New Sun - Shine - 2. fejezet

Sziasztok! Megérkezett a második fejezete is a Shine-nak, amiben, ahogyan azt kértétek is, sok szó esik majd a kutatásról. Talán még utálni is fogtok a biológia óra miatt amit Carlisle fog tartani nektek. *pirul* Ám jelezném, hogy nem a kisujjamból szedtem a leírtakat! Egyszer rég egy hetem ráment, hogy alaposan áttanulmányozzam a rendelkezésemre álló információkat. De majd meglátjátok, hogy miről is beszélek. ;) Ezen kívül pedig csak annyit mondhatok, hogy néha kellenek a „töltelék” részek is. Én sem szeretem őket, mert azokban nincs nagyobb fajta izgalom, de persze ami késik, nem múlik. ;) Ja és igen! Az a „lista”, ami a fejezetben szerepel majd, a következő részben bővülni fog, de még hogy! :P

A kommenteket – és voksokat – megint csak nagyon szépen köszönöm, azonban ne haragudjatok, hogy még nem tudtam rájuk válaszolni, de örültem, hogy a fejezettel el tudtam készülni. Természetesen pótlom majd a hiányosságom!

További szép hetet, és kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! A friss mellett pedig ne feledkezzetek meg az új Játékról se!

Jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

2. KUTATÁS

REGGEL KORÁN AKARTAM KELNI, hogy még mielőtt elmenne Carlisle a kórházba, beszélhessek vele. De annyira fáradtnak éreztem magam – mint mostanában állandóan –, hogy csak dél fele sikerült kinyitnom a szememet. Viszont nagy szerencsémre a nap úgy ragyogott az égbolton, hogy kényelmesen készülődhettem, mert biztosra vehettem, hogy a doktor ma itthon maradt.

– Gyere be, Bells! – hangozott bentről a válasz, miután bekopogtam a dolgozószoba ajtaján.

– Nem zavarok? – kérdeztem a résnyire nyitott ajtón bekukkantva.

– Te, soha, lányom! – Ez a megszólítás mindig mosolyra fakasztott. – Foglalj helyet, kérlek. Miben lehetek a segítségedre? – tért udvariasan egyből a lényegre. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót, aztán leültem vele szemben a tölgyfa íróasztal előtt álló székre. Az asztalon hemzsegtek az íratok és akták. Fehérek, sárgák, régiek, egészen megfakultak. Alaposan körülnéztem a kicsinek nem mondható helyiségben, majd egy mély lélegzetvétel után elmondtam jövetelem okát.

– Szeretnélek megkérni, hogy kezdjük el… – váratlanul megtorpantam, majd még határozottabban folytattam, mint eredetileg tettem volna – itt és most végre valahára a kutatást, hogy kiderüljön… – nyeltem nagyot – aminek ki kell. – Ahogy kimondtam kívánságomat, az elmémen átfutó jövőmet képező nagyon szélsőséges gondolatoktól könnyek szöktek a szemembe.

– Egy percig se aggódj, gyermekem, minden rendben lesz! – lépett mellém Carlisle, hogy megnyugtasson és letörölje arcomról a nedvességet. – Ha valóban úgy érzed, készen állsz rá, akkor részemről sincsen akadálya a kezdésnek. – Csak egy bólintásra futotta tőlem, de az határozott volt. – Rendben, Bells, akkor először is kezdjük pár rutin vizsgálattal.

– Csak mondd, mit tegyek!

– Először is, bár tudom, semmi kétséged a származásod felől, én mégis szeretnék elvégezni egy DNS vizsgálatot. De természetesen csakis a te beleegyezéseddel.

– Ahogy gondolod, te vagy az orvos, bár kétlem, hogy valami csoda folytán kiderülne, hogy még sincs közöm Jacob Blackhez – sóhajtottam nehézkesen.

– Azért csak menjünk biztosra – erősködött, hát ráhagytam. – Fiam! – mondta Carlisle, és mire felnéztem az idősebbik Edward már be is lépett a szobába. Rám mosolygott nyugtatón, majd fogadott apja néma szavait követően távozott is. Várakozón néztem a doktorra. – Ne haragudj – pillantott rám bocsánatkérőn. – Nem akartalak megijeszteni azzal, hogy Edward segítségét kértem. Ez csak óvintézkedés – magyarázkodott.

– Gondolom, ez azt jelenti, vért fogsz venni tőlem.

– Ha megbízol bennem és megengeded.

– Nincs olyan személy ebben a házban, akiben ne bíznék meg teljesen! – mondtam és tényleg úgy is gondoltam. Vámpírok és vérivás ide vagy oda, megbíztam bennük, hisz ilyen-olyan kötelékek nélkül is ők már réges-rég a családom voltak.

– Örülök – mosolygott. – Akkor kezdjük! – lökte el magát az asztaltól és az egyik szekrényhez lépve kutatni kezdett. Egy perccel később egy kisebbfajta házi laborral tért vissza, aminek elemeit gondosan elrendezte az íróasztalon a papírhalmok mellett. Kipakolta a fiolákat, majd elővett egy „hatalmas” tűt, aminek a látványától nyugtalanul mocorogni kezdtem a székben. Ugyanis bár a vérrel nem volt gondom, nem ájuldoztam tőle, de a tűktől annál is inkább! Anyu a mai napig is felemlegette, hogy kicsinek a védőoltásaim beadásához három ember se volt mindig elég.

Miután Carlisle a felkaromra egy keskeny gumiszalagot kötött, alkohollal megtisztította a szúrás helyét a könyökhajlatomnál, majd megkeresve a vénámat hozzálátott a „lecsapolásomhoz”. Hogy ne is lássam a műveletet félrefordítottam a fejemet. Egy perccel később aztán megszűnt a tű által okozott égető érzés és kellemetlen nyomás. Visszapillantva láttam a sötétvörös vérrel telt két fiolát az asztalon. A szorító kötés levétele után egy vattapamaccsal letörölte a kibuggyanó apró vércseppet, majd egy sebtapasszal – amire csepegtetett az egyik üvegcséből valami szúró szagú folyadékot – gondosan lefedte a szúrás helyét.

– Vérzéscsillapító, valamint a hegesedést is felgyorsítja – magyarázta értetlen ábrázatom láttán. Megforgattam a szememet, mintegy „te mindenre gondolsz” jelentés jeleként. – Edward! – szólt ismét a fiának. – Ezeket vidd kérlek, és tedd be a hűtőbe, majd később foglalkozom velük – nyújtotta át a vérrel teli fiolákat, amikkel együtt az idősebbik Edward kivonult a szobából, míg fia abbahagyva az ajtó előtti türelmetlen toporgást bejött.

