Alice és Jasper novella – Érezd

Sziasztok!

Nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánok nektek! Köszönöm, hogy egész évben itt voltatok! ♥

No, de ez még nem az év vége, a mai nap az ajándékozásé. Én is készültem ám nektek. Fogadjátok sok szeretettel ezt a rövidke novellát. :)

(Mondjuk nem épp karácsonyi témájú, inkább enyhén korhatáros, de talán nem bánjátok. :P)

Legyen áldott Karácsonyotok, és ha HOLNAP (kedden) visszanéztek, ígérem, lesz mit olvasni. ;)

A fadíszítéshez jó munkát, a novellához pedig jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

Alice és Jasper novella

Érezd

Éreztem, hogy valami vonz befelé…

Ő már ott várt rám. A pult mellett ült.

Amint beléptem az út menti vendéglőbe, leszökkent a bárszékről, és egyenesen felém indult. Megdöbbentem.

Azt hittem, meg akar támadni. A tapasztalataim alapján csakis így tudtam értelmezni a viselkedését.

Aztán újabb megdöbbenés. Elmosolyodott. És olyan érzelmek áradtak felém belőle, amikhez hasonlót még soha nem éreztem.

– Nagyon megvárakoztattál! – mondta.

Arany tekintete megbűvölt, először fordult elő velem, hogy nem tudtam mit mondjak.

– Sajnálom, hölgyem! – hajtottam fejet előtte.

Nevetett, és ez engem is mosolyra késztetett.

Odanyújtotta a kezét, és én megfogtam, anélkül, hogy belegondoltam volna, mit is csinálok. Közel száz év után először éledt bennem remény.

Már biztosan tudtam, hogy miatta kellett betérnem ide…

Csendben ültünk egymással szemben, a tó mellett, a fák oltalmazó árnyékában. Túl szép idő volt ahhoz, hogy csak úgy szabadon mászkálhassunk, de Alice mindenképp ide akart jönni. Megtanultam nem megkérdőjelezni a döntéseit, és azt is, hogy jobban teszem, ha nem szegülök vele szembe.

Alice még a megismerkedésünkkor elmesélte, hogy látott egy klánt, egy magukat családnak nevezőket, akik békében élnek az emberek közvetlen közelében, egy másfajta táplálkozási szokást folytatva. Alice azt mondta, azt is látta, hogy egy napon közéjük fogunk tartozni, hogy mi is úgy élünk majd. Boldogan!?

Nemrég még el sem tudtam képzelni, hogy másként is lehetne élni, hiába szakadtam el Mariától, majd váltam külön a barátaimtól: Petertől és Charlotte-tól. Szörnyű emlékeket hordoztam új életemből. Ráadásul a halandók érzései nem hagynak nyugodalmat. Az adottságom révén – már ha ezt annak lehet nevezni – észlelem többek közt az emberek lelkében élő fájdalmat és keserűséget. Nehezen viselem, többször kerített hatalmába a depresszió. Aztán jött Alice… A közelében csökken a rám nehezedő nyomás, szűnni kezdenek gyötrelmeim. Nehezen akartam bevallani önmagamnak, de a közelsége gyógyír a számomra.

Ez a folyton csicsergő, szeleburdi lány visszaadta az életbe vetett hitemet. Nem tudom mivé lettem volna nélküle, ahogyan azt sem, mivel érdemeltem őt ki.

Alice tényleg mindent megváltoztatott. Szeme aranyló mézhez hasonlított az állatvértől – ő csak úgy nevezte magát: vegetáriánus. Én is megpróbálkoztam az általa választott életmóddal, inkább kevesebb, mint több sikerrel. De semmit se erőltetett rám, megértő volt és türelmes. És a folytonos vidámsága… Jókedve, ahogy mondani szokás ragadós volt. Ebben a légkörben végre jól éreztem magam. Így hát követtem őt amerre csak ment, hogy megkeressük Carlisle-t és a családját, még ha a táplálkozási szokásaik – amit Alice is folytatott – furcsán rendellenesnek tűntek is.

Egy könyvet olvasva henyéltem a fa tövében, bár gondolataim folyvást másfelé terelődtek. Alice már egy jó ideje a tavat bámulta mereven, ahogy csillognak tükörsima felszínén a napsugarak. Ritka alkalmak egyike, mikor nem beszélt folyamatosan. Nem is értettem, hogy bírom ki magamnak való típus lévén. De az igazság az, hogy mulattatott a locsogása.

Tekintetem a könyv lapjairól felé tévedt, amit rögvest megérzett. Pillantásunk összeakadt, felém küldött mosolya lágy volt. Majd ismét a távolba révedt, ám én ezúttal nem tudtam visszatérni a kötet soraihoz. Valami nem engedte, valami fogva tartotta a tekintetem.

