New Sun - Shine - 20. fejezet

Sziasztok!

Noha nem lett sokkal hosszabb ez a fejezet, mint az előző volt, főleg miután nem húztam sokáig a dolgot, ahogy kértétek - remélem, megfelel majd! -, ám a tartalmát tekintve egy légvételre szerintem ennyi elég is. De persze ezt döntsétek el majd ti, viszont azt azért remélem, hogy tetszeni fog a benne leírtak. *bizakodóan várja a visszajelzéseket*

És akkor egy-két dolog, de tényleg csak röviden…

Először is ezzel a fejezettel Kellemes Húsvétot szeretnék kívánni minden kedves olvasómnak! :)

Másodsorban két dologra szeretném felhívni a figyelmeteket, noha még egyik sem került publikálásra (természetesen időhiány miatt)! Egyfelől a héten frissíteni fogom az oldalsávban lévő Szereplőgárdát. Lecserélek pár képet (főleg jobb minőségűre), ezen felül helyet kapnak majd a Denalik és a Volturi főbb/fontosabb tagjai. Valamint a héten hozok majd egy bejegyzést egy szerintem érdekes, és mondhatjuk, hogy témához vágó könyvről. Esetleg tudja valaki, hogy melyik lehet ez a könyv? Annyit segítek, hogy a monogramja: FS! ;)

Végezetül pedig, és tényleg csak említés szintjén, ne feledjük, hogy ma (2012. április 9.-én) múlt 22 éves a mi kis kétballábas Bellánkat alakító Kristen Stewart. Boldog Születésnapot neki! :)

A kommenteket – és voksokat –, valamint a mailben érkezett véleményeket is hálásan köszönöm! Elméletileg mindegyikre válaszoltam. :)

További szép hetet, sulisoknak jó pihenést a szünetben (ha van), és természetesen jó olvasást kívánok a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

20. TITOKZATOS KÉPESSÉG

– ITT MEG MÉGIS MI FOLYIK? – Egy erőteljes hang hasított magának utat zsongó elmémben. Összerogyva térdeltem a tanácsterem kövezetén, sikolyomat visszaverték a kőfalak. A testem görcsölt az áramütésszerű fájdalomtól, ami mintha belülről kínzott volna.

– Jane! – üvöltötte egy másik hang, talán Caius.

– Elég! Elég legyen! – parancsolta az első hang tulajdonosa, mire a fájdalom csillapodni kezdett. Az egész talán csak egy percig tartott, én mégis úgy éreztem, mintha órákon át sokkolva kínozták volna a testemet.

Ökleimen megtámaszkodva vártam, hogy zihálásom alábbhagyjon, és mikor valamelyest enyhült, erőtlenül feljebb emeltem a fejemet, hogy körbenézhessek. Demetri, Alec és Jane is a földön térdeltek, torzzá rándult vonásaik fokozatosan simultak ki visszanyerve vámpírlétük adta szépségüket. Mintha ők is ugyanazt élték volna át az elmúlt pillanatokban amit én, még ha ez képtelenségnek is tűnt, lévén, hogy közülünk az egyedüli, aki fizikai fájdalmat érezhet, az én vagyok. Ha csak… De nem, hiszen Jane is földre kényszerült, így ő nem lehetett mindez okozója, még ha tudomásom szerint ő az egyetlen aki képes mentálisan, valósnak vélt fizikai fájdalmat okozni embernek és vámpírnak egyaránt.

Oldalra néztem. Négy vámpír állt az oldalsó falon lévő ajtónál. Az egyik magas és izmos, a bőre olívzöld árnyalatú akárcsak Nahuelé, vagy Demetrié. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy ő csakis Felix lehetett. A mellette állót viszont még nála is könnyebben felismertem, elég volt csupán egyetlen pillantást vetnem rá. Koromfekete, vállig érő haja tökéletes kontrasztot képezett áttetsző, hófehér bőrével. Már csak Marcus „hiányzott” az uralkodók közül. Aro mögött, bár képet róla sosem láttam, és kinézetének jellemzésére sem emlékeztem olyan tisztán, mint mondjuk Jane-ére, ennek ellenére biztosra vettem, hogy ő Aro személyi testőre, Renata. Majd míg én a vámpírnő képességéről mesélteket próbáltam felidézni magamban, hogy tudjam, mivel is állok szemben, addig a negyedik vámpír éhes tekintete egyre mohóbban csillant fel, ahogy engem nézett.

