New Sun - Shine - 22. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam hát a folytatást, remélem, mindenki kedvét leli majd benne. Igyekeztem mindent beleírni, amit csak kértetek tőlem, főként a karaktereket illetőleg. Talán zsepi is kell, igaz nekem a ruha ujja is elég volt. XD

És akkor némi segítség, érdekesség Bells terhességével kapcsolatban:

Jelenleg a történetben 2088. július 2.-át írunk. Bells emberi időben mérve 19 napos terhes, ami a baba fejlődését tekintve 25 hétnek, avagy kicsivel több, mint 6 hónapnak felel meg.

Az embereknél (valós adat!) átlagosan a 20. héttől kezd el látványosan nőni a has, ami Bells esetében az elrablása előtti napra esett. Onnantól kezdve napi 2, de akár 3 centit is nőhet (a pocakkerület), ami az ötödik hónaphoz viszonyítva legalább nyolc, legfeljebb tizenkét centi növekedést jelent nála. (Ugye, hogy ez már igencsak meglátszik, főleg úgy, hogy az ötödik hónap előtti hízás nincs is benne?)

És akkor még egyszer: Bells esetében 27 nap felel meg 9 hónapnak, amit lebontva megkapjuk, hogy 3 nap tesz ki nála 1 hónapot.

No, de nem untatlak titeket tovább! :)

A kommenteket – és voksokat –, valamint a mailben érkezett véleményeket hálásan köszönöm! Mindegyikre válaszoltam. :)

(Akinek esetleg valami miatt nem engedi a blogspot rendszere a fejezethez való kommentelést, az nyugodtan küldheti mailben, még senkinek nem haraptam le a fejét. :P)

További szép hetet, a vizsgákhoz pedig sok sikert kívánok, szorítok!

Jó olvasást a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

22. A BÚCSÚ SOSEM KÖNNYŰ

FÁRADTAN ÉBREDTEM REGGEL. Fáradtabban, mint amilyen állapotban lefeküdtem a minap. Talán fel sem keltem volna még egy jó ideig, ha Andrew nem olyan kis türelmetlen.

– Jó reggelt! – köszöntem rá Szerelmemre, aki éppen háttal matatott nekem a polcon.

– Jó reggelt, Szerelmem! – fordult meg nyomban. Arcára meglepettség ült ki. – Észre sem vettem, hogy már ébren vagy. Még korán van. – Mindketten egyszerre pillantottunk az órára. Alig pár perccel múlt csak el nyolc. – Esetleg felébresztettelek valamivel?

– Nem, nem te voltál, hanem… Andrew.

– Ő ébresztett fel? – szaladt magasba szemöldöke. Sültbolondnak nézett.

– Ha téged rugdosna valaki belülről, azt hiszem te is felkelnél rá – magyaráztam leheletnyi durcasággal.

– Rugdosott? – keményedtek meg vonásai, mire gyorsan mentegetőzésbe fogtam.

– Igen, de nagyon finoman tette, és csakis azért, mert éhes.

– Ez, hogy érted? – meredt rám egyre értetlenebbül.

– Nem is tudom, de mintha… – gondolkodtam el egy pillanatra, csak mert nem volt könnyű megfogalmazni, amit éreztem – mintha megszomjaztam volna. Úgy értem vérre! – pontosítottam. Edward szeme kikerekedett. – Határozottan érzem a számban a fémes ízt, és bármilyen bizarr, de kívántam. Andrew félvámpír, sejthettem volna, hogy nem a csokoládépuding után fogok vágyódni – sóhajtottam. Ami tény az tény, azon nem lehet változtatni. A fiamnak vér kell, és pont!

– Biztos, hogy…? – hitetlenkedett, de végül magától belenyugodott. – Ez esetben hozok neki enni, és neked is – indult meg az ajtó felé, de megállítottam.

– Várj, Edward! Inkább lemennék.