– Szerelmem! – térdelt le mellém Kedvesem, és aggodalmas arcot vágva mindkét kézfejemet egy-egy csókkal illette. – Jól vagy? Minden rendben? – faggatott.

– Persze, hisz ez csak egy kis vérvétel volt – nyugtatgattam, miközben a doktor újra elfoglalta a helyét az íróasztala mögött.

– Bells – kérte ki a figyelmemet –, szeretném, ha beszélnél valamelyik rokonoddal, ha lehetséges, akkor még a mai napon. Jacobhoz minél közelebbi rokon lenne a legideálisabb, hogy a tőle vett mintával minél előbb elvégezhessem a kórház laborjában a DNS tesztet. Gondolod, hogy meg tudod valamelyikőjüket győzni arról, hogy eljöjjön ide?

– Feltételezem, hogy Rahel miattam megteszi majd, ő Jacob nővérének az unokája, szóval mondhatni közeli, azonban lehet, hogy a farkasok nem engedik majd ide. Vagy legalábbis nem egyedül – húztam el a számat.

– Szeretném, ha megpróbálnád, fontos lenne.

– Rendben – mondtam, majd Edward felé fordultam. – Elkísérsz?

– Tudod, hogy nem mehetek La Pushba, és nem is szívesen engedlek oda. – Az utolsó szavakat az orra alatt dünnyögve mondta. – Na, meg nagyon úgy néz ki, hogy ma egész nap hétágra fog sütni – tette hozzá borúsan.

– Vigyétek az én kocsimat, annak sötétítettek az üvegei – ajánlotta fel Carlisle nagylelkűen, és ezzel ez a gond le is volt tudva. – Ha visszatértek még elvégzünk pár apróbb vizsgálatot, de egyelőre ennyi. Azonban, mint arról már szó esett, később szükségem lesz valamelyik farkasra is a kísérletekhez. Ha megkérnéd Jadent, szerinted segítségünkre lenne? – kérdezte félszegen és viselkedése nem volt alaptalan. Edward, amint meghallotta Jade nevét, felmordult.

– Majd megkérdem, úgyis jön nekem eggyel – mondtam nevetve, csak, hogy oldjam a feszültséget, de Edwardról volt szó, így persze hasztalan volt minden próbálkozás. Ráadásul támadt némi bűntudatom, amiért önző célok miatt ki akartam használni az egyik legjobb barátom bűntudatát, amit az általa okozott sérülésem miatt érzett. Ugyanis bármily meglepő volt az mások számára, Jadennel a történtek után és azok ellenére lassan négy hónapja volt, hogy barátok lettünk – újból. Mindent alaposan átbeszéltünk, megvitattunk és azóta jó barátok lettünk, amit naná, hogy nem csak Edward nem díjazott, de még neki sem volt joga beleszólnia az életembe. Kedveltem Jadent, és tudtam, megértette, hogy én Edwardot szeretem, hozzá tartozom, így nem volt okom nem megbocsátani, és elfogadni a barátságát.

Miután átöltöztem valami június végét tükröző kényelmes és kicsit lengébb ruhába – mert bár Forksban nyáron is fellegek lepték el többnyire az eget, a levegő melegnek hatott –, kihoztuk a garázsból Carlisle fekete Mercedesét, amivel Edward egészen a határig vitt. Ott morogva, de átadta a kormányt nekem és azzal az ígéretével, miszerint itt fog várni rám, utamra engedett. Majd nagyjából negyedórányi autózás után bizakodva parkoltam le a Cabot és Lahote család ikerháza előtt, hogy megkérjem Rahelt, jöjjön el velem egy vámpírokkal teli házba vért adni. Az egész persze viccesen abszurd volt, de mindenesetre meg kellett próbálnom.

– Szia, Bells – üdvözölt Naomi, mikor kiszálltam a kocsiból. A megszólításon igencsak meglepődtem.

– Bells? – kérdeztem vissza döbbenten. – Nocsak, nocsak, úgy tűnik, hogy jó hatással van a szerelem egyesekre – mosolyogtunk mindhárman. – Csak nem menni készültök? – pillantottam az Ian kezében lévő slusszkulcsra.

– Anyámékhoz megyünk – fintorgott Naomi. – De csakis muszájból, ránk lett parancsolva.

– Mégis mi történt?

– Később majd kipletykálhatjátok magatokat, de most ideje menni – szólt közbe Ian, akin látszott, annyi kedve sincs ehhez az egész jövendőbeli anyós-após látogatáshoz, mint egy foghúzáshoz.

– Menjetek nyugodtan, én most úgyis Rahelhez jöttem – engedtem útjukra a kedvtelen szerelmeseket, és bementem a házba. Rahel éppen főzött odabent, a nappaliból pedig futballt nézők társaságának éljenzése hangzott. Ám mikor beljebb léptem, síri csend támadt és a tekintetek egytől-egyig rám szegeződtek.

– Hello, Bells! Már messziről éreztük, hogy te vagy az – nevettek.

– Haha, nagyon szellemes vagy ma, David. Egyébként hoztam neked és a többi farkasnak egy kis bolhairtó sampont. Ha gondolod, menjünk ki, a slaggal pikk-pakk kész is lennél – vágtam vissza felvont szemöldökkel és kaján mosollyal ajkamon.

– Mily’ kedves vagy ma, kuzin! Engedd hát meg, hogy némi véradással hozzájáruljak áldozatos jótékonysági munkádhoz, a vámpírok élelmezéséhez – lépett elém, egyik kezét a háta mögé tette, a másikat maga elé, így hajolt meg előttem, mint az urak, csak épp gúnyból.

– Nem, kösz, még a végén gyomorrontást kapnának – fintorogtam.

– Ha kicivakodtátok magatokat, igazán segíthetnétek – förmedt ránk Rahel.

– Ugyan már, nénikém, hisz tudhatnád, hogy csak szórakozunk, igaz Bells?

– Igaz! – helyeseltem, mire David vigyorogva egy puszit nyomott az arcomra, ami csak úgy cuppant, és nevetésre késztetett minden jelenlévőt.

– Hogy vagy kedvesem? – érdeklődött fogadott nagynéném, mialatt segítettem neki megteríteni. Egész kis svédasztalt varázsoltunk a végére a tágas földszint konyharészének étkező felébe, ami már nem volt újszerű számomra, hisz már ismertem a farkasok hatalmas étvágyát. Éppen ezért töltötte Rahel és Lupe a napok nagyobb részét sütéssel és főzéssel. Na meg azért, mert rajtuk kívül alig voltak beavatottak a farkasok titkába, főként nőként, így ők mindenki pótanyukái voltak a falkában. – Örülök, hogy végre sikerült rám is szánnod egy kis időt – dorgált meg finoman. Tisztában voltam vele, hogy elhanyagoltam, így megérdemlem a leszidást, hát nem is szóltam érte.

