New Sun - Sunrise - 26. fejezet

26. BALJÓS MEGÉRZÉS

BORÚS VOLT AZ ÉG ÉS A SZÉL ERŐSEN FÚJT, amikor Jaden oldalán kiléptem a Cullen ház ajtaján. A reggeli enyhe jó időnek már nyoma sem volt. Mintha csak az időjárás a lelkem sötét, borongós hangulatához igazodott volna. Járásom még mindig kissé instabil volt, a szűnni nem akaró könnyzápor és remegő térdeim miatt, így Jaden-re voltam utalva, aki segítőkészen támogatott. Lassan, megfontoltan haladtam lefelé a tornác lépcsőjén, és már épp leértem, mikor egy ismerős hang a nevemet mondta.

– Bells? – A szél a hajamat az arcomba fújta, de még így is tisztán kivettem az idősebbik Edward arcának értetlenségtől eltorzult vonásait. Nem tudtam megszólalni, és mikor közelebb lépett, önkéntelenül omlottam a karjaiba.

– Bel… – Hallottam meg Jaden hangját, de a fejem alatti mellkasból feltörő enyhe morgás elhallgattatta.

– Gyere, hazaviszlek! – indult meg velem Edward. Nem volt erőm tiltakozni. Ajkaim halk hüppögés hagyta el.

– Azt már nem! – csattant fel Jade és megragadta a karom. Hangosabbnál hangosabb morgások kontráztak rá a másikéra. A két fiú fenyegetően nézett egymásra, már-már a fogaikat is kivillantották, mikorra végre össze tudtam szedni magam annyira, hogy megfékezzem őket.

– Kérlek, elég legyen! – álltam kettejük közé és tenyereim a két fújtató mellkasnak támasztottam.

– Szállj be, hazaviszlek! – mondta Edward. Bólintottam.

– Bells! – kapott ismét kezem után Jade, kérlelőn nézve rám. Láthatóan féltett, de én ismertem és bíztam az idősebbik Edwardban.

– Majd… beszélünk – néztem bánatosan csillogó, éjfekete szemeibe. Hangom nem volt több suttogásnál, de így is megértette mit akarok. Miután Jaden keze elengedte enyémet, megkerültem az ezüstszínű Volvót és beszálltam az anyósülés felől. Egész úton az egereket itattam, Edward pedig hagyta, hagy sírjam ki magamból a fájdalmat. Csak akkor szólalt meg, amikor már majdnem elértük a házunkhoz vezető utcát.

– Te tényleg Jacob unokája vagy? – kérdezte. Fogalmam sem volt miért tette, hiszen az út során volt elég ideje kiolvasnia a választ elmémből.

– Igen! – feleltem végül remegő hangon. Aztán Edward leállította a kocsit az út mentén, míg nekem akaratlanul is peregni kezdtek a történtek a fejemben. A Nessie-vel és a szüleimmel való beszélgetésem, az első találkozásom a farkasokkal, az újdonsült rokonok, barátok és „ellenségek” hada. A hasonlóság anyám és Rahel közt, a nagyapámról tudtak és újonnan megtudottak, valamint La Push csodás partja és a kellemes beszélgetések Jadenékkel.

– Nem kell aggódnod, Edward is be fogja látni, hogy hülyén viselkedett, és akkor minden rendben lesz. Nem haragudhat rád a származásod miatt, ez ostobaság! Hiszen te nem tehetsz róla, hogy kik az őseid – próbált vigasztalni.

– Alice azt mondta, hogy gyűlöli Jacobot! Gyűlöli, mert el akart szakítani benneteket Bellával, és azért is, mert farkas, mert csak annyit tud, hogy meg akarta ölni Nessiet. És mindezek miatta most már engem is gyűlöl! – adtam ki magamból a kínzó tényeket, amitől a sírás csak még jobban rázni kezdte testemet.

– Először is nyugodj meg, hallod Bells? Beszélni fogok Edwarddal és mindent tisztázok vele. – Hálásan néztem rá, biztató mosolya jól esett.

