Hazug mosoly I. - Bosszúra várva - 1. fejezet

Sziasztok!

Remélem, Karácsony harmadik napja is jól telik, és nem mellesleg tetszett a tegnap felkerült saját történetem Prológusa, amit, aki esetleg nem olvasott, de szeretné, az IDE kattintva tehet meg. Míg ITT az Alice és Jasper novellát olvashatjátok. :)

Mint ahogy ígértem és jeleztem, ma a saját történetem, a Hazug mosoly első fejezetét hoztam nektek. Bizakodom benne, hogy sokatok tetszését elnyeri majd. :$

(Az oldalsávban a New Sun szereplők alatt találhattok pár Hazug mosoly szereplőt. Ahogy halad előre a történet, úgy bővítem a listát. Sajnos Scottot hiába keresitek majd, őt még nem sikerült megtalálnom, de igyekszem vele!)

Valamint nagyon örülnék most is pár véleménynek, miután ez az első teljesen saját témájú történetem. :$ Aki ír, annak előre is köszönöm. :)

Továbbra is nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánok nektek! ♥

Aki hóembert épít, annak jó mulatást, a fejezethez viszont jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

1.

Felcsillanó remény

Alex

– Ezen a számon bármikor elérsz. – A szőke cicababa kikattintotta a tollat, és az éjjeliszekrényre helyezte a papírfecnit. – Ha megtaláltad a bugyimat, hívj fel! – kacsintott rám, majd kiriszálta formás fenekét a szobából.

Amikor a bejárati ajtó hangos csapódással becsukódott, hasra fordultam és a fejemre húztam a párnát. Úgy éreztem, mindjárt szétrobban. Még emlékeztem a negyedik felesre, amit a második körben gurítottam le, a ginnel és a méregerős törköllyel karöltve, de utána mintha elvágták volna a filmszalagot. Nem emlékeztem rá, hogyan kerültem haza, sem arra, ki volt az a nőcske, aki az előbb távozott. Totál szétcsúsztam.

A másnaposság okozta hasogató fejfájást a mobil éktelen rikácsolása súlyosbította. Megpróbáltam kizárni a visító hangot a fejemből, de mindhiába. Aztán vártam, hátha abbahagyja, de ez sem jött be – kíméletlenül ordított. Végül kinyúltam és kitapogattam a kis készüléket.

A párna alól kilesve néztem a kijelzőre, és egy pillanatra kihagyott a lélegzetem. A valódi hívó, és a gondolt személy nevének kezdőbetűi egyeztek, megtévesztve ezzel. Pedig jól tudtam, hogy Ő nem hívhat, hogy Ő már soha többé nem fog felhívni. Lenyomva a „fogadás” gombot a telefont a párna alatt a fülemhez emeltem.

– Mégis hol a fészkes fenében vagy?! – ordította az ideges hang a vonal másik végén.

– Neked is jó reggelt, Jon! – feleltem nagyot ásítva.

– Ne mondj semmit, csak legyél a cégnél húsz perc múlva! – utasított. – És öcskös! Jobb, ha kitalálsz valami elfogadható magyarázatot, máskülönben ne csodálkozz, ha apánk leüvölti a fejedet. Ma szabadnapos vagyok, szóval nincs kedvem száz méternél közelebb menni a kórházhoz, még a te kedvedért sem – közölte, és bontotta is a vonalat.

Magamban felhorkantam; még hogy jó indokot. Hát az nem elég jó az utóbbi napokban tanúsított hanyag viselkedésemre és a céges ügyek hanyagolására, hogy egy hete a legjobb barátom egy golyóval a mellkasában a karjaimban vérzett el?

Úgy éreztem, senki nem ért meg. Csoda, hogy az alkoholba fojtom a bánatom? Na, nem mintha máskor nem ittam volna „eleget”, és nem távoztak volna másnap reggel ismeretlen hölgyemények a lakásomról. De ez most más volt.

Végül túltettem magam a meg nem értettség keserű érzésén, és kimásztam az ágyból, hogy kezdetét vehesse egy újabb átkozott nap.

A céghez menet még beugrottam az Angelo's Coffee Cornerbe, ami csak tíz percnyire található a lakásomtól – gyalog. És ahol egy héttel ezelőttig még minden reggel együtt kávéztunk Joey-val.

Gyerekkori jó barátok voltunk. Testvérként szerettük egymást.