– Ha elláttad a fiúkat, beszélhetnénk? – kérdeztem lehalkítva a hangomat.

– Meyna drágám, kérlek, főzz meg még vagy egy tucat tojást, a tésztát pedig szűrjétek le, mindjárt jövök – szólt oda unokahúgának, és karon ragadva sietősen kikísért a házból. Kint aztán, még mielőtt megszólalhattam volna, ideges türelmetlenséggel és aggodalommal hangjában megelőzött. – Mondd, ne kímélj! Mi történt? – tördelte ujjait.

– Nem történt semmi, nyugodj meg! Te mindig rémképeket látsz magad előtt, ha beszélni akarok veled. Néha már rosszabb vagy, mint az anyám! – forgattam meg a szememet.

– Szegény Gill gutát is kapna, ha megtudná, mibe keveredtél.

– Talán, de nem jobban, mintha megtudná, hogy vérfarkas volt az apja, és a rokonai is azok. Sőt mi több, talán benne is megvan, megvolt a hajlam – szúrtam vissza. Utáltam, ha Cullenék „másságával” jöttek, miközben ők sem voltak különbek.

– Ezzel a szóváltással nem megyünk semmire, és ezt mindketten tudjuk. Szóval inkább mondd, miért jöttél, merthogy se nem a minapi invitálásom, se nem egy egyszerű beszélgetés miatt az is biztos – sürgetett kielemezve a helyzetet.

– Ügyes! – szóltam elismerően, és mély lélegzetet vettem. – Egy nagy szívességet szeretnék kérni tőled – fogtam neki. Rahel várakozón nézett rám. – Teljes bizonyosságot szeretnénk afelől, hogy Jacob valóban a nagyapám…

– Azt hittem efelől már nincs kétséged? – szólt közbe némileg meglepetten.

– Nekem nincs, de Dr. Cullen minden kétséget kizáró bizonyítékot szeretne róla, mivel… – megtorpantam keresve a megfelelő megfogalmazást.

– Csak nem arról a butaságról van szó, amiről már beszéltünk? – nyíltak nagyra a szemei.

– Kérlek, Rahel, az, hogy vámpír szeretnék lenni, egyáltalán nem butaság! – förmedtem rá erőtlenül. Túlságosan is belefáradtam már a magyarázkodásba a döntéseimet, terveimet, életvitelemet illetően. – Érts meg kérlek, szeretem Edwardot és vele akarom leélni az életemet, de ezt már nem egyszer kifejtettem neked. Csakhogy mindehhez tudnunk kellene, hogy a vámpírok mérge az esetlegesen örökletes farkas génjeim miatt nem halálos-e rám nézve – fintorogtam, míg Rahel ijedten meredt rám. Csak pár perc elteltével került végül olyan állapotba, hogy képes volt megszólalni. Addig is ujjait tördelve, fel s alá járkálva motyogott, inkább csak magának.

– Mint már mondtam, butaságnak tartom az egész átváltozós ötletedet, azok után pedig, amit mondtál, csak még inkább fent tartom ezt! – szögezte le. Fájdalmas sóhajok szakadtak fel a mellkasomból. – De ismerlek! – torpant meg előttem és fakószürke szemeit enyémekbe fúrta. – Bár még nem olyan régóta, de ahhoz elég ideje és alaposan, hogy tudjam, amit egyszer a fejedbe veszel, attól nem tágítasz addig, míg azt a célodat el nem éred, meg nem valósítod. Tudom, hogy így van, én magam is e fajta vagyok, na meg ugyancsak voltam szerelmes. Sőt vagyok is – mosolygott. – Nem tudok rád haragudni az akaratosságod, a makacsságod miatt, csak épp féltelek! Látom rajtad, mennyire szereted ezt az Edward fiút, és bízok benne, hogy ő is legalább ennyire oda van érted. Tudom, hogy a döntésedet nekünk el kell fogadnunk, de nehéz és ezt meg kell értened.

– Én sok mindent megértek, örülnék hát neki, ha ti is hasonlóképp tennétek, vagy legalábbis te. Fontos vagy a számomra, ha te megértesz, már boldog leszek – néztem rá elszontyolodva, de ölelésétől máris kicsivel jobb kedvem lett.

– Igyekezni fogok, ígérem – sóhajtott, majd egy puszit nyomott a homlokomra. – Szóval, mi lenne az a nagy szívesség? – váltott az eredeti témára.

– Szeretnélek megkérni arra, hogy adj vért, hogy Dr. Cullen elvégezhesse a DNS vizsgálatot. Te és a bátyád, Uriel vagytok a legközelebbi hozzátartozói Jacobnak, így az eredmény még biztosabb lehetne.

– Ha ezt szeretnéd – egyezett bele, aminek nagyon örültem, de még nem lélegezhettem fel, mivel a neheze még csak most következett.

– Viszont lenne még itt valami.

– Ne csigázz!

– Ahhoz, hogy vért adj, el kéne jönnöd a Cullen házba – böktem ki egy szuszra és vártam a reakcióját, de még mielőtt bármit is mondhatott, vagy tehetett volna, nem messze tőlünk hangos robajjal kivágódott a bejárati ajtó.

– Az ki van zárva! – csattant fel Jezabel. – Mégis, hogy képzeled? Meg akarod ölni anyámat? – üvöltötte, miközben többen is kiszaladtak a házból és csitítgatni kezdték, persze hasztalan.

– Jezabel! – mordultam rá, de Rahel közbevágott.

– Kérlek, lányom, hallgass egy kicsit! – intette le. – Tudtommal a saját dolgaimról még mindig én döntök. – Jeza dühösen fújtatva tűrte édesanyja kioktató szavait, miszerint ő a felnőtt, így ne szóljon bele a döntéseibe.

– De anya, hisz Cullenék vérszívók – próbálkozott még egyszer Jezabel kétségbeesetten, de őt és a többieket is, akiknek csak a tekintetük mert beszélni, csöndre intette Rahel.

– Mint már mondtam, ne aggódjatok! Veszem a táskámat és mehetünk – pillantott felém, majd besietett a házba. Jezabel szemei csak úgy szikráztak. Szinte már éreztem a bőrömön a pattogó elektromos kisülések okozta fájdalmat.

