New Sun - Shine - 21. fejezet

Sziasztok!

Először is, mint már mondtam (chatben, itt-ott, mindenhol) ezentúl nem fogok ígérgetni, legalábbis ami a frissek időpontját illeti, mert többnyire nem sikerül teljesítenem, és csak stresszelek rajta, hogy „de megígértem, hogy most lesz”! Friss még reményeim szerint nagyon sokáig lesz, úgyhogy ne aggódjatok! :)

A kommenteket – és voksokat –, valamint a mailben érkezett véleményeket hálásan köszönöm! Mindegyikre válaszoltam. :)

További szép, napsütéses órákban gazdag hetet, és természetesen most is jó olvasást kívánok a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

21. SZERETLEK MAMI!

SZERELMEM APJA A FÉKPEDÁLBA TAPOSOTT, mire a sebesen száguldó autó kínszenvedve megállt. Csak Edward körém fonódó karjainak köszönhetően nem esett bajom. Mikor aztán a sötét tekintet a két ülés között rám szegeződött, biztos voltam benne, ha a szívem a váratlan fékezés okozta riadalomtól nem is, ettől biztosan áttöri a bordáimat. Az idősebb Edward szeme hatalmasra kerekedett, benne értetlenség – és talán hitetlenség – cikázott.

– Apa?!

– Edward, jól vagy? Minden rendben? – aggodalmaskodott a fia után Bella is.

– Ő volt! – meredt rám, éjfeketén fénylő tekintete megijesztett. Kétségbeesetten vártam, hogy elmondja mégis mit tettem.

– Kiről beszélsz? Bellsről? Válaszolj már Edward! – parancsolt rá Bella sürgetően.

– Nem te voltál Bells, nem te tetted, hanem… Ő – mondta apósom nyögvenyelősen. Feszült tartása ellazult, tekintete pedig szinte ellágyult.

– Ki az az Ő, apa?

– A baba – felelte végül egy félpercnyi csend után nemes egyszerűséggel. Alig jutott el a tudatomig mit mondott, de aztán…

– Te hallod a fiamat? – akadt el a lélegzetem.

– Nagyon kimerítette Jane-ék lebénítása – mondta figyelmen kívül hagyva kérdésemet, melyre a válasz immáron egyértelmű volt. – Nagyon sajnálja, ami történt. Ő csak meg akart védeni téged, nem állt szándékában bántani – folytatta. Kezemet ösztönösen a hasamra szorítottam.

– Egy percig sem feltételeztem! – szólaltam fel védekezőn. – Ő a kisbabám, hogy is haragudhatnék rá bármiért, főként mikor megmentett… mindkettőnket. – Tenyeremmel finom mozdulatokat téve köröztem a hasamon, hogy megnyugtassam, bár nem voltam benne biztos, hogy érzi, akárcsak azt, mennyire szeretem.

Szerelmem ezt követően még percekig ült kissé sokkosan mellettem a már biztos tényt emésztgetve; apa lesz, majd míg Alice feltépve a kocsiajtót örömujjongva csicseregte el gratulációját, ő felocsúdva kezét a pocakomra simította. Isten látta lelkem, nem akartam sírni, de a meghatottság mégis könnyeket csalt a szemembe.

– Én ezt nem értem, mégis hogy lehet ilyen ereje már most? – hitetlenkedett Bella miután félreálltunk a kocsikkal, noha egy lélek sem járt errefelé. Kedvesem eközben még mindig tágra nyílt szemekkel figyelte a pocakomat, amin ujjai gyengéd, masszírozó mozdulatokat tettek.

