Pillanatképek (24. fejezethez)

Érzések, avagy több van bennem, mint képzelném?

Naomi szemszög

Már eléggé későre járhatott az idő, mert teljesen besötétedett, csak a tábortűz magasra csapó, élénkvörös lángjai szolgáltattak fényt. A nagyobb farönkökön vagy épp előtte ülök, a nyársaikra felszúrt hús és zöldség mixet sütötték a lángnyelvek fölött. A hangulat kissé tábori, de egyben családias volt. Még én is, aki csak most cseppent bele ebbe a környezetbe, gond nélkül el tudtam vegyülni – ami azért magam számára is meglepő volt. Mert bár mindenki azt feltételezte rólam, hogy én olyan könnyen tudok barátkozni, mint levegőt venni, ez cseppet sem így volt. Igaz sok embert ismertem, sokan kedveltek és felnéztek rám, főleg, hogy mindig, mindenhol a figyelem középpontjában álltam. De igazából csak alig néhányukat tarthattam igaz barátomnak, akiket ráadásul a költözéssel el is vesztettem.

Nem igazán volt kedvemre ez az új környezet. Se Forks, se Port Angeles. Mindkettő kisváros volt – főként az előbbi, ami csak egy morzsa volt a térképen –, unalmas, nyüzsgéstől mentes, egyszóval nem az én világom. Bár butikok és szórakoztató központok itt is voltak, ráadásul a suliban egész jól összehaverkodtam sokakkal, akikkel el is mehettem volna ilyen helyekre, de mégsem volt semmi olyan, mint Arizonában. Hiányzott a régi otthonom és életem, de tudtam, azt már soha többet nem kaphatom vissza.

Izzie egy hosszabb légvételű telefonbeszélgetést bonyolított le, hogy meggyőzze bácsikámékat, had maradhassunk ki éjszakára. Én személy szerint elszoktam már ettől a szülői szigortól, mivel anya nem az a fajta volt. Ő sok mindent megengedett, nem úgy, mint mondjuk apa, aki ebben nagyon hasonlított Bob bácsira. Talán épp az életvitelük eltérő mivolta miatt váltak el, de persze ez csak spekuláció volt, igazából még maguk sem tudták volna megmondani, hogy miért mentek szét. Végül unokatestvérkémnek sikerült meggyőznie a szüleit, aminek örültem is, meg nem is.

Itt mindenki ismert mindenkit, rokonok vagy épp barátok voltak, még Izzie is, én viszont csak a neveiket tudtam. Épp emiatt egy jó órával-két órával ezelőttig – nem igazán érzékeltem az idő múlását – nem is fűlött a fogam ehhez az egészhez. Haza akartam menni, így titkon reméltem, hogy nem engednek el minket. Viszont mostanra egészen jól éreztem magam. Eszegettünk, beszélgettünk és sokat nevettünk. Amy cserfes egy kislány volt, és mint megtudtam, bár inkább csak hallásból ismerte unokanővérem, de cseppet sem bánta volna, hogyha a barátja helyett, a bátyját, Jadent választaná. Elgondolkodtatott a dolog, de mivel megkért, ezt ne mondjam el Bellsnek, megígértem neki, hogy nem teszem.

Míg beszélgettünk, Amy unokatestvére, Aden végig körülöttünk ugrált. Nagyon édes volt és helyes, de túl fiatal hozzám, nem úgy, mint pár másik srác. Azt az egyet biztosan elkönyvelhettem magamban, hogy az indiánfiúk nem csak izmosak, magasak, de döglesztően szexik és nem mellékesen jó a humoruk is. Azonban az kissé idegesített – bár nem ez volt rá a megfelelő kifejezés –, amit Ian csinált. Míg Amyvel, Meynával és még pár lánnyal beszélgettem, és Aden tette a szépet nekem, Ő folyamatosan a szeme sarkából engem bámult. Nem értettem, mi baja lehet velem, de úgy nézett rám, mint valami csodabogárra.

Mikor később a társaság apadni kezdett, és akik maradtak is szétszóródtak, Ő még akkor is, töretlenül bámult – bármennyire is próbálta azt titkolni. Nem bírtam tovább. Elnézést kértem beszélgetőpartnereimtől, majd feltápászkodtam és egyenesen hozzá léptem. Szemem sarkából láttam, többen is felém kapták fejük, de nem érdekelt.

– Gyere velem! – parancsoltam rá halkan a rémült szemeket meresztgető fiúra, majd gyors léptekkel az erdő felé mentem. A fák takarásában, ahol már csak a hold fénye világította meg kissé a teret, álltam csak meg. Ian lassú léptekkel követett, így beletelt pár percbe, hogy beérjen, majd megfeszített izmokkal és kissé lehorgasztott fejjel – mint aki nem mer a szemembe nézni – állt meg végül előttem. – Neked meg mégis mi bajod? Miért bámulsz engem már órák óta? – csattantam ingerülten. Igaz a fiúk sokszor megbámultak, de ő olyan furcsán nézett rám, hogy ezt nem hagyhattam szó nélkül.

– Én… én csak… sajnálom! – kért bocsánatot félénken, még mindig a földre szegezett tekintettel.

