New Sun - Shine - 6. fejezet

Sziasztok!

Nem szándékozom sokat dumálni most, úgy is a történések a fontosak. Csupán annyit tennék hozzá ehhez a fejezethez, hogy a következő – a 7. – mindenre magyarázattal fog szolgálni. A történésekre, a tettemre. Nagyon kíváncsi leszek, hogy mit szóltok most, és mit akkor. :)

Na jó, talán még annyit, hogy a következő fejezetet korhatárosnak szánom. :P

A kommenteket – és voksokat – nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy aki írt, az kifejtette a véleményét. Ez jó, mert így tudom, hogy ki hogyan érez, hogy mi a szíve vágya, és ezek talán meghallgattatnak, talán nem, mindenesetre befolyásolják a történet menetét. Így átvitt értelemben, de mondhatni részben ti írjátok ezt a történetet. :)

Kellemes hetet és napsütésben gazdag hétvégét kívánok mindenkinek!

Jó olvasást a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

ui.1: Egy olyan kérdésem lenne felétek, hogy nincs-e véletlen köztetek olyan vállalkozó szellemű, bétázni tudó emberke, aki tudna nekem segíteni abban, hogy a már kész New Sun 1. részét, azaz a Sunrise-t elejétől átnézné, hogy amennyire lehet, ne maradjon benne hiba. A segítséget előre is köszönöm, a jelentkezést e-mailben várom. (j.k.carmen369@gmail.com) Viszont mivel a hétvégén nem leszek elérhető, így felvenni a kapcsolatot csak hét elején tudom majd.

ui.2: Elnézéseteket kérem, de nem volt időm megvárni a bétázást, mivel, mint írtam a hétvégén nem leszek gépközelben, így ez most a nyers szöveg, de amint lesz rá lehetőségem, kicserélem a javítottal.

6. MINDEN RÓZSASZÍNBEN, AVAGY KÍVÁNSÁGAINK MEGHALLGATTATTAK

MIUTÁN KIDERÜLT, HOGY NAHUEL, a félvér vámpír üldözte el egykoron Nessie mellől Jacobot, holmi megszállottságból, valamint tudomást szereztünk a lánya, Katerina létezéséről és képességéről, tervet eszeltünk ki és „visszatoloncoltuk” az otthonába.

Carlisle, az idősebb Edward és Jasper kísérték haza őket már másnap. Ezt csak azért az egyért sajnáltuk kissé, mert Kat kedves, tüneményes kislány volt, igazán szeretnivaló, így minket is nyomban levett a lábunkról. Sokat mesélt nekünk az életéről. Fogalmunk sem volt, mikor láthatjuk újra, ha egyáltalán találkozhatunk még valaha következmények nélkül.

Mindeközben míg a fiúk távol voltak, azért itthon sem állt meg az élet. Alice és Nessie – aki a történteket irigylésre méltóan jól, éretten kezelte – befejezték az álszobámat. Kifestették, kicsinosították és berendezték, még a cuccaim nagyobb részét is segítettek átvinni, hogy hiteles legyen a kép szüleim előtt – amikért persze így folyton járkálhattam át.

Mikor a család tagjai pár nappal később hazatértek, örömmel jelenthették, hogy sikerült Nahuelt úgymond kiiktatniuk. Katerinának beletelt egy kis időbe, míg törölni tudott mindent, de legalább most már az apja szentül hitte, hogy csakis az anyját, Myishát szereti, hogy boldogok mióta feladta rögeszméjét Nessie-vel kapcsolatban. Így legalább egy régi ügy lezáródott, ami megnyugvást hozott mindenki számára, de sajnos Jacobot nem hozta vissza nővérkém mellé, ahova valóban tartozott.

Szerelmemnek a Jake-ről megtudottak sokat segítettek abban, hogy ne gyűlölje – legalábbis annyira. Hiszen végtére is megtudta, hogy nem bántani akarta a nővérét, hanem megvédeni őt minden áron. Ennek szívből örültem, nem csak magam miatt, de mert a testvérek kapcsolatának is jót tett. Edwardnak így már csak a maradék ellenszenvét kell leküzdenie, de ez is óriási haladás volt.

Anyámékat csütörtök délutánra hívtuk, miután Carlisle-ék még szerda este hazatértek. Egy könnyed kis beszélgetős ismerkedésre, teára és süteményre, hogy elkerüljük a komolyabb étkezést, mely problémát jelentett volna az esetünkben. Egész délelőtt sürgött-forgott Szerelmem és a családja a házban, készülődtek a nagynak mondható pillanatra, pedig mondtam nekik, hogy nem kell ekkora felhajtás. Esmének és Bellának még külön azt is kihangsúlyoztam, hogy ne süssenek, megvesszük a boltban készen, de mire reggel felkeltem – pedig kivételesen korán tettem –, már a tálakban gőzölgött jó pár adag ilyen-olyan édes és sós nyalánkság. Meg is jegyeztem, hogy ahhoz képest, hogy vámpírok, akik nem esznek emberi ételt, nem csak jól, de mostanában elég sűrűn sütnek-főznek. Végül tea, kávé és üdítő, sütemény, szendvicsek és ropogtatnivaló került tálalásra.

