New Sun - Shine - 23. fejezet

Sziasztok!

Elnézést még egyszer a hosszú várakoztatásért, remélem, ez a fejezet kicsit kárpótol majd benneteket. Beletettem mindent, amit úgy éreztem, hogy szívesen olvasnátok. Remélem, kedvetekre lesz. :)

A kommenteket – és voksokat –, valamint a mailben érkezett véleményeket hálásan köszönöm! Mindegyikre válaszoltam. :)

(Akinek esetleg valami miatt nem engedi a blogspot rendszere a fejezethez való kommentelést, az nyugodtan küldheti mailben, még senkinek nem haraptam le a fejét. :P)

Szép hétvégét, a vizsgákhoz pedig továbbra is sok sikert kívánok, szorítok!

Jó olvasást a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

Ui.: Most már biztos, hogy június 9.-én (szombaton) kint leszek pár blogger társammal a Könyvhéten. Ki lesz még ott? :)

23. TISZTA LAPPAL

VÉGIG ZOKOGTAM AZ UTAT, míg szüleimtől a Cullen házig értünk. Nem bírtam abbahagyni bármennyire is igyekeztem. Szégyelltem magamat a gyengeségemért. Ennek a „búcsúnak” nem így kellett volna alakulnia.

A többiek néma csendben hallgatták szenvedésemet, talán hagyták, hagy adjam ki magamból. Otthon aztán nem szólva senkihez fáradtan bezuhantam az ágyba, és hagytam, hogy a megváltó sötétség rám telepedve elnyomjon. Csak reggel tértem magamhoz, méghozzá ismét Andrew jóvoltából, aki úgy tűnt, rendszert készül csinálni a nyolcórai kelés-evés műsorból. Edward nem volt a szobában, ahogy szokott, mikor felkeltem, ami rossz érzéssel töltött el, de nem akartam utána kiáltani, inkább gyorsan lefürdöttem, felöltöztem, és lementem a konyhába, noha pillanatnyilag senkivel sem akartam összefutni.

– Jó reggel Bells, éhes vagy? – mosolygott Esme. Nekem vele ellentétben nem volt jó kedvem.

– Jó reggelt! Ne fáradj, majd én készítek magamnak reggelit. – Nem akartam a terhére lenni, még ennél is jobban.

– Arról szó sem lehet! – ellenkezett. – Foglalj helyet, a többit pedig bízd rám nyugodtan, csak mond meg mit ennél szívesen.

– Kedves vagy, mint mindig, de ne fáradj, majd én gondoskodom magamról – erősködtem, és a hűtőhöz léptem, hogy előkészítsem a reggelinek valót.

Esme nem szólt többet, de míg a konyhában sürgölődtem végig árgus szemekkel figyelt. Mikor elkészült a sonkás rántottám, a baconnal és a pirítóssal tálcára tettem, aztán kitöltöttem egy bögre jávorantilop vért – melyet a hűtőben találtam felcímkézve –, és átmentem az ebédlőbe. Egész idő alatt egyetlen hangot, de még csak zörejt sem hallottam. Csupán sejtésem volt afelől, kettőnkön kívül Esmével senki más nem tartózkodik a házban, azonban ennek okáról halvány fogalmam sem volt. Amiket pedig gondolatban lefuttattam lehetőségképpen, egytől egyik sírásig szomorítottak, hisz nem csengtek túl biztatóan.

Miután befejeztem az étkezést, elmosogattam, amit ugyanolyan csendben nézett végig Esme, mint a ma ez idáig tett összes mozdulatomat, majd visszamentem a hálóba. Csak ültem az ágyon, magam elé meredve, míg végül a sivár üresség a szobában, és a lelkemben egyaránt sírásra nem fakasztott.

– Mi a baj, kedvesem? – foglalt helyet mellettem Esme. Észre se vettem, mikor lépett be.

– Hol van Edward? – ziháltam.

– Vadászik a többiekkel. Nessie szeretett volna kicsit kimozdulni, őt kísérték el. Gondolom nem számított rá, hogy ilyen korán kelsz, ezért ment velük – magyarázta nyugtatva.

– Elmesélte, hogy mi volt tegnap? – szipogtam. Csak némileg könnyebbültem meg attól, hogy nem világgá ment a történtek után.

– Belláék elmondták.

– Úgy sajnálom, Esme! – fakadtam ki. – Én nem akartam ezt… én nem akartam… én nem így akartam – borultam a nyakába, testem zokogástól rázkódott.