– Felix, kísérd kérlek Daltont a szálláshelyére, később meglátogatom – adott utasítást Aro, mire a két vámpír távozott a helyiségből. – Az ön személyében kit tisztelhetek? – kérdezte lenézve rám. Szemöldöke eközben az értetlenségtől kérdőn megrándult, ahogy tekintete egy pillanatra a még mindig a földön térdelő testőreire esett.

– Isabella Sheen… Cullen – sziszegtem pihegve.

– Lám, lám a legújabb Mrs. Cullen. Minő megtiszteltetés a körünkben üdvözölni – köszöntött. Éppen ahogy Belláék mondták, kifinomult volt a beszéde, udvarias a viselkedése, barátságos a hangneme és szívből jövő a fogadtatása. De mindez már túl nyájas volt, gyomorforgató.

– Nem önszántamból jöttem! – vágtam rá.

– Valóban? Oh, mily’ furcsa ezt hallani – játszotta a tudatlant, aki mindezen komolyan meglepődött. – Caius? – tekintett a fivérére. A sarkamra ültem, kezem automatikusan a hasamra simult úgy néztem a vállam fölött háta. Caius a súlyos trónszerű széke előtt állt, vonásai dühtől ráncolódtak, szeméből a bosszú tűzének szikrái pattogtak felém, de nem szólt semmit. Végül a rájuk jellemző kecsességgel ugyan, de mint akit a kivégzőosztag elé küldtek lépett fivéréhez, majd nyújtott neki kezet. Emlékeztem, hogy Aro gondolatolvasó képessége fizikai kontaktust igényel. – Ejh-ejh! Na, de fivérem! – ingatta a fejét. Caius továbbra is bosszúsan meredt rám. Ha eddig féltem egy légtérben lenni vele, ezek után már csak a puszta látványától is olyan ijesztő érzés fog el, hogy azt nevén nevezni sem tudnám.

– Ne gyere közelebb! – szóltam rá figyelmeztetően Aróra, ahogy elindult felém, nyomában szorosan Renatával.

– A képességed figyelemreméltó, amivel térdre kényszerítetted az őreimet. Mondd, hogy csinálod? – csillogott a szeme kíváncsian. Nem értettem, miről beszél! Én nem csináltam semmit, legfőképp nem az adottságom segítségével, amivel hiába rendelkeztem, eddig még sosem segített igazán. De persze ezt nem volt szándékomban az orrára kötni, ha már egyszer úgy hiszi, én tettem, én okoztam fájdalmat a szolgáinak, na és magamnak. Mikor látta nem fogok válaszolni, folytatta. – Igaz, hogy alakváltó vagy? – lépett ismét felém, mire ösztönösen hátrébb húzódtam. Bármennyire is kedvesnek mutatta magát nem bíztam benne. – Nem kell félned tőlem, Carlisle jó barátom, de gondolom, ezt tudod. Engedd meg kérlek, hogy bepillantást nyerjek a múltadba, mely oly különlegesnek ígérkezik. Ritkán adatik meg, hogy egy hozzád hasonló nem mindennapi teremtéssel találkozhatok, ne fossz hát meg az élménytől – nyújtotta felém krétafehér jobbját, de még mielőtt akárcsak megmoccanhattam volna, mintha a bennem felgyülemlett félelem újbóli áramütést okozott volna. A kínzó fájdalom most gyengébben cikázott végig a testemen. – Renata! – csattant élesen Aro hangja. Ismét összegörnyedve a földön felnéztem. Aro teste megfeszült, karmazsinvörös szeme kidülledt, a torkát erőtlen, hörgő morgások hagyták el, de tartotta magát. Mögötte Renata arca erőlködést tükrözött.

– Sajnálom, Mester, de túl erős, nem vagyok képes visszaverni, csupán tompítani a ránk mért támadását – mentegetőzött a vámpírnő.

– A szavamat adom, hogy nem esik bántódása, Mrs. Cullen! – ígérte Aro, és bár tudtam, nem tanácsos hinni neki, meggyőztem magam arról, hogy igazat mond, mire a fájdalom kezdett megszűnni. – Döbbenetes! Teljességgel döbbenetes! – álmélkodott. – Halandó létedre a képességed már most erős, vetekszik Jane-ével, miközben láthatóan van, amiben már most többre képes – vetett egy röpke pillantást az említette, akinek arcát ugyan nem láttam, de elhalló morgásából ítélve jobb is volt. Még mindig nem értettem, mi folyik itt, de ahogy elnéztem ezzel nem voltam egyedül.