– Ahogy gondolod – biccentett beleegyezően. Felkeltem és útban a fürdő felé hozzá léptem. A tegnap történtek után nem igen tudtam, hányadán is állunk, így nem is értem hozzá, amit persze észrevett. Óvatosan két tenyere közé fogta arcomat, és szelíd becézgetésükbe kezdett ajkaimnak. A jövő beláthatatlan történései miatt érzett súly egy töredéke most legördült a mellkasomról. Immáron könnyedebben lélegeztem. – Mondd meg neki, hogy ne rugdosson – súgta oda kissé szigorú éllel hangjában, mialatt jobbja hasamra csúszott, majd kiment a szobából.

– Ne is hallgass apádra! – leheltem.

– Hallottam! – kiáltott vissza Edward. Kinéztem, de már nem volt az emeleten.

– Vámpírhallás – forgattam meg a szemem.

Miután lefürdöttem a tükörben percekig áhítattal néztem egyre kerekedőbb hasamat. Belegondolva, hogy a terhesség jelenlegi szakaszában már naponta akár két-három centit is nőhet a kerületem deréktájék, rémképként megjelent előttem egy két lábon járó bálna. Egészen beleborzongtam. Már így is legalább két számmal nagyobb farmerra volt szükségem, ha nem többel. Szerencsémre viszont volt egy vásárlásmániás, mindenre odafigyelő és gondoskodó barátném, aki már a nászutam alatt beszerzett egy-két fontosabb darabot, hogy öltözködni tudjak. Csípőfarmerba és ejtett vállú, bő pulcsiba bújtam, a magassarkút pedig lapos talpú cipőre cseréltem, majd lementem a konyhába.

Kimondottan jól viseltem a terhességet, jobban mint arra a többiek a legjobb indulattal is számítottak. Gondoltam a vér miatt. Nessie velem ellentétben inkább az emberi ételt részesítette előnyben, főként a tegnap történtek után. Az egész reggelit átbeszéltük, ezzel „kiüldözve” a konyhából Jacobot. Ő még mindig tisztán emlékezett minderre abból a napból, amikor Nessie született. Ha csak rágondolt, a történtek újra és újra felkavarták, hiába végződött minden jól. Ennek ellenére nagyon várta már az első babájukat.

Bella felkészítette a lányát, ő pedig most engemet igyekezett, miközben Alice különféle katalógusokat dugdosott az orrunk alá. Kék vagy rózsaszín, gyapjú vagy pamut, bárány vagy oroszlán… Millió és egy döntés, amire a szülésig alig volt vissza nyolc napom. Ráadásul nem volt elég, hogy Nessie-ék babájának ember-vámpír-farkas mivoltán elmerengve újra fülemben csengtek Carlisle egykori szavai – miszerint a gyermekem örökölni fogja a bennem is lappangó, mutációra hajlamos géneket –, ma még várt rám egy nagy feladat. El kellett búcsúznom a szüleimtől. Noha reméltem, csak egy rövid időre.

Kora délután Edwarddal át is mentünk a szüleimhez, akik nagyon vártak bennünket, hiszen jó régen beszéltünk már személyesen. Egyik legnagyobb szerencsémre egy kisebb zápor vonult végig Forkson, így jelenlegi zártabb és bő szabású ruháim – melyek arra voltak hivatottak, hogy eltakarják már nem éppen lapos hasamat – a nyár kellős közepén már nem is voltak annyira kirívóak. Mind ez a takargatás, a hazugság New Yorkról – ahova úgy tudták, hogy a főiskola miatt költözünk – csak egy célt szolgált. A vámpírok titka nem tudódhatott ki! Csak úgy nem avathattunk be bárkit is, amire a Volturi az elmúlt napokban nem egyszer felhívta a figyelmünket. A törvényszegésnek súlyos ára van, épp ezért féltem annyira attól, hogy ha a szüleim nem mennek bele bizonyos játékszabályokba, melyeket állítunk majd nekik, akkor az újszülöttkort követően sem láthatom őket. Abba pedig tudtam, belebetegednénk mindannyian.

