New Sun - Shine - 5. fejezet

Sziasztok! Először is tudom, hogy már jó ideje fel kellett volna tennem a beígért New Sun – Sunrise részt letölthető formában, de nem is igazán volt rá időm, valamint igyekszem esetlegesen benne maradt hibákat keresni és azokat kijavítani. Amint kész, felteszem!

Nos, hogy a fejezetről is mondjak valamit… Nahuel és Nessie lesznek a főszereplői, valamint egy harmadik személy, akiről – Nahuellel együtt – képet is találhattok a Szereplők résznél az oldalsávban. :)

Ezen kívül, hogy senkit se érjen meglepetés, a következő friss a Játék 2-nél is megnyerhető Nessie és Jacob novella lesz, nem pedig New Sun fejezet. Ennek két oka van. Az egyik, hogy ennek a novellának itt a helye, ezt most érdemes elolvasnotok, mert a témához vág. A másik pedig némi időhúzás, de félre ne értsetek, nem a ti idegeiteket akarom húzni, csak kell egy kis idő, hogy utolérjem magam. Nem akarok magyarázkodni, de kell ez a kis idő, mert most is – azaz az előző fejezetben –, simán ráfogtam Nahuelre, hogy indián, pedig afroamerikai. A tévedésemért természetesen elnézéseteket kérem! Közben viszont írok is majd, így utána jönni fog a 6. fejezet. :)

A kommenteket – és voksokat – nagyon szépen köszönöm, jólestek szavaitok, mindegyikre válaszoltam, visszamenőlegesen is.

Kellemes hetet kívánok mindenkinek!

Jó olvasást a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

5. A MÚLT EGY ÚJABB DARABKÁJA

– CSAK, HOGY NEM TUDOM ELFOGADNI, SE MEGÉRTENI! – mordult fel Nahuel. – Fel nem foghatom, hogyan szeretheted azt a bolhazsákot helyettem. Elhagyott! – üvöltötte. – Fogd már fel, hogy elhagyott téged. Soha többé nem fog már visszajönni az a szerelmes idióta, ahhoz túlságosan is szeret téged, hogy kockáztassa az életedet – fintorgott fölényesen, mialatt Nessie-vel mindkettőnk szeme hatalmasra kerekedett a hallottaktól.

– Ezt… ezt meg mégis, hogy értetted? – kérdezte Ness akadozó lélegzettel.

– Lényegtelen, felejtsd el! – vágta rá Nahuel durván, de Nessie nem hagyta ennyiben.

– Hogy érted azt, hogy nem fogja kockáztatni az életemet? Halljam, mit tudsz, amit én nem? – üvöltött rá a zavarodott fiúra, aki tekintetét inkább a félig kifestett falra függesztette. – Nem, az nem lehet, az nem lehet… – ingatta fejét nővérkém pillanatokkal később, mint aki nem akarja elhinni, amire rájött. – Mondd, hogy nem a te kezed van az egész mögött! Hogy neked semmi közöd ahhoz, hogy Jacob elhagyott. Szólalj már meg, mondd, hogy nem! – ordította Ness Nahuel arcába könnyei záporán át.

– Ha azt mondanám, nem, elhinnéd? – Nővérkém mélyen a fiú szemeibe nézett, majd egy fél percre rá olyan heves fejrázásba kezdett, hogy azt hittem, beleszédül. Bronzvörös tincsei szanaszét szóródtak, több könnytől nedves arcához ragadt. – Akkor felesleges is lenne tagadnom, hisz mindenre rájöttél – szólalt meg végül Nahuel halkan, aztán egy mély sóhajt követően olyan gonosz vigyor ült ki az arcára, amitől félelmemben a légzésem mellett a szívem is kihagyott. – Igen, én voltam! Én vettem rá, hogy hagyjon el téged, most jobb? – Vágta Nessie képébe kárörvendőn. Kezemet a számra szorítva fojtottam el egy halk sikolyt.

– Nem, ez nem lehet igaz… – zihálta Nessie. – Mégis, hogy tehetted? Miért? Miért? – ordította és egyik kezét kiszabadítva, püfölni kezdte a kemény mellkast.

