New Sun - Sunrise - 24. fejezet

24. A FARKASOK

– ELÉG LEGYEN! Moderáld magad kislányom, még ha nehezedre is esik! Nem illik mással így viselkedni, főleg nem egy családtaggal, Isabella pedig immáron annak számít! – pirított rá Rahel lányára, mielőtt az esetlegesen tényleg rám támadhatott volna.

– De anya! És ő? Neki mindent szabad? Idejönni és verekedni? – feleselt Jezabel, mire Rahel még csúnyábban nézett rá, mint addig. – Hiszen nem látod, hogy mi történik? Idejött ezzel a koholt mesével, amit a vámpír barátai találtak ki csak, hogy a közelünkbe férkőzhessenek! Információkat szerezhessenek rólunk, hogy aztán mikor a legkevésbé számítanánk rá, megtámadhassanak! – fakadt ki.

– Túl élénk a fantáziád! – forgatta meg szemeit Rahel.

– Ahogy akarod, akkor ne higgy nekem, de majd meglátod! – vágta be a durcát, majd visszament a többiekhez és levetette magát az egyik karosszékbe.

– Bocsáss meg kérlek! Jezabel kissé… nos, ő… – próbált mentegetőzni Rahel zavartan.

– Nem történt semmi! – mosolyogtam rá, hogy lezárhassuk a mindnyájunk számára kínos helyzetet. Rahel hálásan biccentett, majd visszasietett a konyharészbe.

– Ami azt illeti, lehet abban igazság, amit Jeza mondott – dörzsölgette az állát Matt.

– Te is jól tudod, hogy nincs! És most pedig jobban teszed, hogy ha eltűnsz a közelemből! – figyelmeztettem.

– Mert különben mi lesz? – kérdezett vissza fölényesen. – Nem fogsz szólni Edwardnak, és tudod, miért? – tette fel az újabb kérdést, de nem várt rá választ. – Mert akkor el kellene mondanod neki, hogy az ellenségeivel haverkodtál a távollétében. Sőt, rokonságban állsz velük – nevetett, és a legnagyobb sajnálatomra igaza volt. – Szóval… – lépett közelebb és kinyúlt felém, de akkor váratlanul egy másik kéz megragadta azt.

– Hűtsd le magad, Matt! Ne akard, hogy nekem kelljen megvédenem tőled! – szólt Jaden fenyegetőn, amit megfűszerezett szúrós nézésével. Ez pedig együttesen azt eredményezte, hogy Matt ugyancsak durcásan kullogott vissza a helyiség másik végébe.

– Köszönöm! – fordultam hálásan Jaden felé, miközben Matt szavai mellett az járt a fejemben, hogy alig egy órája vagyok itt La Pushban, de máris mennyi „baj” van velem.

– Ne aggódj! Csak szólj, és ellátom a baját – kacsintott rám, majd a nappaliba kísért.

Rahel először is bemutatta a családját. Jezabel és a rá nagyon hasonlító fiú, név szerint Ian, mint ahogy arra már rájöttem, az ő gyermekei voltak. A férje, Elohim Cabot még dolgozott, akárcsak a bátyja, Uriel Lahote. A másik asszony – aki süteménnyel kínált és kissé félénknek tűnt, valamint nem mellesleg Matt nagynénje – Lupe volt, a sógornője. Az a fiú pedig, aki az ajtóban várt ránk – és mint megtudtam, ő volt a csokoládébarna bundájú farkas – Lupe fia volt, David. Akinek húga, Meyna, jelenleg még iskolában tartózkodott.

Igaz kissé sok volt így elsőre ez az információ mennyiség, de azért próbáltam megbirkózni vele. Akárcsak azzal, hogy megérthessem, Rahelék milyen rokoni viszonyban is állnak Jacobbal, amit igaz Jaden már kedvesen elmesélt a kocsiban. Azt mondták, hogy a nagyapámnak volt két nővére, akik közül az egyik, Rachel, hozzáment az akkoriban élő farkasok egyikéhez, Paulhoz. Rahel és Uriel az ő unokáik.

Rajtuk, Matten és Jadenön kívül a szobában már csak egy fiú volt, akit nem ismertem név alapján, ő pedig a fekete, félhosszú hajjal és sötét tekintettel rendelkező Asha Cameron volt. Ő is valamelyik régi farkas leszármazottja volt, valamilyen Jaredé, és nem mellékesen, mint megtudtam ő volt a fekete farkas az erdőből. Egyszerűen sütött az ő szemeiből is a megvetés, akárcsak Jezabeléből. Minden erőmre szükségem volt, hogy képes legyek állni a tekintetüket.

Ezután felőlem kezdtek el kérdezősködni, a családomról, az életemről és persze egyesek megpedzegették a vámpír témát is. Sok mindent elmondtam, végtére is a rokonaim – sokadik unokatestvéreim – voltak, és ők is meséltek magukról. Miközben beszéltem egy nagy felfedezésre is szert tettem, aminek ténye eddig fel sem merült bennem, pedig kézenfekvő volt. Még Nessie mesélte, hogy Jacob szerelmes volt az édesanyjába, akivel nem csak, hogy megegyezett a nevem, de most már szinte teljesen biztos volt, hogy róla kaptam. Fogalmam sem volt, hogyan fogom mindezt eltitkolni Szerelmem gondolatolvasó apja elől, épp ezért sem akartam régi családi képeket nézegetni. Tudtam, nehéz lenne kiverni Jake arcát a fejemből, arról nem is beszélve, hogy egyre inkább igyekeztem nem nagyapámként gondolni rá. Nem akartam egy olyan férfi unokája lenni, aki elhagyta azt a nőt, akit állítólag mindennél jobban szeretett, majd összejött a nagymamámmal és végül őt is és a lányát is elhagyta. Arról már nem is beszélve, hogy bosszúságot okozott Kedvesem családjának, aki nem mellesleg gyűlölte őt.