– Elfeleded Bella, hogy a gyermek közel öt hónapos, veled ellentétben pedig Bells az első perctől kezdve táplálta őt vérrel. Ami úgy néz ki jót tett, hiszen láthatóan megerősítette – magyarázta Carlisle. Ez jól hangzott, és gondolatban vállon is veregettem magam, amiért makacsul ragaszkodtam a korai vériváshoz, miközben mind ellenezték. Bele akartam szólni én is a beszélgetésbe, ám végül szavak helyett csak egy halk nyögés hagyta el a számat. Mindenki azonnal felém kapta a tekintetét kivéve Szerelmemet. Edward akárcsak én eltátott szájjal, megbűvölten figyeltünk egyetlen pontot. A fiunk most először mozdult meg bennem, és ezt mindketten tisztán kivehetően éreztük.

– Ez… Ez az volt amire… gondolok? – kérdezte Szerelmem szapora lélegzetvételek közepette. Csak mosolyogni bírtam. Az apró lábak rúgása a legfelemelőbb érzés volt, amit valaha is éreztem. A babám mozgott bennem, a gerincemen meleg borzongás futott végig. – Miért nem rúg újra? – pillantott fel rám Edward kétségbeesetten.

– Hallhattad te is, elfáradt. – Nyugtatásképp végigsimítottam az arcán. Jóleső melegséggel töltött el, hogy így aggódott a babánkért. Aztán Carlisle-ra és az idősebb Edwardra néztem. – Ugye azért minden rendben lesz vele? Ez az egész nem…

– Ne aggódj, erős kis vasgyúró – ejtett meg egy félmosolyt a büszke nagypapa. Olyan hihetetlen és bizarr volt, hogy ő és Bella szülőkből nagyszülőkké, a doktor és Esme nagyszülőkből dédszülőkké lépnek elő, míg mi Szerelmemmel szülők leszünk. – Bizarr! – szisszent fel apósom, én pedig felnevettem zavaromban, mert rájöttem, minden gondolatomat hallotta.

A hazafelé tartó út nagy részét igaz átaludtam, de az a kis idő, míg ébren voltam örökre bevésődött az elmémbe. Edward mérhetetlenül boldognak tűnt, és ez megnyugvással töltött el. Utólag bevallottam neki, hogy féltem tőle nem fogadja majd teljes odaadással a terhességem tényét. Olyan jó volt látni mennyire lelkes, mikor nem is olyan rég még talánnal válaszolt a kérdésre, szeretne-e gyereket.

Az út során Szerelmem apjának még egyszer sikerült elcsípnie a fiamnak egy gondolatát, így megtudtuk, hogy valami megmagyarázhatatlan módon érezte általam a veszélyt és csak segíteni akart nekem. Maga sem tudta, hogyan volt képes mindarra, amire akkor ott a tanácsteremben. Mi is csupán csak találgatni tudtunk, de miután a képességek többségét a tulajdonosa ösztönösen alkalmazza, majdnem biztosan állíthattuk, hogy a benne felgyülemlő félelem és féltés érzete irányította az ösztöneit, és így a képességét is. Kontrollálatlan ereje pedig nekem is fájdalmat okozott, de nem haragudtam.

– Tudtam, hogy e nélkül nem mennél sehova önszántadból – szólalt meg Szerelmem váratlanul, a karkötőmmel játszva. Már csak alig egy órányi repülőútra voltunk Port Angelestől. A kis díványon, Edwardnak vetett háttal a kelő nap által narancsosra festett horizontot figyeltem a gép ablakából. Egy újabb nap vette kezdetét, immáron Júliust írtunk.

– Én pedig tudtam, hogy ezt te pontosan tudod – néztem rá a vállam fölött, és egy apró csókot leheltem a szájára. – Nem lehettem biztos benne, hogy tudni fogod kik vittek el, ezért is hagytam ott neked a könyvben, a megfelelő résznél jelölésként.

– Úgy sajnálom Bells, nem szabadott volna magadra hagynom egy percre sem! – Ajka meg-megrándult a saját magára irányuló haragtól.

– Nem a te hibád! Biztos egy mágnes van a testemben, ami másik pólusaként vonzza a bajt. – Próbáltam elviccelni, hogy könnyebb legyen, de nevető izmai, mint a beton, megkötöttek. A tenyerembe fektette az arcát mikor megsimítottam.

