Hazug mosoly I. - Bosszúra várva - Prológus

Sziasztok!

Ahogy ígértem, ma sem hagylak titeket olvasnivaló nélkül. :)

Viszont most nem egy Twilight témájú írásom hoztam nektek, de azért nagyon remélem, hogy ez is tetszeni fog. :)

Ez egy teljesen saját történet fülszövege és Prológusa, aminek HOLNAP (szerdán) jön az első fejezete.

Néhányatoknak talán ismerős lesz, DE azoknak is érdemes lehet újra elolvasni, mivel időközben átgondoltam a történetet és így változtak dolgok, ezáltal pedig jó pár változtatást kellett eszközölnöm a fülszövegben és a Prológusban is.

(Az oldalsávban a New Sun szereplők alatt találhattok pár Hazug mosoly szereplőt. Ahogy halad majd előre a történet, úgy bővítem a listát.)

Valamint nagyon örülnék pár véleménynek, miután ez az első teljesen saját témájú történetem. :$ Aki ír, annak előre is köszönöm. :)

Nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánok nektek továbbra is! ♥

A tegnap felkerült Alice és Jasper novellát, aki még nem olvasta, az IDE kattintva megteheti.

A sütikhez jó dőzsölést, a Prológushoz pedig jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

"Nem voltam gonosz. Néha arra van szükség, hogy az ember harcoljon. Vannak helyzetek, amikor félre kell hajítania a nemesebb eszményeket, és be kell piszkolnia a kezét."

/Darren Shan/

„Te meg tudod különböztetni az igazit, a hazug mosolytól?”

Mirabella Corello súlyos titokra jön rá. Olyan dolgot tud meg, amit talán jobb lett volna, ha örökre homály fed. Veszélybe kerül az élete, amely már így is darabokra hullott a hazugságok és kegyetlen tettek súlya alatt. Az egyetlen kiutat végül az öngyilkosságban látja, ám a sors mást szán neki…

Alexander Cartwright imádja az életét. Az agglegények bibliájának első parancsa szerint él: Egy életünk van, élvezzük hát ki minden percét, míg lehet. Amikor azonban a legjobb barátját megölik, bosszút esküszik. A megtorlás felé vezető út viszont rögös, és már az első lépésnél elakad. Ám a sors ekkor az útjába vezérli Mirabellát, és Alex lelkében felcsillan a remény. Úgy gondolja, barátja utolsó szavai ellenére, épp egy Corello lehet az, aki a gyilkos nyomára vezeti…

Tudtukon kívül mindkettőnek szüksége van a másikra, miközben a maguk bosszújára várnak. Hogy céljukat elérjék, képesek lennének átgázolni egymáson, és bármit megtenni hazug mosolyuk álarca mögött. Miközben egyetlen őszinte mosolyuk akaratukon kívül gyógyír a másiknak.

Prológus

Mira

Este volt. A sötét égboltot füst és felhő tarkította. A haloványan pislákoló ostorlámpák alig világították meg az utat. Csend honolt, kihalt az utca, csak cipőnk kopogása keltett némi zajt, ahogy a macskakövekről és a házfalakról visszaverődött.

Figyelmemet az előttünk kúszó árnyékunk tartotta fogva. Anya kezemet fogva haladt a jobbomon, míg apa a balomon lépkedett, kikerülve a pocsolyákat. Hazafelé tartottunk a szokásos esti sétánkról. Mindig könnyebben elaludtam, ha előtte leróhattam ezeket a köröket, és legalább ilyenkor is a szüleimmel lehettem. Napközben keveset voltunk együtt, apu sokat dolgozott. Bankár volt.

Éppen a születésnapomról beszélgettünk, arról, hogy mit szeretnék a tizedikre, amikor lövés zaja hasított az éjszakába. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam a körülöttem zajló eseményeket. Csak a hideget észleltem, ami anyám mindent betöltő sikolyától futott végig a hátamon. Azután oldalra pillantva láttam magam mellett a földre zuhanni az apámat. Meg sem tudtam nyikkanni a rémülettől.