– Holnap kora reggel indul a gépünk New Yorkba. – Az elejétől fogva tudtam, hogy nem lesz könnyű szóba hozni ezt a témát, de másfél-két órányi mesélés után, kihasználva a pillanatnyi csendet váratlanul előhozakodtam vele.

– Ho… Holnap? – hebegett anyám. Edward kivette remegő kezei közül a csészét, hogy aztán átadhassa nekem, anyám pedig leülhessen. – De az… az olyan közel van. Nem… nem maradhatnátok legalább a hétvégére? – nézett rám szinte könyörgően, kezét tördelve közben. Nem csak én, de éreztem, Andrew is feszült ettől a helyzettől, mert sokkal többet mocorgott, mint szokott, anyám pedig mit sem könnyített mindezen viselkedésével.

– Sa… – nyeltem nagyot, hogy visszanyerhessem a hangomat. – Sajnálom, de már mondtam nektek, hogy még ezen a hétvégén elmegyünk. Szeptemberben kezdődik az iskola, előtte még be kell költöznünk, és persze meg kell szoknunk az új körülményeket – hazudtam nehéz szívvel.

– Megértjük kicsim – sóhajtott fel apám. – Hiszen még csak most kezdődött el az életetek egy új szakasza. Ezen felül friss házasokként evidens, hogy szeretnétek kettesben lenni, kiélvezni a még szabad perceket, mielőtt újra a tanulás foglalná le az időtök nagyobb részét.

– Köszönöm, apa! – Megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, hogy legalább az egyikük beletörődött már, hogy elmegyek, és így lesz, aki támaszt nyújtson a másikjuknak.

– De ugye gyakran meglátogattok majd? Csak szóljatok, hogy mikor értek rá, és az első géppel megyünk hozzátok. – Két kezével legyezgette magát anyám, így próbálva visszatartani a kibuggyanni kívánkozó könnyeit. Edwardra pillantottam. Éreztem, ez az a pont ahol, ha nem leszek elég erős és kitartó, akkor magamra szabadíthatok nem egy, és nem kis veszedelmet.

– Gill… – szólalt meg Kedvesem, de nem hagytam, hogy folytassa. Ezt a „csatát” nekem kellett megvívnom. Ez semmi volt ahhoz képest, ami még rám vár, és ha erre nem vagyok képes, akkor felesleges is reménykednem, hogy a későbbi küzdelmekből győztesként térek ki.

– Sajnálom, én csak… – pityeredett el anyám, mire a szomorúság, mely addig csak körbeölelt, hirtelenjében fojtogatni kezdett. A hasamhoz kaptam.

– Bells!? – ordították, mikor összegörnyedtem a díványon a fájdalomtól.

– And… Edward! – nyögtem nehézkesen inkább az ő nevét.

– Itt vagyok! Próbálj lenyugodni, kérlek!

– Kicsim! – üvöltött fel anyám. – Bob, csinálj valamit!

– Fektessük oldalra! – hallottam meg apám utasítását, majd felpillantva láttam miként Edward megállítja.

– Inkább hazaviszem – szegült ellen farkasszemet nézve vele.

– Én hívom a mentőket – mondta mindeközben anyám.

– Ne… Ne! … Edward! – szólítottam Kedvesem, majd megkértem, hogy vigyen a szobámba. Azonnal a karjaiba kapott, és felsietett velem az emeletre. A szüleim egészen az ajtóig követtek minket, kérlelve folyamatosan Edwardot, engedje meg, hogy bevigyenek a kórházba, de Szerelmem hajthatatlan volt. A szobámban érve ránk zárta az ajtót és az ágyra helyezett.

– Nem lesz ez így jó, túl nagy az ereje, folyamatosan bánt téged – hadarta idegesen. Bronzvörös hajába túrt, miközben aggodalommal telt tekintett nézett le rám. – Meg kell értenie, hogy nem teheti ezt, különben…

– Ne mondj ilyet! … Ne is gondolj ilyenekre! – fújtattam bőszen, alig kapva levegőt.