– Tudom. Nincs semmi baj, ne sírj kedveském, ne sírj! – csitított. – Az este mindent átbeszéltünk, meglásd, minden rendben lesz. Ne aggódj semmiért!

– De gyenge voltam, és ezzel bajt hoztam mindnyájunkra. Én csak gondot jelentek a családnak – motyogtam elkeseredetten.

– Senki nem olyan erős, hogy egyszer ne lehetne gyenge! – emelte meg az állam, hogy a szemébe nézzek. Nyugalom és bölcsesség áradt belőle mégsem tudtam abbahagyni a sírást.

– Csak el kellett volna búcsúznom a szüleimtől, hiszen erről volt szó, de nem bírtam. Megtörtem a nyomás alatt – vallottam be töredelmesen. – Ha nincsenek ott Jacobék kitudja, talán mindent elmondok – horgasztottam le a fejemet, nem bírtam a szemébe nézni.

– Hidd el, ez érthető, emiatt ne szégyelld és ostorozd magad. Okos döntés volt Jacobot odahívni, hiszen nem először élt meg hasonló helyzetet. Az pedig végképp nem a te hibád, hogy a szüleid maguktól rájöttek bizonyos dolgokra. Két értelmiségi ember, ez előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna – vigasztalt. – Ne feledd, hogy abból sem lett semmi bajunk, hogy Bella édesapja, Charlie tudott rólunk, még ha nem is a teljes igazságot. Mi több, később Renée-nek és Philnek is kénytelenek voltunk elmondani ezt-azt, hogy Bella és Nessie tarthassák velük a kapcsolatot. Szerintem Gilliannek és Bobnak nem okoz majd problémát a megtudottakat titokban tartaniuk. Elvégre is a Quileute-ok titkát is elég könnyen kezelik ahhoz képest, mennyire megrázó lehetett megtudni, és nehéz feldolgozni a szokatlan tényt.

– Így véled te, de a többiek… Biztos nagyon haragszanak rám. Edward is jól lekorholt és kiosztott, de megérdemeltem.

– Senki nem haragszik rád, emiatt nem kell aggódnod – simított végig az arcomon gyengéden.

– Olyan szerencsétlen vagyok mostanában – siránkoztam könnyeimet törölgetve.

– Ez butaság! – mosolygott. – Csupán a hormonok játéka okozza a hangulatingadozásaidat. A terhesség majdnem mindenkit megváltoztat – magyarázta. – Bella is várandósan jött rá, hogy egy gyermek mi mindent jelent az ember életében – merengett el, belőlem pedig kibukott a kérdés:

– Esme, hogy… hogy élted túl a… fiad elvesztését? – kérdeztem félszegen. Nem akartam felzaklatni.

– Nehezen – kezdte őszintén. – Egy gyermek a legcsodásabb adomány a világon! Leírhatatlan boldogságot jelent mikor először meglátod, megérinted és megcsókolod azt a kis lényt, akit hosszú ideig a szíved alatt hordtál, vártál, aki egy belőled és feltétel nélkül szeret. Amit egy ilyen kis teremtés jelent, azt az örömöt, amit adni képes az apák is átérzik, átélik. Charles nem volt jó ember – komorult el az arca egy pillanatra. – A terhesség nem csak megváltoztat minket, nőket, felerősíti az anyai ösztönöket bennünk, melyek akár teljesen át is vehetik a cselekedeteink felett a hatalmat. Ha ez bekövetkezik, attól kezdve nem leszünk ura tetteinknek, kifordulunk önmagunkból, ki így, ki úgy. Ha pedig nincs támogatás, egy biztos háttér, egy szerető fél mellettünk, akkor még csak tragédia sem szükségeltetik ahhoz, hogy valami butaságot kövessünk el – nézett mélyen a szemembe, mint aki rávilágítani kívánt ezzel valamire, amit nekem nagyon is jól kellene értenem. És értettem is, hiszen nekem mindez megvolt, csak épp nem értékeltem igazán!

– Olyan buta voltam! – tört el újra és újra a mécses. – Csak jót akartam, a fiamnak a legjobbat. De a szüleimtől sem voltam képes elválni, hogyan is gondolhattam, hogy majd éppen a gyermekemtől leszek, mikor már most annyira szeretem. Én csak rettegek tőle, hogy újszülöttként nem leszek képes kezelni a szomjú vágyamat. Nem akarom bántani őt, de elhagyni meg képtelen lennék – ráztam a fejem. – Félek, hogy összeomlok – hüppögtem.