A Cullen házat nem volt könnyű megtalálni, se elmagyarázni, merre van, bár ez nem is volt baj egyes szempontokat tekintve. Kedvesem úgy vélte, hogy magyarázat helyett illendőbb lenne elhozni szüleimet, én pedig nem ellenkeztem. Indulás előtte azért még egyszer gyorsan átbeszéltük az este menetét, hogy minden gördülékenyen menjen, ami miatt a legjobban én izgultam. Nekik ez már megszokott volt, hiszen évtizedek óta minden egyes nap meg kellett játszaniuk magukat az emberek előtt.

Miután Szerelmem elment, hogy odaérjen a megbeszélt időre én bevettem magam a fürdőszobába, majd a gardróbba. Egész idő alatt, míg vártam, hogy megérkezzenek a gyomrom hol görcsbe rándult, hol a torkomban volt. Nehezen tudtam csak kiválasztani, hogy mit vegyek fel erre az alkalomra. Valami különlegeset akartam, de mégsem ünnepiest. Nem akartam különösebben kiöltözni, ahogyan kihívót sem szerettem volna felvenni, végtére is a szüleimet vártam, akik ismertek, még ha azóta, hogy együtt vagyunk Edwarddal sok szokásom meg is változott. Bár sose szerettem a feltűnést kelteni, most mégis, akaratlanul is súroltam öltözetemmel kissé annak határát. Egy egyszerű, de még is elegáns, krémszínű blúzt választottam, amihez térd fölöttig érő, szürke alapon vörös kockás szoknyát vettem, hozzá rózsa mintás, fehér csipkés necc harisnyát, és egy hosszú szárú, fekete, magas sarkú csizmát.

– Bells, megérkeztek a szüleid! – kiáltott fel Alice az emeletre. Gyorsan belenéztem még egyszer a tükörbe, majd kisiettem a szobából, hogy elsőként üdvözölhessem őket. A következő pillanatban azonban már meg is bántam, igyekezetemet. Amint futtába a lépcsőhöz értem a talaj kicsúszott a lábaim alól. Egy percre minden elsötétült.

– Bells, jól vagy? – jött az aggódó kérdés. A fejemhez kaptam, ami lüktetőn fájt, majd megrebegtetve pilláimat kinéztem alóluk.

– Jól vagyok… azt hiszem – leheltem erőtlenül.

– Hála az égnek! Edward sose bocsátaná meg, ha bajod esne, főleg az idő alatt, míg a mi gondjainkra bízott – dobott meg egy édes mosollyal az idősebb Edward, épp olyannal, mint amilyennel a fia levenni szokott a lábamról.

– Tőlem nem tudja meg – kacsintottam rá, majd a fejemet fogva hagytam, hogy felsegítsen.

– Biztos, hogy minden rendben? Ne szóljak inkább Carlisle-nak?

– Kedves, hogy aggódsz, de megmaradok. Bocs, ha csalódást okoztam, a vacsi elmarad – viccelődtem, hogy enyhítsek a hangulat komolyságán, mire szemforgatást és sóhajt kaptam.

– Itt vannak! – tudatta Alice csilingelő hangján. – Minden rendben? – érdeklődött, mikor Szerelmem apjával leértünk. Csak bólintottam, majd a bejárati ajtóra szegeztem a tekintetem.

Szüleim álmélkodva léptek beljebb a hatalmas nappaliba, mely szokás szerint úgy nézett ki, mint egy tündérmesébe illő palota egyik vendégváró helyisége. Főleg, hogy Alice és Nessie a szoba minden szegletébe vörös és fehér rózsákkal teli kristályvázákat helyeztek, egy-két mécses vagy gyertya társaságában. Mikor anyámék abbahagyták, legalábbis ideiglenesen a csodálkozást, köszöntöttem őket – sok puszival és meleg öleléssel, hiszen régen láttam őket –, majd előlépve házigazdának bemutattam nekik jövendőbelim családját. Azt, melyhez egyszer – remélhetőleg hamarosan – én is tartozni fogok.

A hivatalos formalitás kedvéért Carlisle-t – aki apám kollégája volt – és Esmét is bemutattam, annak ellenére, hogy viharos ideköltözésemkor volt szerencséjük megismerni egymást. Anyámnak és Esmének közös volt a szenvedélyük, a lakberendezés pillanatok alatt közel hozta őket egymáshoz. Ezután Szerelmem szüleit mutattam be – róluk főként nem mondhattam el az igazat, kik is ők valójában –, majd Alicet és Jaspert, aki szokásához híven tartózkodó volt, de persze udvarias. Végezetül Rosalie-t és Emmettet, akinek medveszerű külseje látszólag kissé megrémisztette szüleimet, valamint Nessie-t, akit ugyancsak ismertek már.