Edward egy fél perccel később mellém húzódott, és kezét a hasamra téve olyan halkan – vagy talán olyan gyorsan – kezdett el beszélni, hogy nem értettem szavait. A fájdalom ezt követően nem sokkal enyhült testemben, míg végül teljesen meg nem szűnt.

– Hogy érzed magad? – nézett le rám aggódón.

– Mit… mit mondtál neki? – leheltem még kissé erőtlenül, elengedve a takarót, melyet addig görcsösen szorongattam.

– Igyekeztem lenyugtatni, és azt hiszem, tudom is mitől lett ennyire zaklatott. – Nem értettem, bár arra már rájöttem, hogy mivel ő maga még nem képes kontrollálni a képességét, a benne felgyülemlő érzések irányítják azt helyette, okozva ezzel olykor fájdalmat nekem. – Saját magát okolja a szüleid és a te szomorúságod miatt. Úgy érzi, miatta történik az egész.

– Mi? – nyögtem fel. – Nem! Nem, dehogyis! Hogy gondolhat ilyeneket? – Mindkét karommal átölelve magamat igyekeztem megnyugtatni őt én is, ami talán lassabban hatott, mint Edward szavai, de a testembe kúszó nyugalom jó jelnek bizonyult.

– Bells! – kért figyelmet Szerelmem. – A szüleid magyarázatot akarnak, a nappaliban várnak ránk. – Tanácstalan voltam, de nem csak én.

– Bármennyire is szeretné Andrew, nem mondhatunk nekik semmit, még nem! Neki is meg kell értenie, hogy nem nem akarjuk, egyszerűen nem tehetjük.

– Szerinted képes leszel elköszönni a szüleidtől, hogy hazamehessünk?

– Ha Andrew nyugton tud maradni, akkor… igen – feleltem nem túl magabiztosan. A torkomban gombóc nőtt, a gyomrom diónyira szűkült.

– Kicsikém, jól vagy? Mi bajod? – sietett elém anyám, ahogy meghallotta lefelé tartunk a lépcsőn.

– Voltál már orvosnál? – kérdezte apám.

– Jól vagyok, ne aggódjatok miattam! – kértem őket.

– Már hogy ne aggódnánk a történtek után, hiszen egyáltalán nem vagy jól! Bells mi bajod? Ugye nem véletlenül akartok elköltözni ilyen gyorsan? – vont kérdőre anyám.

– A… – Védekezni akartam, de nem hagyta.

– Ne is tagadd Bells, ismerlek eléggé! Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de amióta Edwarddal vagy teljesen megváltoztál. Örülök a boldogságodnak, de egy ideje furcsa dolgaid vannak, és azt érzem, hazugságokkal etetsz minket folyamatosan, méghozzá az ő kérésére. Igazam van, kislányom? – emelte fel némileg a hangját, én pedig tátott szájjal bámultam rá. Meg sem tudtam nyikkanni olyannyira letaglózott, amit mondott.

– Félre… Félreérted. Edward a legjobb dolog az életemben! – mondtam határozottan annak ellenére, hogy zihálva kapkodtam levegő után. – Most egy ideig nem fogunk találkozni. Egy kicsit hosszú ideig – kezdtem lenyelve könnyeimet, hogy erősebbnek tűnjek, mint amilyen pillanatnyilag voltam.

– Miről beszélsz? – értetlenkedtek mindketten.

– Ne keressetek, majd jelentkezem, ígérem! És talán… magyarázatokkal is szolgálhatok majd, de csak akkor, ha elfogadjátok a játékszabályokat, különben… – Nem bírtam kimondani, fájó volt még csak gondolni is rá. – Tudnotok kell, hogy nagyon szeretlek titeket, ezt sose feledjétek! – hangsúlyoztam minden szavamat amennyire csak tőlem tellett. Ez volt minden, amit mondhattam nekik.