– Jobb, ha felkészülsz és a kis védenceid is, mert végig ott leszek, és ha csak egyetlen haja szála is meggörbül anyámnak, egymagam végzek az egész branccsal, és veled fogom kezdeni! – prüszkölte az arcomba fenyegetően, egész közel hajolva hozzám, majd a ház helyett, az erdős rész felé indult meg.

Az életemet mertem volna rá tenni, hogy Cullenék sose bántanák Rahelt, se senki mást, mégis nagyot nyeltem. De ezen kívül más jelét nem mutattam egészséges aggodalmamnak és, hogy Jeza szavaitól térdeim a nyári ruha alatt zselévé válva remegtek. Nem szabadott félősnek, gyengének mutatkoznom, mert azzal csak Edwardék fejére hoztam volna a bajt. Felpöckölve az államat, magabiztosan álltam hát a többiek tekintetét.

– Úgy hiszem, az lesz a legjobb, ha én is elkísérlek titeket – szólt David, és én beleegyezően biccentettem.

Miután Rahel elkészült és kiosztotta a teendőket a lányok között, akiknek így az ő segítsége nélkül kellett megetetniük jó pár feneketlen gyomrú farkas fiút, elindultunk. Rahel velem jött a kocsival, míg Jezabel és David az út mentén húzódó erdő fáinak takarásában követtek. Még indulás előtt figyelmeztettem őket, hogy Edward a határnál vár ránk, reméltem, minden simán fog menni, és hamar túl leszünk az egészen.

Csodáltam Rahel bátorságát, nem mindennapi nő volt, talán éppen ezért is szerettem annyira. De természetesen benne is volt egy egészséges félsz, így inkább a hátsó ülésen foglalt helyet, mikor megtudta, útközben felvesszük Edwardot. Próbáltam nyugtatni, de a végén visszájára fordult a dolog és ő kezdett csitítani, hogy ne aggodalmaskodjak már annyit. Pár perccel később aztán el is értük a vámpírok és a farkasok szabta határt, ahol átültem az anyósülésbe, míg Szerelmem a kormánynál foglalt helyet.

– Örvendek, a nevem Edward Cullen! – üdvözölte Kedvesem fogadott nagynénémet, de csak egy pillantást vetett felé.

– Rahel Lahote Cabot, úgyszintén! – mondta és nem éreztem semmiféle félelmet a hangjában, amitől a mellkasomat nyomó szikla egy kicsiny része eltűnt.

– Kérem, ne aggódjon, nem fogjuk bántani! – biztosította róla Szerelmem, hogy minden rendben lesz, majd mert látta, mennyire feszengek az ülésben, mint mindig, nyugtatásképpen a kezét a combomra helyezte, ahol ujjai apró köröket leírva cirógatni kezdtek. Érintésétől aztán jóleső sóhaj hagyta el a számat, majd észbe kapva, hogy nem vagyunk egyedül, félve hátra pillantottam. Rahel arcán mosoly ült, ahogy Edward kezét nézte a lábamon. Aztán váratlanul felnézett rám, amibe azonnal belepirultam. De nem bántam, hogy így látott minket, mert legalább most már a saját szemével is tanúbizonyosságot nyert arról, hogy mennyire kedves, emberi Edward és, hogy mennyire szeret. Úgy véltem, ezután még jobban fog hinni nekem, és félteni se fog annyira.

– Sokat hallottam már önről, Bells rengeteget áradozott.

– Rahel! – szóltam rá, de csak rám kacsintott, míg Edward széles, önelégült mosolyra húzta a száját. – Na, szép! Kösz, Rahel, most aztán feltornásztad az egóját. Ha elmész, bírni se lehet majd vele – bosszankodtam, aztán váratlanul Edward egy gyors csókot nyomott a számra. Nagyon meglepődtem, sőt még annál is jobban, mivel mások előtt, főleg idegenek előtt nem sűrűn csókolt meg. Nem szerette, vagy túl intimnek érezte, igazából sose tudtam megfejteni, és nem is nyaggattam vele. Ez volt az ő keresztje, mondhatni, ami csak még emberibbé tette.

– Jó így látni titeket – mosolygott fogadott nénikém. – Szóval most együtt laktok? – váltott hirtelen témát cselesen. Hangjában éreztem a puhatolózó élt, hát rárivalltam Rahel bízott bennem, de azért ő sem ma jött le a falvédőről. Sejtettem, hogy neki is nehéz elhinnie, hogy még nem feküdtünk le Edwarddal, annak ellenére is, hogy megígértem, mindig őszinte leszek hozzá. Amit anyámmal csak azért nem tehettem, mert ő nem tudott, nem tudhatott erről a fajta misztikus világról és a teremtményeiről. Az én új életemről. Ezt követően végül az út hátralévő részét csendben tettük meg.

– Kik azok a farkas, akik követtek? – súgta oda Edward a kérdést nekem, mikor megkerülte a kocsit, hogy kinyissa az ajtót Rahelnek.

– Rahel lánya és unokaöccse. Jezabel és David – feleltem.

– Köszönöm! – szállt ki az autóból Rahel, tekintetét közben folyamatosan Edwardon tartva. Nem hibáztattam érte. Gyorsan mellé léptem és belekaroltam a karjába, hogy érezze, itt vagyok és, hogy nincs mitől tartania. Ám ekkor a szél kissé feltámadt, megmozgatta a hatalmas cédrusfák ágait, amik így szabad utat engedtek a fénynek. Az addig árnyékba burkolózott ház és kert pedig fényárba borult. Egy pillanatra megijedtem, ahogy Rahel lélegzete elállt és a szemei kikerekedtek, de arcán az ámulaton kívül semmi sem látszott.

Edward ott állt, alig pár lépésnyire tőlünk. Arca és bőrének minden fedetlen négyzetmétere gyémántként szikrázott a pompázó napsütésben. Fejét kissé lehajtotta, talán azért, hogy ne ijessze meg még jobban vendégünket. De Rahel akkor váratlanul merészen közelebb lépett hozzá, amivel egy időben morgások hangzottak fel a hátunk mögül. De egyikünk sem törődött velük.

– Rahel! – szóltam utána, de meg sem hallott. Edward teljesen megbabonázta, ami más esetben biztosan azonnali féltékenységi rohamot eredményezett volna nálam.

– Ez… káprázatos – elakadt a szava, majd reszkető kezét óvatosan kinyújtotta Szerelmem felé, akinek ettől megfeszültek az izmai. – Szabadna? – Edward bólintott és Rahel ujjai finoman végigsimítottak csillogó arcán. – Káprázatos! – sóhajtott.

– Ezt már mondtad – nevettem és most Edwardba karoltam bele.