– El… Elmehetek? – kérdeztem ismét szaporán véve a levegőt. Nem tudtam, valóban én kínzok-e mindenkit, beleértve magamat is, de jelenleg nem ez érdekelt a legjobban. El akartam menni innen végre, jó messzire a Volturitól! Aro hallgatása megrémisztett. Bátornak tetettem már magam előttük, szembeszálltam Caiusszal, képes lettem volna akár a szolgálataimat is felajánlani nekik, cserébe a fiam épségéért, mostanra viszont majd minden bátorságom tovaillant. Haza akartam menni Edwardhoz!

– Természetesen el. – Megkönnyebbülten felsóhajtottam válaszától, míg Caius morogva tiltakozott az ítélet ellen. – Azonban – folytatta Aro, mire megdermedtem mozdulat közben, ahogy fel akartam kelni a földről –, még egy kis ideig a vendégszeretetünket kell, hogy élvezze kedves Isabella. Hisz mind tudjuk, hogy elindultak már önért, és úgy vélem, egyikünk sem szeretné, ha félreértést eredményezne a távozása, nem igaz? – váltott ismét nyájaskodó modorra. Hányingert kaptam tőle és a gondolattól, hogy akár csak még egy percig is itt maradjak velük, ám tisztában voltam vele, nincs más választásom. Csak remélni mertem, hogy betartja a szavát Aro, és amint ideértek a többiek mindnyájunkat elenged majd.

– Elnézést, hogy megzavarom, Mester, de… – lépett be az oldalsó ajtón egy újabb tagja a Volturi őrségnek. Mahagóni vörös haja, hosszú, kecses lábai és darázsdereka különösen széppé tették.

– Éppen jókor jössz kedvesem! – intette magához Aro a fiatal vámpírnőt. – Ő itt a legifjabb Cullen hitvese – mutatott be. A lány arcán átsuhanó érzések mindegyikét nehéz lett volna felsorolni, a legjelentősebb viszont a döbbenet volt. – Legyen gondod rá, hogy míg a vendégszeretetünket élvezi, kényelemben érezze magát – adta ki parancsba. Tiltakozni akartam, nem szerettem volna, hogy akárcsak egyikük is a közelemben legyen. Egy csendes kis sarokban kuporogva is el lettem volna, csak jó messze legyenek tőlem, mind ahányan vannak. Végül még sem tettem. A vámpírnő közelsége inkább vonzott, mint taszított.

– Megengeded? – nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen.

– Egyedül is megy! – mondtam makacsul. Aro eközben Caiusszal a kőfal köríve mentén elhelyezett trónszerű székekhez ment, amelyek egyikében helyet foglalva magához intette Jane-t, Alec-et és Demetrit. Renata meglepetést mellőzve „gazdája” mögött állt szorosan.

– Kényelmesebb lenne a várakozás, ha leülnél. Ott helyet foglalhatsz – mutatott a legtávolabbi oldalfal mentén húzódó kőpadra. Hívogató volt, legfőképpen zsibbadt lábaimnak, hát biccentettem, de nem indultam el. Emlékeztettem magam, miszerint: Kibiztosított fegyvernek sose fordíts hátat, még ha az a legjobb barátod kezében is van. – Gyere! – intett végül, hogy kövessem, mintha megérezte volna habozásom okát. – Bár nem sok mindennel szolgálhatok, lévén, hogy pár alkalmazotton kívül nincsenek halandók az épületben, de tudok hozatni neked inni és enni, ha szeretnéd – ajánlotta fel. Túl kedvesnek tűnt ahhoz képest, hogy a Volturit szolgálja.

– Semmit… köszönöm – feleltem végül udvariasan.

– Kontaktlencse – mondta ajkán mosollyal, mikor észrevette, hogy kékes-lilás íriszét bámulom. – Sokat járok emberek közé, fő a feltűnés kerülése – magyarázta, bár nem kértem.

– Akkor biztosan te vagy Heidi – állapítottam meg, ugyanis egyetlen olyan őrről beszéltek nekem Edwardék, akinek fontos, hogy be tudjon illeszkedni az emberek közé, hogy aztán szépsége és képessége segítségével idecsábíthassa őket „vacsorára”. Nagyot nyeltem a gondolatra.