– Szép napot, Alex! A szokásosat? – köszöntött Rachele, amint a pulthoz léptem. Már nem is emlékszem, mióta járok ide, olyan régen volt, amikor először beléptem a kis kávézó ajtaján.

Rachele egy mosolygós, középkorú, testes nő. Fiatalon legalább olyan csinos lehetett, mint a lánya, Chiara, aki suli után mindig besegített az anyjának. Modell alkata vonzotta a férfiszemet, de túl fiatal, és már csak Rachele miatt sem kezdtem volna ki vele soha. Azért nálam is volt egy határ, bár az is igaz, hogy mindig akadtak kiskapuk rajta.

– Jöhet, és egy pulykás szendvicset is tegyél mellé, kérlek. Nem reggeliztem – magyaráztam kérdőn megránduló szemöldöke láttán.

– Tudsz már valami konkrétabbat Joey esetéről? – kérdezett félénken, miközben az extra erős és habos feketémet készítette elő. Ő is tudott a történtekről, én mondtam el, hiszen Joey még régebb óta volt törzsvendége a helynek, mint én.

– Vagy nem mondanak, vagy valóban nem tudnak semmi biztosat, de én az előbbire szavazom – vontam meg a vállam, mint aki azt mondja; ezek már csak ilyenek. – Az ismerősöm a rendőrségnél úgy tudja, a héten már kiadják a testét a családjának, hogy eltemethessék.

– Sajnálom, jó gyerek volt. – Mindketten felsóhajtottunk. – Tessék, a kávé és a szendvics – tette elém a tétel elemeit, és én szokásosan odacsúsztattam neki a megfelelő értékű bankjegyet. Elvette és a csilingelőn kinyíló kasszába helyezte, majd a pultra könyökölt, állát megtámasztva öklén. – Elkélne már melléd egy rendes nő. Így is olyan kis soványka vagy, még a végén elfogysz – kacarászott.

– Ha a férjed nem bánja, az ajtóm mindig nyitva áll előtted – kacsintottam rá, mire hangosan is felnevetett. Az asztaloknál ülők egy pillanatra felénk kapták a fejüket, aztán folytatták, amit abbahagytak, mintha mi sem történt volna.

– Oh, ha egy húszassal fiatalabb lehetnék, hidd el, nem mondanék ellent ennek a szempárnak – hajolt kissé előrébb, és mélyen elmerült a tekintetemben. – Épp, mint a tenger. Ha boldog vagy, élénk kék hullámok ringatóznak benne, de ha lelkedben bánat lakozik, vagy épp düh, mint a tomboló óceán, olyan sötét és vad. A szemed mindent elárul, ha akarod, ha nem – állapította meg.

– Kösz, Rachele, megjegyzem – intettem, majd a kávémmal és a szendviccsel kifelé indultam. Késésben voltam, de azért az ajtóból még visszaszóltam. – Amint meglesz a temetés időpontja, jelzem – majd elköszöntem és mentem is utamra.

Tíz perccel később, beérve Midtown szívébe már megpillantottam a tizenkét emeletes, üvegtáblás toronyházat, és a rajta lévő feliratot: Cartwright Companies Holdings Inc.

A következő sarkon jobbra fordultam, majd szokásosan a parkolóház harmadik emeletén tettem le az én kicsikémet. Akárcsak mint minden férfit – ha bevallotta, ha nem –, engem is ugyanaz a két dolog tudott tűzbe hozni. A nők és a kocsik. Annyi különbséggel, hogy az utóbbiért képes voltam fizetni, ráadásul elég sokat is. Egy limitált példányszámú Mazda RX-8-as, amiből összesen öt darabot készítettek, nem számított olcsó játékszernek.

A lifttel a tizenegyedikre mentem, ahol a megbeszéléseket tartottuk. Teljesen ki is ment a fejemből, hogy e hét első napján esedékes a negyedéves igazgatósági ülés. Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor a folyosón Blythe, a titkárnőm a kezembe nyomta a múlt héten elkészített kimutatásokat és prezentációs anyagokat tartalmazó aktákat.

– Csakhogy végre ideértél! – förmedt rám Jon, mikor beléptem az ülésterembe.

Fáradtan köszöntem neki, és levetettem magam a hosszú, fehér asztalnál kijelölt, szokott helyemre. A színes dossziékat az asztalra csaptam, majd nagyot kortyolva a még langyos kávéból kényelembe helyeztem magam.