Miután kissé lecsillapodtam Edward hazavitt. Otthon aztán én és szüleim is meglepődtünk. Én azon, hogy mindketten idő előtt hazaértek, ők pedig eltüntethetetlenül és letagadhatatlanul kisírt szemeim láttán. Kár is lett volna mit szépíteni, hiszen az igazság így vagy úgy, de előbb-utóbb úgy is mindig kiderül – ezt egy életre megjegyeztem! Amikor pedig rákérdeztek, mi történt, remegő térdeimnek nem hiányzott sok ahhoz, hogy összerogyjanak, de szerencsére apám még előtte karon fogott és bekísért a nappaliba. A díványra ültetett, míg anyám – talán mert úgy vélte remegésem attól van, mert fázom – egy csésze forró teát és pokrócot hozott nekem. Majd ezt követően egy emberként kezdtek bele faggatásomba, de azon kívül, hogy szakítottunk Edwarddal, nem voltam képes többet mondani. Anyám persze rögvest sajnálkozón kezdet hozzám beszélni, miközben magához ölelve tartott, míg apám dühös lett – mégpedig Edwardra. Anyám próbálta csitítgatni, miközben engem vigasztalt, de nem sok sikerrel. Azt mondta apámnak, hogy nem kell nekem még ő és a dühe is ahhoz, hogy rosszul érezzem magam. És igaza volt! Így is pocsékul voltam, nem volt szükségem még arra is, hogy szidni kezdje Edwardot. Akit viselkedése ellenére én még mindig ugyan olyan mély és őszinte szerelemmel szerettem, mint pár órával azelőtt. Végül apám előállt egy megdöbbentő ötlettel.

– Mit szólnátok hozzá, ha mégis elfogadnám a denveri állást? – Mindketten meglepődtünk anyával. A sebészi állást alig két hete ajánlották fel apámnak az egyik denveri hírneves magánkórházban, Colorado államban. Akkor az én kérésemre – vagyis inkább hisztim – miatt utasította vissza apám.

Először szóhoz sem jutottam a kérdés hallatán, aztán mikor már épp tiltakozni kezdtem volna, megszólalt egy belső hang a fejemben. Edward szakított velem, utált és valószínűleg többet már rám sem tudott nézni. Az életem hátralevő része Forksban maga lett volna a kínszenvedés. Ráadásul már semmi nem kötött ide, hiszen mindent csak is Edward miatt szerettem meg. Azonban még így sem tudtam mit felelni, így haladékot kértem a választ illetően, hogy legyen időm higgadtan átgondolni a dolgokat. És persze valahol, legbelül abban bíztam, hogy holnapra megoldódik minden. Hogyha ez nem is egy szörnyű rémálom, amiből fel tudok ébredni, de legalább az idősebbik Edwardnak sikerül majd hatnia a fiára, akivel aztán minden rendeződik, és újra boldogok leszünk, együtt! Ám ennek ellenére a felszínen úgy véltem, ez lehetetlen. Hogy Kedvesem apja hiába beszél fiával, még neki sem sikerülhet kioltani belőle a Jake iránt érzett mély gyűlöletet. És ha azt mégis sikerülne valahogyan csillapítania, mi már akkor sem lehetünk boldogak együtt, hiszen Szerelmem akaratlanul is mindig a nagyapámat látná bennem. Mindig rá emlékeztetném, és ezzel csak fájdalmat okoznék neki. Azt pedig nem akartam! Nem, még, ha bele is pusztulok a hiányába.

Végül ezzel a gondolattal tértem aznap nyugovóra, hogy egy párnaáztatós, alvásmentes éjszaka után, boldog és boldogtalan emlékek valamint gondolatok kavalkádjával a fejemben keljek reggel. És miután az alvás nélkül töltött idő lehetővé tette, hogy átgondoljak még egyszer mindent – felidézve a múltat és belegondolva a jövőbe –, megadtam apámnak a várt választ, ami édesanyámat igen csak meglepte.

Nem volt már semmi, ami ideköthetett volna – még az új rokonaim és barátaim sem –, így igennel feleltem a „nagy” kérdésre. Azt akartam, hogy apám elfogadja a felkínált állást és költözzünk el. El messzire Forkstól és Edwardtól. Úgy véltem, mindkettőnknek így lesz a jobb. Bár tudtam, szenvedni fogok, mint egy kutya, de azzal vigasztaltam magam, hogy majd idővel belenyugszom, hiszen az emberek már csak ilyenek. Feledékenyek, az emlékeik elhalványulnak, és ha nem, akkor is csak pár évtizedet kell fájdalommal a szívükben leélniük.