– Mert szeretlek! Mert rájöttem, hogy önként sohasem hagynád el azt a nyavalyást, ahogyan ő sem tégedet – kezdte. – Mikor születésed után pár hónappal megismertelek, már akkor tudtam, hogy a mi sorsunk közös. Idővel meg akartalak hódítani és sikerült is volna, ha az a kutya nem babonáz meg. Vagy ahogyan ti mondanátok „vés be” – fanyalgott. – Számoltam az éveket, úgy terveztem, hogy miután befejezted a fizikai fejlődést, eljövök hozzád, szerelmet vallok és hagyom, hogy te is belém szeress, majd az enyém legyél, ahogy az meg van írva. De azzal nem számoltam, hogy időközben találsz valakit – sziszegte dühösen. – Emlékszel? A harmadik születésnapodkor meglátogattalak. Akkor még fiatal voltál, kislány, sose gondoltam volna, hogy az, az állítólagos jó barát, védelmező több lesz egyszer. Így gyanútlanul, terveket szövögetve jöttem hát el négy évvel később, és mi fogadott? – emelte fel a hangját mérgében. Ness felszisszent a karját egyre erősebben szorító kéztől, mialatt könnyei egyre jobban záporoztak. – Hogy ti ketten már a közös jövőtöket tervezgetitek – válaszolta meg a saját maga feltett kérdést. – Ezt nem hagyhattam! Beszélni akartam veled, megértetni, hogy én vagyok a jobb parti, a hozzád illő társ, de te csak arról a bolhazsákról tudtál beszélni naphosszat.

– Ne merj így beszélni Jake-ről! – csattant fel testvérkém és újra ütlegelni kezdte a félvér fiút.

– A makacsságod miatt történt minden! – szólt ismét Nahuel, mire az apró női kéz lehullott a mellkasáról.

– De, hisz én sosem szerettelek úgy – kezdte megtörten, majd egy fél pillanattal később magabiztosan folytatta –, és elhiheted, hogy ha az elmúlt napokban meg is fordult a fejemben, hogy adok egy esélyt kettőnknek, azt most örökre kitöröltem az elmémből.

– Vicces, hogy ezt mondod – nevetett ördögien, amitől borsozni kezdett a hátam. – Tudod, gondoltam már rá, hogy a szépséged mellett az eszed sem elhanyagolható. Sejtettem, hogy egyszer rájössz az igazságra, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Bár hozzá kell tenni, hogy ha nem bosszantasz fel ennyire a viselkedéseddel, akkor nem szólom el magam és te nem rakod össze a képet. No, de időközben rájöttem a megoldásra, arra, hogyan tartsalak örökre magam mellett, ha magadtól netalántán nem akarnál – kacagott fel ismét sátánian. – Sose találnád ki, hogyan tenném ezt lehetővé, de egyelőre nem is szándékozom elmondani. Viszont azt örömmel megosztom veled, ha érdekel, hogyan vettem rá a te farkasodat, hogy elhagyjon.

– Dögölj meg! – sziszegte Ness sírva.

– Fáj, hogy ezt mondod, bár számítottam rá. No, de ezt majd megoldjuk. Most azt akarom, hogy megtud, mennyire könnyű volt elűznöm mellőled a kis szerelmed – nevetett. – A hetedik születésnapod után, mikor a családoddal visszamentetek Portlandbe én itt maradtam Forksban. Felkerestem Jacobot, hogy hassak rá. Megpróbáltam megértetni vele, hogy te hozzám illesz. Hogy a kapcsolatokat annyian ellenzik, hogy sose lehettek boldogok. Kértem, ha szeret, hagyja, hogy velem légy az. Aztán adtam neki némi időt, figyeltem, de nem láttam változást, így újból felkerestem és közöltem vele, hogy ha kell, kezeskedem róla, hogy ne lehessen közös jövőtök.

– Mégis mit tettél te nyomorult? – emelte fel a kezét Nessie, hogy pofon vágja Nahuelt, de az megragadta a csuklóját.

– Meggyőztem! Elmondtam neki, hogy ha nem száll ki az életedből örökre és enged át nekem, felkeresem a Volturit. Biztosra veheted Renesmee, ahogyan Jacobnak is mondtam, hogy az ősi vámpírok nem repestek volna a hírtől, miszerint veszélyben a hatalmuk. Az, hogy te és a családod olyan szoros viszonyt ápoltatok a vérfarkasokkal, no meg a tény, hogy te és az a korcs, ráadásul, ha még fattyatok is született volna, aki mindannyiunk közül a legkülönlegesebb lenne, mind komoly fenyegetettséget jelentett volna a Volturinak. Hiszen gondolj csak bele, ha már a puszta léted is akkora hangot váltott ki a körükben anno, akkor mindez mit eredményezett volna? – kérdezte, én viszont még fel sem tudtam fogni a hallottakat, mikor ő már folytatta is. – Jól gondolod, kedves. A Volturi sose engedné, hogy fenyegetve legyen a hatalmuk. Annak megtartása érdekében készek lettek volna habozás nélkül megölni titeket és kiirtani mindenki mást, akinek a fejében akárcsak egy pillanatig is megfordult a bosszú gondolata. Hiszen, ha végeznek veletek, megszűnik a veszélyforrás. Ezek után már nem volt mit mondanom, csak türelmesen ki kellett várnom, hogy minden a terveim szerint alakuljon. Jacob tudta, hogy ha szól nektek rólam, a… hívjuk úgy, fenyegetésemről, akkor elveszteném az esélyt nálad, és mivel megmondtam neki, hogy ha az enyém nem lehetsz, az övé se leszel, beváltottam volna az „ígéretemet”. Felkerestem és kitálaltam volna a Volturinak. De szerencsére helyesen döntött, már csak meg kellett hódítanom, csakhogy túl makacs vagy Renesmee! – ordította Nahuel és azzal nővérkémet a falhoz lökte, de nem eresztette.