El akartam menni végre, úgy éreztem egy percig sem bírom itt tovább, se ezt a nyomást, mely rám nehezedett. Nagy volt a kísértés, hogy még utoljára átöleljem és megcsókoljam a szüleimet, de leküzdöttem a vágyat és megragadtam Edward kezét, hogy mielőbb kívül legyünk az ajtón. Arra azonban nem számítottam, hogy anyám utánam kap. Ujjai a pulóverembe martak, ami a lendületem hatására először megfeszült rajtam, majd kissé felcsúszott oldalt. Hirtelen pördültem meg, de már késő volt, apám árgus szemei mindent láttak.

– Tehát emiatt van az egész? – szólalt meg félelmetesen nyugodt hangon.

– Nem úgy van, ahogyan gondolod! – fogtam mentegetőzésbe. – Kérlek, ne faggass, hagyj most elmenni – esengtem.

– Márpedig addig innen nem mentek egy tapodtat sem, amíg magyarázatot nem adtok mindenre – mondta még mindig egyenletes hangszínen, miközben kemény és határozott jelleme most ütközött csak igazán ki. Úgy éreztem nem bírom tovább.

– Edward, kérlek, hívd ide Bellát. Mondd, hogy hozza magával Jacobot – utasítottam Kedvesem, aki némi habozás után a mobiljáért nyúlt. Míg ő félrevonult telefonálni, megkértem szüleimet, hogy hagyjanak kicsit magunkra. Vonakodtak aztán a konyhába vonultak, míg mi a nappaliba.

– Kértem anyámékat, hogy siessenek, hamarosan itt lesznek – mondta Szerelmem, míg én kényelembe helyeztem magam. Láttam rajta, hogy sejti mire készülök, de nem merte szóvá tenni a dolgot.

– Én ezt nem bírom! – fakadtam ki végül. – Remélem, Bella kitalál valamit, hiszen egyszer már sikerült neki – sírtam, és a körmömet kezdtem rágni idegességemben, holott tíz éves korom óta nem tettem. Annyira tehetetlennek és szerencsétlennek éreztem magam. Csak el kellett volna búcsúznom a szüleimtől, akiket jobb esetben egy év múlva újra láthatok, és addig is tarthatjuk a kapcsolatot telefonon. Ehelyett most azon aggódhattam, hogy ha bevallom nekik, terhes vagyok, ne akarjanak minden áron a közelemben lenni. És ami a legfontosabb, ne kérdezgessenek, csak fogadják el a helyzetet, nehogy még nagyobb bajba sodorjam magunkat, mint amilyenbe gyengeségem miatt készültem keverni most mindkét családomat.

– Szóval el akarod nekik mondani az igazat. – Ez inkább ténymegállapítás volt Edward részéről, mintsem kérdés. Egy év sok idő lett volna a felkészülésre. Anyám még azt sem emésztette meg igazán, hogy akit az apjának hitt, nem az. Hogy Jacob még mindig egy huszonöt éves fiúnak néz ki, aki ha úgy dönt képes felvenni egy nagyobb testű farkas alakját. El sem tudtam képzelni, hogyan reagálnának apámmal Andrew-ra mindenféle felkészítés nélkül, amit Jake magára vállalt, míg én „New Yorkban leszek”.

– Sajnálom! – Nem bírtam Edwardra nézni, szégyelltem, hogy ennyire gyenge vagyok. – Nem ilyen társat és feleséget érdemelsz. Én folyton csak a bajt hozom a fejünkre – szipogtam.

– Kis butám! – húzta félmosolyra ajkát. – Jóban és rosszban, ne feledd! – emlékeztetett fogadalmunkra. – Ezt is megoldjuk, ahogy eddig mindent. Nem akarom, hogy szomorú légy! – simított végig lágyan az arcomon, majd megemelve államat kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. – Gondolj arra, hogy idővel úgy is elmondtuk volna nekik Andrew-t. Persze így felkészületlenebbül éri majd őket a hír, és nehezebben is fognak elengedni, de nem történik katasztrófa – vigasztalt.