Kérdezték, mit és mennyit meséltek nekem Jacobról. Mikor elmondtam, hogy Nessie maga sem tudja, miért hagyta el őt egykor, főként, hogy a lenyomata volt, Jezabel hozzám vágta, hogy valószínűleg azért, mert nem bírta elviselni, hogy egy „undorító vérszívóba” vésődött. Fájtak a szavai, amiket persze nem hagyhattam szó nélkül, míg végül megint csak Rahel tett köztünk rendet. Aztán úgy, ahogy lenyugodva folytattuk a beszélgetést, vagyis inkább a találgatást, mivel egyikünk sem ismerte ténylegesen se Jacobot, se az akkori körülményeket. Ők úgy vélték, és már-már szentül meg voltak róla győződve, hogy Cullenék üldözték el Jake-et. És épp ezért is vált újra ellenségessé a kapcsolatuk, elmondásuk szerint. Ezt valójából se megcáfolni, se megerősíteni nem tudtam. Csak annyi volt biztos, hogy mivel nővérkém magukat Rómeónak és Júliának, két ellenséges család sarjának nevezte, így mind a két fél rokonai hibásak lehettek a végkifejletet illetően. De végtére is ez csak részletkérdés volt. Jake így vagy úgy, de kilépett Nessie életéből, és annak ellenére, hogy állítólag ha valaki megtalálja a lelki társát a farkasoknál, az többé már képtelen lesz másra nézni, mást szeretni, ő mégis megtette.

Eléggé sokáig maradtam, bár még világos volt, mikor elköszöntem újdonsült rokonaimtól, akikhez időközben az iskolából hazatérő Meyna is csatlakozott. A lány kedves volt – ellentétben barátjával, Ashával –, bár úgy tűnt, kissé tart tőlem. Csendes volt és visszahúzódó, akárcsak az édesanyja, Lupe, akivel külsőleg is eléggé hasonlítottak egymásra. Gesztenyebarna haj és szemek, mindketten egzotikusan szépek voltak, ahogyan Jezabel is.

– Gyere el holnap ismét, akkor bemutatlak a nagyapámnak. Ő ismerte személyesen is Jacobot, talán tud neked valami érdemre méltót mondani – ajánlotta fel Jaden, miután visszakísért La Push határához, ahonnan már könnyedén hazatalálhattam.

– Az remek lenne, köszönöm!

– Akkor holnap! – köszönt, majd még pár pillanatig ült a kocsimban engem nézve, míg végül kiszállt és berohant az erdőbe.

Lassan hajtottam hazafelé, de nem igazán a szürkület miatt, hanem mert a ma történtek jártak a fejemben, főleg annak a ténye, hogy mindazt, amit megtudtam a múltamról, el kell mondanom Edwardnak. Már jó előre féltem tőle, és csak remélni mertem, hogy nem gyűlöli annyira Jake-et és a farkasokat, hogy engem is megutáljon származásom miatt. Nem akartam erre gondolni, arra, hogy elveszíthetem, ám mikor este felhívott és meghallottam a hangját, csak még erősebb lett bennem a félelem érzése.

Egész éjjel nem tudtam aludni, kavarogtak a gondolataim, így mikor reggel arra a döntésre jutottam, hogy betegséget szimulálok, nem volt szükségem különösebb előkészületre. Falfehér voltam, kialvatlan, és mivel talán ha egyszer tettettem betegséget, szüleim könnyűszerrel elhitték most nekem. Naomi már nehezebb esett volt, a tegnapi kiruccanásom mintha gyanakvásra adott volna okot számára, de a lényeg az volt, hogy szüleim hittek nekem és itthon hagytak. Unokahúgom persze az én kocsimmal ment el az iskolába így, hogy lejuthassak La Pushba, fel kellett hívnom és megkérnem valakit, hogy vigyen el. Mázlimra Jaden tegnap megadta a számát, így őt tárcsáztam, majd pár percnyi megbeszélést – és útbaigazítást – követően, készségesen el is jött értem. Szerencsére nem farkas alakban érkezett, mint ahogyan azzal a telefonban viccelődött. Egy alig pár éves furgonja volt, amit a jogsija mellé kapott a szüleitől. Egész úton beszélgettünk, jobban megismerve ezáltal egymást, így mire leértünk La Pushba egész baráti volt már köztünk a hangulat.

Jaden érezhetően kedvesebb volt velem, mint a többiek, amire kíváncsiságból rá is kérdeztem. Azt mondta, hogy a nagyapja nemcsak azért, mert kedvelte Cullenéket, de a fajok közti békesség miatt is arra tanította őket, hogy ne ellenségeskedjenek és ne is ítélkezzenek alaptalanul. Sajnáltam, hogy a többiek nem így vélekedtek, de örültem, hogy legalább Jaden igen, mivelhogy eléggé megkedveltem.

A nagyapja, Seth Clearwater tényleg ismerte személyesen is Jacobot. A falkájába tartozott, a barátja és a Bétája volt Jake-nek. Ő mesélt mindenkinek Jacobról fent tartva ezzel az emlékét, és akárcsak Nessie, ő is abban bizakodott – talán hasztalanul –, hogy egy szép napon majd visszatér. Seth – mivel megkért, tegezzem – már igencsak túl volt a kilencedik ikszen is, legalábbis ami az emberi éveit illette. Viszont mivel majd húsz évig rendszeresen öltött magára farkas alakot, és csak miután megismerte a feleségét, Danayát adta fel eme létformát, most mégis egy hatvanat betöltött, kedves és vidám férfinek tűnt. Sok mindent mesélt Jacobról és azt is mondta, hogy van valamennyi hasonlóság köztünk, bár ezt túlzásnak véltem, főként, hogy azt emelte ki elsőként, hogy származásunk ellenére mindketten vámpírt szerettünk. Ennek ellenére kellemes volt a légkör. Danaya, kontyba felfogott fekete haját leszámítva a nagymamámra emlékeztetett, míg Seth humora a mostohanagypapáméval vetekedett. Így nem csodáltam, hogy észre sem vettem, mennyi az idő, csak mikor Jaden szólt, hogy indulnunk kell – hogy még Naomi előtt hazaérhessek – lepődtem meg. Gyorsan elköszöntem vendéglátóimtól, majd miután itt is – akárcsak tegnap Raheléknél – megígértem, hogy hamarosan újra eljövök, Jaden hazafuvarozott.