– Te… Te nem szeretsz! – rázta Ness a fejét hevesen. – Ha az érzéseid valódiak lennének, nem lettél volna képes az életemmel játszani. Akkor a boldogságom lenne az első, a legfontosabb, ahogyan Jake-nek is. Te is feladnál értem mindent, ahogy ő tette.

– Elég! Ne merj ahhoz a nyavalyáshoz hasonlítani! – rivallt rá és az egyik kezét a torkára szorította, mire már én is megmozdultam. Segíteni akartam testvérkémnek, de nem tudtam mit, és hogyan tehetnék. Szinte bepánikoltam.

– Én neked csak kihívás vagyok. Elérhetetlen préda – lehelte Ness nehézkesen az őt szorongató kezektől.

– Elég! – vágta képen Nahuel állítólagos szerelmét, majd kézen ragadva éppen felém, az ajtó felé indult vele. Gyorsan odébb húzódtam, a fal takarásába, hogy meg ne lásson, mialatt tekintetemmel valami „fegyver” után kutattam kétségbeesésemben. – Most pedig velem jössz! Már tudsz mindent, így hát jöhet a B terv, amivel örökre magam mellett tudhatlak anélkül, hogy ellenkeznél. – Hangzott odabentről a titokzatos terv, melyet Nessie keserves tiltakozása tompított. Aztán váratlanul csend lett. A légzésem kihagyott.

– Fuss, Bells, fuss! – üvöltötte Nessie váratlanul. Ám ekkor a szoba ajtaja kivágódott és én még csak megmoccanni sem tudtam, Nahuel egy kézzel megragadva a szemközti falnak nyomott. A levegő a tüdőmben rekedt, majd zihálva, köhögve próbáltam oxigénhez jutni. Minden porcikám fájt, zsibogott a kemény fallal való találkozástól.

– Kár volt beleavatkoznod a dolgainkba. Bölcsebb lett volna kimaradnod – sóhajtott. – Mivel áthúztad a számításaimat, így kénytelen leszek megszabadulni tőled. Nem hagyhatok szemtanút – villantotta ki hófehér, pengeéles fogait, de még mielőtt azokat belém vájhatta volna Nessie kúszott be a látóterembe.

– Ereszd el! – támadt rá Nahuelre, mire az kibillenve egyensúlyából elengedett. Úgy zuhantam a földre, mint valami krumpliszsák. A torkomat fogtam, melyen még mindig ott éreztem az erős férfikéz szorítását, miközben kapkodva vettem a levegőt, hogy enyhítsem tüdőm sípolását. A fejemet ért ütéstől megszédültem, alig láttam valamit. Egy pillanatra Nessie-t és Nahuelt ahogy dulakodnak, majd egy villanást, aztán egy percig sötétség telepedett az elmémre.

– Bells?! – Ismerős hang szólongatott, de nem az, amire vágytam. A fejemhez kaptam, mely sajgón lüktetett és felnéztem. Alice tündéri arca nézett velem szembe. Tekintetemet fürkészte, de az időközben elkalandozott. A dulakodás zajának forrását kereste.

Szerelmem épp a szemközti falba építette bele Nahuelt. A többiek – Emmett, Jasper és az apja – mögöttük sorakoztak és mikor sikerült szétválasztaniuk őket, váratlanul az idősebb Edward esett neki a félvér fiúnak. De nem döngölte tovább a falba, csak rá morgott és vicsorított. Félelmetes volt, ahogy Szerelmem, Emmett karjaiban, dühtől izzó szemekkel vonaglott, hogy kiszabadulva újra Nahuel nyakának eshessen, míg az apját Jasper nyugtatta.

Elnéztem oldalra ahol Nessie, édesanyja karjaiban zokogott, könnytől áztatott arcát a gesztenyebarna hajzuhatagba rejtette. Eközben Alice kezei sérülések után kutattak a testemen, de egy jól vagyokkal ellöktem őket, hogy továbbra is láthassam, mi történik. Hangomra ekkor Edward felém fordult, majd egy szempillantás alatt mellettem termett és a mellkasához húzva szorosan magához ölelt.