– Mi itt vagyunk neked Bells. Segítünk és támogatunk, amiben csak kell, ránk mindenben számíthatsz. Viszont valamit tudnod kell – kezdte immáron aggodalmaskodó hangnemet megütve. Felkaptam a fejemet. – Az este, miután Belláék elmesélték, mi történt, Edward arra hivatkozva; megígérte neked, kitalál valami megoldást, bejelentette, hogy miután megszületik a pici, függetlenül attól, milyen újszülött lesz belőled, ti hárman különváltok a családtól és elmentek innét, hogy neked könnyebb legyen – számolt be a fejleményekről.

– Tessék? – hőköltem hátra meglepetten. Felidéztem magamban Kedvesem két napja tett fogadalmát: Ha úgy látom, hogy veszélyt jelentesz a fiunkra, ígérem, kitalálok valami megoldást, de el nem engedlek!

– Edward úgy véli, számodra ez lenne a legideálisabb. Úgy érzi, csak így vethet véget a folytonos önhibáztatásodnak, és élhettek nyugalomban boldogan.

– De… De hiszen ő… ő nem mehet el innen, hisz ti vagytok a családja – makogtam értetlenkedve, és kissé már zihálva.

– Mi, és persze te meg a baba! Te a szerelme és a felesége vagy, nemsokára pedig a gyermeke édesanyja is. Immáron már ti vagytok az ő első számú családja, most már ti álltok hozzá közelebb. Ha te úgy döntesz, hogy nem tudsz tovább velünk élni, akkor Edward kész elmenni veletek.

– Én… Én ezt nem értem – martam bele a hajamba, úgy szorítottam a fejem. Teljesen összezavarodtam.

– Edward azt mondta, hogy azért hibáztatod önmagad folyton, mert úgy hiszed, hogy te csak nyűgöt jelentesz a számunkra, hogy csak bajt hozol a fejünkre. És mivel téged sose tudna elhagyni, így inkább úgy döntött, hogy váljanak el útjaink, csak hogy te ne érezd folyton azt, amit most a körünkben – mondta szomorúan. Nem tudtam mit mondhatnék, de leginkább azt, mit tehetnék. – Bells! – fogta meg Esme hirtelen mind két kezemet, úgy nézett mélyen a szemembe. Eddigi simogató tekintete könyörgővé vált. – Kérlek, gondold át a dolgokat. Mi soha semmiért nem hibáztattunk! Mindannyian vétkezünk olykor, de az ember, vagy vámpír családja feltétel nélkül szeret és megbocsát, bármit is kövessünk el. Általuk feloldozást nyerünk, még ha mindenki más ellenünk is van. Ha úgy érzed, hogy mellettünk, ennek a kissé különös családnak a körében nem találsz lelki békére, elfogadjuk a döntéseteket és elengedünk benneteket. Csak arra kérlek, alaposan fontold meg a dolgokat – nyomatékosította még egyszer kérését.

Nem akartam elhinni, hogy mindez velem történik meg. Persze mindennek van következménye az életben, de hogy az öncsépeléseimnek ez legyen, arra álmomban sem számítottam. Edward egy elég hosszú életre kiható döntést hozott meg csak úgy, velem át sem beszélve, csak mert úgy véli, nekem így lesz a legjobb. Rajtam múlott immáron minden, össze kellett hát szednem magam, hogy a régi legyek, és cselekednem kellett, míg nincs késő! Mielőtt egy örökkévalóságra boldogtalanná válik az egész család, engem is beleértve.

– Én ezt nem akartam, Esme, én ezt nem akarom, esküszöm! – bizonygattam kétségbeesésemben. Még nem jöttem rá, hogyan is akadályozhatnám meg a „tragédiát”, a család széthullását, de azt tudtam, hogy mindent el fogok követni annak érdekében, hogy helyre hozzam a dolgokat.

– Tudom kedvesem, tudom – nyugtatott. – Beszélj Edwarddal, ha látja, hogy már nem hibáztatod magadat, akkor talán megnyugszik, és elfelejti ezt az egész elköltözéses butaságot.

– Úgy lesz! – ígértem. – Köszönöm, Esme, hogy elmondtad mindezt, és felnyitottad a szememet. – Hálás voltam neki mindenért. Ha ő nincs, ha nem beszél nyíltan velem, valószínűleg túlkésőn tértem volna csak észhez.

– A családhoz tartozol, és mi szeretünk, ezt sose feledd! – Ráztam a fejem, jelezve; nem fogom. – Most pedig mosd meg az arcodat, nagyon látszik, hogy sírtál, utána pedig gyere, mert visszaérkeztek a többiek. – Bólintottam, és gyorsan átöleltem őt, majd a fürdőbe siettem.