Csak ült mozdulatlan, arca békés, kisimult. Érzései semmit sem árultak el arról, mi járhat most a fejében. Az ő élete sem volt könnyű, még ha nem is emlékezett emberi életéből semmire. Talán így volt a legjobb, ki tudja.

Már egy ideje együtt folytattuk az utunk. Titokzatos lány meg kell hagyni, de hogy is lehetne valaki mindennapi teremtés egy olyan adottsággal, mint az övé. Az első perctől kezdve megosztotta velem a látomásait, én pedig igyekeztem gondoskodni róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltse el, valahányszor kínzó víziók érték. Ennek ellenére úgy éreztem, van valami, amit mégsem árul el. Ha szóvá tettem, azt felelte: majd ha eljön az ideje megtudom.

A találkozásunkat is látta előre. Érzékenységem, mely tehetségemből fakad, már akkor azt sugallta, fontos volt, hogy találkozzunk. Hosszú ideig várt rám, huszonnyolc évig. Megvárta, míg én találok rá, nem akart siettetni. Nem is értem, még a mai napig sem. De nem ez volt az egyetlen rejtély számomra vele kapcsolatban.

Miután képes vagyok megérezni mások érzelmeit, így jól tudom, hogy részéről ez több mint szimpátia, igazi szerelem talán. Már az előtt többet érzett, hogy megismerkedtünk volna.

Persze képes lennék befolyásolni az érzelmeit, nem lenne nehezebb, mint elmozdítani egy utamba álló farönköt, de nem akartam bántani. Nem látszott rajta, de törékeny és sebezhető volt belül. Annyi mindent tett értem, csak azzal, hogy a közelemben volt. Hálás voltam neki, de még nem éreztem késznek magam egy kapcsolatra. Egy olyan mély és őszintére, amilyet megérdemelne. Még…

Ahogy néztem őt, koboldszerű, alacsony termetét, tündérszép arcát, pillantásom vörös ajkára tévedt. Még soha nem volt annyi ideig zárva, hogy feltűnjön művészien rajzolt szív alakja. Ez megmosolyogtatott.

Szeme sárga ékkövekként csillogott, a hollófekete haj keretezte arcon, mint annak ékessége. Olyasfajta nyugalom fogott el mindannyiszor, ha rám emelte őket.

Sötét szemöldöke finom ívet lejtett, hosszú pillái alig rebbentek, de akkor könnyed, pillangószárnyakként súrolták orcáit. Ha vidám volt, fitos orrát megemelte, ha bosszús, összeráncolta.

Lassan megnyalta az ajkát és én elkaptam pillantásom. Nem akartam illetlen lenni azzal, hogy hosszasan őt nézem. Visszatértem az olvasáshoz, de bármennyire is érdekfeszítő történet volt bontakozóban, elmém képtelen volt elszakadni a szemközt ülő teremtéstől.

Nem csak ellenállhatatlan vámpírszépsége vonzotta a férfiak tekintetét. Kecses, nőies alakja engem sem hagyott hidegen. Porcelánfehér, gránátkeménységű bőre számomra puhának érződött. Elfogott a vágy, hogy újra megérintve selymességéről is tanúbizonyosságot nyerjek.

Vállai lágyan mozdultak, ahogy beszívta a tavasz illatának elegyét. A tüdejébe szökő levegőtől mellkasa megemelkedett, keblein megfeszült a ruha. Tenyerem gondolatban arcára helyeztem. Ujjaim szelíden siklottak lejjebb, hosszú nyakán, formás szegycsontján át a szemrevaló halmokig.

Alice ekkor váratlanul felnyögött, tekintetét rám kapta, a rémület jött rám. Szemem elkerekedett, azt hittem valami rosszat tettem, holott egyetlen izmom sem mozdult.

– Kérlek, ne hagyd abba – nézett rám vágyakozón. Hangja kihívó volt, mosolya csintalan. Nem értettem, mégis mire céloz. Hiszen nem tettem semmit. Semmit, leszámítva illetlen fantáziálásomat; mellének gyöngéd cirógatásáról, fedetlen combjának titkos érintéséről.

Alice mélyet sóhajtott, pillái egy percre lecsukódtak, és rájöttem, épp erre célzott. A fantáziálásom lehetett, ami kiváltott nála bizonyos érzéseket.

Tisztában voltam vele, hogy képes vagyok manipulálni a környezetemben lévők érzéseit, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy én. Le tudtam csillapítani egy teremnyi dühös embert, vagy éppenséggel izgalomba hozni egy letargikus tömeget. Mind ennek ellenére rá kellett jönnöm, hogy még számomra is rejteget meglepetéseket a saját erőm.