– Edward! – zokogtam most már én is.

– Itt vagyok Szerelmem, most már minden rendben lesz! – nyugtatott és belecsókolt a hajamba.

– Nessie! – néztem ismét barátnémra, akit a sírás továbbra is egész testében rázott. Ekkor Edward ujjai a nyakamra tévedtek, majd mikor felmordult visszanéztem rá és még időben elkaptam a karját, hogy megakadályozzam újabb ölési kísérletét. – Edward, kérlek, még ne! – néztem rá esdeklőn, és bár biztosan nem értette, mi bajom, bólintott.

Ezután a fiúk a nappaliba vitték Nahuelt ahol is én meséltem el a történteket, mivel Nessie nem volt olyan állapotban. Nahuel megdöbbent, hogy sokáig észre sem vette, kihallgatom őket. Nessie szüntelenül zokogott Jacob elvesztése miatt, amiről most már tudtuk, a félvér fiú tehet. Ez mindent megváltoztatott, legalábbis az én nézeteimet. Hiszen nagyapám nem önszántából hagyta el Nessie-t, kényszer alatt tette, szerelemből és féltésből. Bár az a tény még mindig ott volt, hogy aztán évek múltán összejött a nagyival.

– És most mi lesz? – futtatta végig a tekintetét Alice a jelenlévőkön tanácstalanul.

– Nem tehettek velem semmit – szólt közbe az érintett is. – Ti nem öltök csak úgy, mint holmi lélektelen szörnyetegek, úgyhogy én akár el is mehetek – próbált felkelni a fotelből, ahova ültették, de Emmett és Jasper a vállánál fogva máris visszanyomta öt.

– Ne ugrálj, mert a végén még elesel és megsérülsz! – intézte Emmett vigyorogva Nahuelhez burkolt fenyegetését. A fiú fújtatva fintorgott miközben az orra alatt motyogott valamit.

– Nagyon tévedsz Nahuel! – szólt közbe Bella és elengedve lányát fenyegetően közelebb lépett hozzá. – Az én lányomnak senki sem okozhat fájdalmat büntetlenül – sziszegte bosszúsan. Ez a Bella most teljesen másmilyen volt, mint akit eddig ismertem. Szemei izzottak, mindenre elszánt volt. A védelmező anyatigris énje morogva tört utat magának a felszínre. És már nyúlt volna Nahuel felé – bele se akartam gondolni mire készül –, mikor egy ismeretlen, vékonyka hang megállásra késztette.

– Kérlek, ne bántsd! – hangzott a kétségbeesett kérés, mire mindannyian az ajtó felé kaptuk a tekintetünket.

– Katerina, te meg? – szólt megdöbbenve Nahuel, de a lány nem felelt, csak mereven nézte az idegesen mocorgó fiút, akit még mindig Jasperék tartottak vissza.

– Ki ez, apa? – kérdezte az idősebb Edward, és csak ekkor vettem észre, hogy a lány mellett ott áll a hazaérkező családfő is.

– Azt majd ő elmondja. Kérlek Katerina, meséld el nekik is azt, amit nekem – intett Carlisle, mire az idegen lány beljebb lépett.

A titokzatos jövevény velem egyidősnek nézett ki, de már megszoktam, hogy ez semmit nem jelent. Bőrének barna árnyalata afroamerikai származására utalt. Egzotikus szépsége irigylésre méltó volt. Arca ártatlan, gyermeki. Hosszú fekete haja és teakfa színű hatalmas szemei, melyet sötét pillák szegélyeztek nagyon hasonlítottak Nahueléhez.

– A nevem Katerina – kezdte félszegen és bár többnyire minket nézett, hozzánk beszélt, tekintete mindig visszatalált Nahuelhez. – Az édesanyám Myisha, a Mapuche törzsfőnök lánya, az édesapám pedig… – elcsuklott a hangja, mialatt tekintete összefonódott a félvér fiúéval.

– Csak bátran gyermekem – tette Carlisle bátorítóan a kezét a lány vállára, mire az nagyot nyelt, majd megszüntette a szemkontaktust Nahuellel mielőtt folytatta.

– Anyám Argentína déli részében élt törzsével, közel Las Herashoz, míg kicsivel több, mint tizennégy éve, bele nem szeretett egy férfiba. A törzsi legendák alapján tudta, ki ő, mégis vakon megbízott benne. Teljesen megbabonázta a vámpírok ellenállhatatlan varázsa. Aztán viszonzott szerelem reményében hamar odaadta magát neki, aminek… – nyelt nagyot ismét – aminek következménye én lettem – szontyolodott el egy kissé.