– Legyetek jók, mindjárt jövök – szólt oda fogadott nénikém a helyzettől és az előbbiektől ugyancsak feszült, fújtató farkasoknak.

– Nem kell aggódnod, Jezabel, édesanyádnak nem esik bántódása – lépett ki a verandára az idősebb Edward barátságosan, békésen szólva az érintetthez. – Tisztában vagyunk vele, de itt ma az egyesség nem fog megsérülni! – jelentette ki magabiztosan. Jezabel furcsán mozgolódni kezdett. – Igen, én vagyok az a gondolatolvasó, akiről Seth beszélt nektek – mosolygott. – Most pedig, ha megengeditek – lépett Rahel mellé, hogy aztán karját felkínálva neki bevezesse a vámpírok házába.

– Gyere! – indult meg Szerelmem is utánuk, de én megállítottam. Magam felé fordítva, pipiskedve hajoltam a füléhez.

– Tudod, mire vágyom? – búgtam, majd meg sem várva a választ, folytattam. – Hogy egyszer ragyogó fényáradatban szerelmeskedhessek veled – súgtam fülébe búja kívánságom, majd ott hagyva bevonultam a házba.

– Felírom a listára – csókolt bele a nyakamba vigyorogva Kedvesem alig pár lépés megtétele után. Értetlenül néztem vissza rá, hogy mégis miféle listáról beszél. – Nem kérheted, hogy most, a vendégek jelenlétében kezdjem el ecsetelni, mik vannak eddig a listán, amit a Te – nyomta meg a szót – elejtett megjegyzéseidből állítottam ez idáig össze – kacsintott rám egy pajkos félmosoly kíséretében.

– Na, erre kíváncsi vagyok, szóval este nem úszod meg – böktem meg a mellkasát, majd az emeletre indultam, miközben az agyam, vagyis inkább a fantáziám látatlanban máris a lista bővítése körül forgott.

Az emeleten aztán csak mi ketten mentünk be Rahellel Carlisle dolgozószobájába, a fiúk kint maradtak, nem mintha szükség lett volna védelemre, mint reggel nálam. Akkor is csak azért állt őrt Szerelmem apjára az ajtó előtt, mert ők nem bíztak annyira Kedvesemben, mint én. Miután beléptünk a szobába, a doktor elénk lépett az íróasztala mögül, de még így is megtartotta a tisztes két lépés távolságot.

– Nagyon örvendek, Carlisle Cullen vagyok! – köszöntötte a doktor Rahelt mindig tökéletes, kifinomult modorával, amivel fogadott nénémet azonnal levette a lábáról, aki csillogó szemekkel nézett vissza rá.

– Nős! – súgtam oda kuncogva Rahelnek, mire hirtelen magához térve elkapta a tekintetét az érintettről, majd zavartan piszkálni kezdte a haját és a ruháját.

– Én is örvendek… nagyon… Rahel Lahote… Cabot – motyogta alig érthetően, ami nagyon vicces volt. Sőt mi több, meg mertem volna esküdni, hogy a két Edward odakint ugyancsak jót kuncog a helyzeten, mint én magam.

– Örülök, hogy megismerhetem. Bells sokat mesélt magáról. – Hazudós! Kiáltottam rá magamban a doktorra, hiszen alig beszéltem Rahelről és a farkasokról, neki meg aztán pláne. Reméltem, Esme ellátja majd a férje baját. – Kérem, foglaljon helyet – intett az asztal előtt álló szék felé, ahova Rahel szófogadóan le is ült. Úgy tűnt, már nincs akkora zavarban, de látszott még rajta, hogy mély benyomást hagytak benne a vámpírok. Ami persze nem volt egyedi, így meglepő sem, hiszen minden védtelen nőre ilyen hatással voltak Cullenék. A kinézetükkel, különleges kisugárzásukkal és megmagyarázhatatlan vonzerejükkel. Ezért is volt szükség a mogorva, ijesztő álarcra, amit közösségben „viseltek”, hogy megóvják maguktól az embereket. Ami többnyire visszafelé is igaz volt.

Némi előkészület után a vérvétel folyamata elkezdődött. Minden a legnagyobb rendben ment. Carlisle rutinos volt, így Rahel sem félt, legalábbis annyira. Egy fiolányi kellett a DNS vizsgálathoz, de mivel Carlisle engedélyt kért Raheltől a vérével való további vizsgálatokhoz, aki azt meg is adta neki, így még levett tőle egyet. Azonban mikor a folyamat végeztével fogadott nénikém felkelt a székről, váratlanul a térdei összecsuklottak. Csak a doktor gyorsaságán múlott – aki nem mellékesen a szoba másik végében tett-vett –, hogy nem esett össze.

– Rahel?! – rémüldöztem sápadt arca láttán.

– Jól vagyok – nyöszörögte erőtlenül. – Csak egy kicsit megszédültem.

– Carlisle? – fordultam a kérdezett felé.

– Ne aggódj, ez sokaknál előfordul. Vérvételkor sűrűn megtörténik, hogy leesik az illető vérnyomása vagy éppen a vércukorszintje. De a biztonság kedvéért azért azt javaslom, pihenjen le egy kis időre. Valamint egyen és igyon valamit, ha lehet cukor tartalmú ételt és rostos levet.

– Úgy lesz! – ígértem.

– De hisz jól vagyok, kicsim – próbálkozott Rahel, de leintettem.

– Én nem úgy láttam! És ha Jezabel meglát ebben az állapotban, akkor ő sem így fogja gondolni, annak pedig mindannyian tudjuk, hogy mi lesz a következménye, azt meg ugye egyikünk sem szeretné – érveltem, amibe nem tudott belekötni, így végül megengedte, hogy Szerelmem segítsen neki.

– Az lesz a legjobb, ha felviszem a szobába – mondta Edward furcsa éllel hangjában, de mire rájöttem szavai valódi értelmére, már vészesen közel jártunk a szobájához. Pontosabban a közös szobánkhoz, hiszen egy ideje már én is ott „laktam”. És ez volt az, amit Kedvesem burkoltan megpróbált a tudtomra hozni. Na meg, hogy mielőtt odaérünk, tüntessem el az árulkodó bizonyítékokat, amik lebuktathatnának minket, minthogy Cullenéken kívül senki más nem tudott az együttalvásról. De nem kapcsoltam időben, így míg Edward segített Rahelnek kényelembe helyezkednie az ágyunkon, én gyorsan összeszedtem a dolgaimat, amiket aztán begyömöszöltem az íróasztal fiókjaiba.

– Bells – szólított Rahel. Odamentem hozzá. – Ha megkérlek, szólnál Jezabelnek, hogy jól vagyok?