– Bells?! – döbbent meg Edward, mikor megpillantott a lépcsőn lefelé lépkedve. Nyomban hozzám sietett, hogy belém karolva segítsen lemenni. Nagy hasam lassanként tényleg kezdett gondot jelenteni a mozgásban. – Azt hittem sokáig alszol majd, ha tudtam volna sietek vissza – mentegetőzött.

– Andrew éhes volt, így felkeltett – magyaráztam. – Edward, beszélnünk kell! – folytattam átmenet nélkül, de immáron komolyabb hangvételben.

– Mi történt? – kérdezte arcomat fürkészve.

– Sziasztok! – köszöntem oda a többieknek elnézve Kedvesem mellett. Teljes volt a létszám. – Hogy vagy Nessie?

– Végre elmehetem vadászni, így már sokkal jobban – felelte jókedvűen.

– Az jó – helyeseltem húzva kissé az időt.

– Bells, fogj hozzá kérlek, hadd tudják meg a többiek is – sürgetett apósom.

– Nem ér folyton a fejemben turkálni! – csattantam fel, de aztán önkéntelenül is elmosolyodtam. – Először is szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni mind a történtek, mind a legutóbbi napokban tanúsított viselkedésem miatt – kezdtem egy mély lélegzetvétel után őszinte bűnbánással. – Nagyon sajnálom, ha gondot és problémát jelentettem, én csak a legjobbat akartam mindnyájunknak! Tudom, hogy a szüleim részleges beavatásával újabb fejfájást okoztam, de sajnos ezt már nem tudom visszacsinálni. Nekem ők épp annyit jelentenek, mint ti, képtelen lennék bármelyikőtöktől is megválni, éppen ezért arra kérlek benneteket, hogy felejtsétek el mindazt, amit én vagy Edward mondtunk, ugyanis egyikünk sem megy sehova! – jelentettem ki határozottan.

– Bells… – nézett rám Edward döbbenten.

– Esme elmondta, hogy mit találtál ki – magyaráztam neki. – Őrültség, nem tudok rá jobb szót, ahogyan a saját elképzelésemre sem – vallottam be immáron tiszta fejjel. – Így visszanézve nem sok hiányzott hozzá, hogy összeomoljak, de nem kell aggódni már nem fokok, hála Esmének – mosolyogtam az említettre, nem győzve köszönetet mondani. – Már tudom, hogy ti tényleg a családom vagytok a szó legszorosabb értelmében, és mint azok mindenben segítetek majd, így pedig nincs félnivalóm, hisz sose hagynátok, hogy bántsam a gyermekemet. Andrew-nak nagy szüksége lesz a szüleire, de nem kevésbé a nagy- és dédszüleire, nénikéire, bácsikáira, valamint a keresztszüleire – néztem végig az érintetteken.

– Miért mondtad el? – szólt oda Szerelmem halkan Esmének, de nem éreztem igazán vádlónak hangszínét.

– Hagyd Esmét! – védtem meg. – Ha ő nem beszél velem nyíltan, és nyitja fel a szemem, valószínűleg későn térek csak észhez. Hülye voltam és sületlenségeket beszéltem, hiszen bármennyire is meg akarom védeni a fiunkat, képtelen lennék elhagyni, főleg nem egy egész évre! Csak jót akartam, de… összezavarodtam. Viszont ennek már vége! Ha a terhesség miatt szeszélyes is leszek kissé, tudd, hogy visszakaptad a régi Bellst, aki sose hagy el, még ha ennek érdekében le is kell láncoltatni magát – beszéltem magabiztosan, de mosolyogtam félszeg volt. Vártam a reakcióját, bíztam benne, hogy mindent helyre tudtam még időben hozni, ám míg Edward csak elgondolkodva nézett rám, addig Emmett poénkodással ütötte el az időt.

– Régi, régi, de mennyire régi Bellst? Azért az nem mindegy – viccelődött enyhítve a feszült légkörön. – Mert akit megismertünk még hagyján, de ha mondjuk a tíz évvel ezelőtti Bellst, aki szerény számításaim szerint még pelenkában totyogott, akkor bajban leszünk – vakargatta az állát.

– Hé! – csattantam fel. – Kikérem magamnak, nyolc évesen már rég szobatiszta voltam – mondtam megjátszott durcasággal, majd tekintetemet visszaemeltem Szerelmemre. Idegtépő volt ez a várakozás.