– Ki fárasztott le így az éjszaka? – érdeklődött vigyorogva.

– Bocs, de nem kértem el a személyiét, nem tudtam, hogy a bátyám majd kikérdez – feleltem. Nem voltam túl jó passzban, ráadásul még mindig hasogatott a fejem. Mostanában tényleg kiérdemeltem az ügyeletes feketebárány titulust, amivel egyesek illettek, csak mert szeretem élni az életet.

– Gondolom, már megint Masonékkel múlattad az időt. Annak a srácnak a második neve zűr, higgy nekem. Nem kéne vele barátkoznod! Amúgy mennyit ittál?

– Nem eleget, hogy elfelejtsek mindent – vágtam rá egy szúrós pillantás kíséretében.

– Nem lesz ez így jó, Alex – ingatta a fejét. Az asztalnak támaszkodott. – Ami történt, szörnyű, de ha Joey látná, hogy mit művelsz, biztos lehetsz benne, hogy jól seggbe rúgna. Szedd már össze magad! – parancsolt rám. – Mondjuk, kezdhetnéd azzal, hogy találsz végre magadnak valakit, és nem csak egy éjszakára. Talán akkor végre észhez térsz és felnősz.

– Megállapodni? Viccelsz? – csattantam fel nevetve. – Eszem ágában sincs még elkötelezni magam egy valakinek, még csak az kéne! Én nem te vagyok, huszonhét évesen még nincs kedvem lemondani a szabadság édes érzéséről. Amúgy meg mi van ma, hogy mindenki a házassággal jön? Nem érdekel se világnap, rekordkísérlet vagy halott nagybácsi vagyona – szögeztem le.

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy rossz a házas élet. Különben is, legalább biztos lehetsz benne, hogy minden este lesz kivel ágyba bújnod – vigyorgott, megvillantva mind a harminckét fogát.

– Nekem így is van, de te meg ha jót akarsz, ezt Ally előtt ne hangoztasd – tanácsoltam.

Ekkor kinyílt a terem ajtaja, és apánk után a befektetők, a vállalati és gazdasági igazgatók, vagy épp azok képviselői, a könyvelők, valamint a jogi tanácsadók is mind beléptek. Hiánytalanul megérkezett mindenki, aki csak érdekelt a Holdingban. A titkárnők ízlés szerint kávét, teát, üdítőt szolgáltak fel.

Még anyám is tiszteletét tette, aki Jonhoz hasonlóan résztulajdonos. Amolyan csendestársként vannak jelen a családi üzletből mostanra az egyik legnevesebb mamutcéggé kinőtt vállalkozásban, ami apám irányítása alatt áll.

Daniel Cartwright az egyik legbefolyásosabb üzletember Manhattanben. Több kisebb és nagyobb vállalatban van érdekeltsége, mint ahány nyakkendő lóg a szekrényében, amiket valamiféle furcsa hóbortként úgy gyűjt, mint más a bélyeget.

Megbeszélés után aztán egyből elhúztam a csíkot az épületből. Semmi kedvem nem volt végighallgatni apám szónoklatát arról, hogy mostanában mennyire megbízhatatlan és nemtörődöm lettem. Hogy egy igazgatónak nem így kéne viselkednie, legfőképpen, ha el is akarok érni valamit az életben. De apám amúgy is háklis, ha a cégről van szó. Tisztában voltam vele, hogy azért fog keményen, és vár el sokat tőlem, mivel Jon inkább orvosnak tanult, így a céget, ha ő visszavonul, csakis rám hagyhatja. Nekem kell majd továbbvinnem.

A hét lassan telt el – pia és nők nélkül még inkább. Cseppet se vártam a vasárnapot. Látni a legjobb barátomat, ahogyan egy szűk koporsóban a föld alá süllyesztik – senkinek nem kívánnék hasonlót.

Jonon kívül mindenki eljött – ő is csak azért nem, mert orvosi továbbképzésen vett részt Maine-ben –, és részvétét nyilvánította Joey édesanyjának és húgának. A család nem tartozott kimondottan a szegény réteg közé, de többnyire Joey keresetéből éltek, így a temetés teljes költségét természetesen én álltam.