Anyám próbálta kiszedni belőlem, hogy miért szakítottunk, de makacsul hallgattam, így egy idő után nem nyaggatott tovább vele. Azonban azzal még lefutott egy pár kört, hogy megtudja, teljesen biztos vagyok-e, hogy jól meggondoltam-e ezt az egész költözést, de én hajthatatlan voltam. Tudtam, nem bírnék ki akár csak egy napot is úgy az iskolában, hogy látom Edwardot és tudom, ő már nem az enyém, már nem szeret. Meg kellett magam keményítenem, hogy túl tudjak lenni idővel a történteken, leginkább a szívemet, hogy soha többet ne bánthassanak.

Mindeközben apám, akire újra rájött a mehetnék, már a levelet írta a szobájában a kórháznak. Gyorsan akart intézkedni, úgy vélte egy, legfeljebb másfél héten belül már költözhetünk is. Tényleg megtett volna értem bármit, és én ezt most ki is használtam. Még az sem érdekelt igazán, hogy anyámnak most az egyszer nem volt kedve az újabb költözéshez. Önző mód most csak is magammal törődtem.

– Kérlek Bells, legalább egy pár falatot egyél – próbálkozott anyám belém tukmálni némi ételt, nem sok sikerrel.

– Nem vagyok éhes – mondtam és annak ellenére, hogy tegnap dél óta nem ettem semmit, igazat szóltam.

– Nem lesz ez így jó kicsim – sóhajtott csüggedtem. Ekkor Naomi lépett be a konyha ajtaján, majd miután megkérte anyámat, hagyjon magunkra leült mellém az asztalnál.

– Sajnálom Iz… Bells, tényleg sajnálom! – kezdte és szemeiből tényleg megbánást olvastam ki. – Kedden mikor La Pushban voltam megbeszéltem Iannel a dolgokat. És képzeld, neki is tetszem – bazsalygott, de látva én nem követem példáját, ismét komollyá vált. – Aztán szerdán is lementem hozzá, meg tegnap is. Egész összemelegedünk, mit ne mondjak, mert hát Ian… – kezdett elkalandozni –, de nem ez a lényeg! Tegnap mikor lementem, ott voltak többen is, köztük Asha is. Jaden felőled érdeklődött, mondhatni már szokásosan, és amikor elmondtam, hogy azért nem jöttél velem, mert hazajött a barátod, Asha ingerülté vált és azt morogta, hogy „Cullenék aljas vérszopó vámpírok” – macskakörmözött a levegőbe. – Esküszöm Bells, hogy nem tudtam, hogy te mind ezt már tudod és, hogy ők nem veszélyesek. Én csak megijedtem! Mikor felfogtam a hallottakat egyből kocsiba pattantam és elmentem érted, hogy megmentselek, a többit pedig már te is tudod – sunyta le fejét, tényleg megbánva a tetteit.

– Azóta gondolom beszéltél már Ianékkel – köröztem unottan mutatóujjam hegyével az asztallap sima felületén, fel sem nézve unokahúgomra.

– Igen és mindent elmondtak – sóhajtott. – Jaj Bells, ez annyira, de annyira hihetetlen! Ha nem a saját szememmel és fülemmel érzékelném a dolgokat, el sem hinném, bár így is nehezemre esik. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Te beleszerettél egy vámpírba, belém meg belém vésődött egy vérfarkas, vagy mi a szösz – sóhajtott fel kissé drámaian, de nem ezért kaptam fel a fejem.

– Hogy mit mondtál? – meredtem rá tágra nyílt szemekkel.

– Mármint mire gondolsz? Arra, hogy beleszerettél egy vámpírba, vagy arra, hogy bevéstek?

– Bevéstek? De mégis ki? – kérdeztem kissé talán hisztérikus hangnemben. Pontosan tudtam mit takar ez a kifejezés, hiszen nem egy személytől hallottam már róla. Nessie és Jaden is meséltek erről a bizarr, de nagyon is komoly kötelékféléről.

– Nem fogod elhinni, de Ian volt az. – Önkéntelenül is eltátottam a szám. – Nagyon úgy tűnik, hogy az a hétvégi csók ugyan úgy nem volt véletlen, mint a kölcsönös szimpátia és a vonzalom. Ne kérdezd, hogy mi is pontosan ez a lenyomatos dolog, mert sok mindent mesélt nekem tegnap, de valami egészen komoly, abban biztos vagyok.