– Nem leszel boldogtalan? – Láthatóan aggályok gyötörték.

– Én akkor lennék boldogtalan, ha el kéne mennem innen! A te családod már az enyém is. Épp azért éreztem magam rosszul, hogy annyi bajt hoztam a fejükre, mert nagyon szeretem őket. Ha mindent újra kéne kezdenem, semmin sem változtatnék! Na jó, egy-két hülyeséget leszámítva talán, bár ki tudja, lehet, hogy azok miatt a hülyeségek miatt lettem az, aki, és alakult úgy az életem, ahogy. Mindig azt mondtam, hogy nekem csak rád van szükségem, de rájöttem, ez így nem teljesen igaz. Szükségem van rád, mert te vagy aki éltetsz, de ahhoz hogy igazán éljek, szükségem van rájuk is – intettem a tekintetemmel a többiek felé. Edward értette, és elmosolyodott. – Szeretlek! – tátogtam, amire válaszul egy csókot kaptam. Ez a csók kellőképpen más volt, mint az elmúlt napokban kapottak. Ez épp olyan volt, mint amilyeneket szerelmünk hajnalán adott. – Őszintén sajnálom, ugye meg tudtok bocsátani, és visszafogadtok? – fordultam családom felé. – Megígérem, mindent elkövetek, hogy példás újszülött legyek, de ehhez a segítségeteket is kelleni fog.

– Amit meg is kapsz! – lépett hozzám nővérkém, majd átölelt. Jobban mondva ölelt volna, ha nincs az a két nagy „domb” köztünk.

– Né’ már, partra vetett bálnák! – hahotázott ügyetlenségünkön Emmett. Mindketten rámordultunk.

– Sajnálom Bells, de ez nem fog menni – szólalt meg váratlanul az idősebb Edward, és én holttá rémültem.

– A… Apa?! – dadogta mellettem Szerelmem döbbenetében.

– Nem tudunk visszafogadni, mikor soha nem is szűntél meg a családunk tagja lenni. Ahogyan megbocsátani sem, mivel nem is haragudtunk rád – húzta halvány félmosolyra ajkát, és én a legszívesebben boldogságtól nedves arccal jól képen tudtam volna törölni. – Nyugodj meg, nehogy a végén még rosszul légy – intett nyugalomra.

– Akkor ne ijesztgess! – szóltam rá zihálva. – Egyébként meg nem áll jól neked a viccelődés, ezt inkább hagyd meg a fivérednek – töröltem le azt a pár könnycseppet, ami kibuggyant rémületemben. Em csak bazsalygott, míg Edward bocsánatot kért félresikeredett ugratásáért. Nem haragudtam rá, de kértem, többet ne tegye, aztán immáron tiszta lappal folytatódott tovább az élet.

– Nem fura? – tereltem némileg a témát, bár tudtam nem sokáig tart majd a hatása, minthogy negyedmagammal éppenséggel Carlisle dolgozószobájába tartottam.

– A családban betöltött szerepekre gondolsz? – kérdezte Carlisle. Valószínűleg észrevette, mennyire elgondolkodtatott az iménti beszélgetés alkalmával ez a nem mindennapi felállás. Bólintottam. – Tudod, bár külsőleg nem öregszünk, belül érzékeljük az idő múlásával az öregedést, így nem olyan bizarr, hogy apának, nagyapának vagy éppenséggel dédapának szólít valaki – mosolygott. Mikor beértünk a szobába, a doktorral helyet foglaltunk a súlyos íróasztal két oldalán, egymással szemközt, míg a két Edward állva maradt, hogy mind jól lássuk egymást. – Bells, Edwardékkal úgy véltük, jobb ha tisztában vagy az átváltozásod majdani lefolyásának menetével és részleteivel – fonta össze ujjait az asztallapja felett. Majdnem mindig ezt tette, ha komoly dolgokról készült beszélni. Hátradőltem a székben, mert éreztem, hosszú lesz. – A szülésről már beszéltünk nem is egyszer, viszont az azt követő átváltozási folyamatról még konkrétabban nem – kezdte nagyon diplomatikusan. – Bella egykori esetén tanulva arra az elhatározásra jutottunk, hogy a legjobb az lesz, ha egy úgynevezett mesterséges kómában tartunk amíg…

– Vámpírrá nem változom? – Sosem értettem, miért olyan kényes nekik erről a dologról beszélni.