– Igaza van Bellsnek, nem a te hibád – helyeselt Alice. – Figyelmesebbnek kellett volna lennem, láthattam volna, mit terveznek, akkor figyelmeztetlek és ez mind meg sem történik.

– Te csak azt tetted, amire kértünk, Aro döntéseit figyelted. Egyikünk sem gondolta, hogy Caius önhatalmúlag fog cselekedni – vigasztalta Jasper összekulcsolva ujjaikat.

– Jazz-nek igaza van, kérlek, ne marcangold magadat te is! Már mondtam, erről senki nem tehet – védtem meg önmaga haragjától. Ha Edwarddal nem is voltak vér szerint rokonok, a hülyeség köztük így is örökletesnek bizonyult.

– Akkor is, úgy sajnálom! – mondta mélységes elkeseredéssel barátném. Jasper átvetve a karját felesége vállán magához vonta.

– Miféle alku? – szólalt meg váratlanul apósom, bennem viszont csak késve tudatosult, hogy a gondolataimra reagált. – Ne haragudj, nem akartam kutakodni a fejedben, önkéntelenül hallottam meg – mentegetőzött.

– Semmi baj. – Nagyot sóhajtottam. Már az is megviselt, hogy az imént felvillantak előttem a történtek, nemhogy még beszéljek is róluk, azonban joguk volt tudni mindent. – Mikor megérkeztünk Volterrába, és még mielőtt kiderült volna, hogy Caius áll az egész elrablásom mögött, kétségbeesésemben elhatároztam, hogy alkut ajánlok Arónak. A képességem a Volturi szolgálatába akartam ajánlani a fiam biztonságáért cserébe – meséltem sírós hangon.

– Szerelmem! – ölelt magához Edward szorosan.

– Minden olyan reménytelennek tűnt! Nem volt időm rendesen átgondolni a dolgokat, de tennem kellett valamit, hogy húzzam az időt… vagy legalább, hogy Andrew megmenekülhessen. – Mélyet sóhajtottam. – Az alku lehetősége viszont Aro nélkül esélytelen volt. Caius elmondta a tervét, amiben én csak egy eszköz voltam, amivel oda akart csalogatni titeket, hogy kelepcébe csalhasson. Azt akarta, hogy törvényszegéssel és hatalomátvétel érdekében tett ellenük való fellázadással indokolhassa, jogosan végzett a klánunkkal. A Volturi és a vámpírtársadalom védelme érdekében. – Egész testemben remegtem, olyan borzasztó volt az egész, főként belegondolni, hogy majdnem sikerült is neki. – Nem engedhettem, hogy bajotok essen! Rájöttem, ha Alice-nek víziója támad arról, hogy… hogy végeztek velem, akkor majd nem indultok a kimentésemre – pityeredtem el újra.

– Elment az eszed?! – csattant fel Kedvesem, és csak épphogy nem ugrott fel ültéből olyan ideges lett.

– Sajnálom, én csak…

– Bells, de hiszen én már nem látom a jövődet! – szólt közbe Alice. Először döbbenten és értetlenül meredtem rá, aztán bevillant.

– Oh, hát persze! – szisszentem fel, és tenyeremet a hasamra simítottam. Alice Andrew miatt nem láthatta a jövőmet, hisz neki a félvérek vak foltok, a döntéssel pedig, hogy megtartom, a sorsom összefonódott az övével. – Ezek szerint felesleges lett volna az áldozatom – sóhajtottam fáradtan.

– Nem felesleges, egyenesen őrültség! – helyesbített Szerelmem, a tekintete izzott.

– A lényeg, hogy nem esett bajotok, nyugodjunk meg – csitított Carlisle bennünket.

– A Volturi fél attól az erőtől, amit neked tulajdonítottak, ugyanakkor Arónak rendkívül tetszik a képesség, ami már most erősebb a legjobb őrjénél. Nem lennék meglepve, ha fájna rá a foga.

