NS – Shine – 21. fejezet (Ízelítő)

Sziasztok!

Tudom, hogy mostanra egy teljes fejezetet ígértem, de az van, hogy már majdnem elkészültem vele, amikor visszaolvastam és rájöttem, hogy nem tetszik. Igen, ilyen is van. Én nagyon igyekeztem megírni mára, de se a stressz - hogy elkészüljek vele időre -, se a más dolgaim körül járó gondolataim nem segítettek ebben, úgy pedig nem fogom feltenni, hogy nekem nem tetszik. Úgyhogy a hétvégén átírom, és hét elején pótolom a frisst. Elnézést!

Addig is szép, napsütésben gazdag napokat kívánok, és persze jó olvasást kívánok az ízelítőhöz! :)

Pusz, Krisz

Ui.: Aki esetleg még nem vette észre, annak felhívom a figyelmét rá, hogy új fejlécet kapott a blog, valamint elnézést, de a Volturis szereplők kép és rövid jellemzésével is csúszok.

Nem egybefüggő részlet!

21. SZERETLEK MAMI!

SZERELMEM APJA A FÉKPEDÁLBA TAPOSOTT, mire a sebesen száguldó autó kínszenvedve megállt. Csak Edward körém fonódó karjainak köszönhetően nem esett bajom. Mikor aztán a sötét tekintet a két ülés között rám szegeződött, biztos voltam benne, ha a szívem a váratlan fékezés okozta riadalomtól nem is, ettől biztosan áttöri a bordáimat. Az idősebb Edward szeme hatalmasra kerekedett, benne értetlenség – és talán hitetlenség – cikázott.

– Apa?!

– Edward, jól vagy? Minden rendben? – aggodalmaskodott a fia után Bella is.

– Ő volt! – meredt rám, éjfeketén fénylő tekintete megijesztett. Kétségbeesetten vártam, hogy elmondja mégis mit tettem.

– Kiről beszélsz? Bellsről? Válaszolj már Edward! – parancsolt rá Bella sürgetően.

– Nem te voltál Bells, nem te tetted, hanem… Ő – mondta apósom nyögvenyelősen. Feszült tartása ellazult, tekintete pedig szinte ellágyult.

– Ki az az Ő, apa?

– A baba – felelte végül egy félpercnyi csend után nemes egyszerűséggel. Alig jutott el a tudatomig mit mondott, de aztán…

– Te hallod a fiamat? – akadt el a lélegzetem.

– Nagyon kimerítette Jane-ék lebénítása – mondta figyelmen kívül hagyva kérdésemet, melyre a válasz immáron egyértelmű volt. – Nagyon sajnálja, ami történt. Ő csak meg akart védeni téged, nem állt szándékában bántani – folytatta. Kezemet ösztönösen a hasamra szorítottam.

– Egy percig sem feltételeztem! – szólaltam fel védekezőn. – Ő a kisbabám, hogy is haragudhatnék rá bármiért, főként mikor megmentett… mindkettőnket. – Tenyeremmel finom mozdulatokat téve köröztem a hasamon, hogy megnyugtassam, bár nem voltam benne biztos, hogy érzi, akárcsak azt, mennyire szeretem.

Szerelmem ezt követően még percekig ült kissé sokkosan mellettem a már biztos tényt emésztgetve; apa lesz, majd míg Alice feltépve a kocsiajtót örömujjongva csicseregte el gratulációját, ő felocsúdva kezét a pocakomra simította. Isten látta lelkem, nem akartam sírni, de a meghatottság mégis könnyeket csalt a szemembe.

(…)

– És Nessie meg a pici? – érdeklődtem a házba tartván. Jó volt végre itthon lenni. Mikor beléptem csend és üresség fogadott, ami nem vallott erre a családra. Már mind bent voltunk, amikor megjelent Emmett a lépcső tetején.

– Jó újra látni vadmacska! – lépett hozzám és gyorsan átölelt. Nem mintha nagyobb fogadtatást szerettem volna, de furcsa volt ez a visszafogottság, főleg Emmett-től. Nem vallott rá. – Jó, hogy megjöttetek – mondta immáron a többiek felé fordulva. Idegesnek tűnt.

– Mi történt Nessie-vel? – kérdezte az idősebb Edward fivérét szinte már rémülten. Az összes vér kifutott belőlem hirtelenjében. Imádkozni kezdtem, hogy minden rendben legyen nővérkémmel és a babájával.

– Nem tudjuk. Váratlanul görcsölni kezdett aztán… – Ám még mielőtt Em befejezhette volna, amit elkezdett, az idősebb Edward és Bella felszáguldottak az emeletre.

– Látni akarom Nessie-t! – mondtam Edwardnak olyan határozottan, amennyire csak bírtam, miközben a könnyeimmel küszködtem. Szerencsére nem ellenkezett, kézen ragadva követtük Carlisle-t a szobába.

– Mégis mi történt kicsim? – faggatta Bella a lányát az ágy szélén ülve mikor beléptünk. Rose és Esme az ablaknál álltak, míg Jacob a másik fal mentén járkált fel s alá.

– Nem tudom, éppen vért ittam, amikor egyszer csak begörcsöltem – zokogta a választ nővérkém.

– Ma reggel elfogyott az állatvér, amit eltettünk, és mivel nem volt még időnk vadászni, így donorvért kapott – magyarázta Rosalie.

– Nem mozog anya, azóta egyszer sem rúgott – zokogta Nessie a hasát ölelve. Összefacsarodott a szívem szenvedése láttán. Bármit megadtam volna, hogy rendben legyen a kisbabája.

– Nyugodj meg, édesem! – vigasztalta Bella magához ölelve.

– Apa? – kérdezte mellettünk az idősebb Edward alig hallhatóan nevelőapját.

– Számítani lehetett rá, hogy a farkasgének miatt összeférhetetlen lesz a magzat Nessie testével – mondta némi tanakodás után. – Azonban az is fent állhat, hogy egy belső harc folyik a gyermekben a két egymástól eltérő gén miatt – elmélkedett tovább.

– De ugye minden rendben lesz a picivel? Mondjátok, hogy rendbe jön! – kérlelt minket Nessie kétségbeesetten. A doktor tanácstalan volt, én viszont tudtam, mennyire nem tenne jót nővérkémnek jelen pillanatban egy nem, vagy egy talán válaszként. Kihúztam hát a kezemet Edward markából és odaléptem hozzá.

– Erős kis vasgyúró ő, meglásd minden rendben lesz – mosolyogtam rá összeszedve magam.