– Úgy van! – helyeselt. – De nem kell megijedned, ez pusztán egy mély eszméletlen állapot. Nagy mennyiségű propofolt, hétköznapibb nevén nyugtatót fecskendezünk be, melyet az altatásos műtéteknél is használnak. Ennek az eljárásnak a következtében az agyhullámok tevékenységét olyannyira lecsökkentjük, hogy ne reagálhasson az illető a külső ingerekre, mint fény, zaj, és ami a legfontosabb a fájdalomra – ecsetelte. Nagyon koncentrálnom kellett, hogy minden szavát megértsem. – A cél az, hogy az agyadat a lehető legnagyobb pihentetései fázisba juttassuk.

– Értem… – bólogattam kissé bizonytalanul.

– Morfiumot is kapsz majd az altatás során, hogy a méreg okozta folyamat közbeni fájdalom intenzitását biztosan elnyomjuk benned, hogy te azt ne érezd. Az átváltozás utolsó szakaszához közelítve aztán megvonjuk majd a dózist, hogy elkezdődhessen az ébredési folyamat. Számításaim szerint a nyugtató hatása egészen a végéig kitart majd, így pedig nem fogsz semmit sem érezni az egészből. – Némi önelégültséget véltem felfedezni az arcán, mialatt felvázolta előttem a tervet.

– Jól hangzik – sóhajtottam mélyet. Nem mertem bevallani, hogy kissé berezeltem. – Aw! – szisszentem fel Andrew rúgására.

– Jól vagy? – lépett hozzám Szerelmem nyomban.

– Persze, ne aggódj! Csak az én kis energiavámpírom éhes – nyugtattam mosolyogva.

– Energiavámpír, aki legyengít fizikailag? – húzta fintorra ajkát. Néha olyan ellentétes érzésekkel töltve tudott a fiáról beszélni, de tisztában voltam vele, hogy csak azért, mert félt engem.

– Nem így értettem! – ellenkeztem.

– Az, hogy a gyermek ilyen erős a korához képest, annak milyen várható kihatásai lehetnek? – kérdezte az idősebb Edward nevelőapját.

– Úgy látom, Bells egyelőre jól viseli a várandóságot, de minden bizonnyal nem tesz jót neki fizikailag a folytonos erős mozgolódása a gyermeknek, nem beszélve az olyan görcsös fájdalmakról, mint amilyen a múltkori is volt – felelte a doktor találgatva.

– Beszélek Andrew-val, megpróbálom megértetni vele, hogy miért kell kordában tartania az erejét, a saját és Bells érdekében – szólalt fel Kedvesem. A többiek csak bólogattak beleegyezőn, hiszen vesztenivalónk nem volt.

– A fiam nem direkt okoz nekem fájdalmat! – védtem meg. – A benne felgyülemlő feszültség váltja ki. Ha feldúlt, csak akkor aktiválódik a képessége, de erre már rájöttünk. Ő sosem bántana engem szándékosan, de ezt neked is tudnod kell, hiszen hallhatod a gondolatait – néztem az idősebb Edwardra megerősítést kérve.

– Nem túl gyakran hallom. – Meglepetten meredtem rá. – Valószínűleg ez a burok miatt lehet, ami nemcsak védőpajzsként veszi őt, vagy Nessie gyermekét körül, de egyfajta hangszigetelésként is funkciónál. Így gondolom, csak akkor hallhatom a gondolatukat, ha azt ők is úgy akarják – elmélkedett. Bár ez is csak találgatás volt, megcáfolta egykori elgondolásomat, miszerint Nessie-t Bella pajzsa miatt nem hallotta Edward sokáig.

Ezt követően még beszélgettük egy kicsit, de többnyire csak találgatások hangzottak el. Carlisle lemért, és hozzávetőlegesen kiszámítottuk a szülésem várható idejét, ami Bella várandóságai után már könnyebb volt. Nem úgymint Nessie-nek, aki Nahuel lányától csupán annyit tudott meg – mikor Kat itt volt és mesélt az életéről –, hogy nagyjából száznegyven-száznegyvenöt napra született. Ami ha nővérkém esetében is így van, akkor neki hamarosan itt az idő, míg nekem pontosan egy hetem van még hátra. Miután a doktor befejezte a vizsgálatokat megebédeltem és felkészültem szüleim fogadására, akiknek látogatásáról majdnem elfeledkeztem a nagy kavarodásban.