Nővérkém mióta megtudta, hogy anyám Jacob lánya, elég vegyes érzéseket táplált iránta, amit persze meg tudtam érteni. Végtére még is csak annak a férfinak volt a lánya, akibe ő még most is tiszta szívéből szerelmes. Engem viszont valamiért még mindig úgy imádott, ha nem jobban, mint azelőtt, hogy tudomást szerzett nagyapám kilétéről. Testvéreként és sógornőjeként szeretett, és bár anyám Jake „félrelépésére” emlékeztette, azért nem tudta nem kedvelni. Se bája, se a szeretett férfihez való tartozása miatt.

A bemutatások után többen elvonultak. Ki a konyhába, ki az ebédlőbe, de volt, aki csak a díványig ment. Szüleim Carlisle-lal és Esmével álltak le beszélgetni, így én végre kifújhattam volna magam édes megkönnyebbülésemben, de Edward csibészes mosollyal ajkán félrevont. A szoba egyik szegletébe húzott, ami bár háttal volt szüleimnek és amúgy is eléggé el voltak foglalva, mégiscsak a látótávolságukon belül volt. Szerelmem finom erélyességgel nyomott neki a falnak, aztán vetett még egy gyors pillantást a szüleimre a válla fölött, majd visszafordult és hirtelen olyan mohón esett neki a számnak, hogy még lélegezni is elfelejtettem megdöbbenésemben.

– Észveszejtően gyönyörű vagy! – mormolta ajkaimnak, amiken ott égett tüzes szenvedéllyel átitatott csókja nyoma. Tekintete vágytól izzott. Olyan áthatóan mért végig, hogy belebizsergett a testem, minden egyes porcikám. Aztán a nyakam kezdte csókolgatni, én pedig önkéntelenül is beletúrtam bronzvörös tincseibe, míg a másik kezemmel inge hátában kapaszkodtam meg, így húzva még közelebb magamhoz. Edward nem tétlenkedett, jobb keze a lábamra siklott, ahol felgyűrve szoknyám aláfurakodott. Lassan simított végig a combomon, majd feljebb kúszva váratlanul belemarkolt a fenekembe és már nyomta is száját enyémre, hogy feltörő nyögésemet tompítsa.

– Edward… kérlek! Itt… Itt vannak a szüleim – mondtam akadozó lélegzettel. – Este… Megígérem, akkor azt csinálhatsz velem, amit akarsz. De most ne tedd ezt velem… kérlek – lihegtem, majd ajkai után kaptam.

– De ez a ruha… Megőrjítesz! Kív… – búgta fülembe, de ujjam ajkára illesztettem, mielőtt kimondhatta volna azt a szót, amitől féltem, csak elveszteném a józan eszem, azt pedig most nem engedhettem meg.

– Én is, de kérlek, próbáld visszafogni magad. Légy jófiú! – mosolyogtam kelletlenül. Jobban szerettem, mikor rosszfiú volt, sokkal jobban.

– Azt teszem, elhiheted – súgta vissza mire nagyot nyeltem. Tekintetem ajkaira esett, amik édesen hívogattak, de féltem, képtelen lennék leállni, így kiszakítottam magam öleléséből. Gyorsan megigazítottam a ruhámat és a hajamat, majd szüleimhez léptem, hogy körbevezessem őket, miközben szemem sarkából Emmettet és Jaspert figyeltem, akik a díványon ülve jót kacarásztak az előbbi kis jeleneten.

A ház minden nyilvános szegletét megmutattam szüleimnek, késleltetve így az elkerülhetetlent. Tartottam tőle, hogy a nagy igyekezet ellenére valami mégis elárulja, nem a szobámnak kinyilvánított helyiségben lakom, és legfőként nem ott töltöm az éjszakákat. Végül felértünk a másodikra. Anyám a ház után a „szobámat” is végigmérte szakmai szemmel, de itt sem talált kivetnivalót, le volt nyűgözve. Míg ő azt jegyezte meg, hogy vendégként milyen szép és elegáns szobát kaptam – Edward azonban helyesbített, miszerint én már családtag vagyok itt –, addig apám azt hozta fel halkan, hogy otthon is van szobám, ami mostanában nem igazán van kihasználva. Persze értettem a célzást, de direkt nem mondtam semmit, mivel még egy jó ideig nem állt szándékomban hazamenni. Így is már most azon görcsöltem, hogy mi lesz akkor, ha kezdetét veszi az iskola. Biztosra mertem volna venni, hogy a tanév kezdetével, ha kell, apám erőszakkal is, de hazarángatna.

Miután szüleim magukban megnyugodtak, mert látták, külön szobám van – mely úgy volt berendezve, mintha használva lenne, itt-ott egy-egy ruha a széken és könyv az éjjeli szekrényen –, visszamentünk a nappaliba. Beszélgettek még egy kicsit a többiekkel, hogy két családom megismerhesse egymást. Apám még utoljára célzott rá, hogy mindennek ellenére szívesebben látna otthon, hogy bízik bennem, de akkor sem helyesli, hogy a barátommal lakom, majd mikor sötétedni kezdett Szerelmem hazavitte őket.