– Igen, az! – álmélkodtam még mindig. Nem akartam és nem is tudtam elhinni, hogy Ian épp Naomit szúrta ki magának. Hiszen ő egy olyan jóravaló fiú volt, Naomi viszont… Megint csak úgy tűnt, hogy igaz a mondás, miszerint az ellentétek – nagyon is – vonzzák egymást.

Miután a szüleim szokás szerint elmentek dolgozni – hiszen az élet nem állt meg, ugyanakkor anyám kérdezgette, hogy itthon maradjon-e velem –, rávettem Naomit – bár nem nagyon kellett győzködnöm –, hogy lemenjünk La Pushba. Beszélnem kellett Jadennel, szükségem volt most egy barátra, olyanra, akinek titkok nélkül kiönthetem a szívemet, lelkemet. Unokatestvéremre pedig inkább csak önző okok miatt volt szükségem, ugyanis nem éreztem magamat elég jól és erősnek a vezetéshez.

– Állj! – rikkantottam el magam La Push határát elhagyva nem sokkal, mire Naomi beletaposott a fékbe. Az autó hangos csikorgással állt meg a kietlen útszakaszon, majd egy zöld szempár meredt rám rémülten. – Ott vannak – mutattam az erdő fái közt megbúvó két farkasra.

– Aszta! – hüledezett Naomi észrevéve őket. – Te meg mégis hova készülsz? – kapott karom után, mikor kinyitottam a kocsi ajtaját.

– Hova, hova… Csak megkérdem tőlük, hol találom Jadent. Ilyenkor rendszerint farkas alakban van, szóval több, mint valószínű, hogy nem találnánk otthon – magyaráztam, majd kiszálltam és a fák közé sétáltam. – Asha! Jezabel? – biccentettem előbb az ismerős, termetes, éjfekete bundájú állat felé, majd a mellette állóra néztem. Nem voltam biztos benne, hogy Jeza az, de mivel a farkas tiszta, sötét szőrzetének enyhe szürke pikantériája volt, így elsőként rá gondoltam. Hisz úgy véltem, szemeinek különleges szürke színét, mint egy névjegyként, farkas alakban is magán kell, hogy hordozza. És nagyon úgy tűnt, nem tévedtem, mert a megtermett állat felpeckelt orral félrefordította fejét. – Meg tudnátok mondani valahogy, hogy merre van Jaden, vagy esetleg ide tudnátok hívni? – néztem hol az egyikükre, hol a másikra. Jezabel felmordult. – Ha nem akarsz segíteni, legalább maradj csendben! – csattantam fel, szigorúan nézve rá, mire közelebb lépett. Hatalmas volt, egészen fölém magasodott, és bár éles fogai kivillantak mégsem féltem. – Jobban teszed, ha nem kekeckedsz most velem, egyáltalán nem vagyok olyan hangulatomban – néztem figyelmeztetőn sötét, gomb szemeibe. Fújtatva dobbantott egyet mellső mancsával. – Elvesztettem őt Jezabel! Elvesztettem azt a valakit, aki számomra a mindent jelentette. Ha azt hiszed, ezek után képes vagyok bármitől és bárkitől is félni, akkor rosszul gondolod! Szóval most vagy szólsz azonnal Jadennek, hogy keresem, vagy sürgősen elkotródsz a közelemből, mielőtt faliszőnyeget csi… – A mondatot már nem tudtam befejezni, ahogyan Jeza morgása sem tudott kiteljesedni, mert a bokrok mögül két másik farkas lépett elő. Felismertem őket, Ian volt az Jade társaságában, akinek vakkanása után Jezabel morogva – mint aki szitkozódik – hátrálni kezdett. – Beszélnünk kell! – fordultam a vörösesbarna farkas felé. Jaden bólintott.

– Na jó, még kapsz tíz percet, de ha még utána is az ágyban talállak, akkor megnézheted magad! Nem viccelek, kirugdoslak onnét! – fenyegetőzött Naomi, majd sarkon fordult és kivonult a szobámból.

Semmi kedvem nem volt felkelni, felöltözni és a hasonló mindennapi rutin dolgokhoz. Haragudtam is unokahúgomra, amiért felébresztett, méghozzá a legkegyetlenebb módon. Berontott a szobámba kora reggel – na jó, már lassan dél is elmúlt – és kihúzta a súlyos függönyöket, ezzel világossággal árasztva el a szobámat. Pedig már egészen megszoktam és megszerettem a sötétséget.