Majdnem három centit nőt a pocak-kerületem tegnaphoz képest, és ezt anyámék is észrevették. Csodálkozva nézték nagy hasamat, amit ma már nem takargattam előlük, nem úgy, mint én azt a lilás foltocskát, amit a baba okozott az erejével. Nagyon örültem a szüleimnek, akárcsak annak, hogy sokáig maradtak, és hogy megértették jobb, ha nem kérdeznek semmit, csak megelégszenek azzal, amit mi magunktól elmondunk nekik. Így inkább többnyire ők beszéltek, felidéztük a múltat, a régit és a közelit, valamint meséltek a La Push-iakról. Ők folyamatosan tartották velük a kapcsolatot, nem úgy, mint én. Legutoljára egy hónapja voltam a rezervátumban, még az esküvő előtt, hogy keresztanyja legyek egy gyönyörű gyermeknek. Edward pedig keresztapa, Naomi jóvoltából, mert hát ha Ianen múlott volna… Időm sem volt elköszönni tőlük, most pedig már nem tehettem. Ekkora hassal nem mászkálhattam csak úgy, arról nem is beszélve, hogy Edward biztosan nem engedett volna La Push és a farkasok közelébe, még kísérettel sem.

Miután még egyszer átvettem velük, hogy mit is kell hazudniuk az embereknek, azzal az ígérettel, hogy holnap is meglátogatnak, még hét óra előtt távoztak, mivel már tudtam, Andrew pontban hétkor jelezni fog, hogy éhes. Igaz, hogy még csak pár nap telt el, de már egészen megszoktam, hogy Andrew mindig ugyanazokban az időpontokban kér enni. A nyolcórai keléssel sem volt már gondom.

Nessie hozzám képest virgonc kiskamasz volt, legalábbis ami a mozgásunkat és az állapotunkat illette. Egyre inkább fáradtam, így kevesebbet is mászkáltam a házban, helyette inkább sajgó végtagjaimat masszíroztattam Edwarddal. A reggeli rosszullétek és a vér utáni kívánósság a folyamatos súlygyarapodásomhoz képest semmi sem volt. De ettől függetlenül élveztem minden percét a terhességemnek, hiszen ezt akartam, én akartam!

Még szombaton este felhívtam a nénikémet, Rahelt, hogy megkérjem, másnap, még a szüleim látogatása előtt jöjjenek át Lucasszal, a jelenlegi Alfával, hogy megbeszélhessük vele ezt a megváltozott körülmények okozta helyzetet. Még az esküvőkor megkértem az engedélyét az átváltoztatásomhoz, amit meg is kaptam egyetlen feltétellel. Azt kérte, hogy az újszülött kort messze innen töltsem, amit megígértem neki, mivel úgy volt, hogy a nászútról hazatérve továbbáll a Cullen család, csakhogy közbejött a Volturi, a gyengeségem ennek révén és a szüleim is. Így most újabb engedélyt kellett kérnem, mégpedig annak érdekében, hogy maradhassunk, noha Jacob is Alfa volt még mindig.

Lukasnak vezetőként mindenről tudnia kellett, mi pedig az egyezmény sértetlensége érdekében úgy véltük, jobb ha tájékoztatjuk a fennálló helyzetről. Nevén nevezve: az újabb vámpírbébi érkezéséről. Meglepetésként érte, hogy Nessie után én is terhes vagyok, akárcsak Rahelt, aki bár tudott a szándékaimról, mégis elhűlt a hírtől. Nem így akartam vele közölni, de legalább már tudta. Jacobbal és velem a két család egyesült, Lucas pedig szigorú feltételek keretében, de engedélyt adott a maradásra. Az egyezmény szent és sérthetetlen, nem volt, és nem lesz soha megszegve, erre a szavunkat adtuk!

Rahel, Lucas és kísérete távozása után még nálunk maradt, hogy támaszt nyújtson a szüleimnek, ha arra szükség lenne. Ő tudta, hogy mi válik majd belőlem, ám megértük, erről ne beszéljen apáméknak, akik már így is többet tudtak, mint szabadott volna. Anyám örült neki, hogy legalább a testvérei, és a szűkebb családi kör előtt nem kell titkolózniuk, bár azt kissé rossz néven vette ő is, és apám is, hogy Rahelék előbb tudtak majdnem mindenről, mint ők.

Ma is egészen vacsoráig maradtak szüleim, de a búcsúzás már sokkal nehezebb volt, mint előtte lévő nap. Mind jól tudtuk, hogy egy ideig most nem fogunk találkozni, és ez mindent megnehezített. Könnyek hullottak és ígéretek hangzottak, majd elcsendesült a ház, mikor nehéz szívvel beszálltak az autóba, és elhajtottak.