– Figyeltelek, tudod kik vagyunk, mit tudunk. Cullenéktől tudsz ennyi mindent rólunk? – kíváncsiskodott, és mivel nem láttam a feleletben veszélyt, válaszoltam.

– Ők a családom, evidens volt, hogy elmondanak mindent, ami őket, a világukat és társadalmukat illeti. – Sose gondoltam volna, hogy egyszer valóban szükségem lesz mindarra az információmennyiségre, amit az Edward által írt könyvekben olvastam. Csak azért magoltam be minden egyes betűjét, mert reméltem, hogy a vámpírvilágra való felkészültség nekem is ad majd akkora önuralmat, mint amekkorát Bellának adott, és így én sem leszek vérengző újszülött.

– Okos lépés, még ha a törvényeink szerint tilos is beavatni kívülállókat.

– Én nem vagyok kívülálló! – tiltakoztam. – Én egy lesz… – Váratlanul elhallgattam, ahogy rájöttem, majdnem elárultam magam. Nem vetett volna túl jó fényt a helyzetemre, ha kiderül, hogy nem is vagyok alakváltó, csak egy egyszerű halandó, egyszerű, senkinek sem ártó képességgel. Elméletileg!

– Vagy úgy – mosolygott, mint aki mindenre rájött, ugyanakkor nem fog beszélni róla. – Egyébként Carolyn a nevem, Heidi „utóda” vagyok – macskakörmözött a levegőben.

– Tessék? – értetlenkedtem.

– Mikor ideérkeztem és kiderült milyen képességgel bírok, és hogy habár megegyezik Haidiével, ugyanakkor jóval erősebb, őt úgymond elbocsátotta a Volturi, hogy a pozícióját én tölthessem be. Tudod, itt nincs szükség két ugyanolyan képességgel rendelkező őrre, a gyengébb így vagy úgy, de mindig távozik – ecsetelte. Nem akartam belegondolni mit takar az így vagy úgy kifejezés, noha egyetlen Volturit szolgáló vámpírt sem tudtam sajnálni.

– Ezek szerint te is valamiféle bűbájjal vagy megáldva? – Felnevetett. Kacaja harsány volt, fel is keltette vele a többiek figyelmét, de végül nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget, inkább folytatták a tanácskozást, amitől a gyomrom görcsbe rándult.

– Ez nem bűbáj, hanem vonzerő-képesség. Legalábbis én így hívom. Már halandóként is tudtam nyomást gyakorolni másokra, vámpírként viszont nagyon nehezen állnak csak ellent végzetes vonzásomnak, legyen az ember vagy vámpír, férfi vagy nő, bár nem lehetetlen természetesen – számolt be tehetsége mibenlétéről.

– A szépséged és képességed segítségével pedig idecsábítod a megbabonázott embereket, hogy vacsorát szolgáltass a klánodnak – mondtam megvetéssel.

– Ez a munkám – sóhajtotta, és mintha némi szomorúság csillant volna a szemében. Percekig ültünk ezután néma csendben egymástól továbbra is tisztes távolságban. A karikagyűrűmet forgattam bal kezem gyűrűsujján. Most is ott virított teljes pompájában minden egyes pillanatban emlékeztetve rá, hogy Edwarddal mi most már valóban összetartozunk. Egymáséi voltunk, senki és semmi nem választhatott el minket! Legalábbis nagyon reméltem…

– Mikor házasodtatok össze Edyvel? – törte meg végül Carolyn a csendet kérdésével.

– Tessék? Hogy szólítottad? – néztem fel rá meglepetten. Hirtelen zavarba jött, tudtam, mert rögvest elfordította a tekintetét rólam.

– Chelsea azt mondta, ilyen erős kötödést és szerelmet még nem érzett, mint a tiéd, pedig nem is látott. Kíváncsi lettem hát kiről is beszél, ezért bátorkodtam a tanácsterembe jönni, holott más teendőim lennének – vallotta meg, terelve az előbbi témát, és kikerülve a válaszadást.

– Chelsea jól látja a dolgokat – helyeseltem magamat is meglepve, amiért igazat adtam egy közülük valónak. – Nagyon szeretem a férjem családját, és persze őt magát még annál is jobban! – mosolyodtam el, először mióta itt vagyok. – A mi szerelmünk örökké tart majd! – Szavaim talán kissé nyálasan csengtek, de mentségemre szólt, hogy igazak voltak.