– Az édesanyád csak nem…? – pillantott Bella Katerináról Nahuelre, majd vissza a lányra. Nem értettem, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ezzel egyedül vagyok, de aztán bevillant Nahuel élettörténete, pontosabban, amit meséltek róla. Hogy az apja elcsábította az anyját, aki teherbe esett, majd belehalt a szülésbe. Úgy gondoltam erről lehet szó, hogy Katerina anyja is elhunyt, de ez hamar megcáfolódott.

– Anya a születésemet követően átváltozott. Nehezen bírta a vérem közelségét, de a nénikém sokat segített neki, ahogyan az első időkben az apám is – pillantott ismét Nahuelre, ami egyre furcsább volt. – Eleinte mondhatni boldogak voltunk így négyen – mosolygott –, legalábbis minden szép és jó volt, de aztán jöttek a gondok. Anyám érezte, hogy apám nem szereti úgy, ahogy ő, és mikor kiderült miféle képességgel rendelkezem csak még többet vitatkoztak. Anya meg is tiltotta, hogy használjam az erőm, mivel sejtette, hogy apa rá akar majd venni, hogy használjam azt a céljai eléréséhez. Aztán már egyre kevesebbet volt velünk, szinte csak látogatóba járt. Engem persze biztosított róla, hogy szeret, de én akkorra már rájöttem, hogy anyának igaza van, hogy csak eszköznek kellek a terveihez, de ezt nem mondtam el neki – törölt le egy könnycseppet az arcáról, majd mélyen Nahuel szemébe nézett. – Féltem, akkor majd soha többé nem láthatom. Hiszen bármilyen is az apám, bármit is tegyen mégiscsak ő nemzett és én… én szeretem… én szeretlek – szipogta és akkor megértettem.

– Te… Te tényleg Nahuel lánya vagy? – kerekedtek ki Nessie szemei, akárcsak az enyémek.

– Igen! – felelte Katerina könnyeit törölgetve.

– Kat – ingatta a fejét Nahuel halkan morogva.

– Kérlek, meséld tovább – szólt Kathez Szerelmem apja, aki akkora már biztosan kiolvasott mindent vendégünk fejéből.

– Nem tudok sokat – rázta meg a fejét Kat. – Apa nem olyan rég eljött hozzánk, pontosabban hozzám. Megkért egy szívességre, azt mondta, fontos. Nem tetszett, de úgy gondoltam, ha teljesítem, talán helyrejön a kapcsolatunk, és mivel anya még mindig szereti, bíztam abban, hogy újra egy család lehetünk.

– Hogy kérhetted ilyenre te nyomorult? – mordult fel az idősebb Edward, mire fordult a felállás és most Bellának kellett őt nyugtatnia.

– Mire kért téged az édesapád? – érdeklődött Esme, aki köztem és Nessie között ült, kezével a mieinket cirógatva.

– Arra, hogy titokban menjek el vele valahová, pontosabban most már tudom, hogy ide, és a képességem segítségével…

– Nyughass már! – szólt rá Emmett Nahuelre, aki felmordult félbeszakítva a lányát.

– Folytasd! – utasította Katerinát Carlisle.

– Arra kért, hogy a képességem segítségével töröljek bele valaki emlékezetébe. Ugyanis a képességem lehetővé teszi, hogy rövidebb vagy épp hosszabb időszakokat kitöröljek mások elméjéből és a helyükre más információkat ültessek – vallotta be szemlesütve.

– Szóval ez lett volna az a bizonyos B terved? – kiáltott fel Ness dühösen. – Mégis mit akartál? Kitörölni Jacobot az emlékezetemből, és bemesélni, hogy szeretlek? Hogy roh… – húzta fel magát, szemei csak úgy szikráztak, de még mielőtt Nahuelnek ugrott volna Katre pillantott, akinek könnyes szemei tágra nyílva figyelték az eseményeket. – Nem érdemled meg a lányod szeretetét! Ő túl jó, nemes, egyáltalán nem hasonlít rád! – vágta a képébe.

– Ha hiszed Renesmee, ha nem, szeretem a lányomat, ezért sem hagytam magára. Ezért mentettem meg az anyját, hogy ne kelljen nélkülöznie a szeretetét, mint nekem kellett az enyémét. Részben miatta vált belőlem is hozzátok hasonló „vegetáriánus”, részben viszont miattad! Annyit vártam rád, elterveztem mindent, aztán még bizonyos akadályokat is elhárítottam a boldogságunk útjából, de neked még ez sem volt elég – mordult fel, mire nővérkém szülei lányukat féltve felé mozdultak, de szükségtelen volt, Jazzék kordában tartották.