– Rossz anya vagyok – bukott ki belőlem. – Folyton veszélybe sodrom magam, téged, a családjainkat, és most már a fiunkat is.

– Ezt fejezd be! – szólt rám erélyesebben.

– De amikor ez az igazság! – hajtogattam az igazamat, mire kissé erősebben szorította meg mindkét karomat. Felszisszentem, de nem eresztett.

– Na most jól figyelj ide! – kezdte idegesen. – Kezdem unni, hogy állandóan önmagadat hibáztatod, ha valami rossz történik, főleg mostanában, és hogy ennek általában az a vége, hogy el akarsz hagyni. Jó lenne, ha végre eldöntenéd, hogy mit is akarsz! – emelte feljebb a hangját egy pillanatra – Nem foglak kényszeríteni, hogy velem maradj, ha nem szeretnél, de azt akkor sem hagyom, hogy tönkretedd a fiunkat, ahogyan magad sem! Most már mindketten felelősök vagyunk egy másik életért is. Te akartál minden áron gyereket, pedig tudtad mibe kerül, akkor vállald is amivel jár megfutamodás helyett! – vágta a fejemhez.

– Edward… – csuklott el hangom. A szavai durvák voltak és bántóak, de a legrosszabb, hogy igaza volt. Már csak a fiunk miatt is meg kellett legalább próbálnom leküzdeni az elém gördülő akadályokat.

– Bells! – lépett be a szobába Bella, még mielőtt rendezhettem volna a dolgot Edwarddal. Észre sem vettem, hogy csengettek. Itt voltak Szerelmem szülei, és Jake is, ahogyan kértem, majd nyomukban szüleim is visszatértek a nappaliba. – Nem lesz semmi baj, ne aggódj! Edward mindent elmondott. Te csak a picivel törődj, a többit pedig bízd ránk, kitalálunk valamit – suttogta a fülembe gyors ölelés közben.

– Úgy sajnálom! – tátogtam bocsánatkérőn.

– Most már végre megtudhatnám, hogy mi folyik itt? – csattant fel anyám türelmetlenül.

– Gillian, Bob, üljetek le – intette Jacob a szemközti fotel felé. Miután anyám leült, apám a karfán foglalt helyet. Mindketten feszültek voltak. – Gill, emlékszel mit kértem mikor megtudtátok, hogy mi vagyok valójában?

– Hogy ne beszéljünk senkinek a Quileute-ok titkáról – felelte anyám.

– És miért kértem?

– Mi ez, valami kivallatás? – dörrent fel apám. – Nem mondtunk el senkinek semmit! És egyébként is, hogy jön ez most ide? Mi csak magyarázatokat szeretnénk kapni a lányunk különös viselkedésére, mert nem hisszük el amit mondott, tudni szeretnénk végre az igazat – erősködött apám szinte már kiabálva.

– Úgy kapcsolódik ez most ide Bob, hogy mint már tudjátok, a világ nem pont olyan, mint azt az átlagember képzeli. Erről magatok is meggyőződhettetek, láthattátok mire vagyok képes. – Anyám megborzongott Jake szavaitól. Nem lehetett könnyű neki ott állnia, szemben egy kisebb ló méretű farkassal.

– Mire akarsz ezzel kilyukadni? – szólalt meg most anyám.

– Arra, hogy a világban sok olyan furcsa és megmagyarázhatatlan dolog létezik, amiről mondjuk úgy biztonságosabb, ha csak kevesen tudnak. Ezeket titkokként őrizzük, amiknek a kiderülése súlyos következményekkel járhatnak miránk nézve, akik mások vagyunk, mint az egyszerű emberek.

– Megértettük elsőre is, nem kell folyvást emlékeztetni rá. Gill nevében is hálás vagyok, amiért felfedted előtte a családjának titkát, de beszélj már világosan! – rivallt rá apám Jacobra.

– Mielőtt bármit is mondhatnék, előbb meg kell ígérnetek, hogy soha senkinek nem beszéltek azokról a dolgokról, amiket most itt, vagy a későbbiekben megtudtok. Ha bármi is kiderül, abból Bellsnek komoly baja eshet – közölte velük kegyetlenül az igazságot.