– Köszönöm, hogy hoztál meg vittél, meg bemutattál és hasonlók, jól éreztem magam. És remélem, nem lesz bajod abból, hogy hanyagoltad miattam a falkát – néztem rá bocsánatkérően.

– Ne aggódj emiatt – nyugtatott. – Örülök, hogy jól érezted magad, így bátrabban kérdem meg, hogy nincs-e kedved csatlakozni hozzánk a hétvégén? Csak egy kis összejövetel lesz, nyárson sütéssel, beszélgetéssel meg hasonlók. Nos, lenne hozzá kedved? – kérdezte miközben édesen zavarban volt. Nem tudtam neki nemet mondani. – Remek! – kurjantott. – Ha szeretnéd, hívd csak meg nyugodtan a szüleidet is. Rahel és a nagyapám is biztosan szívesen megismerné őket, főleg édesanyádat – hangsúlyozta és ez már nem az első volt. Néha úgy éreztem, hogy direkt emlékeztet rá folyton, hogy én is egy vagyok közülük, ami még mindig kissé nyomasztott.

– Köszönöm, majd meglátom – feleltem, majd csókot nyomva kissé kipirult arcára elköszöntem és besiettem a házba, hogy eljátsszam a beteget.

Naomi fél órán belül meg is érkezett az iskolából, ám arra nem számítottam, hogy nem egyedül. Nessie aggódott miattam, főként, hogy nem hívtam fel, hogy elmondjam, beteg vagyok, és nem megyek a héten. A leckét is elhozta, viszont szerencsétlenségemre megérezte a farkas szagot. Igaz sikerült kimagyaráznom magam, miszerint csak erre járt egy fiú, aki eltévesztette a címet, de utána egész este pocsékul éreztem magam, amiért hazudtam nővérkémnek. Sőt az egész családjának, a sajátomnak és nem mellékesen annak a férfinak, akit mindennél jobban szerettem. Mázlistának mondhattam magam, amiért mindannyian hittek nekem, és amiért Alice nem gyanakodott, hogy most a farkasok közelsége miatt nem látja a jövőm.

Igazából nem akartam hazudni, csak egyszerűen féltem elmondani az igazat. Cullenéknek, hogy Jacob unokája vagyok, Nessie-nek, hogy kedvese, ha nem is halt meg, de egy másik nőt szeretett utána, és vele alapított családot. És persze Szerelmemnek. Úgy éreztem, hogy egy ilyen komoly, súlyos dolgot nem közölhetek vele telefonba, így meggyőztem magam, hogy jól teszem, ha halogatom, míg haza nem jön. Addig is viszont nem találkozhattam sem az idősebb Edwarddal, aki könnyedén kiolvashatott volna mindent a gondolataimból, sem a többiekkel. Akik talán már ismertek annyira, hogy viselkedésemből, vonásaimból kitalálhatták volna, hogy titkolok valamit.

Az elkövetkező három napban tovább játszottam a beteget otthon, csakhogy a délelőttöket La Pushban tölthessem. Most már sokkal elővigyázatosabb voltam, a házunktól távolabb találkoztam Jadennel, hogy ha Nessie meglátogat, ne érezze meg őt. Jadenön kívül még Rahellel sikerült igencsak összebarátkoznom. Annak ellenére is, hogy anyáskodó volt és minden egyes alkalommal megkaptam a fejmosást tőle, miszerint nem szép dolog hazudni, főleg nem a szüleimnek. Seth-tel, Danayával, Lupéval és Jaden édesanyjával is igencsak jóba lettem, és még Iannal és Daviddel is barátinak lett mondható a kapcsolatom. Meynával és a többiekkel viszont, akik iskolába vagy épp dolgozni jártak nem találkoztam. Rövid idő alatt eléggé megkedveltem majdnem mindenkit, akit megismertem, és úgy éreztem ők is engem, persze Jezabelt és Ashát – na meg a folyton a többiek nyakán logó Mattet – kivéve. Velük sehogy se tudtam kijönni, a kezdeti ellenszenvük sziklaszilárd volt, bár igaz én sem törtem magam nagyon, hogy ez a helyzet megváltozzon.

Miközben vártam, hogy elérkezzen a hétvége, ami mint kiderül részben Ian születésnapi bulija is lesz, otthon is zajlottak az események. Naomi egyre inkább kezdett az idegeimre menni. Ha épp nem Edwardról vagy Cullenékről kérdezgetett – ami azért érthető volt, hiszen nem mindennapi teremtések, és rajtam kívül senki sem ismerte őket jobban –, akkor azt kellett Nessie-től és Rebecától – aki egyszer személyesen is eljött, de inkább csak telefonon beszéltünk – visszahallanom, hogy miket mesél az iskolában rólam. Csupa gyerekkori, cikis esetet fecsegett ki és azokat persze nem csak a szűk baráti kör tudta ezáltal meg. Ezen kívül egyáltalán nem akarta elhinni, hogy beteg vagyok és ennek tényét bár burkoltan, de folyton firtatta, méghozzá szüleim jelenlétében. Ám ami pénteken történt, arra álmomban sem számítottam.