– Már ne is haragudj, de ez nem válasz! Úgy néztél rám, mint valami csodabogárra. – Ismételten csak egy sajnálomra futotta tőle. Nem értettem, hogy miért akadtam ki ennyire, már-már kezdtem sajnálni szegényt, mikor váratlanul kibukott belőlem a kérdés.– Van rajtam valami, vagy csak egyszerűen tetszem? – Erre már Ian is felkapta a fejét. Nem szólt, csak szürke íriszű szemeit mélyen enyémekbe fúrva bámult. Megremegtek térdeim a nézésétől, majd elmémre váratlanul fekete lepel hullott, és már csak arra eszméltem, hogy Ian nyakába csimpaszkodva csókolom őt.

Még magamat is meglepték a történések, de ennek ellenére úgy éreztem, képtelen vagyok őt elereszteni. Csak faltam édes ajkait, ahogyan ő is enyémeket. Egyik kezemmel a tarkóját cirógattam, a másikkal éjfekete hajába túrtam, majd görcsösen megmarkolva a rövid fürtöket húztam még közelebb magamhoz az arcát. Aztán mintha nem lennénk már így is eléggé közel egymáshoz, az egyik hátamon kalandozó kezével ő is a hajamba túrt, némileg irányítva ezzel csókunk.

Noha igaz, nem voltam épp egy „szende szűz”, de ez… ez kicsit gyors volt, meg sok! Átfutott az agyamon, hogy talán nem kéne… Ám annyira jól esett a csók, az apró, simogató érintésekkel együtt, hogy nem akartam józanul gondolkodni és abbahagyni. Olyan furcsa volt, hiszen sosem csináltam még hasonlót. Soha sem támadtam le a fiúkat, főleg nem olyas valakit, akiről a nevén kívül nem tudtam többet. De egyben jó is volt, izgató és Ian nagyon helyes volt. Egészen felforrósodtam a karjaiban, de éreztem, ezzel nem vagyok egyedül. Ian teste szinte már lángolt, ami kissé talán zavaró volt, de mindenképp sokat lendített női önbecsülésemen.

Jó pár perce kényeztethettük már egymás ajkait, mikor is Ian váratlanul belemorgott csókunkba. Erélyesen eltolva magától mélyen a szemembe nézett, majd mielőtt megszólalhattam volna, sietősen távozott, már-már futva a fák és bokrok sűrűje felé.

Ott álltam, dermedten a félhomályban, csóktól vöröslő ajkakkal, valamint vágytól felhevülten, és nem értettem mi történhetett. Hogy mit ronthattam el vagy tehettem, amitől megijedt. Nem tudtam mit is csinálhatnék, elmém lukas szita volt, mely csak azt az egyet tudta, mennyire jól esett neki eme szenvedélyes, viharos esemény.

Jaden szemszög

Olyan békésen aludt a farönkre dőlve. A tábortűz vörös lángjai még javában lobogtak ontva a meleget, így nem fázhatott. Mégis, valami belső, óvó kényszer arra sarkalt, húzódjak hozzá közelebb. Figyelmesen körültekintve csúsztam arrább, de ledermedtem mikor is sóhajtva felém fordult. Azt hittem felébredt, de tévedtem. Édesen aludt, távol járva az álmok színes birodalmában.

Megbabonázott Bells, már az első pillanatban. Halvány rézszín árnyalatú bőre a tűz vöröslő fényében tökéletesen illett enyémhez. Gesztenyebarna, hosszú haja lágyan omlott vállaira és a fatörzsre. Néhány kósza tincset kisöpörtem szépséges arcából.

Azzal tisztában voltam, hogy nem szerelem, amit érzek iránta – legalábbis egyelőre még nem az volt. Rabul ejtett bája és egész lénye. Kedves, nyílt és szeretnivaló teremtés volt, valamint nem utolsó sorban, mint nő, be kellett vallanom, igen is vonzott. Nem mondhattam, hogy szerelmes vagyok belé, de nagyon is tetszett. Bells sokkal inkább hozzánk… hozzám tartozott, mint a vámpír barátaihoz!

Lágyan simítottam végig telt, pirosló száján. Ettől pisze orra megrándult, majd egy jóleső sóhaj hagyta el ajkait. Azután puha nyelvével finoman nedvesítette be azokat, amitől csak még erősebb kényszert éreztem arra, hogy megérintsem enyémmel őket. Lassan, félszegen hajoltam egyre közelebb Bellshez, de még mielőtt megérinthettem volna eperszín száját, azon egy másik férfi neve csúszott ki. Halkan, sóhajtva, könnyeden, mint egy tollpihe, tovaszállva a széllel és a füsttel, hírül víve, hogy mást szeret. Másért dobogott a szíve, másról ábrándozott legszebb álmaiban, és legtitkosabb gondolataiban más valakiért vágyakozott.

Ekkorra a kis, szürke készülék kabátjának zsebében dallamos hangon megszólalt. Nem akartam, hogy felkeljen, így minél gyorsabban előkerestem azt. A kijelző folyamatosan villogó kék fénnyel és vastagon szedett betűkkel adta tudtomra, hogy Edward Cullen keresi. Egy sietős pillantást vetettem Bellsre, mielőtt ujjamat a piros gombra tapasztva elhallgattattam a készüléket. A telefont visszarejtettem a zsebbe, majd vigyázva, fel ne ébresszem, ölbe kaptam Bellst és bevittem a házba, hogy álmait kényelmes helyen, zavartalanul élhesse át. Majd még utoljára egy gyöngéd csókot leheltem a homlokára, és távoztam a kísértés színhelyéről és megtestesítőjétől.