– Hogyan? – pattant fel anyám rémülten a fotelből.

– Ha nem vagytok képesek kezelni a fennálló helyzetet, Bells csúnyán megütheti a bokáját. De nem lesz semmi baj, ha hallgatni tudtok, és úgy tenni, mintha minden normális lenne, és az a másik világ nem is létezne – magyarázta Jake.

– Könyörgöm! Mindent megteszünk, de most már mondja el végre valaki, hogy mi van a lányunkkal – esedezett anyám megtörten.

– Anya! – szóltam elfúló hangon. Nem bírtam tovább nézni a szenvedését! Elengedve Edward kezét és a vékonyka kis plédet, amit hasam elé takarásként tettem most is, épp úgy, mint pár órával ezelőtt, felkeltem a díványról. Szerelmem beleegyezően bólintott, akárcsak az édesapja mikor rájuk pillantottam engedélyt kérőn.

– Sajnálom, hogy hazudtam nektek – kezdtem bűnbánón szüleim felé fordulva. – Remélem, egyszer majd megértitek, hogy miért voltam kénytelen. Most viszont elégedjetek meg annyival amennyit mondani fogunk, és ne kérdezősködjetek. Higgyétek el, sokkal könnyebb lesz úgy színlelni, ha nem tudjátok a teljes igazságot. Viszont cserébe ígérem, megismerhetitek az unokátokat – mondtam, és összefogtam hátul a ruhámat, hogy az rám simulva felfedje gömbölyödő hasamat. Mindketten szájtátva nézték rám, zavarba is hoztak.

– Kicsim! – szisszent fel anyám döbbenetében.

– Hány… hány hetes vagy? – kérdezte apám sokkosan.

– A huszonötödik hét környékén járok – feleltem kissé vonakodva. Láttam, ahogy magában gyorsan utána számol, majd guvadt szemekkel újra rám mered. Nem egész három hete még semmi sem látszott, most pedig hat hónapos terhes voltam kinézetre is. Ezt nem lehetett könnyű neki felfognia, ahogyan megemésztenie sem lesz az.

– Mi… Miért titkoltad… eddig? – dadogta anyám.

– Ez sokkal bonyolultabb, mint azt gondoljátok.

– Gill, Bob – lépett mellé Bella. – Ahogy Bells is mondta, jobb ha nem tudtok mindenről. Higgyétek el, könnyebb lesz így. Nem csak a sajátotok, de Bells helyzetét is megkönnyítitek azzal, ha nem kérdeztek, csak elfogadjátok amit mond. Így akár még Bells a közeletekben is maradhat, na és Andrew.

– Andrew? Tehát fiú lesz? – csillant fel anyám tágra nyílt szeme. Bella a szája elé kapta a kezét, amiért kikotyogta.

– Hivatalosan nem tudjuk, csak megérzés – mosolyogtam halványan.

– De akkor ugye itt maradtok, nem mentek New Yorkba? – szipogta. Nem tudtam, mit feleljek.

– Valamit még mindig nem értek – tűnődött apám hangosan, nem hagyva annyiban a dolgokat. – Az egy dolog, hogy a lányunk terhes, de nem értem, hogy mi az a súlyos titok, amiről nem tudhatunk, ami Bells életébe kerülhet!? Hiszen csak terhes!

– Dr. Sheen, itt nem csak a terhességéről van szó – csatlakozott a beszélgetéshez apósom. – Ugyanakkor jó is, hogy felhozta, ugyanis Bells terhességéről sem tudhat senki, ezt kérem, ne feledjék!

– És mégis miért nem?

– Bob, kérlek, azt kérték, hogy ne kérdezősködjünk – pirított rá anyám.

– A titkok miatt, amiket nem fedhetünk fel – vette vissza a szót Jacob. – Legyen annyi elég, hogy Bells nemsokára különlegesebb lesz mint mások, épp ahogyan én is az vagyok.