Jaden a megszokott időben, fél órával azelőtt, hogy Naomi hazaérhetett volna az iskolából tett ki a házunkhoz vezető utca elején. Gyorsan hazaballagtam, átöltöztem és nekiálltam főzni. Úgy gondoltam, hogyha látják, hogy jobban vagyok és le is kenyerezem őket egy finom vacsorával, akkor majd elengednek holnap. Míg a hús és a köret sült, addig is a szobámba vonultam csak, hogy ne kelljen Naomival bájcsevegnem. Olvastam és megfürödtem, mialatt szüleim is hazaértek. Már épp végeztem teendőimmel és indultam volna vacsorázni, ha nem jut eszembe a gyógyszer. Gyorsan be akartam még venni, de nem volt a helyén. Egy pillanat alatt bepánikoltam, de hiába forgattam fel az egész fürdőt, sehol sem találtam. A szobára viszont már nem maradt időm, mivel szóltak, hogy menjek.

– Hagyd csak nénikém, majd mi megterítünk – bazsalygott Naomi, épp mikor a konyhába értem. Anyám nem tiltakozott, addig is átvonult a nappaliba és bekapcsolta a televíziót. – Idegesnek tűnsz – jegyezte meg unokahúgom az ajtóban állva, miközben én elkezdtem a terítést.

– Úgy véled? Pedig nem vagyok az – erőltettem magamra egy mosolyt. Persze tényleg az voltam, nagyon is, hiszen fogalmam sem volt, hova tűnhetett az az átkozott gyógyszer.

– Vagy úgy! Már azt hittem, aggaszt, hogy hova tűntek a kis, színes tablettáid. – Hirtelen perdültem meg a hallottak hatására, és mikor megláttam a kezében a gyógyszeres dobozom, a lélegzetem is elakadt.

– Ez… ez meg mégis, hogy kerül hozzád?

– A fürdőszobai fiókodban találtam – válaszolta szemérmetlenül. – És nyugodtan megspórolhatod magadnak a kérdést, mert tényleg direkt kutakodtam, és mint látszik, nem eredménytelenül, bár nem erre számítottam.

– Akkor mégis mire? – fontam bosszúsan karba kezeim. – Mi okod volt kutakodni nálam?

– Egyszerűen csak meg akartam tudni, hogy hova jársz el minden egyes nap iskola helyett – felelte egyenesen. – Tudod, én nem vettem be ezt a mesét a betegségedről. Ma egy órával hamarabb jöttem el a suliból és körülnéztem nálad. Zavartalanul tehettem, mivel nem voltál itthon. Aztán ismét kocsiba ültem, amit kicsivel fentebb leállítottam, majd visszasétáltam ebbe az utcába. Nem is vettél észre, mikor kiszálltál annak a fiúnak a kocsijából – ecsetelte. Éreztem elfehéredtem. – Igaz, nem ismerem Edwardot, de tudom, hogy döglesztően szexi, és ha még olyan jó fej is, mint mondjuk Nessie, akkor maga lehet a főnyeremény. Viszont akkor nem értelek! – vágta csípőre kezeit.

– Mégis, hogy jön most ide Edward? – néztem rá értetlenül.

– Úgy, hogy nem érdemli meg, hogy megcsald! – felelte és én köpni-nyelni nem tudtam.

– Hogyan? Nem, nem félreérted! Én nem csalom meg őt! – tiltakoztam.

– Akkor ki az a fiú, és miért nem jársz miatta suliba? – vont felelősségre.

– Ez… ez hosszú, bonyolult és egyébként sincs semmi közöd hozzá! Most pedig add azt ide – nyújtottam a kezem, de ekkor apám lépett be az ajtón, mire ledermedtünk, ő pedig így könnyűszerrel kaparintotta meg a kis dobozkát.

– Ez meg? – nézett hol egyikünkre, hol másikunkra. Szótlanul és némileg zavarban álltunk ott, mígnem apám, mintha csak rám lett volna írva, hogy az enyém az említett tárgy, felém fordult. – Ez a tiéd, Bells? – Nagyot nyeltem, majd lemondón sóhajtottam és már épp szóra nyitottam szám, hogy bevalljam az igazat, mivel úgysem volt más választásom, mikor is Naomi megelőzött.

– Nem, bácsikám, ez az enyém – vette ki apám kezéből a gyógyszert.

– Hüm… – nézett apám Naomira meglepetten. – És édesanyád tud róla?

– Persze! Ő volt, aki elkísért az orvoshoz, hogy felírassuk. Hiszen te is tudod bácsikám, hogy egy csomó mindenre jó, mint mondjuk a női gondok szabályozására – vágta ki magát.

– Értem! Nos, majd szóljatok, ha ehetünk. – Ezzel kivonult a konyhából, magunkra hagyva.

– Kösz – böktem oda unokahúgomnak zavartan.

– Ugyan, ne köszönd, hiszen nem puszta jóságból tettem – vigyorgott ravaszul.

– Gondolhattam volna – szusszantottam lemondón. Miután elmondta, hogy mit kér cserébe azért, hogy ne mondja el apámnak, fogamzásgátlót szedek – ami persze nem más volt, minthogy vigyem magammal, ha legközelebb La Pushba megyek –, megvacsoráztunk. Végig feszült volt a hangulat, amiből szerencsére szüleim mit sem vettek észre. Mikor elkéredzkedtem másnapra, és szüleim vonakodtak elengedni – hiába mondtam, hogy jobban vagyok –, Naomi besegített. Persze cselesen azt mondta, hogy ő is hivatalos a születésnapi bulira, és miután azt is hozzátette – ami mint kiderült, igaz volt –, hogy csőtörés miatt egy hétig nincs iskola, így tanulni sem kell, végül elengedtek minket.