– Én se, hiszen most is csak azért hagyta el a város falait, hogy egy újabb különleges vámpírral gazdagítsa a gyűjteményét – értett egyet barátnőm fivérével, amitől ismét libabőrös lettem.

– Ne aggódj Bells, nem fogjuk hagyni, hogy neked vagy a gyermeknek bajod essen! – ígérte Kedvesem apja elszántan.

– Andrew! Az unokánk neve Andrew, már ha fiú lesz – magyarázta Bella a férjének mosolyogva.

– És Nessie meg a pici? – érdeklődtem a házba tartván. Jó volt végre itthon lenni. Mikor beléptem csend és üresség fogadott, ami nem vallott erre a családra. Már mind bent voltunk, amikor megjelent Emmett a lépcső tetején.

– Jó újra látni vadmacska! – lépett hozzám és gyorsan átölelt. Nem mintha nagyobb fogadtatást szerettem volna, de furcsa volt ez a visszafogottság, főleg Emmett-től. – Jó, hogy megjöttetek – mondta immáron a többiek felé fordulva. Idegesnek tűnt.

– Mi történt Nessie-vel? – kérdezte az idősebb Edward szinte már rémülten fivérét. Az összes vér kifutott belőlem hirtelenjében. Imádkozni kezdtem, hogy minden rendben legyen nővérkémmel és a babájával.

– Nem tudjuk. Váratlanul görcsölni kezdett aztán… – Ám még mielőtt Em befejezhette volna, amit elkezdett, az idősebb Edward és Bella felszáguldottak az emeletre.

– Látni akarom Nessie-t! – mondtam Edwardnak olyan határozottan, amennyire csak bírtam, miközben a könnyeimmel küszködtem. Szerencsére nem ellenkezett, kézen ragadva követtük Carlisle-t a szobába.

– Mégis mi történt, kicsim? – faggatta Bella a lányát az ágy szélén ülve mikor beléptünk. Rose és Esme az ablaknál álltak, míg Jacob a másik fal mentén járkált fel s alá.

– Nem tudom, éppen vért ittam, amikor egyszer csak begörcsöltem – zokogta a választ nővérkém.

– Ma reggel elfogyott az állatvér, amit eltettünk, és mivel nem volt még időnk vadászni, így donorvért kapott – magyarázta Rosalie.

– Nem mozog anya, azóta egyszer sem rúgott – zokogta Nessie a hasát ölelve. Összefacsarodott a szívem szenvedése láttán. Bármit megadtam volna, hogy rendben legyen a kisbabája.

– Nyugodj meg, édesem! – vigasztalta Bella magához ölelve.

– Apa? – kérdezte mellettünk az idősebb Edward alig hallhatóan nevelőapját.

– Számítani lehetett rá, hogy a farkasgének miatt összeférhetetlen lesz a magzat Nessie testével – mondta némi tanakodás után. – Azonban az is fent állhat, hogy egy belső harc folyik a gyermekben a két, egymástól eltérő gén miatt – elmélkedett tovább.

– De ugye minden rendben lesz a picivel? Mondjátok, hogy rendbe jön! – kérlelt minket Nessie kétségbeesetten. A doktor tanácstalan volt, én viszont tudtam mennyire nem tenne jót nővérkémnek jelen pillanatban egy nem, vagy egy talán válaszként. Kihúztam hát a kezemet Edward markából és odaléptem hozzá.

– Erős kis vasgyúró ő, meglásd minden rendben lesz – mosolyogtam rá összeszedve magam.

– Emmett és Jasper, ti menjetek el vadászni, Nessie-nek és Bellsnek is szüksége lesz a vérre. Rose és Alice ti pedig addig készítsétek elő a garázst, azután segítsetek a fiúknak – adta ki utasításba Carlisle kinek mit kell tennie, amit szó nélkül rögvest mindenki teljesített is.

