NS - Sunrise - 25. fejezet (Ízelítő)

Sziasztok! Először is tudom, hogy kora délutánra ígértem a hosszabb terjedelmű ízelítőt, a következő fejezetből, de alig egy fél órája értem haza a Könyvfesztiválról. *pirul* Nos, a fejezetről annyit, hogy sajnálatos mód, nem tudtam teljes egészében elkészíteni, de igyekszem minél előbb hozni. Viszont, hogy addig se hagylak titeket olvasnivaló nélkül, itt a már megírt rész első 5 oldala. Remélem, tetszeni fog. :) (Azt azért hozzá kell tennem, hogy ez most egy nyers változat, tehát nincs bétázva! Előre is elnézést a hibákért! *fülig vörösödik*) Jó olvasást kívánok hozzá! :) És ne feledjétek a Pillanatképek (24. fejezethez) részt sem - aki még nem olvasta, az IDE kattintva megteheti! :)

A fejezet enyhén 16-os korhatárú, olvasása csak saját felelősségre!

25. ENNYI…

– EDWARD?! – leheltem elfúló hangon, mikor a gyér fényben megpillantottam szerelmemet.

– Szia, Bells! – köszöntött a rég nem látott, de nagyon is imádott, csábos félmosolyával. Ettől a szívverésem felgyorsult, és a következő pillanatban szinte kipattanva az ágyból a karjaiba vetettem magam. Annyira hiányzott már, hogy az kimondhatatlan volt. Csak érezni akartam, belélegezni észveszejtő illatát, és mikor megtettem, legszívesebben megállítottam volna az idő kerekét.

Nem tudtam, meddig állhattunk ott mozdulatlanul – azaz csak Edward állt, mert én szó szerint a nyakába csimpaszkodva lógtam rajta -, mert már csak arra figyeltem fel, hogy óvatosan lépkedve velem közelít az ágy felé. Igaz, nem akartam elengedni, többet egy percre sem, de mikor eszembe ötöltek a történtek, az, hogy miért ment el és miben egyeztünk meg a továbbiakat illetőleg, hagytam magam. Engedelmeskedve ki nem mondott kérésének elengedtem a nyakát, mialatt ő az ágyra helyezett, így azon térdelve épp szemmagasságba kerültem vele.

– Ez tényleg igaz? Tényleg te vagy az? – néztem őt hitetlenül. Attól féltem, hogy ez csak egy álom, amiből mindjárt felébredek és ő nem lesz sehol.

– Igen, én! Miért, mégis kire számítottál? – vonta fel sötét szemöldökét.

– Ez annyira… hihetetlen! El sem merem hinni, hogy tényleg itt vagy – gyűltek össze szemeimben a könnyek, melyeket képtelen voltam aztán visszatartani. Edward mindegyik könnycseppet gyöngéden törölte le hideg ujjaival, melyeket aztán ajkai váltottak fel. Miután végzet ezzel, sikeresen felitatva a nedvességet, szemhéjaimra lehelt egy-egy csókot, amit orrom hegye követett.

– Annyira hiányoztál! – suttogta bőrömbe.

– Nekem is! – leheltem, majd tartva reakciójától nagyon lassan és szelíden érintettem szám övéhez, mely azonnal elnyílt, viszonozva csókom. Igaz, csak egy percig tartott, és bár tapogatózón óvatos, mégis szenvedélyes volt. Földöntúli érzés volt őt újra érezni és csókolni.

– Minden rendben? – kérdezte mélyen a szemembe nézve, miután pár percig újra csak szorosan öleltük egymást.

– Ezt meg most miért kérdezed? – értetlenkedtem aggodalmas vonásait figyelve, de vagy egy jó percig meg sem szólalt, csak gyengéden simogatta arcélemet.

– Bells, mi történt, míg nem voltam itthon? – felelt kérdésemre kérdéssel, jócskán megdöbbentve. Akaratlanul is kissé hátrébb húzódtam, mire ő úgy reagált, hogy arcom két tenyere közé fogta, hogy még csak véletlenül se tudjak másfelé nézni, mint olvadt aranyszín szemeibe. – Bells? – sürgette a választ. Nem tudtam mit feleljek, hiszen még csak alig, hogy visszajött, nem akartam rögvest a komoly dolgokkal kezdeni.

– Miből gondolod, hogy történt bármi is? – kerteltem.

– Ez csak megérzés, és persze abból, hogy szombaton kinyomtad a telefont, nem találkoztál a családommal és Alice nem látott mostanában veled kapcsolatosan semmit.

– Oh! – szisszentem fel, majd igyekeztem minél gyorsabban felfogni a hallottakat. – Én… ez nem igaz! De ha már itt tartunk, akkor miért nem hívtál már napok óta? Tudod mennyire aggódtam! – pirítottam rá kissé.

– Azért nem hívtalak, mert nem értettelek… a reakciódat és mert… nos, mert… mert nem akartam, hogy zaklatásnak vedd. Féltem – suttogta az utolsó szót, mintha szégyen lenne, hogy férfi és vámpír létére tart valamitől.

– A reakciómat? De mégis melyiket? És mit jelent az, hogy kinyomtam a telefont? Én ilyet nem tettem, főleg nem szombaton, mikor nem is hívtál – magyarázkodtam értetlenül állva a történtekkel szemben.