Szerencsére szüleim visszafogták magukat és nem kérdezősködtek annyit, mint általában szokásuk új környezetben. Így nem kerültünk kellemetlen helyzetbe, és nem is kellett új hazugságokat kitalálni, csak amit eleve mondani szoktak Cullenék az embereknek, azt ismételtük. Úgy véltem, egész jól sikerült ez a kis összejövetel, amiért a családnak egy hatalmas hála köszönetet el is rebegtem. Csak épp az a tény zaklatott fel némileg, hogy hamarosan itt a szeptember, vele az iskolakezdés nekem pedig haza kell költöznöm, ahogyan abban apámmal nem is olyan régen megállapodtunk.

Miután szüleim távozását követően mindenki visszavonult, én is felmentem a szobánkba, hogy ott várjam meg Kedvesem, de pár percnyi tétlenség után úgy éreztem, nem bírom tovább. Ki kellett szellőztetnem a fejem, amitől titkon azt reméltem, majd elfeledteti velem, hogy hamarosan vége a jó világomnak. Le is mentem a földszintre, majd miután sikeresen leráztam az önként – Edward szigorú utasítása miatt – felajánlkozó kísérőket, kiléptem a szabadba. Kicsit egyedül akartam lenni, amit szerencsémre tiszteletben tartottak.

Mélyen szívtam magamba az esti levegő hűsítő aromáját, amiben most még jobban érződött a fenyő kellemes szúrós illata. A verandát elhagyva bátortalan lépésekkel indultam meg az egyik cédrus felé. Megérintettem. Végigsimítottam durva, recés törzsén, majd elhagyva egy másik felé lépdeltem tovább, miközben gondolataim megrohamoztak. Nem kellett sok idő és észrevétlenül már el is merültem rendszertelen gondolataim viharos tengerében. Gondolatok közt, melyek megőrjítettek!

Nem akartam még hazamenni. Nem akartam iskolaidő alatt csak egy perccel is kevesebb időt tölteni Edwarddal, mint lehetne. Ember voltam és így számomra az idő véges volt, hát ki akartam használni minden pillanatát. Az élet, főleg annak rövidsége miatt teljesen átértékelődött, mióta megismertem Edwardot. Ráadásul anyám jóvoltából apám még nem is tudott az utazásról. Főként nem arról, hogy kettesben megyek Edwarddal, ami még a legértetlenebb embernek is egyértelmű jelentéssel bírt volna. Tudtam, lesz még itt hegyi beszéd és akadékoskodás. És, hogy legyen az i-n pont, emlékeztetnem kellett magam, hogy a kutatás eddig még nem szolgált biztató eredménnyel. Az, hogy kiderült, bennem is megvan minden, ami ahhoz szükséges, hogy belőlem is farkas legyen, folytonos szorongásban tartott.

Teljesen belemerültem gondolataimba, így észre sem vettem, hogy időközben akaratom ellenére jó messzire elkerültem a cédrusok által körülölelt, biztonságot nyújtó helytől. Mikor erre ráeszméltem körülpillantottam, de már túl sötét volt ahhoz, hogy bármi arra utaló jelet észrevegyek, merre kéne visszamennem a házhoz. Végül hátraarcot vettem, így indultam meg az egyik irányba. Percek teltek el és én még mindig az erdőben bolyongtam – rossz irányt választottam. Megtorpantam, majd ismét körülnéztem. Ekkor falevelek zörgő hangja ütötte meg a fülemet, mire gyorsan megperdültem.

– Szép estét! – köszöntött vigyorogva az ismeretlen, aki alig néhány lépésre állt tőlem. A szemei élénkvörösen csillogtak, éles fogairól visszaverődött a Hold fénye. Nagyot nyeltem. Meg sem mertem mozdulni, csak a mellkasom emelkedett és süllyedt eszeveszetten. – Kiskegyed nem vámpír úgy látom, pedig én az ő szagukat követve jutottam el idáig. No, de lényegtelen is, velük amúgy sem tudtam volna a szomjam enyhíteni. Nem úgy, mint önnel, szép hölgy – mondta éhesen csillogó szemekkel nézve rám és megnyalta a száját, amitől apró, félelem gerjesztette remegéshullám indult meg a testemben. Legalábbis először azt hittem, hogy rémületem keltette ismét életre a már megtapasztalt, nem épp kellemes remegéseket. – Mi járatban, ha nem vagyok túl indiszkrét? Veszélyes egy maga fajta fiatal és törékeny nőnek ilyen későn az erdőben sétálnia, főleg egyedül, ráadásul ennyire zamatos nedűvel az ereiben – lépett egyet előre, mire én ugyan úgy tettem csak hátrafelé. – De ne aggódjon, majd én segítek. Gyors és kíméletes leszek, ígérem… persze csak ha nem ellenkezik – nyalta meg ismét az ajkát, mire egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, amiről más helyzetben tudtam volna, hogy hasztalan, futásnak eredtem.