Miután a doktor megvizsgálta Nessie-t – a burok miatt a babát sajnos nem tudta –, elvonult a két Edwarddal. Én Nessie mellett akartam maradni, és Jake, valamint Bella sem mozdult el mellőle. Felkucorodtam hát nővérkém mellé az ágyra. A pocakja már hatalmas volt, a nyolcadik és a kilencedik hónap között lehetett. Örült, hogy lát, de a pici miatti elkeseredése minden más érzést elnyomott most benne.

Hiába kérleltük nem bírt megnyugodni és pihenni. Esme öt-hat fogást készített neki nyomban, miután Carlisle újabb lehetséges okként felvetette, hogy Nessie-ék babája lehet, inkább az emberi ételt részesíti előnyben. Mindenki csak találgatni tudott, viszont mivel Nessie-nek szüksége volt vérre is, hogy erőnlétben maradhasson, kevesebb mennyiségben ugyan, de vért is kapott később, amitől jobb színbe lett. Hogy eltereljem a figyelmét végül beszélgetésbe elegyedtünk. Igyekeztem kerülni a Volturival és a gyerekekkel kapcsolatos témákat, nehogy nagyon felzaklassam, de ez nem sok sikerrel ment.

– Szóval Andrew? Szép név, illeni fog hozzá – mosolygott halványan. Az aggódó, feszült ráncok még mindig ott csücsültek az arcán, akárcsak mindenki másén is. – Mi még mindig nem döntöttük el, hogy mi legyen a neve a kicsinek. Habár az az egy biztos, hogy ha lány lesz, akkor a második nevét Jake édesanyja, Sarah után kapja majd – mesélte félboldogan, majd váratlanul feljajdult. Összerezzentünk mindahányan voltunk a szobában.

– Jake… Jacob! – zihálta Nessie.

– Mi a baj, Szépségem? – kérdezte Jake rémülten. Nessie férje keze után nyúlt és a hasára szorította. Figyeltem őket, de percekig meg sem mozdultak, aztán egyszer csak, még az én gyenge emberi szemeimnek is jól láthatóan megmoccant valami a rézszínű tenyér alatt. – Mozog… Mozog! – mondta Jacob először halkan, hitetlenül, aztán már magabiztosságtól boldog, erőteljes hangon. A szoba egy pillanat alatt megtelt aggódó családtagokkal, akiknek megkönnyebbült sóhajaitól zengett aztán az egész környék.

Egy órával később már minden a megszokott kerékvágásban zajlott. A fürdő ellazított, majd bár a gépen aludtam eleget, úgy döntöttem, ledőlök még egy fél órácskára. Túl sok minden történt az elmúlt napokban – nem beszélve az elmúlt órákról, amit nővérkém mellett töltöttem –, és ez teljesen kimerített. Belebújtam hát valami kényelmesbe, mialatt emlékeztettem magam, hogy vennem kell néhány pizsamát a szexi hálóingek helyett, ám bármennyire is próbálkoztam nem sikerült elaludnom. Az agyam egyfolytában zakatolt, mégpedig egyetlen dolgon.

– Kerestek a szüleid, kérdezték mikor megyünk át hozzájuk, szeretnének elköszönni – lépett be a szobába Szerelmem közel két órával azután, hogy kiment, hogy pihenni tudjak, bár erre én nem kértem.

– Ma nem, inkább holnap, jó? – Bólintott. Leült mellém az ágyra, majd még kissé félve, a kezét a hasamra csúsztatta, amit mintha Andrew megérzett volna. Mindkettőnket mosolyra fakasztott apró lábainak finom rúgása. Már most nyilvánvaló volt, hogy szereti, ha kényeztetik. Ha „simogattuk” különösen nyugodt volt.

– Tényleg meglepő milyen ereje van már most.

– Nem csoda, az első perctől kezdve kap vért. – A kezét még mindig gömbölyödő hasamon tartotta. – Szemmel látható a különbség mennyit nőtt két nap alatt – mondta csodálattal hangjában és tekintetében, pedig ez nem volt újdonság, mind tudtuk, hogy a növekedés gyors és látványos lesz, innentől pedig még inkább.