– Pedig hívtalak szombaton, méghozzá a szokásos időben, de mikor kicsörgött, kinyomtad. – Tágra nyílt szemekkel néztem rá, nem értettem semmit. Abban teljesen biztos voltam, hogy szombaton nem láttam, hogy hívott volna, így ki sem nyomhattam, viszont abba már nem mertem volna fogadni, hogy más nem tette meg. Habár arról fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az.

– Esküszöm Edward, hogy én nem tettem ilyet, viszont… - Kérdőn nézett rám, mikor félbehagytam mondatom. – Egy buliban voltunk Naomival, lehet, hogy valaki véletlenül tette és elfelejtett szólni. De ugye ezért most nem fogsz megharagudni rám, vagy ilyesmi – néztem rá félve, könyörgőn.

– Jaj, kis butám, hát persze, hogy nem! – ölelt magához szorosan. – Nem tehetsz róla, hogy megijedtem. Egyszerűen csak elborult az agyam, mikor a dolgokból arra következtettem, hogy esetleg… szóval, hogy esetleg történt valami és már nem akarsz. Hogy elvesztettelek – Szemei bánattól csillogtak, hangja rekedtes volt, vonásai kétségbeesettek.

– Nem vesztettél el, és nem is fogsz soha! Hacsak nem épp te akar… - hallgattatott el váratlanul egy csókkal, amibe akaratlanul is belemosolyogtam.

Először csak lágyan cirógattuk egymás ajkait, újra felfedezve a másikat, majd a csókot néma megegyezés következtében közösen mélyítettük el. Karjaimat ismételten nyakába fűztem, majd lassan hátradőltem az ágyon, magammal húzva őt is. Nem ellenkezett, karjaival kétoldalt megtámaszkodva ereszkedett rám finoman, mivel aztán azok is épp olyan elfoglaltak lettek, mint ajkai. Kezeivel bejárva testem újra feltérképezte minden egyes porcikámat. Érintései apró kisüléseket okoztak bőrömön. Pillanatok alatt teljesen felhevültem, akárcsak vágyaim. Úgy éreztem, a hideg ujjak mindenűt ott vannak. Ám pár perccel később a fürge ujjak egyszer csak megálltak, ahogy Edward teljes testében ledermedt felettem.

– Szerelmem? – szólongattam, mire a következő pillanatban sietősen próbált meg eltolni magától. Nem értettem mi történhetett, hiszen az előbb még olyan nyugodt volt – és persze szenvedélyes. Lábaimat csípője köré fonva bilincseltem magamhoz, nem eresztvén.

– Bells! – próbálkozott kiszabadulni, de akkor az ajtó felől halk kopogtatás hallatszott, majd meg se várva a választ, kinyílt.

– Oh, bocsánat! Nem tudtam, hogy zavarok, csak zajt hallottam – állt az ajtóban Naomi, fülig vörösödve. Felsóhajtottam.

– Edward, ő itt Naomi! Naomi ő itt Edward! Most pedig ha kérhetném, húzz ki a szobámból – mordultam rá unokahúgomra.

– Már megyek is! Nektek pedig… nos, további szép estét – kacsintott rám cinkosul, majd kisietett, gondosan betéve maga mögött az ajtót.

– Hüm? – nézett rám értetlenül Edward, mire felsóhajtva elmosolyodtam.

– Majd elmagyarázom, de most csókolj meg! – utasítottam, és közelebb húzva magamhoz fejét ösztökéltem arra ajkait, hogy csak is enyémekkel foglalkozzanak. Ez úgy tűnt sikerül is, de pár perccel később Edward megint csak váratlanul elhúzódott. Azt hittem megint jött valaki, vagy csak egész egyszerűen sok volt és abba akarja hagyni, de nem így történt.

– Mit szólnál hozzá, ha ezt a fürdőben folytatnánk? – búgta vágytól csillogó szemekkel nézve rám, melyekkel majd felfalt, de nem csábító vérem miatt.

Igencsak megleptek szavai, egyáltalán nem értettem, mit akar ezzel az egésszel. Bamba tekintetem láttán elmosolyodott, majd egy gyors csókot lehelt ajkamra és meg se várva a válaszom felkelt. Először is az ajtóhoz lépett, melyet gondosan kulcsra zárt, majd a fürdőbe ment és megindította a fürdővizet – legalábbis a vízcsobogásból erre következtettem. Tágra nyílt szemekkel és visszafojtott lélegzettel vártam mi is fog történni, miközben felültem az ágyon és kissé rendeztem zilált kinézetem. – Várj két percet és gyere utánam – utasított szelíden pár perccel később a fürdő ajtóból, majd ismét eltűnt. Még mindig nem értettem semmit, de bíztam Edwardban. Ráadásul nagyon is tetszett, hogy visszatérése óta sokkal felszabadultabb és, épp olyan merész volt, mint a főpróba előtt. Ezt nem akartam elrontani, hisz nagyon is örültem, hogy nem hű az ígéreteihez, miszerint visszaveszünk a tempóból és ehhez hasonló kínzó megszorítások.

Alig bírtam kivárni azt a bizonyos két percet, mely mintha ezer év lett volna, olyan lassan telt el. Mikor aztán végre, nagy nehezen letelt, feltápászkodtam az ágyról és a fürdőbe mentem. Odabent félve pillantottam körül, majd elkerekedett szemekkel, megdöbbenve néztem Szerelmemre, aki a kádban, az egybefüggő habréteg takarásában ült és várt rám.

– Gyere! – nyújtotta ki felém kezét. Kellett vagy egy perc, hogy felfogjam, mire is kért.