Csak úgy szedtem a lábaimat, vissza se néztem, mialatt hangosan Szerelmemet hívtam segítségül. De mindhiába, a vámpír gyorsabb volt, egyetlen ugrással előttem termett, majd megragadta a karjaimat. Arca dühös volt, ajkai vicsorra húzódtak. Olyan közel volt, hogy orromat teljesen elöntötte a vámpírokra oly jellemző különleges, édeskés, mégis egyedi illata. Szokatlan volt.

– Hogy értsd, ha jó és engedelmes kislány leszel, akkor gyorsan túl leszünk a dolgokon, de ha makacskodsz, akkor nem fogok finomkodni. Világos? – hajolt egész közel úgy mélyesztette tekintetét enyémbe, majd nyelvét végighúzta az arcomon mire felmordultam. – Ugyan már, hidd el, élvezni fogod – vigyorgott, majd egyik kezével belemart a hajamba, hogy félredöntve fejem ráhajolhasson a nyakamra.

Nem tudtam, mit tegyek, nem volt időm gondolkodni, így felszabadult kezemmel ösztönösen ütöttem egyet a fejére, minden erőmet beleadva, de ettől csak még mérgesebbé vált. Állatias morgása megrengette az erdőt, majd a következő pillanatban akkorát kevert le nekem, hogy jó egy méterrel odább értem földet.

– Ez nagy hiba volt, kislány! No, de majd én móresre tanítalak. Betörlek, aztán a tested mellett a véreddel is enyhítem majd kínzó szükségleteimet – nevetett gonoszul, majd egy szempillantás alatt előttem termett és felrántott a földről. Nem értettem, hogy miért nem fog rajta a képességem, mikor nagy szükségem lenne most rá. Ahogyan azt sem értettem, hogy Nahuelen miért nem fogott ugyancsak? Cserbenhagyott az áldásom, hiába próbáltak róla meggyőzni, hogy ez nem igaz, hogy Nahuelt nem a vérem érdekelte, hogy az indulatai hajtották ezért akart bántani. De ezt a vámpírt a vérem vonzotta, még ha a pofonért dühös is volt most már rám.

– Eresszen! – kiáltottam, mire újból lekevert egyet, de nem eresztett. A remegés egyre erősebbé vált a testemben, pedig már rég nem voltam beteg.

– Hallgass! – ordított rám. – Maradj nyugton. Légy jó kislány és akkor nem fog fájni – szorított erősen, majd a ruhámat kezdte bontogatni.

– Neee! Eresszen! – kapálóztam, mialatt a remegés egyre intenzívebbé vált a testemben.

A félelemtől és a dühtől a vérem tüzes lávaként száguldott az ereimben, ami csak még jobban kedvére tett támadómnak. Kétségbeestem, fogalmam sem volt mit tehetnék egy vámpírral szemben. Az erőm az övéhez képest semmi sem volt. Csak félelmet és mérhetetlen dühöt éreztem, ahogy a földre taszított, majd ördögi vigyorral képén fölém mászott és a nyakamra hajolt. Aztán minden olyan gyorsan történt. Ziháló remegésem váratlanul megszűnt, a levegő a tüdőmben rekedt. Úgy éreztem a testem szét akar szakadni, apró darabokra. Aztán a másodperc tört része alatt bekövetkező robbanás, melyet reccsenő zaj kísért, olyan, mint a széthasadó anyagok hangja enyhítette ezt a pillanatnyi, érthetetlen fájdalmat. Izmaim elernyedtek, nyugalom szállt meg. Könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam, de ez az állapot nem tartott sokáig. Izmaim a következő percben már úgy feszültek, mint egy húr az íjon, tüdőm megtelt levegővel, ami fogaim közt szűrve távozott halk morgással vegyülve. Felnyitottam szemeim és a nomádra néztem. Az ő szemei elkerekedtek, orrlyukai kitágultak, rémült arca egyre távolodott. Hátrált tőlem, pedig semmit sem tettem. Még mindig féltem, de a düh, amit éreztem, mintha kezdte volna átvenni nem csak gondolataim, de cselekedeteim felett is az uralmat. Tettem egy bátortalan lépést előre, majd megtorpantam. A súly, mely rám nehezedett meglepett. A vámpír még mindig rémülten hátrált, lassú léptekben. Rá akartam ordítani, hogy takarodjon, de szavak helyett csak egy morgásszerű üvöltés hagyta el ajkaimat. És ekkor értelmet nyert minden.

Tágra nyílt szemekkel, ijedten hajtottam le a fejemet, hogy aztán ziháló légzésben törjek ki. A koromsötétség úgy fedte be a teret, mint valami súlyos lepel, de kiéleződött látásom elől még így sem tudta elrejteni a kissé vöröses, fakóbarna, loncsos szőrzettel borított tappancsokat. Nem, az nem lehet… az nem lehet! – mondogattam magamban. Aztán füleimet reccsenő zaj csapta meg, orromat pedig elöntötte az ismerős, mégis ismeretlen tömény, édeskés illat, ami marón hatott légutamra. Felnéztem, majd gondolkodás nélkül, az ösztöneimet követve a futásnak eredt vámpír után vetettem magam. Gyors volt, de én még gyorsabb. Elkapva ruháját visszarántottam, majd míg ő igyekezett magához térni, miután egy fának csapódott, én morogva közelítettem felé. Ám ekkor ismételten csak felgyorsultak az események.