Semmi kedvem nem volt felkelni, felöltözni és bulizni. Azonban szombat volt és megígértem a barátaimnak. Azoknak a barátoknak, akiket alig három hónapnyi ismeretség után itt akartam hagyni. Cefetül éreztem magam, de nem ez volt a legrosszabb.

Miután pénteken lementem La Pushba, hogy beszéljek egy jó baráttal, akinek kiönthetem magam, és akitől vigaszt várhatok, bosszúsan tértem haza és zárkóztam be szobám magányába. Ráadásul úgy éreztem, hogy egy baráttal kevesebb. Jaden egyszerűen nem tudott, vagy inkább nem is akart megérteni. Elmondtam neki mindent, töviről-hegyire ismerte a történetem, amire csak annyit volt képes mondani, hogy nem érti, hogyan szerethettem – szerethetem még most is – Edwardot. Nem értette, hogy Kedvesem miért reagált úgy a megtudottakra, ahogyan, pedig ugyanazt elmeséltem neki, amit nekem is Edward érzéseiről Jacobbal kapcsolatban.

– Nem érdemel meg téged! – mordult Jaden bosszúsan.

– Ez így nem igaz! – tiltakoztam. – Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy én nem érdemlem meg Edwardot, ezért is vette el őt tőlem a sors – sóhajtottam fájdalmasan.

– Egyszerűen nem értelek. Nem tudom felfogni, hogy miért magadat hibáztatod a történtek miatt, mikor nem te hagytad el őt, hanem épp fordítva. Megvet azért, aki vagy. – Jaden folyamatosan a fejét ingatta, jelezvén, nem érti ezt az egészet.

– De én szeretem őt, nagyon szeretem! – ennél többet azonban képtelen voltam mondani indoklásképp. – És épp ezért, hogy ne okozzak mindkettőnknek további fájdalmakat döntöttem úgy, hogy elköltözünk.

– Hogyan? – nézett rám döbbenten.

– Apám nemrég kapott egy állást Denverben, de akkor nem fogadta el… miattam.

– Mondd… mondd, hogy tréfálsz. Kérlek, Bells! – kérlelt rémült szemekkel.

– Sajnálom Jade! – néztem rá bocsánatkérően. – Nem akarok fájdalmat okozni se Edwardnak, se magamnak azzal, hogy még legalább másfél évig látnunk keljen egymást az iskolában. Azt egyikünk, de legalábbis én biztosan nem bírnám ki. Szeretem és szeretni is fogom még nagyon sokáig, hacsak nem örökké. Épp ezért látni őt és tudni, hogy már nem hozzám tartozik csak kínszenvedés lenne. Ezt meg kell értened.

– Nem, nem értem! – fakadt ki. – Ez így egyáltalán nem fair Bells! Te ide tartozol! Itt vannak a rokonaid, a gyökereid, a barátaid. Menjenek el inkább ők! – köpte oda az utolsó szavakat.

– Ez… ez nem ilyen egyszerű és egyébként is, épp a gyökereim hozták rám a bajt – vágtam hozzá az igazságot.

– Vagy inkább a szeretett vámpírod! – prüszkölte undorral.

– Azt hiszem jobb lesz, hogyha megyek! Látom felesleges volt idejönnöm. Te nem tudsz és nem is akarsz megérteni. Bocsáss meg, hogy feltartottalak, többet nem teszem – indultam volna, de megragadta a karomat.

– Várj, kérlek! Azt hittem, hogy barátok vagyunk.

– Igen azok, legalábbis én a barátomnak tartottalak. Azonban ha te nem vagy képes megérteni az érzéseimet, akkor nem lehetünk azok, ugyanis egy barátság alapja a kölcsönös megértés és támasznyújtás. Sajnálom! – húztam ki a karom gyengéd szorításából, majd a kocsim felé indultam.

Sajnáltam, hogy Jaden nem értett meg, hogy így kellett elválnom tőle, de ezen már nem tudtam változtatni. Ahogy azon sem, hogy mikor Raheléknek is elmondtam, hogy elköltözünk, ők is kis híján majdnem mind kiakadtak. Rahel már így is napok óta azzal nyúzta a fülem, hogy szeretné megismerni a szüleim, amit mind tudtuk, ilyen távolból nehéz lesz. Amy, David, Aden, Ian, de még Meyna is búskomor lett a hírtől. Sajnáltam, hiszen tényleg nagyon megkedveltem őket, annak ellenére, hogy még csak rövid ideje ismertem őket és talán egyeseket csak felszínesen.