– Különleges? Úgy érted a lányom is farkas lesz? – tátotta el a száját anyám. Megmosolyogtatott minket, hogy ezt kombinálta ki az elhangzottakból.

– Nem Gillian, Bellsből nem lesz farkas, csupán ő is különleges lesz.

– Tehát akkor ő sem fog tovább öregedni, ezt akarod érzékeltetni, igaz? – vetette közbe apám. Megdöbbenéssel és egyben büszkeséggel hallgattam őt, ahogy beillesztve a kirakós titkos darabkáit kezdett összeállni előtte a valós kép.

– Így van Bob! – biccentett Jacob helyeslően.

– Gondolom akkor… – pillantott apám Edwardékra befejezetlenül hagyva megkezdett mondatát.

– Igen, ők is – válaszolta meg Jake, fel nem tett kérdését. – Mint mondtam Bells nem lesz farkas, ő Cullenékhez fog hasonlítani.

– Úgy érted, hogy Edward egész családja is… „különleges”? – rajzolt anyám macskakörmöket a levegőbe. És bár kérdést formáltak szavai mégsem várt választ, már magától is jól tudta rá a feleletet.

– És ezt te mióta tudod? – fordult felém apám.

– Amióta csak ismerem Edwardot. Mindent csakis szabad akaratomból tettem, senki sem kényszerített semmire, legfeljebb a szerelem befolyásolta döntéseimet – válaszoltam könnyedén. – Kérlek titeket, ne említsétek senkinek a terhességemet! Most nem mondhatok semmit, de amint lehet elmagyarázok mindent, rendben? Képesek vagytok elfogadni így a dolgokat, vagy esetleg… – haraptam rá az ajkamra, reményittasan nézve közben arra a két emberre, akit mindennél jobban szerettem.

– Hát persze, hogy elfogadjuk kicsim, ne aggódj! – biztosított róla anyám, és szorosan magához ölelt. – Szabad? – tekintett rám engedélykérőn. Bólintottam, engedve, hogy kezét a hasamra helyezze. Talán megérezte Andrew, ki tudja, de abban a pillanatban rúgott egyet. Anyám azonnal hívta apámat, majd gyermeki csodálattal mesélte neki az átélteket.

– És mit mondjunk az embereknek, ha érdeklődnének felőled? – kérdezte apám minden részletre ügyelve.

– Azt, hogy Bellsszel elköltöztünk New Yorkba, és a Columbiára járunk, a részletek viszont lehetőleg kerülendők – válaszolt helyettem Szerelmem.

– És a piciről? – érdeklődött anyám.

– Róla semmit! Mint már mondtuk a terhesség tényéről sem tudhatnak mások – emlékeztette szüleimet.

– És még valami! A szülés után, egy ideig nem látogathatjátok Bellst – vette át a szót Bella minden átmenet nélkül.

– Mégis miért? – csattant fel anyám.

– Kérlek anya, ne nehezítsd meg még jobban a dolgom!

– Legalább azt mondd meg, hogy miért!? – erősködött.

– Legyen elég annyi, hogy nem tehetem majd, de nagyon szeretlek titeket, és amint rendeződik minden, újra találkozunk.

– És a szülés előtt? Ugye előtte még láthatunk? – kérdezte a visszautasítás félelmétől remegő kézzel fogva enyémet. Bellára pillantottam segélykérően.

– Talán Gill, talán, de telefonon továbbra is tarthatjátok a kapcsolatot – felelt helyettem, aztán férjére nézett, aki láthatólag nagyon eltöprengett valamin.

– Most hétvégén várni fogja önöket Bells, bármikor átjöhetnek ha gondolják, de utána kérem, tartsák tiszteletbe a kérésünket – mondta az idősebb Edward engedélyezve szüleimnek a látogatást. Miután elrebegtem egy halk köszönömöt, a viszontlátás egyre biztosabb reményében már sokkal könnyedebb szívvel elbúcsúztam szüleimtől, majd hazaindultunk.