Már egész közel voltam előbbi támadómhoz, aki most reszketve próbált volna minél távolabb kerülni éles fogaimtól, amik tettre készen várták, mikor téphetik le az undorító fejet a helyéről, mikor is sűrű léptek hangja ütötte meg a fülemet. Még mindig vicsorítottam az alávaló nomádra, aki időközben feltápászkodott a földről, de nem lépett el – nem is tudott volna – a fától. Majd alig néhány pillanattal később, miután orrom újabb és már sokkal ismerősebb édes illatokkal telítődött el, megjelentek Cullenék. Szemem sarkából láttam miként kerekedik el a szemük új külsőm láttán, majd miként fordulnak ők is dühtől izzó tekintettel az idegen felé. Én felmordultam, majd gondolatban tudattam az idősebb Edwarddal szándékomat, de ő intett, ne tegyem, ám én nem hallgattam rá. Előrelendültem és kihasználva a nomád figyelmetlenségét, egyetlen harapással végeztem vele. Ösztönösen cselekedtem, nem gondolkodtam, de nem is kellett. Aprókat fújtatva álltam aztán a tetem felett, míg kiéleződött hallásomnak köszönhetően anélkül, hogy hátra néztem volna, tudtam min ügyködik családom. Füstszag szállt felém a sötétségben, a tűz hangosan ropogott. Lehunytam a szemem, mikor Emmették mellém léptek és felkapták a most már tényleg élettelen testet. Újra remegni kezdtem, de most a sokktól. Még nem tudtam igazán felfogni, hogy mi is történt velem, hogy mit tettem, és valahol nem is akartam. A békés öntudatlanság tengerébe akartam merülni, de nem sikerült.

– Bells? – lépett mellém Szerelmem, akinek bársonyos hangját ezer közül is képes voltam felismerni. Lassan kinyitottam a szememet. Egy bátortalan kéz nyúlt ki felém, hogy megérintsen. Nem moccantam, nehogy megijesszem Kedvesem. Gyengéden simított végig szőrös pofámon, mire akaratlanul is, gépiesen bújtam bele még jobban tenyerébe. – Minden rendben lesz – suttogta. Felnéztem rá. Arca lágy vonásai nyugtatón hatottak rám, ajka mosolyra húzódott, szemei sötétarany színben pompáztak. Nagyon szerettem Edwardot, azonban hirtelen még fontosabbnak éreztem őt, mint addig valaha. Hosszú percekig csak néztem, nem tudtam betelni a látványával.

– Na ugye, hogy én megmondtam, hogy Bellsből nem lehet fehér farkas? – hahotázott Emmett, kiszakítva ezzel álmélkodásomból.

– Csitt legyen már! – szóltak rá, majd Nessie testvére mellé lépett.

– Hasonlítasz Jacobra – mosolygott, mire én is úgy tettem, csak épp kissé keserűen. Nem igazán akartam farkas lenni, de ez nem egy olyan dolog volt, amit csak úgy hipp-hopp vissza lehetett volna csinálni minden következmény nélkül.

– Szerelmem, próbálj meg visszaváltozni – szólt újra Kedvesem. Kérdőn néztem Nessie-re, de ő csak annyit mondott, hogy akarnom kell és akkor majd sikerül. Hát akartam! Nagyon akartam, szememet, fogaimat összeszorítva, de csak nem ment, végül sóhajtva feladtam.

– Most mi legyen vele? Nem maradhat a házban, az túl veszélyes lenne. Lehet, szólni kéne a farkasoknak, végül is most már hozzájuk tartozik, mellettük a helye. – A távolból beszélgetés zaja szállt felém, de még mielőtt a szavak értelme eljuthatott volna a tudatomig, Szerelmem elengedett, ellépett mellőlem, majd egyetlen szó nélkül elindult arra, amerről jöttek.

Edward! – kiáltottam volna utána, de csak egy kétségbeesett, nyüszítő hangra futotta. Nessie-re pillantottam, majd a többiekre, de a tekintetek mind elfordultak tőlem. Ekkor lábaim öntudatlan megindultak, és alig néhány lépéssel utol is értem. Mindketten meglepődtünk, mikor az ingét emberi kezem ragadta meg, hogy visszatartsa.

– Edward, kérlek! – néztem mélyen a szemébe, majd szorosan átölelve könnyes arcomat a mellkasába rejtettem. A hideg karok menten körülzárták testem. Egy csókot lehelt a hajamba, miközben mélyen magába szívta illatomat. – Nem hagyhatsz el! Mondd, hogy nem akarsz elhagyni. Kérlek! – motyogtam az ingébe, amit a következő percben levett, majd körém terített. Sírástól vöröslő szemekkel néztem fel rá.