– Szép elgondolás, ugyanakkor a vámpírlét első, vad évei még csak ezután következnek, ami hidd el, sok mindent képes megváltoztatni – mondta olyan hangsúllyal, mint aki ezzel konkrétan célozni akar valamire.

– Én nem leszek vám…

– Csak tegyük fel! – vágott a szavamba. Tudtam, hogy rájött, hogy csak színlelem a kilétem, ebből pedig nem volt nehéz kitalálnia, hogy tervezem, vámpírrá válok én is. – Az első év a legkeményebb, és bár azt mondják, a többi már könnyebb, ez nem teljesen igaz! Én is azt hittem, hogy majd másmilyen leszek, hogy amiért annyira szerettem az embereket, akiken ha csak tehettem önzetlenül segítettem, hogy emiatt majd nem leszek képes szomjúságból megölni őket. Mondanom sem kell, tévedtem! – Meg-megrándult ajkam az elfojtott undortól, ahogy az emberek gyilkolászására gondoltam. – A vámpír szomjúságból bármire képes, ez nálunk az életösztön. Vannak erősebb és gyengébb önuralommal rendelkezők, de a végzetünk elől egyikünk sem menekülhet. Még te sem! – meredt rám, szinte már fenyegetőnek éreztem pillantását.

– Én nem leszek ilyen! – ellenkeztem.

– Mind ilyenek vagyunk, csak néhányan jól palástoljuk. Ez a valódi természetünk, és a tiéd is ez lesz, ha úgy döntesz, csatlakozol. A legrosszabb benne, hogy mind azt bántjuk, aki a legfontosabb számunkra – sóhajtott, mint aki átélt már hasonlót, aki szomjúságból már kioltotta egy szerette életét.

A szavai megingattak elhatározásomban, holott sohasem hittem volna, hogy bármi is képes lesz rá. De csak mert Andrew-ra gondoltam! Se Edward, se a szüleim, se magam miatt nem akartam átmenni mindazon, ami egy újszülöttre vár az első éveiben, a fiam miatt pedig még kevésbé. Ha arra gondoltam, hogy félvérként az ereiben vér csordogál majd, én pedig holmi életösztön által vezérelve bánthatom emiatt… Már csak a felvetéstől is kirázott a hideg, a torkomat sírás fojtogatta. A lelki szemeim előtt megjelenő jövőkép, melyben vérre szomjas vadként bántom a gyermekemet jobban halálra rémített, mint az, hogy a Volturi fogságában vagyok. Akik bármelyik pillanatban szavukat megszegve tehetnek velem valamit, és akkor soha többé nem látom a szeretteimet. Képtelen lettem volna elviselni, ha a fiamnak bármi baja is esik, méghozzá miattam!

Több szót nem váltottunk Carolynnel, aki nem sokkal később távozott is a teremből. Nem mondanám, hogy bármiért is megharagudtam rá, hisz ő csak elmondta a tapasztalatait. Némaságomat az eredményezte, hogy az önsajnálat mélységes mély tengerébe vesztem a rémséges jövőkép láttán.

A kőpadon felhúzott lábakkal kuporogva vártam, hogy kinyíljon az ajtó, és családom társaságában távozhassak végre innét. Karjaimmal átkulcsoltam a térdeimet, úgy ringattam magam, de csak hogy el ne bóbiskoljak. Küszködtem a rám törő fáradsággal, és ha kérdezték se tudtam volna megmondani, hogy mennyi ideje nem aludtam már. Akárcsak arról sem volt fogalmam, hogy mióta ülök már némán, a gondolataimba merülve egy olyan helyiségben ahol mindenki csak arra vár feszülten, mikor érkezik meg értem a felmentő sereg. Csak remélhettem, hogy Aro betartja a nekem adott szavát.

A rám törő fáradtság idővel túl erőssé vált ahhoz, hogy sokáig képes legyek neki ellenállni, azonban még mielőtt teljesen magával ránthatott volna a sötétségbe, erélyes kattanásra lettem figyelmes, majd a súlyos ajtó visító hangot adva kivágódott, visszarántva a valóságba. Kábaságtól ködös tekintettel alig láttam ki lép be rajta, csak az ismerős hangra kaptam fel a fejemet.