A másnap hamar elérkezett. Este megint sírtam egy kicsit, miután beszéltem Edwarddal és rájöttem, még egy egész hetet ki kell bírnom nélküle. Már nagyon hiányzott. Az ölelése, a csókjai, de legfőképp a közelsége. Nessie és a többi Cullen is hiányzott már, de tartanom kellett magam elgondolásomhoz. Úgy volt tisztességes, hogy először Edwarddal közlöm a tényeket, ezért is húztam ki magam nővérkém szíves meghívása alól. Át akart hívni a hétvégére, míg a többiek „túrázni” mentek volna. Utáltam magam, amiért mostanában annyit hazudtam neki, és bár józan eszem tudta, rosszul teszem, hogy titkolózom, mégsem mert másként cselekedni.

– Értem, értem, de akkor most pontosan ki is az a fiú, akivel az elmúlt napjaidat töltötted? – értetlenkedett Naomi.

Miután reggel felhívtam Jadent, hogy tudassam vele, nem kell értem jönnie, valamint nem egyedül megyek, dél körül elindultunk Naomival La Pushba. Útközben persze be nem állt a szája, folyamatosan kérdezgetett, míg végül amennyit jónak láttam és egyáltalán elárulhattam neki, elmondtam. A misztikus lényekről – vámpírokról és alakváltó farkasokról – egy szót sem szóltam, ahogyan nagyapámról is csak annyit mondtam, hogy a múltja utáni kutatás közben találtam rá a rokonaimra. Nem akartam nagyon belemenni a részletekbe, így csak érintőlegesen mondtam el neki, ki kicsoda.

– Ő Jaden, Black nagypapa legjobb barátjának az unokája – mondtam sokadjára, miközben megérkeztünk. Ez igaz is volt, viszont néhány dolgon kissé „szépítenem” kellett. Mint például azon, hogy Rahel a nagyapám nővérének az unokája és nem a lánya, ami másnak képtelenségnek tűnhetett, mikor is Rahel anyámmal volt egyidős.

– Sziasztok, lányok! – üdvözölt Jade, mikor a ház hátsó kertjébe, a „kis” összejövetel helyszínére értünk. – Nagyon csinos vagy! – köszöntött a tőle már megszokott széles vigyorral és csontropogtató öleléssel.

– Ne túlozz! – legyintettem elpirulva. – Engedd meg, hogy bemutassam az unokahúgom. Jaden, ő itt Naomi! Naomi, ő itt Jaden! – Köszöntötték egymást kézfogással, majd míg Jade-et félrehívták, elcitáltam Naomit Rahelhez, aki ugyanúgy megdöbbent a már-már félelmetes hasonlóságon közte és anyám közt.

– Szóval biztos, hogy nincs köztetek semmi Jadennel? – kérdezte unokahúgom rosszallóan nézve rám, miután kiváltunk Rahelék társaságából.

– Már mondtam, hogy nincs! Ezt meg most mégis honnan vetted? – szóltam vissza kissé idegesen. Már nagyon kezdtem unni rögeszméjévé vált feltételezését, miszerint én és Jaden. Néha már-már azon voltam, hogy fogok valamit és leütöm, főleg, ha arra gondoltam, hogy ez a hülyeség nemcsak, hogy szüleim, de Cullenék és Edward fülébe juthat. Bele se mertem gondolni, hogy mi történne akkor.

– Nyugi, Izzie! Csak kérdeztem, ugyanis Jaden mit ne mondjak, olyan áhítattal nézett rád az előbb – fejtette ki.

– Jade jó barát, ennyi! – zártam le a beszélgetést.

Miután bemutattam majdnem mindenkinek Naomit – az ünnepeltet, Iant sehol sem találtam –, és bocsánatot kértem titokban Raheléktől, hogy külsőst is hoztam, engem is bemutattak azoknak, akikhez még nem volt szerencsém a hét folyamán. Végre megismerhettem Rahel férjét, Elohimet és a bátyát is, Urielt. Sokat hallottam már róluk, akárcsak Jaden húgáról, Amandáról. A lány alig múlt tizenöt. Sötétszőke haja lágyan verdeste hátát, éjfekete szemei – akárcsak bátyjáé – pedig épp úgy mosolyogtak, mint rózsás ajkai. Ő volt David lenyomata és egyben barátnője is.

– Nagyon sokat hallottam már rólad a bátyámtól! – üdvözölt Amy, mire Jaden kissé bosszúsan felszusszantott.

– Remélem, nem csak rosszat! – bazsalyogtam Jade-re nézve, mire ő láthatólag zavarba jött.

– Csak nem ő lenne a vámp… – léptek váratlanul páran közelebb hozzánk, de még mielőtt a legfiatalabb fiú befejezhette volna mondandóját, Amanda megragadta őt, és kezét annak szájára tapasztva elhallgattatta. – H’! En’edel! – kapálózott és hümmögött a fiú Amy szorításában.

– Ő itt Aden, apai ági unokatestvérkénk – mutatta be a fiatal fiút. Amyvel egyidősnek saccoltam, és bár termetes volt, annyira mégsem, mint a farkasok, így nem gondoltam róla, hogy ő is az lenne. Sötét szemei és haja volt, aminek félhosszú és bozontos kinézete olyan gyermekivé tette.

– Szia! – köszöntöttem, mialatt Naomi talán megunva az egészet, szó nélkül az asztalok felé vette az irányt, ahol már javában ettek és ittak az emberek. – A nevem Isabella Sheen, és igen, én vagyok a vámpírlány – mutatkoztam és fejeztem be megkezdett mondatát. Nem volt nehéz kitalálnom mire gondolt, a farkasok többsége így becézett, nem csak a hátam mögött.