– Beszélnünk kéne – kezdtem mélyet sóhajtva.

– Hallgatlak!

– De nem négyszemközt, ez most a családra is tartozik. – Kérésemre ezután percek alatt összegyűlt a népes társaság a nappaliban, és feszülten figyelték mit is szeretnék velük megbeszélni. – Jó párszor átrágtam már magamban oda-vissza ezt a dolgot, de miután mindannyiszor ugyanarra a következtetésre jutottam, jobbnak láttam nem halogatni ezt a megbeszélést – kezdtem. – Nem akarom áltatni magam, semmi sem garantálja, hogy én is olyan erős önuralommal rendelkezem majd első perctől kezdve, mint Bella. Ti tudjátok a legjobban, hogy milyen egy újszülött… milyen kontrollálhatatlan. A fiam ereiben vér fog folyni. Nem akarok veszélyt jelenteni rá, nem akarom bántani! Úgyhogy azt a döntést hoztam, hogy miután megszülöm, Alice-szel és Jasperrel elmegyünk valahova, ahol megtanulhatom mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy minél előbb visszatérhessek Andrew-hoz, hogy aztán már biztonságban magam mellett tudhassam. Addig is viszont szeretném, ha ti vigyáznátok rá… és persze Edwardra – hadartam el egyszuszra, mert félő volt, ha lassítok, elég idejük lesz a szememben már így is összegyűlt könnyeknek előtörniük.

– Hallgass! – ordított rám Edward a méregtől kikelve magából. Csak egy pillanat műve volt, és tomboló testét máris ketten fogták vissza. Számítottam rá, hogy először kiborul majd, de nem gondoltam volna, hogy az apjának és Emmettnek közbe kell avatkozniuk.

– Szerelmem értsd meg, újszülöttként nem lehetek a fiunk közelében, nem tehetem kockára az épségét, vagy ne adja ég, az életét. Ha a szomjúságtól elborul az agyam ki lesz, aki majd megállít? – kérdeztem költőien, hiszen a válasz magától értetődő volt. Egy vérre szomjazó újszülöttet senki sem képes megfékezni. – Ez az egyetlen ésszerű megoldás! Nem lehetek önző, nekem most már az ő biztonsága az első – szipogtam. – Jasper majd megtanít mindenre, és ott lesz Alice is, látni fogja, ha baj lenne. Vigyázni fognak rám, te pedig majd sűrűn meglátogatsz és tájékoztatsz róla, hogy mi van Andrew-val. Kérlek… – csuklott el hangom. A valaha hozott legnehezebb döntésem volt meghozni ezt, az áldozatról nem is beszélve, de biztos voltam benne, hogy így lesz a leghelyesebb, és ami a legfontosabb, a legveszélytelenebb a fiamra nézve.

– Te nem fogod bántani őt, te nem! Nem mehetsz el! Neeem! – üvöltötte, majd kiszakítva magát az erős kezek szorításából előttem termett. Összerezzentem fenyegető, éjsötét tekintete láttán, holott jól tudtam, sosem bántana. Egy egész percig álltunk így, némán, egymással szemben. A tekintetében lobogó düh égetett, de tűrtem. Aztán karjai olyan gyorsan zárultak körém szorosan mellkasára vonva, hogy fellélegezni sem volt időm.

– Szerelmem… – A hangom immáron alig volt több suttogásnál, az eddigi határozottságnak már nyoma sem volt benne. Egész testemet rázta a sírás.

– Ne tedd ezt velem… Ne tedd ezt velünk. Kérlek! – suttogta a fülembe megtörten. Sose láttam őt még így, ennyire kétségbeesettnek és elkeseredettnek. Most olyan volt, mint egy törékeny ember, nem pedig egy olyan erős vámpír, akit semmi sem kényszeríthet térdre. Éreztem, ha sürgősen nem ereszt el, megingat az elhatározásomban annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek. Ezt nem engedhettem, így bár minden értelemben nehezen, de kiszakítottam magam a karjaiból.

