondta.

– A lényegen ez mit sem változtat!

– Tegnap nagyon megijedtem – vallotta be.

– Én is, de ne beszéljünk erről! – zártam le a témát, majd nagyot ásítottam.

– Úgy látom, hogy még fáradt vagy, jobb lesz, ha visszafekszel és alszol még egy kicsit – nyomott le a párnára.

– Talán igazad van – engedtem neki, de csak, mert kissé erőtlennek éreztem magamat.

Miután visszafeküdtem, hamar el is aludtam. Mulatságos egy álmom volt. Nem emlékeztem rá pontosan, de tudtam, hogy az iskolában játszódott és, hogy mindenki ott volt, még a La Push-iak is. Habár nem volt valami nagy szám az álmom, mégsem akartam egyhamar felkelni, de másként alakultak a dolgok. Egy éles hangra ébredtem, pontosabban riadtam fel. Megijedtem, mivel ebben a házban – a vámpírok kifinomult hallása miatt – nem szoktak csak úgy üvöltözni. Gyorsan körülnéztem, de Edwardot nem láttam sehol, így a rémképek egyből megrohamozták elmémet, majd ösztöneim végett felpörögtek az események.

Nagyon féltem, hogy valami baj történt, főleg, hogy nem láttam Edwardot. Gyorsan kipattantam hát az ágyból – amitől egy kissé megszédültem –, majd magamhoz véve a köntösömet, mondván felveszem, kirohantam a szobából. A hangok egy emelettel lentebbről jöttek, így megcéloztam a lépcsőt, majd a doktor dolgozószobáját. Úgy rontottam be oda, mint valami dúvad, aztán lemerevedtem.

Belépve a szobába azonnal rám szegeződött minden szempár, köztük egy olyan is, amit nem vártam, hogy egyhamar viszont látok. Szinte teljesen mozdulatlanná dermedtem, úgy meredtem rá a sötét szempár tulajdonosára. Kavarogtak bennem a kérdések, de a legintenzívebben a Mit keres itt?, és a Minek jött ide? voltak. Aztán a sötéten csillogó tekintet váratlanul elengedte enyémet, hogy lejjebb csússzon arcomról, de akkor Edward elállta a kilátást. Felnéztem rá, de ő nem nézett a szemembe, csak kivette a kezemből a köntösömet, majd feladta rám és jó erősen megkötötte rajtam annak övét. Először nem értettem, hogy ez most miért volt olyan fontos, de aztán rájöttem, hogy a lenge kis hálóingemben nem éppen alkalomhoz illően voltam öltözve, főként nem Jaden társaságában.

– Szia, Bells! – köszöntött Jade, mire rámordultam.

– Te meg mit keresel itt?

– Vért adok, mint láthatod – bökött fejével az íróasztal felé, amin már ott voltak a vérrel teli kis fiolák. – Vagy nem ezt akartad?

– A tegnap történtek után azt hittem magyarázat nélkül is megértetted, hogy nem tartok igényt a… véredre – rándult meg ajkam a feltörő emlékek következtében.

– Ha tényleg így gondolod, akkor akár vissza is vehetem.

– Hidd el, ha nem lenne akkora szükségem a nyamvadt véredre, a fejedre borítanám! – morogtam és olyannyira felhúztam magam, hogy ismét szédülni kezdtem. Mély légvétellel igyekeztem lenyugtatni magamat, de akkora már ökölbe szorult kezeim remegni kezdtek.

– Amúgy meg bocs az elszólásomért, de nem tudtam, hogy nem mesélted el a vérszívódnak a tegnap történteket – szabadkozott Jaden, mire nyomban Edwardra kaptam a tekintetemet. Noha nem történt semmi olyan, amit szégyellnem kellett volna, mégis zavart, hogy megtudta, Jaden megint bepróbálkozott nálam. Miközben ezen aggodalmaskodtam, a kezeimből a remegéshullám pillanatok alatt teljesen szétterjedt az egész testemben. Csak úgy rázni kezdett a hideg és a meleg egyszerre. Nem értettem, mi történik velem és ezt a többiek is észrevették.

– Bells, Szerelmem minden rendben? – lépett ismét elém Edward. – De hiszen te csak úgy lángolsz! – nyögött fel, miután végigsimított arcomon. Tényleg nem éreztem valami jól magamat. Remegtem, szédültem és most már én is éreztem a forróságot. Előbb dühkitörésem volt, most pedig már csüggedt voltam és bágyadt. De ez nem lepett meg annyira, hiszen mostanában eléggé szeszélyes volt a hangulatom, amit Edward nem egyszer jegyzett meg nekem. – Nagyapa, kérlek! – fordult Szerelmem segítségért Carlisle-hoz, aki menten mellettünk termett. Azonban alig egy pillanattal később szinte egyszerre vetették tekintetüket a szoba közepén álló farkasfiúra, aki a távolba meredve, szinte önkívületi állapotban motyogott valamit az orra alatt, amit először nem értettem.

– Nem, az nem lehet, az nem történhet meg! – kántálta, majd éjfekete szemeit hirtelen rám emelte.

_____________________________

*Molly Swan, III. Quil Ateara, más néven Öreg Quil felesége volt. Charlie Swan távoli rokona.