– Persze! – mosolyogtam, de csak álca gyanánt, mivel nem akartam még fel is idegesíteni. Majd Edwarddal mindketten távoztunk a szobából. – Bocsáss meg, nem értettem mit akarsz – szabadkoztam halkan.

– Reméljük, hogy nem vesz észre semmit, mert akkor szép kis magyarázkodás vár még ma ránk – sóhajtott és bár nem igen voltam babonás, később százszor is megbántam, hogy nem kértem rá Edwardot, hogy kopogja le, amit mondott, nehogy a fejünkre hozza a bajt.

Miután beszéltem Jezabellel – legalábbis, ha beszélgetésnek minősül, hogy elmondtam, Rahel megszédült és most pihen, amit ő fenyegető vicsorítással jutalmazott, és talán csak David jelenlétének volt köszönhető, hogy nem esett nekem –, a konyhába mentem és összeállítottam egy kiadós ebédet Rahelnek. Gondolataimba merülve tértem vissza végül a szobába, és persze csendben, hogy ha alszik, fel ne ébresszem. De nem aludt, és mikor megláttam arcát, a tálca kis híján kiesett a kezemből. A szívem pillanatok alatt váltott át normális sebességből egy ütvefúróéra, amit Edward, amint észrevett, nyomban mellettem termett. Rahel az ágyon ült, szúrósan meredve ránk, kezében pedig ott volt esti, nem éppen visszafogott szabású hálóingem. Nagyokat nyeltem, csak, hogy visszafogjam zihálásomat.

– Rahel… – kezdtem, de elcsuklott a hangom.

– Ez ugye Edward szobája? – kérdezte ijesztő nyugodtsággal. Kár lett volna tagadni, így hát bólintottam. – Hazudtál nekem! – csattant élesen, szemei dühösen villóztak.

– Nem, nem hazudtam! – tiltakoztam.

– Oh, valóban? Akkor ez mit jelentsen? – emelte feljebb a hálóingem. – Gondolom, nem Edward éjszakai viselete. – Szerelmem alig bírta visszafojtani a feltörni kívánkozó nevetését, de felé vetett szúrós pillantásom segített rajta.

– Félreérted, Rahel! – próbáltam ismét mentegetőzni.

– Ezt nem lehet félreérteni!

– Téved! – szólalt meg végül Kedvesem is.

– Te csak hallgass! Bells még kiskorú! – sziszegte fogadott néném.

– Tisztában vagyok vele, de nem tettünk semmilyen illetlen dolgot! Együtt töltjük az éjszakákat, de ez minden!

– Talán a homlokomra van írva, hogy naiv? – mutatott az említett testrészére. – Kár erőlködnötök, mert ezek után nem fogom elhinni, hogy két hormonoktól túltengő kamasz, akik nem csak egy házban laknak, de egy ágyban is alszanak, nem… – Nem fejezte be a mondandóját, helyette dühében az ágyra csapta a ruhámat. – Csak tudnám, hogy mi van a ti híres-neves Sheen véretekben – dünnyögte gúnyosan.

– Ezt meg mégis hogy érted? – értetlenkedtem.

– Sehogy, de adok neked egy jó tanácsot. Hogy ha egyszer lesz gyereked, sose menj haza előbb, mint ahogy az meg van beszélve.

– Nem értem.

– Szerelmem, Rahel ezzel valószínűleg azt próbálta neked elmondani, hogy a fiát és Naomit… nos, hogy elég intim helyzetben kapta rajta – segített ki Edward halkan a tények megértésében. Persze Naomi is már felnőtt volt, és habár már nem az én gondjaimra volt bízva, mégis úgy éreztem, én vagyok a felelős érte, a tetteiért. Will bácsikám éppen olyan volt ilyen ügyekben, mint az apám, így el tudtam képzelni, hogy mi lesz, ha megtudja, hogy a kislánya mit tett.

– De én nem vagyok Naomi! – vágtam vissza. – Hát nem épp én ecseteltem neked a múltkor, hogy mennyire vágyom már rá, hogy együtt lehessek Edwarddal? – Nem vártam választ. – Szerinted, ha már megtörtént volna, vágynom kéne rá? – érveltem megint csak.

– Miért hiszek neked? – sóhajtotta végül Rahel egy kis idő múltán, mire én a lábaihoz térdelve őszintén elmondtam neki mindent. Az intim részleteket természetesen cenzúráztam, de arról nagyon is részletesen beszéltem neki, hogy miért elengedhetetlen szinte Edward szoros közelsége. Hiszen bár volt egyfajta védelmező képességem, annak ereje igencsak le volt korlátozva. Egy vámpírokkal teli házban pedig amellett a személy mellett voltam a legnagyobb biztonságban, akire hatott a képességem, és aki adott helyzetben képes lett volna a családjával szemben is megvédeni. Ebbe pedig Rahel sem tudott belekötni.

– Nagy vonalakban ennyi lenne – sóhajtottam monológom végeztével. – Ne értsd félre, tudod, mennyire szeretlek, de muszáj megkérdeznem, hogy miért akaszt ki ennyire ez a… szex-dolog? – érdeklődtem félszegen. – Azt tudom, hogy a szüleimet miért, hiszen az egy szem kislányuk vagyok, akiből nem akarnak egyhamar nagy és önálló lányt, de azt nem értem, hogy téged miért borít ki, miért zavar ez ennyire?

– Ez egyszerű, hisz szeretlek! – simított végig az arcomon. – És mert én azt is tudom, amit a szüleid nem. Tudom, hogy Edward micsoda, és féltelek, féltem az életedet! – pillantott Kedvesemre, aki jobbnak látta csendben maradni, annak ellenére, hogy láttam rajta, mennyire szeretne közbevágni, magyarázkodni, hisz Rahel túl drasztikusan látott még mindig mindent. – Nem vagyok buta – kezdte megtörtebben. – Seth mesélt ezt-azt a vámpírokról, te pedig a kutatásról. Nem volt nehéz hát összetennem a képet. Túl kockázatos, amit vállalni akartok! – csattant fel kétségbeesetten. – Belegondoltatok már abba, hogy mi lesz akkor, ha a kutatás számotokra rossz hírekkel ér véget? És abba, hogy ha azt követően esetleg teherbe esel? Ha a méreg halálos, nem változhatsz át, ahogyan szeretnéd, és marad a folytonos veszély. Ha pedig teherbe esel, ki tudja, megszülheted és felnevelheted-e a gyermekedet. Bells, kicsim, már így is az életeddel játszol, nem még ha… – hallgatott el illedelmesen, kikerülve ezzel a szex-dolgot. Szavai hatására furcsa érzés kerített hatalmába, amitől sírni lett volna kedvem. De végül a felgyülemlett feszültség könnyek helyett ideges kitörés formájában távozott belőlem.