– Te megszállott vagy Nahuel! Ez nem szerelem, amit irántam érzel. Bebeszélted magadnak, hogy mivel én vagyok az egyetlen hozzád hasonló félvér, legalábbis aki nem a rokonod, hogy ez az egész azért történt, azért keresztezte az utunkat a sors, mert nekünk együtt kell lennünk, de ez nem így van! Azért létezhetek, mert a szüleim mindennél jobban szerették egymást. A sors pedig engem Jacobhoz rendelt, ha tetszik, ha nem. Örökre hálás leszek, amiért megmentetted évekkel ezelőtt az életünket, de semmi több. Sajnálom Nahuel, de nekünk semmi közünk egymáshoz! Soha nem is volt és a történtek után csak még biztosabb lehetsz benne, hogy nem is lesz – közölte Nessie kíméletlenül az igazat Nahuellel, majd annak lányához lépett, míg az előbbi minden erejét beleadva megpróbált kiszabadulni az időközben köré zárult „medvekarok” közül. – Te nem tehetsz semmiről Katerina! Rád egyáltalán nem haragszom, hisz csak az édesapád iránti szeretetből tetted volna azt, amit.

– Köszönöm – nézett fel a lány bűnbánóan. – És kérlek, szólíts Katnek.

– Rendben, Kat – mosolyogtak össze. – Viszont most kérdeznék valami nagyon fontosat. Szeretném, ha jól átgondolnád, és persze őszintén felelnél, rendben? – kérdezte jelentőségteljesen, amire a lány egy határozott bólintással felelt. – Kat, gondolod, képes lennél elvenni Nahuel, akarom mondani az édesapád emlékeit és helyettük újakat adni neki? – kérdezte Nessie a lányt, akinek szemei vészesen kikerekedtek, míg a háttérben az érintett ordítva, dúvadként próbált kitörni Em szorításából.

– Katerina! – üvöltötte, de a lánya csak egy pillantás erejére méltatta.

– Az igazság az, hogy már gondolkodtam hasonló megoldáson – vallotta be bátortalanul, amitől még Nahuel is elhűlt. – Csakhogy féltem, ráadásul az sem biztos, hogy képes lennék rá. Ugyanis egy vámpír memóriáját nehezebb törölni, mint az emberekét, főleg hosszútávon – ecsetelte szomorúan. – Ráadásul mivel anya megtiltotta, nem sokat gyakorolhattam, így még nem megy olyan könnyen és jól.

– Ezt nem teheted Kat, hiszen az apád vagyok! Eressz! – förmedt rá „fogva tartójára”.

– Az apám vagy és én szeretlek – fordult felé –, éppen ezért fogok megtenni mindent annak érdekében, hogy veled, anyával és Huilen nénivel újra egy boldog család lehessünk – mondta könnytől fátyolos szemekkel.

– Katerina, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet lenne? – lépett közelebb hozzájuk Kedvesem apja.

– Anya még mindig szereti, és úgy hiszem, eleinte tényleg boldogok voltak együtt.

– Ezek szerint elég lenne odáig leásni a tudatába és kitörölni az elmúlt pár évet. Azt hiszem, van is egy ötletem arra, miféle új emlékeket ültethetnénk a helyükre. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak kedvező lenne – vezette fel Nessie az ötletét, de konkrétumokat Nahuel jelenlétében nem mondott. Persze később elmondta a családnak és Katnek, hogy mire gondolt. El kellett ismerni, hogy tényleg jól kifundált ötlet volt, és még Katerina is jól járt vele, már csak meg kellett valósítani.

Nessie elképzelése az volt, hogy Kat visszaás a múltba Nahuel emlékeiben egész odáig, míg a szülei boldogok voltak együtt. Addig minden létező emléket kitöröl az elméjéből, majd új emlékeket adva elhiteti vele, hogy csakis Myishát szereti, hogy mikor megismerte őt, letett Nessie szerelméről. Hogy rájött az egész egy őrült megszállottság volt, aminek már vége. És igazából számunkra csak ennyi volt a lényeges, a további emlékeket – hiszen jó pár év eltelt – Katre bíztuk. Bár azt még hozzátettük jó tanácsként, hogy titkolja el az apja elől a képességét, nehogy valaha is rájöjjön az igazságra. Hogy a lánya manipulálta az emlékeit.

– Én tényleg rettenetesen sajnálom nővérkém – kértem már legalább századjára bocsánatot Nessie-től, amiért akaratomon kívül bajba sodortam azzal, hogy biztattam próbálja meg Nahuellel.