– Bells! – kiáltotta a bársonyos hang, teli aggodalommal, aztán már csak az erős, védelmező karokat éreztem magam köré fonódni. Hideg, márványkemény test simult az enyémhez szorosan, az ismerős édeskés illat pedig azonnal eltelítette az orromat. A mennyben éreztem magam! – Már azt hittem… azt hittem soha… hogy soha többé… – zihálta Szerelmem.

– Én is, én is! – törtek elő belőlem a könnyek.

– Hé! Berendezés marad – rikoltotta valaki. Kedvesem mellett eltekintve tudatosult csak bennem, hogy nincs egyedül, és amit egy pillanatra elfeledtem, hogy hol is vagyunk. Demetri kíséretében Edward, Bella és Carlisle is megérkezett.

– Legyetek üdvözölve barátaim! – köszöntötte az érkezőket Aro széles mosollyal az arcán, székéből felkelve kitárt karokkal. Edward szorosan a karjaiba zárva fordult felé. – Régen láttuk egymást – jegyezte meg.

– Nem elég régen! – vágta rá Bella.

– Kérlek, kedvesem, ne sérts meg, én rendkívül örülök, hogy újra találkozunk. Hány évtizede is volt már? – kérdezte költőien. – Na, de minden jó, ha a vége jó, nem igaz? – örvendezett.

– Mit műveltetek a feleségemmel? – ordított rájuk Szerelmem őrjöngve. Összerezzentem ingerült hangja hallatán, és vad, állatias morgásától, ami szavait követte.

– Hagyd ezt rám fiam! – csitította az apja. – Te pedig Aro magyarázattal tartozol, és ajánlom, hogy jó legyen! – szegezte az ősi vámpírnak a fenyegető szavakat, miközben magára öltötte szokásos átláthatatlan, nyugodt álcáját.

– Először is nyugodjunk meg – intett mindenkit nyugalomra. – Mint láthatjátok az ifjú Isabellának nem esett semmiféle bántódása.

– De neki lesz, ha sürgősen nem hagyja abba a szemmel verést! – mordult fel Bella farkasszemet nézve Jane-nel.

– Jane, drágám! – intett neki Aro mire Jane abbahagyta a koncentrációnak kinéző erőfitogtatást, helyette összeszorított fogakkal, dühösen fújtatott párat.

– Miért raboltátok el a családunk egyik tagját? – vonta kérdőre őket az idősebb Edward. Szavai hallatán tágra nyílt a szemem, és valószínűleg ha más körülmények között lettünk volna, nem éppen a halál torkában, látványosan is meghatódtam volna. Most éreztem csak úgy istenigazán, hogy már én is egy vagyok közülük, és ezt ő is így gondolja.

– Az elrabolni olyan durva kifejezés, én inkább úgy fogalmaznék, hogy idehoztuk őt.

– Akarata ellenére! – tette hozzá apósom.

– Aro, mi csak a lány miatt jöttünk. Csupán szeretnénk megtudni, hogy mi okból alakultak így a dolgok, aztán távozunk is békével – vette át a szót Carlisle.

– Félreértés történt kedves barátom, csúnya félreértés. Igaz fivérem? – vetett egy sokatmondó pillantást Caiusra. Marcus, aki Carolyn távozása után csatlakozott testvéreihez, némán, unott képpel szemlélte az előtte zajló eseményeket.

– Csak egy félreértés – szűre fogai közt helyeslően a kérdezett, ugyanakkor sugárzott belőle, hogy nem őszintén mondja. Dühös volt rám, és talán Aróra is, amiért keresztülhúzta a számításait.

– Mint mondottam, az ifjú Mrs. Cullennek nem esett bántódása. De az ő rendkívüli áldásának köszönhetően nem is nagyon történhetett volna. Sajnálom ugyan, hogy hiába is győzködném, nem csatlakozna az őreim sorához, de egy ilyen erős képességgel bíró személyt sohasem bántanék. Az az elveim ellen való lenne – magyarázta.

– Bells tisztában van a törvényeinkkel, nem jelent veszélyt senkire, se most, se az után, hogy átváltozott! – szögezte le kedvesem, és csak későn kapcsoltam, mit is mondott.

– Úgy érted ifjú Edward, hogy vámpírrá? – ütött szeget a felismerés Aróban. Biztos voltam benne, hogy több sem kellett neki, hogy rájöjjön, füllentettem alakváltó kilétemről. Ám még mielőtt Szerelmem felelhetett volna a neki feltett kérdésre, az apja megelőzte a válaszadásban. Érezhetően menteni akarta a helyzetet.