– Elég! – kiáltottam rá fogadott nénikémre. Talpra pattantam, mire Edward a derekam köré fonta a karját, hogy lenyugtasson. Ám amikor a szemébe néztem, és megláttam az egyetértés jeleit bennük, tudtam már, kinek ad igazat és, hogy mindez mit jelent. Úgy éreztem elárult, sőt mi több becsapott. Átfutott az agyamon, hogy talán mindezek miatt halogatja annyira az együttlétet. Hogy valójából a kockázatok miatt nem is akar velem lenni, se most, se később, csak nem meri bevallani. Végül a kitörésem ellenére a könnyek csak azért is a szemembe szöktek. Hogy ne mutassam ki gyengeségem és fájdalmam, lerázva magamról Edward karjait gyors léptekkel távoztam a szobából. És talán meg sem álltam volna, ki tudja meddig, ha nem ütközöm Carlisle-ba, aki könnyektől áztatott arcom láttán vigasztalni kezdett.

A dolgozószobájában foglaltunk helyet. Leültetett, zsebkendővel és vízzel kínált, majd megvárta, hogy lenyugodjak, csak aztán kezdett beszélni. Nem kérdezte, mi a baj, hiszen tökéletes hallásának köszönhetően tudta, vagy legalábbis sejtette, mi lehet. Nem szépített, és mikor ő is Rahelnek adott igazat, majdnem kirohantam, de nem hagyta.

– Most jól figyelj, megpróbálok elmagyarázni pár dolgot a kutatással kapcsolatban – kezdte végül másfelé terelve a témát, talán attól megnyugszom kissé.

A DNS vizsgálattal kezdte, de arról nemrég tanultunk, így áttért a különböző fajok kromoszómáinak egymástól való eltérésére. Biológiából már vettük, hogy az embereknek huszonkét pár van, plusz egy nemi kromoszómájuk, míg a vámpíroknak huszonöt, Nessie-nek pedig huszonnégy, amit Edward mesélt egyszer rég. Ahogyan a doktor szerint a farkasoknak is huszonnégy volt. Ezt az egészet egyfajta mutációnak nevezte, ami tudományosan annyit tett, hogy az örökítő anyag spontán, maradandó megváltozása, amelynek során új genetikai tulajdonság jön létre az egyedben. Aztán beszélt még valamiféle számbeli és szerkezetbeli eltérésről is, de azt már nem értettem, viszont a lényeget sikerült így is leszűrnöm, aminek hangot is adtam.

– Tehát ez azt jelenti, hogy ha nekem is huszonnégy kromoszóma izém van, akkor halálos rám nézve a mérgetek?

– Nem, nem ezt mondtam! Csupán annyit, hogy először is ki kell derítenünk, hogy milyen a szám és szerkezetbeli felépítése. Habár igaz, hogy a mutáns huszonnegyedik kromoszóma teszi lehetővé a farkasoknál az átalakulást, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a mérgünk mindenkire veszélyes, aki rendelkezik vele. A már átváltozott farkasokra valószínűleg az, de arra, akinek nem aktiválódott életében, elképzelhető, hogy nem. – Már kezdtem volna megörülni a hallottaknak, de akkor folytatta. – Viszont hozzá kell tennem, hogy az is elképzelhető, hogy a mérgünk az egyed szervezetébe jutva aktiválhatja a lappangó gént, aminek aztán beláthatatlan következményei lehetnek.

– Hát ez… nem nyugtatott meg – fintorogtam keserűen, majd váratlanul egy kérdés fogalmazódott meg bennem. – Carlisle, szerinted Leah Clearwater hogy lehet, hogy sose vésődött be senkibe? Szerinted ő tényleg meddő, ahogyan mondják, vagy egész egyszerűen azért nem lett még anya, mert lány létére farkas lett? – érdeklődtem, bár magam sem tudtam, hogy ez honnan jött most. Úgy véltem, talán a gyerek téma váltotta ki belőlem, és annak az eshetősége, hogy én is farkas lehetek még. Kíváncsi voltam hát, hogy ebben az esetben mi lenne a nagyvitatott terhesség tényével.

– Az igazat megvallva nem sok mindent tudok erről a bevésődés dologról, csak annyit, amit Jacob mesélt még régen. Ők úgy vélték, hogy Leah meddő, ami gondolom, tudod mit jelent. Erről azonban nem tudok többet mondani, mivel nem ismerem az esetét, de ha jól sejtem, akkor téged nem is ez érdekel – mosolygott lebuktatásomon. – Mikor Jacobbal évekkel ezelőtt szó esett a bevésődéséről, amit mindenki furcsállt, hiszen egy félvérben találta meg a társát, eszembe ötlött egy elmélet – kezdte és szemei mohón csillogtak. Igazi orvos volt ő, a tudomány szerelmese. – Azt tudtuk, hogy a farkasok a lenyomatukat megtalálhatják emberben vagy másik farkasban, majd Jacob esete után kiderült, hogy akár más misztikus lényben is. Azonban – hangsúlyozta – egy női farkasnál előfordulhatnak olyan tényezők, amik nem teszik lehetővé az egyes fajokkal való… mondjuk úgy, keveredést.

– Azért, mert…? – pillantottam rá várakozón. Még nem értettem, hogy mit akart kihozni ebből az egészből.

– Az elméletem a következő – fűzte össze az ujjait az ölében, és ha az lehetséges, még mélyebbre fúrta tekintetét az enyémben. – Mint már mondottam, a mi fajtánknál és az övéknél is valamiféle kromoszóma mutáció van jelen. Ez lehet szerkezeti, de mint az eseteinkben kiderült, számbeli eltérés. Ezen a jelenségen belül kétfajta mutálódást különböztetünk meg. A poliploidiát, és az aneuploidiát – ecsetelte, mialatt a szemizmaim szinte már belefáradtak az értetlenségtől rám törő sűrű pislogásba.

– Bocsi, Carlisle, de ha lehet, akkor úgy, hogy én is értsem – kértem, mire felnevetett.

– Bocsáss meg, megpróbálom akkor másként. Szóval a poliploidia nagyjából azt jelenti, hogy az illető egész DNS-e másképpen épül fel, mint másnak, de nem ez a lényeges számunkra, hanem a másik. Az aneuploidia esetében ugyanis csak egy kromoszómánál van eltérés a normálistól. Ez az eltérés szembetűnő változásokat okoz, és akár szaporodásra képtelenné is teheti az egyedet, mivel az a mutációtól más, eltérő kromoszómaszámú társai ivarsejtjével nem lesz képes zigótát képezni. – Gyorsan visszapörgettem magamban az iskolában tanultakat, hogy rájöjjek a zigóta kifejezést a megtermékenyített petesejtre mondják.