– Sajnálom, de én már döntöttem! Hidd el, így lesz a legjobb – néztem mélyen a szemébe. Hogy határozottnak tűnjek minden erőmre szükségem volt.

– Bells, kedvesem, az ilyen elhatározásokkal úgy vélem még várni kéne. Egyáltalán nem biztos, hogy bekövetkezik, amitől tartasz, épp ezért készítettünk fel téged a mi világunkra – mondta Carlisle, hogy jobb belátásra bírjon.

– Tudom, hogy úgy hiszed, hogy Bella önuralma abból eredt, mert volt ideje felkészülni a vámpírságra, de ez koránt sem biztos, és nekem minden eshetőségre fel kell készülnöm – ellenkeztem. Nem értettem, miért nem értik ezt meg. – És hát az újszülött korszak sem tart örökké, amit ígérem, minden erőmmel igyekszem majd még inkább lerövidíteni. Csak azt kérem tőletek, ígérjétek meg, hogy vigyáztok a fiamra – kérleltem őket. A könnyeim csak úgy záporoztak, majd hirtelen görcsbe rándult a testem. A gyötrő, feszítő fájdalom pillanatok alatt elérte minden porcikámat. Felüvöltöttem, és ha nincs ott Edward, kétrét görnyedve térdre rogytam volna.

– Bells?! Bells?! – zengett a ház, és zsongott a fejem a nevemtől, ahogy mind egyszerre kiáltották. A görcsös fájdalomtól csak tompán éreztem, hogy Edward felkapott, majd a díványra ültetett. A kín épp olyan elviselhetetlen volt, mint amilyet Volterrában éreztem, így semmi kétségem nem volt afelől, hogy a fiam az okozója, de ezt erőm sem volt közölni a többiekkel.

– A gyerek okozza a fájdalmait, próbáld a pajzsod alá vonni Bellst – hallottam az idősebb Edward hangját, majd Kedvesem kétségbeesett válaszát.

– Nem bírom szétválasztani őket! Jasper kérlek! – Vártam a nyugalmat, de csak nem jött. A fiam túlerőben volt. Alig éreztem meg a hideg érintést a hasamon. – Andrew… fiam kérlek! Ígérem neked, hogy nem fogom hagyni, hogy az édesanyád itt hagyjon minket, nem engedem! – ígérte Szerelmem, és a szinte már fojtogató fájdalom kezdett alábbhagyni. Zihálásban törtem ki, mikor tüdőmet újra átjárta a levegő. Izmaim lassan elernyedtek, gerincem újra kiegyenesedett. Vártam a zsibbadást, de miután az egészet csak mentálisan éreztem, bármennyire is valósnak tűnt, ez elmaradt. – Látod mit tettél? – pirított rám Edward dühösen. – A fiunk már most szenved miattad, mert tudja, hogy el akarod hagyni. Valóban ezt akarod? Hogy szenvedjen? – sziszegte ingerülten, izzó szemekkel. Nem ismertem rá a férjemre.

– Soha nem akarnám, hogy szenvedjen, épp ezért kell elmennem, amíg meg nem tanulok uralkodni az ösztöneimen – feleltem, mire az aprócska lábak akkorát rúgtak, hogy egy percig köpni-nyelni nem tudtam a belém hasító nyilallástól.

– Elég volt! – csattant fel Kedvesem, de bennem csak később tudatosult, hogy a fiához intézte a figyelmeztető szavakat. – Nem foglak elengedni Bells, ezt jobb, ha az eszedbe vésed! Bármi is lesz, azzal együtt fogunk megbirkózni – szólt immáron hozzám ellentmondást nem tűrően, mialatt előttem guggolva végig mélyen a szemembe nézett. Elszánt volt tekintete, épp amilyennek az enyémnek is lennie kellene, de az egyetlen közös pont csak a bennük csillogó szomorúság volt. Aztán elképzeltem, hogy Andrew-é is épp így fénylik most, és ettől elszorult a mellkasom.