– Szeretlek, sose hagynálak el! – súgta fülembe, miután újra szorosan magához ölelt.

Az elkövetkező jó néhány óra szinte teljesen kiesett. Nem emlékeztem később, hogyan jutottam haza, csak arra, hogy Edward mindvégig velem volt. Hogy igéző tekintete egy percre sem engedte el az enyémet. Ágyba fektetett és nyugalomra intett. Nem emlékeztem mennyit aludtam, de jó volt ébredéskor elsőként Szerelmem arcát látni. Csókkal köszöntöttem, hiszen a történtek sem voltak képesek elfeledtetni velem, hogy ma van a születésnapja. Bátortalan volt a csókja, de legalább nem ellenkezett. Nem tudtam, az este bevallottam-e neki, hogy belé vésődtem, így mondhatni ezzel nyitottam, de már tudta, ahogyan azt is, hogy ez semmin sem változtat, mivel a szerelmem sokkal régibb iránta, így ez csak egy plusz kötelék volt, ami hozzá kötött immáron.

Féltem lemenni az emeletre, találkozni a többiekkel, de Edward nem hagyta, hogy bezárkózzak a szobába. Levonszolt és megetetett, majd a családja elé vitt, akik még mindig azon tanakodtak, hogy mi legyen velem. Carlisle elméletekkel kezdte bombázni az eddigi információáradattól már így is pusztulófélben lévő agysejtjeimet, míg Emmett frappáns, de nem épp jókor megejtett közbeszúrt poénokkal. A „mitől változhattam át mégis” rész után következett a fontosabb, a „mi is legyen velem”. Én fülem-farkam behúzva álltam és vártam, hallgattam az ítéletet, ami végül megnyugtatott. Úgy határoztak, nem kell hazamennem, se a falkával tartanom, de a segítségüket kell kérnem abban, hogy meg tanuljam kezelni ezt az új helyzetet, az erőmet és minden mást, ami az alakváltással járt. Ezt megígértem nekik, ahogyan azt is – de ezt már magamtól –, hogy ha csak egyszer is bántanám valamelyiküket, önként távozom.

Ezután a többiek a megbeszéltekkel ellentétben – hogy oldják némileg a hangulat komolyságát – most köszöntötték fel Szerelmemet, így hát én is lehoztam gyorsan az ajándékát, amit már jó előre gondosan becsomagoltam. Boldog születésnapot kívántam és egy csókot is nyomtam mosolygó szájára, majd a kezébe nyomtam ajándékát. Először csúnyán nézett rám, tudtam, azért teszi, mert vettem neki valamit, majd mikor Alice-ék is nyaggatni kezdték, hogy nyissa már ki végre, akkor nekiállt kibontani. Megnézte a repjegyeket, majd a mellékelt prospektust és már húzta is vigyorra ajkát, mikor a bejárati ajtó hangos puffanással kivágódott.

Alig tudtam figyelni arra, mi történik körülöttem. Edward egyetlen mozdulattal rejtett a háta mögé, majd támadó állást vett fel, ahogyan a többiek is. Aztán ledermedt mindenki. A morgások abbamaradtak, rajtam kívül senki sem lélegzett. Félve néztem körbe, de csak elképedt arcokat, értetlenkedő tekinteteket láttam. Pillantásom tovább siklott az ajtó felé. Egy magas, délceg fiú állt az üvegtáblák előtt. Haja és szeme is fekete volt. Rézszínű bőre alatt csak úgy feszültek izmai. Aztán minden fej Nessie felé fordult, akinek szemeiből potyogni kezdtek könnyei eláztatva pirospozsgás arcát.

– Nessie! – szólalt meg az idegen, halk, kissé mély hangján. Nővérkém ettől először remegő ajkai elé kapta kezét, majd ruhája ingujjában gyorsan megtörölve szemét, átvágott a védelmező családi körön és zokogva a fiú nyakába borult.

– Jacob! – kiáltott, mire ledermedtem.

Ja…Ja…cob – próbáltam kimondani nevét magamban, de nehezen ment. Ahogyan az is, hogy elhiggyem, itt van, hogy a tőlem alig pár évvel idősebbnek kinéző fiú Nessie karjai közt az igazi nagyapám.

Nagyjából tudtam hogyan néz ki, már egy párszor elképzeltem, de valóban látni őt sokkoló élmény volt. Csak percekkel később sikerült magamhoz térnem ámulatomból mikor Szerelmem finoman megpaskolta arcomat, amit újra átjárt a vér. Felnéztem rá, majd egy jól vagyok mosolyt villantva felé, majd újra Jacobra függesztettem tekintetem.

– Jacob! – mondta boldogan Bella és mikor Nessie eleresztette Jake nyakát, az Bellát is felkapta és megpörgette. Boldogan mosolyogtak egymásra, míg az idősebb Edward alig győzte köszörülni a torkát. Aztán ő is melléjük lépett, átkarolta felesége karcsú derekát, majd először hosszasan, kimérten nézett a fiúra, aztán mosollyal arcán nyújtott kezet neki.