– Már mondtam, hogy nem tehetsz semmiről – ellenkezett szokásosan. Akárhányszor csak elnézést kértem, vagy tette azt Alice, amiért hármasban hagyott minket, hogy megvegye a látomásában szereplő lambériát, mindig ezzel jött. – Jacob megígértette velem mielőtt elment, hogy ha vele bármi történik, megkeresem a boldogságom. Aztán eltűnt és én egész mostanáig emlékezni sem akartam az eskümre. De ahogyan néztelek titeket az öcsémmel felszínre törtek a mélyen elnyomott érzéseim. Szerettem Jake-et, de már elmeséltem a történetünket. Azt, hogyan jöttem rá mindenre, hogyan szerettünk egymásba. Csupán egyetlen röpke évig szerethettük egymást. Nem tudod elképzelni, mennyire hiányzik! Az érintései, ahogyan meleg karjaival átfont. A csókja mely a legízletesebb vérnél is fenségesebb volt. Néha… na jó, elég sokszor vájtam belé a fogam, hogy megkóstoljam. Sose panaszkodott és félni se félt tőlem, a tetteimtől. Szerencsés vagy Bells, nem csak azért, hogy itt van neked az öcsém, de azért is, mert bár apa elég szigorú Edyvel szemben is, ő mégiscsak a fia, az utódja, neki több mindent megenged. Tudod, eléggé irigyellek – nevetett. Kérdőn, értetlenül meredtem rá. – Jacobbal köztünk is volt testi vonzalom – sóhajtott és tekintete egy percre mintha a múltba révedt volna. – De apa már azt is nehezen viselte, hacsak megcsókolt, úgyhogy gondolhatod miféle szűzies kapcsolatot kellett fenntartanunk – fanyalgott.

– Nem úgy, mint nekünk, erre céloztál, igaz? – mosolyogtam zavartan. Hát, ami igaz, az igaz, Edwarddal olykor tényleg nem fogtuk vissza magunkat, a vágyainkat. Nessie aprót biccentett elfojtva nevethetnékét. – Ne aggódj, nővérkém, Jake hamarosan vissza fog jönni hozzád. Nem tudnám megmondani miért, de érzem. És, ha mégsem, akkor majd mi megkeressük, bárhol is legyen, és bármennyi időbe is teljen, megtaláljuk őt, erre szavamat adom! – esküdtem meg neki, amiért Nessie-től egy hálás mosolyt kaptam, majd a nappaliba belépőket figyeltük. Carlisle volt Kattel, akivel a kórházból hazafelé tartva találkozott.

– Nagyon különleges vagy, Katerina és nemes. Még egyszer köszönöm mindazt, mit elmeséltél – mondott hálát Carlisle a lánynak.

– Mi is megtudhatjuk, miért olyan különleges Kat? – érdeklődött a nevemben is testvérkém, akivel még mindig a díványon ültünk.

– Nekem most van egy kis elintézendő dolgom, de Katerina biztosan szívesen elmondja – mosolygott a lányra, majd továbbállt.

– Nos, halljuk – sürgette Ness, és megütögette a köztünk lévő üres helyet jelezvén, üljön le.

– Oh, semmi különös – legyintett szemérmesen. Látszott rajta, hogy zavarban van, így megpróbáltam oldani a hangulatot.

– Ugyan, előttünk nyugodtan beszélhetsz bármiről. Mi egy nagycsalád vagyunk – mondtam, ami a szívemen volt, majd azért félszegen Nessie-re pillantottam, végtére is én még nem voltam teljes jogú tagja ennek a csodálatos családnak, de ő csak mosolygott. – Nézd csak meg. Én ember vagyok, a kedvesem vámpír, ahogyan a többiek is, Nessie pedig ugyancsak félvér. Ráadásul többünknek van különleges képessége, szóval nem tudsz olyat mondani, ami különösebben meglepne minket – mondtam elhamarkodottan, mivel a következő percben földig esett az állam.

– Én nem félvér vagyok. Pontosabban az, de mégsem. Anya ember volt a fogantatásomkor, apa pedig ugye félvér, így én sokkal inkább ember vagyok, mint vámpír. Akár mondhatnám azt is, hogy hetvenöt százalékban vagyok ember, míg vámpír csak a maradék huszonöt százalékban – kuncogott.

– Ez… Ez… – kerestük Nessie-vel a szavakat.

– A bőröm még a vámpíroknak is alig láthatóan csillog, és sebezhető vagyok, bár nehezen, de kellő idő múltával öngyógyulok, akárcsak a fajtiszta vámpírok. Az erőm és a gyorsaságom, nos, az megsínylette ezt a különlegességem, ugyanis sokkal lassabb és gyengébb vagyok, mint anya és Huilen, de még apánál is… egy kissé.