Fel nem foghattam, mégis hogyan történhetett mindez…

Már fél nyolc is elmúlt, Joey pedig még mindig sehol. Furcsállottam, hogy még nem ért ide, és nem is szólt, hogy késni fog. Idegesen pillantgattam a telefonom kijelzőjére.

Minden reggel munka előtt a lakásomhoz közeli törzshelyünkön találkoztunk. Olasz hangulatú kávézó és étkezde, amerikaias stílusban. És a Biscottijuk…

Joey kapatott rá a helyre. Még kisgyerekként emigráltak a szüleivel Olaszból, számára ez a hely az otthoni ízeket idézte vissza. Általában sonkás omlett és egy erős fekete mellett elbeszélgettünk, majd mindenki ment a dolgára. Én a céghez, Joey pedig a Pulzing Blaze-be. Jó nevű szórakozóhely, a legfelkapottabb Midtownban. Üzletvezetőként dolgozott ott; intézte a beszerzést, foglalkozott a pénzügyekkel és dirigált az alkalmazottaknak. Imádta a munkáját, mert maga oszthatta be az idejét, irigyeltem is mindezért.

Háromnegyedkor úgy döntöttem, felhívom, hogy megmondjam, nem tudok tovább várni rá. Igaz, az út a Holdingba csak tíz perc, apám viszont nem díjazza, ha kések. Folyton azzal jön, hogy példát kéne mutatnom, mint főnöknek.

Hat csörgés után bejelentkezett a hangposta. Rossz érzés fogott el, ezért újrahívtam. Ötöt pittyent, már majdnem kinyomtam idegességemben, mikor végre beleszólt. A hangja furcsán szenvedőnek tűnt, rögvest szóvá is tettem.

– Hé, haver, minden rendben?

– Alex – suttogta alig érthetően.

– Joey, hol vagy? – A nyomasztó érzés gombócot képzett a torkomban.

– Nem lényeg – válaszolta és köhögésben tört ki. – Vigyázz nagyon magadra, tesó! – Kínkeserves nyögés hallatszott a vonal túlsó végéről, beleborzongtam.

– Joey! Minden rendben? Hol a francban vagy? – Szinte már kiáltottam. Az emberek rosszallón kapták felém tekintetüket, de nem izgatott.

Nem válaszolt, és engem majd’ szétfeszített az ideg. Felhagyva a szólongatással tárcsáztam Scottot, aki a helyi rendőrhadnagy. Hirtelen nem jutott jobb eszembe, mint megkérni, hogy mérje be Joey mobilját.

Ujjaim idegesen doboltak az alumíniumasztalon. Nem sok hiányzott, hogy rámorduljak Rachele-re, aki csak azt akarta tudni, kérek-e még valamit, és hogy segíthet-e valamiben, mivel látta, mennyire feszült vagyok.

Csak pár percbe telt és csörgött is az Xperia a kezemben, mégis közel álltam hozzá, hogy beleőrüljek a várakozásba. Amint megkaptam a címet előkotortam egy tízdollárost, amit az asztalra dobtam, és indultam is. Tudtam, hogy Mrs. Angelo megérti majd.

Joey-t ott találtam, ahol Scott mondta. A látvány, ami fogadott leírhatatlan.

– Istenem, Joey! – kiáltottam fel kipattanva a kocsiból. Nem értettem, hogy egyáltalán mit keres Bronxban, ráadásul egy olyan részén, ahol még fényes nappal se szívesen megy végig senki az utcán. – Mi történt haver? Ki tette ezt veled? – Letérdeltem mellé a sikátor mocskába, a tenyerem tiszta vér lett. A mellkasán érte a lövés, rengeteg vért vesztett. A homlokomat dörzsöltem, kétségbe voltam esve. A telefonomért nyúltam, de Joey keze megállított. Meglepően erősen kulcsolódtak ujjai a csuklóm köré.

– Alex… – kezdte nyögve. Láthatóan nehezére esett a beszéd. Egy lepukkant gyár téglafalának támasztott háttal ült a földön. – Vigyázz a… Co-Corellókkal… – nyöszörögte.

– Ne beszélj. Minden rendben lesz! Hívom a mentőket és…

– Alex, ők gyil… gyilk… – De a torkából feltörő vér megakadályozta, hogy befejezze az elkezdett mondatot. Pupillái vészesen kitágultak, a szájából bugyogva szökött felszínre az élénkvörös vér. Hörögve, rázkódva vonaglott a karjaimban, és én tehetetlenül kellett, hogy végignézzem haláltusáját.