– Jó újra látni, kutya! – csattant a két tenyér.

– Nem kevésbé. vérszívó! – néztek egy percig farkasszemet, majd eleresztették egymást, mivel Nessie megunva, hogy Jake nem vele foglalkozik újra a nyakába vetette magát. – Nagyon hiányoztál, Szerelmem! – nyomott Jacob egy csókot a fedetlen, kecses vállra.

– Nekem is! Kimondhatatlanul! – szipogta nővérkém.

– Mégis, hogy kerülsz ide, Jacob? Ne értsd félre, de… hiszen több mint hetven év telt el azóta, hogy elmentél. Mégis hol voltál, mit csináltál? … Miért mentél el, Jake? – zúdította rá Bella Jacobra kérdéseit, aki nagyot sóhajtva hámozta ki magát Nessie karjaiból.

– Elég fáradt vagyok most ahhoz, hogy elmondjak és megmagyarázzak mindent, így ha nem bánod, akkor inkább holnap számolnék be a történtekről. Remélem, jó lesz így, Bells – mondta ki a nevem, bár nem nekem, mégis rögvest mindenki felém kapta a tekintetét. – Ők meg kik? – nézett rám és Szerelmemre csodálkozó értetlenséggel mire, mint egy kislány, úgy bújtam egész szorosan Edwardhoz zavaromban.

– Akkor holnap! Ha gondolod, ott a kisház, ott megszállhatsz éjszakára. Mindjárt csomagolok ételt – terelte a beszélgetést Bella, majd alig, hogy eltűnt a konyhaajtó mögött, már vissza is tért, kezében egy szatyornyi hideg élelemmel.

– Veled megyek! – jelentette ki Nessie, mire az apja felmordult.

– Még mit nem, kisasszony! Te szépen…

– Edward, hagyd! – szólt rá férjére Bella és gyengéden belekarolt. Szerelemmel szemében nézett fel a morgó férfira és féltékeny apára, aki végül nagyot sóhajtva adta meg magát.

– Reggel beszélünk – intett Jacob mindannyiunknak, majd nővérkémmel oldalán már távoztak is a házból.

Olyan gyorsan történt minden, felfogni sem volt időm. Miután elmentek újra lepergettem magamban a történteket és észre sem vettem, mennyire beesteledett. Aztán Edward megkérdezte, nem megyünk-e fel, én pedig félreértettem őt. Most, hogy már én is farkas voltam úgy gondoltam, hogy már semmi sem állhat közénk. Hiszen ha én nem bántom őt, akkor nem lehet baj, azt pedig el sem tudtam képzelni, hogy én bárhogyan, bármivel is ártsak neki. Ő pedig már nem tudott nekem. Erős voltam, ráadásul gyorsan gyógyultam, azt pedig, hogy megharapjon, ugyancsak nem tudtam elképzelni. Tudtam nem történhet baj, ahhoz túlságosan is szerettük egymást, csakhogy félreértettem Edward felhívását keringőre.

Miután felértünk a közös szobánkba, lefürdöttem és felvettem valami igazán szexi fehérneműt, majd bemásztam mellé az ágyba, azonban ő egyszerűen homlokon csókolt, majd lenyomott a párnára, hogy aludjak. Méltatlankodni kezdtem, míg ő értetlenkedni, aztán rájöttem félreértettem. Csakhogy akkorra már képzeletben végigjátszottam az éjszaka történéseit – piszkos fantáziámnak semmi sem szabott határt. Testem teljesen felforrósodott a képzelgéstől, ölem kínzón lüktetett, a lángokat mik bennem tomboltak biztosan tudtam, ha ma este nem oltja el Szerelmem, felemésztenek.

– Edward – szólaltam meg végül halkan, és mikor láttam érdeklődve felém fordul lehunytam a szemem. Nem értettem miért, de képtelen voltam ránézni miközben kimondtam azt az egyetlen szót, ami mindent jelentésében hordozott. – Szeretlek! – leheltem vallomásom és csak azután nyitottam ki a szemem, hogy megéreztem az arcomat simogató hűs leheletet.

– Én is szeretlek! – mosolygott le rám fölém görnyedve. Kezeimet ösztönösen fűztem a nyaka köré és húztam őt lejjebb egy csókra, ami ellen félelmemmel ellentétben nem tiltakozott. Hosszasan, szenvedélyesen csókoltuk egymást, és csak azért eresztett el később, hogy újra megtölthessem tüdőmet oxigénnel a folytatás előtt.

– Ma van a születésnapod… Kívánj valamit… és az teljesül – búgtam fülébe akadozó lélegzettel, mire kavargó méz tekintetét mélyen enyémbe fúrta, ami épp oly tele volt vágyakozással, mint sajátom, majd imádnivaló, bársonyosan érzéki hangján elsuttogta mit kíván.

– Téged akarlak! Téged, Bells! – motyogta ajkaimnak, amiket a következő pillanatban ismét mohón vett birtokba.