Ahogy körbenéztem láttam amint az idősebb Edward elmosolyodik. A szemöldököm kérdőn megugrott és ezt ő is észrevette.

– Azt mondta, hogy szeret téged – adott magyarázatot. Az egyik kezemet a hasamra szorítottam, míg a másikat a számra, de csak a feltörni kívánkozó nyögést sikerült visszafojtanom, a könnyeimet már nem. Annyira szerettem, már most annyira szerettem! Nem akartam, hogy bárki is szenvedjen miattam, de a legkevésbé azt, hogy a fiam.

– Mi itt leszünk Bells, nem hagyjuk, hogy bármelyikőtöknek is baja essen, ezt ne feledd! – ült le mellém Bella, és lefejtve kezemet a számról vigasztalóan megszorította.

– De ha csak kicsit is… ha csak kicsit is veszélyes leszek a fiamra, ígérjétek meg, hogy elvisztek messzire, ígérjétek meg! – esdekeltem zihálva.

– Megígérjük Bells, de nyugodj meg, mert a végén még rosszul leszel, és ne feledd, hogy most már nem csak magadért vagy felelős – emlékeztetett aggódó nagymamaként.

– Szeretnék ledőlni – sóhajtottam végül, miután úgy, ahogy sikerült megnyugodnom. Későre járt már, és nagyon kimerült voltam.

– Persze, menjetek csak! Aludj jól, és vigyázz az unokámra – köszönt el Bella egy csókot nyomva az arcomra, majd Edward segítségével felcaflattam az emeletre.

Míg felfrissítettem magam a fürdőben, Edward felhozta nekem a vacsorám. Nem igen volt étvágyam, alig pár falat csúszott csak le a torkomon. Ráadásul a vér ízéhez még mindig nem sikerült hozzászoknom, de azért az utolsó cseppig kiittam, ami a bögrében volt, majd gyors fogmosás után bebújtam az ágyba. Edward már a takaró alatt volt, mindig velem töltötte az éjszakát. Nem tudtam mit mondhatnék neki, kényelmetlenül éreztem magam, míg végül némi habozás után felé fordultam.

– Edward! – szóltam, de meg sem moccant, rám sem nézett. Egyenesen előre meredt. – Ne tedd ezt velem! – Kezdtem újból kiborulni. A hajamba martam.

– Te ne tedd ezt velünk! – vágott vissza, de legalább végre rám figyelt. – A feleségem azt tervezi, hogy jobb esetben egy teljes évre elhagy engem és a fiunkat, szerinted mégis hogyan kéne viselkednem? – támadt nekem.

– Elhiheted, hogy mindent el fogok követni annak érdekében, hogy ne kelljen elhagynom titeket, de ha mégis… ha mégis el kell mennem azt csakis miattatok teszem majd – törölgettem sűrűn hulló könnyeimet, míg Edward két keze közé nem fogta arcomat. Egész közel hajolt, hideg lélegzete libabőrbe futtatta a testemet.

– Ha úgy látom, hogy veszélyt jelentesz a fiunkra, ígérem, kitalálok valami megoldást, de el nem engedlek! – hangsúlyozta. – És míg van egy kis remény is arra, hogy mindez be sem következik, addig hallani és beszélni sem akarok erről az egészről, értetted? – kérdezte keményen. Némi csendet követően végül bólintottam, mert túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy továbbra is ellenszegüljek vele. – Ígérd meg, hogy mindent elkövetsz Szerelmem, szükségem van rád – kért ajkaival a fülemet cirógatva.

– Ígérem! – esküdtem neki, majd míg Edward a karjaiba zárva igyekezett elaltatni, Andrew aprókat rúgott. Szelíd mozdulatait egyfajta megbocsátásként értelmeztem, és ettől máris könnyebb lett a súly, ami a mellkasomat nyomta. Kezemet a hasamra téve lassan álomba szenderültem.