– Jó, ezt eddig értem, de… Miről is beszéltünk? – húztam el a számat.

– Arról, hogy az elméletem szerint a farkas lányok a génjeik mutációja miatt nem képesek bizonyos egyedekkel a gyermeknemzésre. Konkrétabban az átlag emberférfiakkal. – Vagy úgy! Rikkantottam fel magamban megtalálva azt a bizonyos fonalat, amit kezdtem elveszteni. De aztán jött az újabb kérdés a részemről; miszerint, hogy ha mindez igaz, akkor a fiú farkasoknál miért nem áll fent ez a megkötés? – Ez azért lehetséges, mivel nekik minden olyan tulajdonságuk megvan kromoszómailag, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy megtermékenyíthessenek egy embernőt. Vagyis egy eltérő vagy épp azonos kromoszómájú lényt. A férfi farkasokkal ellentétben azonban a farkas nő mutálódott génjei mivel nem… kompatibilisek – fejezte ki végül magát egyszerűen – egy velük mondhatni szegényesebb génállománnyal rendelkező egyedével, így náluk a gyermeknemzés körülménye, de leginkább az esélye elég csekély. – Eszmefuttatásának végén hangosan kifújva a levegőt nyugtáztam, hogy túléltem a pár perc leforgása alatt rám zúduló tömérdek információ áradatot.

Persze még lett volna mit kérdeznem – mint mondjuk azt, hogy akkor most nekem és Edwardnak, ha úgy alakul és farkassá változom, lehet-e gyerekünk –, de erő híján most inkább megtartottam magamnak ezeket. Ellenben a doktornak akadt egy kérdése, ami az ajtóban ért már csak utol.

– Kérdezhetnék valami indiszkrét dolgot?

– Persze – állt meg a kezem a kilincs felett kifelé tartván a szobából.

– Tényleg szeretnél gyermeket? Mert a téma látom, most nagyon foglalkoztat.

– Nem tudom – feleltem sóhajtva őszintén, és ennyiben hagyva a dolgot távoztam.

Nem volt sok kedvem beszélgetni, így inkább tettem-vettem kicsit a házban, majd mikor Rahel indulni akart, csendben ültem be mellé és Edward mellé a kocsiba, hogy hazavigyük. Tudtam, hogy mindketten érzik rajtam, hogy haragszom még rájuk, de úgy éreztem, megérdemlik. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, még a határnál sem, ahol Edward átadta nekem a volánt.

– Sajnálom kicsim, én nem akartalak megbántani, csak szeretlek és féltelek – szabadkozott Rahel, mikor kitettem a házuknál. – Remélem, belátod ezt és mihamarább megbocsátasz nekem, és akkor eljössz hozzám. – Ezzel elköszönt és bement a házba, én pedig visszaindultam a határhoz.

A visszafelé úton aztán elgondolkodtam egy-két dolgon, és eldöntöttem, hogy beszélek Edwarddal is róluk. Így mikor elértem azt a pontot, ahol várt rám, nem szálltam ki átadva a volánt, hanem intettem, hogy üljön be mellém. Vonakodott kissé, de végül eleget tett kérésemnek. Indítottam, majd pár mérföld megtétele után egy csöndesnek kinéző helyen leparkoltam a kocsit az egyik hatalmas tölgyfa árnyékában, hogy nyugodtan beszélhessünk.

– Bells, ez az egész gyerek téma… – kezdett rögvest bele, de belefojtottam a szót.

– Válaszolj, de őszintén, Edward, akarsz tőlem gyereket? – Szemei kikerekedtek, lélegzetét visszafojtotta.

– Szerelmem, ez… képtelenség.

– Nem, nem az! Legalábbis abban az esetben, ha a kutatás eredményes lesz, vagy ha… – nyeltem nagyot –, farkassá válok valahogyan – vázoltam az alternatívákat.

– Nem fogom még jobban kockára tenni az életedet, ezt felejtsd el! Rahelnek igaza van, minden együtt töltött percben az életeddel játszunk – fakadt ki, amitől az öklöm görcsbe rándult. Legszívesebben behúztam volna neki egyet, de végül sikerült legyűrnöm a késztetést. Közelebb hajoltam hozzá az ülésben, egyik tenyeremet az arcára fektettem.

– Nem szeretnél egy közös babát? Aki örökölné a te tökéletességed és kócos, bronzvörös hajadat, amit annyira szeretek? – túrtam bele fürtjeibe, mire belecsókolt a tenyerembe.

– Egy gyereket, aki örökölné a szépségedet és mosolyodat… – kezdte, miközben finoman végigsimított az arcomon –, az ajkaidat… – folytatta számat körülrajzolva – és igéző smaragdzöld szemeidet?

– Igen! – feleltem talán túl mohón.

– Talán – váltak ismét komollyá vonásai, és kezét is elvette arcomról.

– A talán nem válasz! – akadékoskodtam, mire olyan közel hajolt hozzám, hogy szinte már eggyé váltam az üléssel.

– Ha megkaphatnád az öröklétet velem, akkor lemondanál a gyerekről? – kérdezte tekintetét mélyen beleásva enyémbe, mire reszketeg sóhajok hada hagyta el ajkaimat.

– Talán! – hagytam nyitva a kérdést, akárcsak ő. Hiszen mint minden lány, én is családról ábrándoztam, de ez a sok kockázat és mindenféle egyéb nehezítő tényező mellett tudtam, nem biztos, hogy valaha is lehetséges. Arról nem is beszélve, hogy ha választanom kellett volna a gyerek és a vele járó kockázatok, valamint a biztos öröklét között, akkor habozás nélkül az utóbbit választottam volna. Túlságosan szerettem Edwardot ahhoz, hogy bármi és bárki miatt is kockára tegyem a közös jövőnket. Legalábbis most még így gondoltam, és nem igen hittem, hogy ez valaha is meg fog változni.

– Akkor maradjunk egyelőre ebben, és inkább koncentráljunk a kutatásra, rendben? – egyenesedett ki az ülésben.

– Rendben – sóhajtottam. – Vezethetek én? – kérdeztem terelve a témát és még egy mosolyt is magamra erőltettem.

– Nem szereted a vezetési stílusomat? – vonta föl szemöldökét.

– Hát, ami azt illeti, talán egy aprónyit túl lassú – incselkedtem, mire egy Oh, igen? után elkapott, és magához rántva egy csókkal „büntetett”.