– Értem – lehelte ugyancsak álmélkodva Ness. – És, azt nagyjából lehet tudni, hogy hány évesen fejezted be a fizikai fejlődésedet?

– Tizenkét éves korom után már semmi jelét nem vettük észre annak, hogy változnék, ahogyan Johamen sem.

– Joham, a nagyapád?

– Nem! A nagyapámat a vámpírvilág uralkodói, a Volturi évtizedekkel ezelőtt megölte – mesélte, mire Nessie-vel összenéztünk. A Volturiról már sokat hallottam, túl sok gaztettet és borzalmat. Túl sok rosszat.

– Akkor ezek szerint beváltották a hajdan tett ígéretüket és felkeresték, hogy elejét vegyék a további kísérletezéseinek következményeit, melyek esetlegesen rájuk nézve veszélyt jelentettek volna – állapította meg barátném.

– Viszont, ha Joham nem a nagyapád, akkor mégis ki ő? – tereltem vissza a témát, mivel izgatott a dolog.

– Ő az unokatestvérem. Ismeritek Serenát? – Bólintottunk, bár csak hallomásból ismertük mindketten. – Serena nagyon közel állt az apjához, tudott minden ügyéről, a kísérletezéseiről. Az apja halálát követően elég magányossá vált. Maysun úgy ahogy tartotta vele a kapcsolatot, de Jennifer hallani sem akart róla. Ő akárcsak apa, sosem szerette Joham nagypapát. Serena ezután összejött egy a környéken vadászó vámpírral. Nem sokáig tartott a dolog, mivel a férfi nem volt épp családcentrikus és apajelleg. Ugyanis időközben született egy lányuk, Odette.

– A lány, Odette, félvér?

– Odette és Violette, Serena lányai fajtiszta vámpíroktól származnak. Mikor ők születtek én még nem éltem, így csak annyit tudok, amit meséltek. Többek között azt, hogy nagyjából a hetedik életévük betöltése után komoly és fájdalmas változáson mentek át, aminek következtében végül épp olyan vámpír lett belőlük, mint a biológiai apjuk.

– Edward! – szisszentem fel, ahogy összeállt a kép.

– Ugyan erre gondoltam – bólogatott Nessie. – Tehát ahogyan te inkább ember vagy, úgy ők inkább vámpírok voltak a szüleik révén, majd az átalakulásukat követően valóban azzá is váltak, igaz?

– Pontosan! – helyeselt. – Egyébként Dr. Cullen elmesélte a testvéreddel történteket, úgyhogy biztosan állíthatom, hogy ugyanaz esett meg vele is, mint Serena lányaival.

– A gének elnyomták egymást, értjük. És mi van Johammal? – terelte Ness a témát.

– Joham apja és Serena nagyjából ugyanakkor ismerkedhettek meg, mint a szüleim egymással. Még nincs tizenöt éve – magyarázta. – Serenát iszonyatosan vonzotta a férfi illata, ugyanis halandó volt. Az apja régen mesélt neki az ilyen csábító vérrel rendelkező emberekről. Rá a nagymamám, apám édesanyjának vérének illata hatott így. Dr. Cullen elmondta, hogy ti is csak állati vérrel táplálkoztok. Én és anya úgyszintén, apa és Huilen néni pedig csak ritkán esnek kísértésbe most már. Viszont Serena nem, és ez lett a veszte a férfinak is. Többen mondták már rá, hogy olyan, mint a Fekete özvegy, ha értitek, mire gondolnak – mosolygott sokat sejtetőn. – Anya szerint én még fiatal vagyok ahhoz, hogy megértsem az ilyeneket, pedig már tizennégy múltam – húzta ki magát, mire testvérkémmel összemosolyogtunk.

– Szóval az ifjabb Joham ettől a férfitől született, igaz?

– Igen, és ő is olyan, mint én, azaz sokkal emberibb. Viszont úgy tűnik, hogy Serena végre megtalálta a boldogságát, ugyanis pár éve összejött egy több mint négyszáz éves vámpírral, aki a gyerekeit is elfogadta.

– Reméljük, boldog lesz vele és nem akar egyszer az apja nyomdokaiba lépni – zárta le végül nővérkém a beszélgetést, mely sok új információt tartalmazott, amik közül sok szinte felfoghatatlan volt első hallomásra a magamfajta átlagembernek. Még ha én egy jó ideje már ebben a világban éltem is, így beavatott voltam az őket körülvevő különös misztikumba.

_____________________________

*A Mapuche törzs területe Chile középső részétől délre, és Argentína déli részén húzódik. Nahuel anyja és nénje, Huilen is ebbe a törzsbe tartoztak.