– Szóval te lennél a legújabb Cullen áldozat? – kérdezte a lány, aki Adennel és egy másik fiúval lépett hozzánk. Hosszú, ébenfekete haja csillogott a nap fényében, amely az eget vattaként borító felhőzet mögül pislákolt. Rézbőr színe elárulta származását. Nagyon szép volt, így nem csodáltam, hogy rajta felejtettem tekintetem, amit egy halk torokköszörülés után kaptam el róla.

– Nem vagyok senkinek az áldozata! – böktem oda a lánynak, alig érezhető dühvel hangomban, mivel még mindig a hatása alatt voltam. Nem tudtam megmondani, hogy mi olyan különleges benne a kinézetét leszámítva, egyszerűen csak éreztem.

– Na, persze, tipikus Black felfogás! – horkantott, és lenézően végigmért.

– Szabadna tudnom, hogy te meg mégis ki vagy? – Igyekeztem higgadt és udvarias maradni, de nehezemre esett.

– Valaki, aki nem érti, hogyan tudta Jacob a hülyeséget is továbbörökíteni – vágta hozzám feleletét. Elkerekedtek szemeim, de ezzel nem voltam egyedül. A lány nagyon undok volt, és mikor a mellette álló fiú – aki talán a kedvese lehetett – csitítani akarta, rámordult.

– Leah! – csattant Jaden, miközben mellém lépett és védelmezőn átkarolta vállaim.

– Ne merd sértegetni a nagyapám! – vicsorítottam rá fenyegetőn.

– Fejezd be, Leah! – szólt rá ismét Jaden, majd a mellette álló fiúhoz intézte a szavakat. – Jobb, ha elviszed! – A fiú beleegyezőn bólintott és megpróbálta elvinni a lányt, de az nem vette jó néven a dolgot. Lerázva magáról a fiú kezeit vonult el bosszúsan.

– Ne is törődj Leah-vel, ő senkit sem kedvel igazán – igyekezett vigasztalni Amy.

– De főleg azokat nem, akiknek köze van a vámpírokhoz – mondta őszintén Aden, mire Amytől kapott egyet a tarkójára. – Hé!

– Csitt! És egyébként is, neked nem ágyban lenne a helyed? Reggel mikor kértük, hogy segíts, még halálos beteg voltál – pirított rá Amanda.

– Már jobban vagyok! Te is jól tudod, hogy ez normális, hamarosan vége és akkor elmúlik – feleselt a fájó pontot dörzsölgetve a nyakánál.

– Minek lesz vége? – bukott ki belőlem a kérdés önkéntelenül is. Annyira rejtélyesen tudtak az itteniek néha beszélni, hogy az már-már idegesített.

– Az átalakulásomnak, ugyanis hamarosan én is falkatag leszek – felelte büszkén Aden és még jobban kihúzta magát. Csak egy Oh!-ra futotta döbbenetemben. Még mindig kissé furcsa volt ez az egész nekem, és az, hogy Aden ennyire várta, hogy egy állat alakját ölthesse magára és minden mást, ami vele járt – ráadásul még olyan fiatal volt –, meglepett.

– Jobb, ha mi most megyünk, beszélgessetek csak – kacsintott cinkosul a lány testvérére, majd kézen ragadta Adent és elvonszolta.

– Sajnálom, de a nagynéném… nos, ő már csak ilyen – sóhajtott Jaden bocsánatkérően nézve rám.

– Ugyan Jade! Nem te tehetsz róla, hogy utálnak – erőltettem magamra egy mosolyt.

– Nem utálnak csak… – kezdte volna, de látta rajtam, hogy az igazság ellentettjéről még ő sem tud meggyőzni. – Sajnálom! Tudod ez bonyolult. Igaz, azt nem tudom, hogy Asha miért olyan ellenszenves veled kezdettől fogva, bár ő elég tartózkodó amúgy is, főleg az idegenekkel szemben. De Jezabelnek és Leah-nek… nos, mondjuk úgy, hogy nekik van miért gyűlölniük a vámpírokat.

– Ezt meg mégis, hogy érted?

– Emlékszel, mikor megkérdezted, hogy miért olyan Jeza, amilyen? – Tisztán emlékeztem rá, ahogyan arra is, hogy azt ígérte, egyszer elmondja, így bólintottam. Sok mindent mesélt nekem Jaden ez alatt a pár nap alatt, de Jezabelről egy szót sem szólt – ahogyan arról sem, hogy van egy nagynénikéje. – Nos, Jezabel… ő… nos, ő is farkas – bökte ki ezzel ismét megdöbbentve.

– De hiszen azt mondtad, hogy csak férfiágon öröklődik ez az egész, a nők csak génhordozók – értetlenkedtem.

– Igen, mondhatni, csakhogy Jezában és a nagynénémben, Leah-ben különös mód mégis aktiválódott a „mutáns” gén – macskakörmözött a levegőbe. Mikor látta, még mindig nem értem, zavartan dörzsölni kezdte a tarkóját, miközben magyarázkodásba kezdett.

Elmondta, hogy a nagynénje – a nagyapjának, Seth-nek a nővére – volt az első női farkas, majd bár szóbeszédek azt tartják, hogy volt utána még egy, mégis Jezabelt tartják a másodiknak. Jó pár dologról beszámolt velük kapcsolatban, de ami megfogott – és ez volt egyben a vámpírok mérhetetlen gyűlöletének az oka is –, hogy Jezabel attól félt, akárcsak Leah, ő sem lesz képes bevésődni és családot alapítani. Nem tudtam, mit gondoljak ezek után, hiszen nem véletlenül lettek megkeseredettek, de Kedvesemet és családját nem okoltam és nem is okolhattam, hisz minden az akaratukon kívül történt.