– Reméljük, nincs ellenvetésetek, hiszen éppen emiatt nem minősül törvényszegésnek a beavatása a fajunk létezésébe.

– Valóban, valóban… – helyeselt Aro megkönnyebbülést hozva rám. – Bátor teremtés – küldött aztán felém egy sokatmondó pillantást, ami újra nyugtalanná tett. Nagyot nyeltem. Tisztában voltam vele, hogy átverni egy vámpírt nem túl bölcs dolog, egy Volturi tagot viszont a legnagyobb hiba, amit valaki csak elkövethet.

– A szabályokat mindenkinek be kell tartania! – morogta Caius. – Ajánljuk, hogy mielőbb változtassátok át a lányt. Meg fogunk győződni róla, hogy megtettétek-e – mondta nem túl látványosan, de kétséget kizáróan megfenyegetve minket.

– Ami ezt a csúnya incidenst illeti – vette át a szót ismét Aro –, úgy vélem a ti érdeketek is azt szolgálná, ha elfelejtenénk. Most menjetek! – bocsátott el minket széttárva karjait. Egy percig sem akartam tovább itt maradni! Megragadtam hát Edward ingét és húzni kezdtem a kijárat felé. Mikor Belláék észrevették sietős lépteimet ők is elindultak. Aro cseppet sem megnyugtató szavai az ajtóban értek minket utol. – Még találkozunk, barátaim, még találkozunk! – mondta, és láttam az arcán játszó hamiskás mosolyt, ahogy a vállam fölött még utoljára visszanéztem rá.

– Azt hittem soha többé nem láthatlak, nem ölelhetlek, nem csókolhatlak. Bár jó ideje halott vagyok, de ha bármi történt volna veled, abba biztosan belepusztulnék!

– Ne mondj ilyet! – zokogtam Szerelmem nyakába borulva.

Amint kiléptünk az óratorony épületéből megkerestük Alice-t és Jaspert, akik pár utcányival lejjebb vártak ránk két lopott kocsival. Bella viccesen meg is jegyezte, hogy úgy tűnik Alice-nek bevett szokásává vált elkötni egy száguldó csodajárgányt, ha Olaszország területére beteszi a lábát. Alice erre reagálva viszont csak annyit mondott, hogy nem elköti, csak kölcsönveszi kipróbálásra, hogy könnyebb legyen a döntés új autó vásárlásakor. Edward és én a szüleivel az egyik, Alice, Jasper és Carlisle pedig a másik kocsival indultunk a reptérre, ahol elméletileg már várt ránk egy magángép. Képtelen voltam sírni, de akárcsak megszólalni is, míg el nem hagytuk Volterra városának falait, utána viszont a könnyeim megállíthatatlanul záporozni kezdtek.

– Fáradt vagyok… aludni szeretnék – suttogtam félig ásítva. Edward azonnal a mellkasára vont, egyik karjával átölelt, a másikkal az arcomat cirógatta. Egy perccel később aprócska nyomást éreztem a csuklómon, és mikor lenéztem a szigeten hagyott családi karkötőm már a helyén díszelgett. Elhozta nekem, és ettől a könnyeim még sűrűbben hullottak. – Én…

– Majd otthon megbeszélünk mindent, most pihenj! – intett nyugalomra.

Egy csókért nyújtóztam, majd mélyen beszívva illatát vártam, hogy átkerüljek az álmok békés világába. Igyekeztem teljesen kiüríteni az agyamat, nem gondolni semmire, főleg nem a múlt és a jövő sötét oldalára. Annyira féltem, azt hittem nem szabadulok ki a Volturi fogságából élve, de ami még ennél is rémisztőbb volt az a jövőkép, melyet magam előtt láttam. Szomjazó újszülöttként egy olyan félelmetes képesség birtokában, ami felett ki tudja mikor lesz hatalmam. Hiszen még annyira sem voltam képes kontrollálni, hogy magammal ne hitessem el, igazi fájdalmat érzek, mikor használtam. Előre láttam mekkora veszélyt fogok jelenteni vámpírként a szeretteimre, de legfőképpen a fiamra…

A gondolataim cikáztak, a bizonytalanság egyre erősebben nyomasztott, miközben az álmosság egyre inkább lehúzott a mélybe. Azonban még mielőtt elragadhatott volna a sötétség, egy hangos csikorgás az éberlétben marasztalt. A kocsikerekek visítva marták alattunk az aszfaltot.