Alice várakozón nézett rám, én viszont haboztam. Tudtam, hogy érez velem kapcsolatban, én viszont még nem voltam tisztában a saját érzéseimmel. Kedveltem, jó volt vele, tiszteltem és hálával tartoztam neki, de részemről még idő kellett az érzéseim rendezéséhez. Ennek ellenére mégis vonzott valami hozzá.

Tekintetemmel végigkövettem karcsú nyaka vonalát, mire fejét hátravetette, és apró keze épp úgy siklott végig rajta, mint ahogyan én szerettem volna azt tenni. Először tenyeremmel, aztán ajkammal. Gondolatban nyelvem hegyével végigkövetni a már megkövült erek vonalát. A méreg is felgyülemlett a számban. Oda akartam hajolni fölé és valóban megcsókolni a hibátlan bőrt.

Alice ismét sóhajtott, aztán nekilátott lehámozni magáról a vörös bőrkabátot. A könyvet becsukva fészkelődni kezdtem, de hátam továbbra is a fa törzsének támasztottam. Alice kihívón nézett, majd lehunyta szemét, úgy várta, hogy folytassam.

Arra gondoltam, most még megálljt inthetek, hogy megfékezhetek valamit, amiről azt sem tudtam, hogy akarom, vagy sem. Elejét vehettem volna a dolgoknak, de valami mégis gondoskodni akart róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltse el őt… a megmentőm. Mert Alice volt az én megmentőm.

Feleletként vívódásomra jóleső önzetlen érzés árasztotta el bensőmet.

Gondolatban ismét visszatértem nyaka ívének cirógatásához, álla lágy harapdálásához, fülének puha csókokkal való elhalmozásához. Mintha csak megérezte volna minduntalan, hol és hogyan szeretném érinteni. Sóhajtott, nyöszörgött, ujjai minden olyan helyet bejártak, amit enyémek valójában nem érinthettek.

Ha valóság lett volna, lassan döntöm hátra a zöld fűben, és lassú, ügyes ujjmozdulatokkal bújtatom ki blúza gombjait a kis vágatokból. Meglepődve konstatáltam magamban, hogy rám nem jellemző szelídséggel gondolok kényeztetésére. A vad évek után Mariával ez egyszerre volt bizarr és kellemes.

Jóllehet valójában hozzá sem értem eme csodás hölgyeményhez, a hangok, és a belőle felém áradó erős érzések tagadhatatlanul arra engedtek következtetni, hogy kéjes örömökben részesül. Nem követelőzött, én mégis adni kívántam neki. De ő is adott nekem; még sosem éreztem magam ennyire felszabadultnak.

Gondolatban bármit megtehettem, és lassanként meg is tettem. Becézgethettem kezemmel és ajkaimmal felváltva keblei halmát. Érinthettem fedetlen combját, ujjaimat végigsiklathattam oldalán, megmarkolhattam csípőjét. Számára ez nem csak egy felfedezés volt, egy izgató kaland, de kezdtem azt hinni, már számomra sem csak az. Kezdtem elveszni az érzéseim kavargó rengetegében.

Alice olyan erős érzéseket keltett bennem, amik által én is egyre erőteljesebbeket benne. Teste már a fának feszülve remegett, vonaglott a szemem láttára, mindezt egyetlen igazi érintés híján. Szükségtelen légvételei szaporább ritmusra váltottak, mellkasa észvesztő gyorsaságban emelkedett és süllyedt. Szeme még mindig lehunyva, vöröslő ajkai lágyan elválva egymástól engedték szabadjára feltörő sóhajait. Sose láttam még ennél szebb, édesebb, kívánatosabb látványt.

Ujjaim és szám képzeletben minden porcikáját bejárta. Egész lényemben beleremegtem, ahogy megéreztem vágyának beteljesülését. Ahhoz hasonló érzés volt, mint mikor még emberként az adrenalin végigszáguldott az ereimben. Boldog, nyugtató, lazító melegség öntötte el a testem. Rég éreztem már ilyen jól magam, és képtelen voltam megakadályozni, hogy ez arcomra is kiüljön, egy halovány mosoly formájában.

Egy percre átfutott elmémen a gondolat, hogy bánni fogja a történteket, de szavai megnyugvást hoztak.

– Remélem, legközelebb már valóban érezhetem magamon a kezeidet – nézett rám gyengéden, mosollyal ajkán és lelkében.

Mellette nem éreztem kétszeres súlyát minden nyomasztó érzésnek, fájdalomnak mi körülvesz. Ha kacagott, ha csacsogott, könnyed volt minden, mint sétálni egy réten. A zord világ megtelt színekkel, örömteli érzésekkel és reménnyel. Noha még tisztába kellett tennem az iránta kelt érzéseimet, úgy véltem, a kedvéért képes lennék akár egész hátralévő életemben büdös húsú vadak vérén élni, csak a közelében lehessek…