– Egyébként ki volt az a fiú, akarom mondani férfi a nagynénéddel? – kérdeztem Jade-et, miközben az egyik asztal körül összegyűlt vendégsereg felé haladtunk. Olyan furcsa volt, hogy Jaden nagyapja már idős volt, miközben a nagynénje még csak a húszas évei közepén járhatott, de igyekeztem eme tényt épp úgy normálisnak tekinteni, ahogyan minden más furcsaságot mostanában az életemben.

– Ő Embry Call! Ő és Leah… nos, ez hosszú és bonyolult történet, de a lényeg annyi, hogy együtt vannak már egy pár éve. Mindketten a nagyapád, Jacob falkájához tartoztak egykoron. – Bocsánatkérően nézett rám, mikor rájött, hogy mit mondott. Még mindig nem volt könnyű elfogadnom, hogy Jake a nagyapám, de legalábbis nem szerettem így emlegetni őt. Jacob, Jacob volt, a nagyapám pedig a képzeletemben egy idősödő férfi. – Egyikük sem vésődött be soha, ami Embrynél rejtély, miért. A nagyapám azt mesélte, hogy egy ideig mindketten élték a saját kis életüket, aztán valahogy a barátság az idő múlásával elmélyült köztük. Igaz nem házasok, de ez végül is már csak formalitás kérdése. A lényeg, hogy jól megvannak, aminek mindenki örül, hiszen Leah mint láthatod, nem könnyű eset – grimaszolt, de nagyon is megértettem.

– Isten éltessen, kisfiam! – nyomott két hatalmas csókot Rahel fia orcáira, miután Quileute nyelven énekelve mindenki köszöntötte az ünnepeltet. – Kívánj valamit és fújd el a gyertyákat – utasította Iant.

– Áucs! – szisszent fel váratlanul mellettem Naomi, mire egy szúrós pillantást küldtem felé. – Rálépett a lábamra – tátogta panaszosan az egyik kisfiúra mutatva, aki pajtásával körülöttünk kergetőzött. Lemondóan sóhajtottam, míg ő zavarában, amiért mindenki őt nézte jelenleg, a hajával kezdett játszadozni.

– Ian? Ian?! – szólongatta Rahel a fiát. Felnéztem, de Ian csak mereven bámult felénk. A tekintete homályos volt, olyan mint Alice-é, mikor látomása támadt. Nem felelt a szólongatásra, mint aki nem is hallja azokat. Ám amikor Lucas – a farkasok Alfája, akivel a minap találkoztam, mikor itt jártam – szólította, felkapta a fejét, majd gyorsan elfújta a gyertyákat és felvágta a tortát, mintha misem történt volna.

– Szerinted mi üthetett abba a fiúba? – kérdezgetett Naomi, miközben Ian folyamatosan felénk pillantgatott. Ismételten csak megráztam a fejem és ettem tovább a süteményem.

– Sz… sziasztok! – lépett oda hozzák pár perccel később az emlegetett személy Jaden és Amy társaságában.

– Szia, Ian! Még egyszer boldog születésnapot! Azt elárulod, hogy hányadik? – bazsalyogtam.

– Tizennyolc! – felelte, de utána csönd telepedett körénk. Senki nem szólt, pedig Iant nem olyasfajtának ismertem meg, aki félénk, zárkózott és hallgatag lenne.

– Igaz a bulinak még koránt sincs vége, de nem lenne kedvetek utána is itt maradni? – törte meg végül a csendet Amy. – Elég lenne, ha csak holnap délben mennétek haza. Cseveghetnénk meg minden – próbált meggyőzni minket. – Na?! Léci! – vetette be a kölyökkutya nézést is pár pillanattal később a cél érdekében. Összenéztem Naomival, de ő csak megvonta a vállát.

– Legyen! – egyeztem bele, aminek Amy és a fiúk is nagyon örültek.

Miután lebonyolítottam egy jó háromnegyed órás telefonbeszélgetést anyámmal, aki végül belenyugodott, hogy nem megyünk haza éjszakára, beszálltam én is a tábortűzi sütögetésbe. Kellemes volt a hangulat – főleg, hogy Jezabel, Asha és Leah is a tűz másik oldalán ültek. Beszélgettünk és nevettünk, na meg nyárson sütögettünk. A farkasok rengeteget bírtak enni, de szerencsére ez nem látszott meg feleslegként rajtuk. Mintha csak az izmaikat növelték volna az elfogyasztott étellel. Nem is emlékeztem rá, hogy mikor pilledtem el a fáradtságtól, de már csak reggel tértem magamhoz. Rahelék díványa egész kényelmes volt. Nem tudtam, hogy ki hozott be kintről és fektetett le, de ezen nem volt időm gondolkodni, mivel mikor kinyitottam a szemem, Naomi nézett szembe velem. Rémülten pattantam ülő helyzetbe a tágra nyílt, zöld szempárt megpillantva, amik ébredéskor félelmetesen közel voltak hozzám.

– Naomi! Megijesztettél! – ziháltam.

– Bocsi, de segítened kell! – nézett rám kétségbeesetten.

– Mégis mi történt? Valami baj van?

– Nos… mondhatni. – Nem szóltam, türelmes-türelmetlenséggel vártam, hogy kibökje mi is a problémája. – Asszem eléggé elszúrtam az este a dolgokat – fintorgott, én pedig továbbra is szótlanul figyeltem. – Én nem így akartam, de tényleg, egyszerűen csak megtörtént – szabadkozott. Rejtélyességétől és kétértelmű beszédétől kikerekedett a szemem.

– Naomi mondd, hogy nem tettél semmi hülyeséget! – fújtattam, elfojtva magamban a kitörni készülő dühöt. Ökölbe szorított kezeim remegtek, ha arra gondoltam, hogy szüleim rám bízták unokahúgom. Az én felelősségem volt minden vele kapcsolatos.