Edward az íróasztalánál ült mikor kiléptem a fürdőből. Nagyon belemerült az olvasásba, mert azt sem vette észre, hogy mögé léptem, így meglepte, mikor a nyakába fűztem karjaimat. Elégedett sóhaj szakadt fel mellkasából csókomra, majd én is a monitorra szegeztem tekintetemet.

– Mi olvasol? – kérdeztem.

– Tudtad, hogy a kaliforniai kutatók kimutatták; minél vidámabb az anya a terhessége alatt, annál egészségesebb lesz a gyermeke, amikor megszületik? – pillantott rám szeme sarkából, incselkedve, hogy ő ilyeneket is tud.

– Én boldog vagyok! Nincs már semmi, amit az élettől kérhetnék. Hiszen itt van Andrew, és itt vagy te is. – Őszintén így éreztem. Edward lassan megfordult a székével, majd finoman az ölébe húzott. Bár nem tudott annyira közel húzódni hozzám hasam miatt, mint amennyire szeretett volna, de ajkaimat így is elérte, melyeknek mohó falatozásába kezdett. – Egyébként is, egy halhatatlan gyermeknél nincs egészségesebb a világon – fűztem még előbbi beszélgetésünkhöz.

– Igaz, ettől függetlenül örülök, hogy végre újra mosolyogsz – simított ki egy kósza tincset az arcomból, amit egy mosollyal jutalmaztam. – Máskülönben neveket kerestem – intett fejével a monitor felé.

– Miféle neveket? – ráncoltam össze értetlenül szemöldököm.

– Mit szólsz az Ellához?

– Ella Cullen – ízlelgettem. – Ez tetszik! Már csak az az egy bökkenő, hogy…

– Hogy?

– Hogy nekünk fiunk lesz. – Nevetett.

– Emmett szerint fiús lány fog válni belőle, hogy ha mégis téved a megérzésed, mert annyit mondtuk már neki, hogy fiú lesz.

– Ne aggódj, és ne hallgass Emmettre, néha azt sem tudja, hogy mit beszél, kérdezd csak meg Rose-t. De az Ella Gillát azért megtarthatjuk „B” tervnek – nyomtam egy csókot szájára, hogy eltereljem gondolatait, ám arra nem számítottam, hogy ez a manőver ennyire jól sikerül.

– Azt hittem te már nem lehetsz gyönyörűbb és kívánatosabb, mint egyébként is vagy, hiába hangoztatják mindenhol, hogy a terhesség mikre képes. Úgy tűnik tévedtem – húzta egy édes csibészes mosolyra ajkát, miközben hálóruhám megkötőjével babrált.

– Edward… – akadt el a lélegzetem, majd alig egy pillanatra nem figyelve oda már az ágyon feküdtem. Kissé nyugtalan voltam, mint szűzlány bevetéskor, de Edward szokásosnál is gyengédebb törődése ezt hamar elmulasztotta.

Csókolt és simogatott, úgy ért hozzám, mintha most még törékenyebb porcelánból lennék. Mikor lesegítette a ruhámat zavartan és szégyenlősen viselkedtem, nem tudtam hogyan fog viszonyulni hozzám ebben a más állapotban. Csillogó szemei, melyekkel végigcirógatott, végül eme félelmem is elhessegették.

Hanyatt fordulva felhúzott lábaimat oldalra döntöttem, míg Edward szorosan hozzám simulva elhelyezkedett mögöttem. Szája vadul csókolt, kezei szelíden táncoltak testemen, becézgetve, kényeztetve, mialatt lassan, finoman belém hatolt. Boldog voltam, hogy újra átélhetem vele a mindenség leggyönyörűbb perceit. Még egyszer… utoljára… így… emberként. Nagy hasam nem volt akadály, néha teljesen meg is feledkeztem róla, és csak élveztem a részegítő érzést, amit a férjemmel való szerelmeskedés nyújtott.

– Sajnálom, hogy utoljára érezhettelek így – sóhajtottam fel kissé csüggedten. Fejemet a mellkasán pihentettem, az álmosság kerülgetett.

– Ezt hogy érted? – pillantott rám értetlenül.

– Azt mondják, vámpírként másabb lesz.

– Ezt én is hallottam. Azt mondják sokkal jobb – vigyorgott hófehér fogait megvillantva.

– Ígérj meg valamit!

– Mit? – kérdezte kíváncsian.

– Hogy ha átváltoztam és nem lettem újszülött, akkor az első éjszakát együtt töltjük.

– Ezt kérned sem kell – mosolygott diadalittasan, és egy csókot lehelt számra. Az engem ringató karok között hamar elnyomott végül az álom.