– Joey! Joey, kérlek. Oh istenem, Joey, haver, ne tedd ezt! Joey! – A könnyek csípték a szemem, kezem ökölbe szorult.

– Alex! – kiáltott Scott megérkezve, de már késő volt. Joey szeme fénytelenül bámult a semmibe. A legjobb barátom, a testvérem, örökre itt hagyott engem.

Mialatt Scott felhívta a társait az őrsön, lezártam Joey szemét és ígéretet tettem neki, hogy megtalálom a gyilkosát, és a pokolra juttatom. Ezt nagyon is komolyan gondoltam!

A szertartás rövid volt és egyszerű. Időközben az eső is eleredt. Amerre csak a szem ellátott fekete ruhás gyászolók vették körbe a frissen ásott sírt. Vörös, fehér, sárga virágok gyülekeztek mellette koszorúkba fonva. Az édesanyja zokogva, olaszul vett a fiától végső búcsút. Joey-t mindenki szerette, nem voltak ellenségei, ezért is érthetetlen a halála.

Nem feledtem a neki tett ígéretem. Azonban a bosszúm beteljesítéséig vezető úton már az első lépésnél akadályba ütköztem. Nem tudtam, merre, s hogyan tovább.

Ugyan Scott felajánlotta, hogy utánajár ezeknek a bizonyos „Corellóknak”, de még rendőrhadnagyként sem ér el a keze mindenhova. Annyi biztos volt, hogy a New York-i nyilvántartásban nem szerepel egyetlen Corello sem, bár ettől még lehetett titkos akta róluk, amihez viszont Scott nem férhetett hozzá. Ha így van, akkor az eset magasabb körökre tartozik, ami azt is jelenti, hogy az üggyel kapcsolatban semmilyen információ nem szivároghat ki mindaddig, míg le nem zárják a nyomozást. Már ha egyáltalán a bűnüldözők foglalkoznak egy egyszerű civil életével, s halálával. Én viszont képtelen voltam tétlenül ülni és várni.

– Úgy sajnálom, Alex! – nyilvánított részvétet Scott is, majd együtt indultunk a parkoló felé a sor végén.

Szótlanul kullogtam, mint egy kutya, zsebre dugott kézzel. Szüleim előttünk mentek, Joey megtört anyját valamint húgát kísérve és vigasztalva. Átéreztem a fájdalmukat, hisz Joey a testvérem volt, a hiánya pokolian megviselt.

A mobilom váratlanul rezegni kezdett a zsebemben. Először fel sem figyeltem rá, teljesen a gondolataimba merültem.

– Mondd, Jon! – A bátyám hívott.

– Nem fogod elhinni, hogy kivel találkoztam – kezdte nagy hévvel, mire megdörzsöltem az orrnyergem.

– Bocs, de ehhez most nagyon nincs…

– Az egyik beteget az osztályon, ahová a továbbképzés ideje alatt beosztottak, úgy hívják, hogy Corello.

– Hogy mit mondtál? – akadt bennem a levegő. Scott is megállt, ahogy megtorpantam a hallottak hatására. Kérdőn tátogott felém.

– Beszedett egy rakat altatót, csak ma tért magához. Mikor megkérdeztem a nevét, meglepődtem, de csak azért, mert nem a kartonján szereplőt mondta. Márpedig tiszta öntudatánál kellett lennie. Tudta, hogy milyen évet írunk, ki az elnök, szóval a szokásos dolgokat. Aztán a név kezdett ismerősen csengeni, mikor pedig rájöttem, honnan… Gondoltam jobb, ha felhívlak.

– Jól tetted, bátyó, jól tetted.

Váratlanul felcsillant bennem a remény, hogy valamiképp mégiscsak előrébb juthatok esküdött bosszúm útján. Ha ez a beteg valóban az, akinek mondta magát, talán rajta keresztül Joey gyilkosának nyomára akadhatok, és beteljesíthetem ígéretem.

Nem késlekedhettem! A kocsinál gyorsan lefirkantottam egy cetlire a kórház címét, a szobaszámot és az illető nevét. Scott rossz ötletnek tartotta odamenni, mi több, baljós előérzete támadt. Arra kért, hagyjam az ügyet a rendőrségre, ám bármennyire is kedveltem őt – jó haver volt –, de ettől függetlenül nem bíztam az igazságszolgáltatásban.