– Nos… ami azt illeti… az igazat megvallva – hebegett. – Az este rámásztam valakire és most nem tudtom, hogy mit gondol rólam, ugyanis azóta nem mertem beszélni vele – rejtette kivörösödött arcát tenyereibe, míg én enyémeket szám elé kaptam. – Kérlek, segíts Bells! – könyörgött.

– Bells? – kérdeztem vissza meglepetten. Nem volt tovább kérdéses, hogy tényleg komoly dologról lehet szó, ha már a rendes nevemen szólított. – Nocsak, nocsak… Amúgy meg miért nem gondolkodtál előbb? – mordultam ingerülten. – Mégis mit vársz most tőlem?

– Mondjuk, beszélhetnél vele. Tudom, hogy túl gyors volt ez az egész, hisz még alig ismerjük egymást, de tetszik – pirult el.

– Na, persze! Egyébként meg ki az? – kérdeztem, de ekkor többen is jó reggeltet köszönve léptek a nappaliba, így félbeszakadt a beszélgetés.

Naomi ezek után nem akart La Pushban többet beszélni az esetről, ami aggasztott, de este otthon azért sikerült kiszednem belőle mi is történt pontosan. Szerencsére semmi komoly, így legalább megnyugodhattam. Ami pedig a fiút és kettőjük gyors és viharos kapcsolatát illette, még akkor eldöntöttem, hogy nem avatkozom bele. Mindketten felnőttek voltak már, úgy véltem el tudják rendezni maguk közt a dolgokat.

Az ezt követő napok olyan lassan teltek, mintha csigák hajtották volna az idő kerekét. Hétfőn valahogy semmi kedvem sem volt kimozdulni, de nem csak a lakásból, az ágyból sem. Edward akkor már több mint hatvan órája nem hívott, ami igencsak aggasztott. Nem hívhattam, mert mielőtt elment, megkért rá, hogy ne tegyem. Azt mondta majd ő jelentkezik, de péntek óta nem tette. A rossz kedvemen az sem tudott javítani, hogy Naomi egész nap körülöttem ugrált és mindenféle közös programot szervezett. Amiknek többségéből persze nem lett semmi, inkább csak filmeztünk. Jelszavunkul a „Romantikus filmek kíméljenek”-et választottuk. Én Edward miatt keseregtem, míg ő gyávasága miatt volt búskomorságomban partner – ugyanis nem mert lemenni La Pushba, hogy megbeszélje a dolgokat az illetékessel.

A kedd aztán nem várt eseményt hozott magával. Nessie-ék hazatértek a „túráról”, és nővérkém első dolga az volt, hogy felkeressen engem. Nem mondott túl sokat, de hangja és vonásai kétségbeesettek voltak. Nem értette, hogy Alice miért nem lát mostanában velem kapcsolatban semmit, ami a múlt héthez képest most már igencsak aggasztotta. Ezen kívül visszamenőleg megkérdőjelezte a betegségemet is. Sírni volt kedvem, de pár könnycseppen kívül többet nem engedtem meg magamnak a jelenlétében. Arra kértem, hogy adjon egy kis időt, hiszen előbb Edwarddal kellett megbeszélnem a dolgokat, de megígértem, utána elmondok majd neki is mindent. Igaz nem tetszett Nessie-nek ez az egész, de végül is beleegyezett. Nem haraggal, de nem is mosollyal az arcán távozott aznap tőlünk. Ez idő alatt Naomi újdonsült rokonaimnál és barátaimnál tartózkodott, ugyanis végre rászánta magát, hogy szembenézzen azzal a fiúval, aki tetszik neki. És tényleg imponálhatott, mert ha csak tehette szóba hozta, amitől néha a falra tudtam mászni.

Szerdán Edward már több mint száz órája nem jelentkezett és Nessie sem tudta megmondani, hogy mi lehet vele. Akkora már olyan nagy volt a kísértés, hogy megszegjem a szavam és felhívjam, hogy alig bírtam megállni, tényleg megtegyem. Jaden mivel már napok óta nem jártam nála, eljött hozzánk. Bár nem kedvelte Cullenéket, de kedvesen próbált vigasztalni. Azt mesélte, hogy egyszer rég egy bölcs azt mondta, „Ha valakit igazán szeretsz, engedd el. Ha visszajön hozzád, örökre a tiéd marad. De ha nem, akkor soha nem is volt igazán a tiéd.”

Gondolataim viharos örvénye mellett ezekkel a szavakkal elmémben hajtottam aznap este álomra a fejem, ám az ábrándok birodalma sehogy sem akart magába szippantani. Egy-két órácskát forgolódhattam, mire végre úgy tűnt, megszántak az égiek. Ám amikor már épp elaludtam volna, egy halk kattanásra – melyet léptek követtek – lettem figyelmes. Egy percre ledermedtem, majd ösztönösen nyúltam gyorsan a kislámpa kapcsolójáért, hogy megtudhassam ki is az így éjnek éjjelén.

_____________________________

*A Twilight világa - hitelesen, színesen-ben Meyer közzé tette a szereplők mindegyikének teljes nevét. A farkasok közül eddig Paul (Paul Lahote) és Jared (Jared Cameron) családneve volt ismeretlen a számunkra.

Mivel ezeket én sem tudtam, így a Mendez és a Whine vezetékneveket adtam nekik. Viszont ezeket most, hogy továbbra is hű lehessek Meyerhez és a Twilight világához, lecseréltem!

Tehát Paul és Rachel Black leszármazottai – Rahel és Uriel, valamint a férfi gyermekei, David és Meyna – a Lahote, míg Jared és Kim leszármazottai – Asha – a Cameron családnevet viselik ezentúl!