Anyám szakított ki a sokktól ledermedt állapotból. Megragadta a kezemet és beperdített a legközelebbi kapualjba. Nem akartam elereszteni, és a félelemtől, hogy őt is elveszíthetem, könnyek gördültek le az arcomon, de ő durván ellökött magától. Ekkor eldörrent egy újabb lövés. Anyám finom, krémszínű szövetkabátja bemocskolódott az eső áztatta talajon. Könnyeim patakokban hullottak, de a sokk megakadályozta, hogy hangos zokogásban törjek ki.

Két sötét alak lépett hozzám, az egyiknél fegyver volt. A ruhájuk fekete; kabátjuk felhajtott gallérja és kalapjuk széles karimája árnyékot vetett az arcukra. Beleolvadtak az éjszakába.

A pisztolyt tartó alak rám emelte a fegyverét, de megtorpant, mielőtt a mutatóujja meghúzhatta volna a ravaszt. Ki tudja miért, de habozott. Vérem hangos lüktetésén túl fülemben még mindig ott visszhangzott anyám sikolya. Biztos voltam benne, hamarosan újra találkozunk.

Nem mertem felnézni, reszkettem a félelemtől, azonban amikor a fegyver markolatát szorongató kézre egy másik kulcsolódott, akaratlanul is feljebb emeltem tekintetem. A felcsúszott kabátujj alól kivillanó mezítelen alkaron egy sötéten tekergőző kígyó tűnt fel. Lopva felpillantottam, a fegyver ekkorra már gazdát cserélt, új birtoklója pedig elszántnak tűnt. A rémület elemi erővel lett még inkább úrrá rajtam. Hiába próbáltam erőltetni a szememet, hogy kivehessem a vonásaikat, de csak arctalan alakok néztek vissza rám a rejtélyes homály ködén át.

Egy sziréna visított fel az éjszakába, és lassan minden elsötétült előttem…

Hirtelen riadtam fel. A hálóing verejtéktől nedvesen tapadt a testemre, a tüdőm sípolva követelőzött levegőért. Az óra hajnali hármat mutatott. Már megint ugyanazt álmodtam. Idestova tizenegy éve visszatérő álom formájában kísértett szüleim halálának éjszakája.

Csakhogy egy ideje egyre sűrűbben látogatott meg az emlék, de ezt betudtam annak, hogy nemrégiben újra gyászolnunk kellett. A nagypapám közel egy évvel ezelőtti halála feltépte bennem a régmúlt sebeit. Még kicsi voltam, amikor elvesztettem azokat, akik a világon a legtöbbet jelentették nekem, mégis tisztán emlékeztem a részletekre, kivéve egyvalamire. A gyilkosaik arcát nem tudtam felidézni.

– Minden rendben, Mira? – kérdezte a mellettem ébredező férfi.

– Persze, ne aggódj – feleltem.

– Akkor aludj tovább! – ragadta meg kissé durván az államat, hogy egy csókot nyomhasson a számra, majd visszahajtotta a fejét a párnára.

Megdörzsöltem az arcom enyhén zsibogó részét, és én is visszafeküdtem. Sosem meséltem senkinek az álmaimról. Pontosabban egyvalaki tudott róluk. A nagymamám volt az én egyetlen igaz bizalmasom és támaszom. Neki beszéltem a tetoválásról is először, ami azon a borzalmas estén az elmémbe égett.

Tudtam, hogy a mi családunkban a szemet-szemért elvet komolyan veszik, és hogy a bűnös a tettéért ugyancsak az életével fizet majd, de én épp ezt akartam. Végül a jellegzetes tetoválás nyomra vezette nagyapám unokaöccsét, aki nem habozott pokolra küldeni a mocskot. Azonban se a társáról, se a megbízójukról – már ha volt – nem sikerült kiderítenie semmit. Persze akadtak sejtések, hogy kik állhatnak az ügy mögött, de bizonyíték híján nem sokat tehettünk. Ennek ellenére megesküdtem a szüleim sírja felett, hogy bosszút állok értük. Hogy mindenki megfizet, akinek csak köze volt a halálukhoz.