Scott felajánlotta, hogy velem tart – ki tudja milyen megfontolásból: talán engem akart megóvni, vagy épp ellenkezőleg, mást megvédeni tőlem –, de gondolkodnom kellett. Még ki kellett ötlenem valamit. Rá kellett jönnöm, mihez is fogok kezdeni, ha ott állok majd szemtől szemben egy Corellóval.

Az út közel öt óra – időm, mint a tenger, hogy átgondoljam a dolgokat.

Hiába hívtam Jont, nem vette fel a telefonját. A kocsit gyorsan leparkoltam az első szabad helyre és felsiettem a harmadikra, ahol a kétszáztízes kórtermet sejtettem. Egy ringó csípőjű, bögyös nővérke – a kitűzője szerint: Evy – igazított útba. A folyosó végén jobbra, szólt a felvilágosítás.

Továbbsiettem. Kikerülve egy hordágyat toló ápolót befordultam a megadott irányba, ahol nem kis hévvel ütköztem össze a szemben jövővel. A nő megingott, a fal mentén húzódó fémkorlát után kapott, de nem érte el. Reflexszerűen nyúltam a karja után, hogy hárítsam az esést.

– Hé! Nem tud vigyázni?! – zörrent rám. – Ez egy kórház, nem gyorsulási pálya.

Jobban megnézve inkább lány volt, egy közel velem egyidős. Magas, karcsú, homokóra alkatú, de átlagos kinézetű. Barna haj és szem, amolyan szomszéd lánya típus. Jobb esetben egy olyan szomszédé, akitől nem kell tartani, ha a lányát egy éjszakára elcsábítják.

– Elengedne? – pillantott a karját szorító kezemre. Elvettem, ő pedig körbepillantott a folyosó minden irányába. Feszültnek tűnt, de nem úgy, mintha várna valakit, az pedig nem akaródzna megérkezni. Nem tudtam hova tenni nyugtalanságát.

– Most elnézést kellene kérnem, amiért neked mentem, de hazudnék, ha sajnálnám – villantottam rá legcsábosabb mosolyom. – Kárpótlásképp engedd meg, hogy meghívjalak… – eszembe jutott, hogy sietek – valamikor egy kávéra vagy egy italra. Ha megadnád a számod…

– Bocs, de nem szokásom vadidegen férfiakkal egy gyors menetre elmenni, szóval kösz, de nem.

Meglepően szókimondó volt a kicsike, ez tetszett. Ellenben az már nem, hogy le akart koptatni.

– Áh, fáj, hogy ilyeneket feltételezel rólam – kaptam színpadiasan a szívemhez. – Most már biztos, hogy az önbecsülésembe tiporsz, ha nem jössz el velem legalább egy ártatlan juice-ra.

– Üdv a valóságban! – vigyorgott haloványan. – Most pedig ha nem haragszol… – Ezzel ellépett mellettem és folytatta az útját a liftek felé, otthagyva összetört méltóságom darabjaival. Nem szoktam hozzá, hogy kikosarazzanak, ráadásul ilyen könnyedén, de nem volt időm siránkozásra. Sietve megkerestem a kétszáztízes szobát.

– Oh, hogy a franc esne belé! – öklöztem dühömben az ágy rácsába, mikor megláttam azt üresen.

– Elnézést, segíthetek valamiben? – kérdezte egy éppen akkor belépő nővérke.

– Remélem. Hol az illető, aki itt feküdt?

– Saját felelősségére távozott. Elkerülhették egymást, az előbb láttam beszállni a liftbe. – Ahogy az utolsó szót kiejtette a száján a fejemhez kaptam. Rögvest értettem már mindent. – Na, de kérem! – sipított a rosszul kikent ápolónő, ahogy sarkon fordulva kiviharzottam a helyiségből, nem törődve vele, hogy majdnem feldöntöttem.

Jelenleg csak egyvalami érdekelt, mégpedig hogy utolérjem Mirabella Corellót.

_____________________________

*A Biscotti sütemény egy olasz különlegesség. Kis kekszet jelent, ami lapos kenyérszerűségre hasonlít leginkább.

*Az Xperia a Sony újtechnológiás mobiltelefonja.