– Még két perc! – dugta be a fejét Naomi a résnyire nyitott ajtón a szobámba, majd tovább sietett. Tisztára olyan volt, mint egy diktátor. Mondjuk valahol megértettem a viselkedését, végtére is neki ez a mai nap többet jelentett, mint nekem. Én még legalább egy hétig biztosan itt maradok Forksban, lesz időm elköszönni mindenkitől, nem úgy, mint neki.

Miután tegnap az anyja, Sophia felhívta és emlékeztette rá, hogy holnap térnek haza az új férjével a nászútjukról Naomi kissé összetört. Igaz Port Angeles nem volt olyan messze La Pushtól, de azért annyira közel sem, mint a mi házunk. Ez pedig gondot jelentett a szerelmeseknek. Ugyanis Ian és Naomi, bár még nem hivatalosan, de már egy pár voltak. A vonzalom és talán a bevésődés hatására napról napra, vagyis inkább óráról órára egyre inkább kezdtek egymásba szeretni. Ami nem is volt baj, ugyanis Ian jó hatással volt unokahúgomra. Egyre kevésbé volt idegesítő. De most nagyon úgy tűnt, hogy vége lehet ennek az idillnek, mert napi három órányi utazás – oda és vissza – kissé megterhelő, főként egy kezdődő, friss kapcsolatnak.

Nem akartam veszekedni, tönkretenni az utolsó napját Naominak, így még mielőtt visszajöhetett volna felkeltem az ágyból és nagyjából egy óra alatt teljes díszbe vágtam magam. Ez idő alatt a mobilom kétszer szólalt meg, és én mind a kétszer lélekszakadva rohantam, hogy felvegyem, de hiába reménykedtem egyszer sem Edward hívott. Se nem az egyik, se nem a másik. Lassanként az összes reményem kezdett elpárologni. Se Szerelmem, sem az apja nem hívott és én mindkettőnek tudtam az okát. Kedvesem hallani sem akart rólam, el akart felejteni, az apja pedig, noha ígéretéhez híven biztosan beszélt vele, nem járt sikerrel, épp ahogy sejtettem és ezért nem hívott ő sem. Helyettük viszont hívtak a barátaim.

Egészen tegnapig úgy volt, hogy vasárnapra szerveznek egy kis összejövetelt – búcsú bulit – a részemre, de miután megtudták, hogy Naomi is elmegy, áttették mára. Rebeca vállalt mindennemű szervezkedést és, hogy minden klappoljon néha-néha felhívott tanácsért vagy csak egyeztetés céljából. Hálás voltam neki, bár nem érdemeltem meg a kedvességét és a törődését.

Három fele el is indultunk Naomival Nedék nyaralójához, amit a szülei készségesen adtak át nekünk egy egész estés party megtartásának céljából. Egész úton nyugtalan voltam, de nem igazán a buli, sokkal inkább a szüleim hallgatagsága miatt. Apám még tegnap reggel elküldte a levelet a kórháznak, így úgy gondoltam, hogy már aznap este megkapjuk a választ, de mikor rákérdeztem, azt mondta, még nem érkezett meg. Ma már szombat volt, de még mindig semmi. Apám viszont úgy vélte, hogy estére, legkésőbb holnapra megérkezik a válasz.

A mulatság egészen jól alakult. Mindenki eljött, akit ismertem és olyanok is, akikkel Naomi haverkodott. Hol beszélgettem és táncoltam, hol egész egyszerűen a sarokban vagy az udvaron ültem és bámultam ki a fejemből. A folyamatos hangulatingadozásom már kezdett nekem is terhes lenni. Hol nevetni volt kedvem, hol sírni. Sosem tudtam, hogy a következő percben mi lesz. Néha még az is megfordult a fejemben, hogy még sem megyek el innét, nem költözök és elmegyek Edwardhoz, hogy a fejéhez vágjak jó pár szidalmat. Majd megkérem, hogy felejtsen el majdnem mindent, ami eddig köztünk történt és tekintsen el a múltamtól, Jacobtól és szeressen! Ám mindannyiszor, még mielőtt bármit is tehettem volna – telefonon felhívhattam vagy autóba ülhettem volna, hogy elmenjek hozzá – rájöttem, hogy ez se nem jó ötlet, se nem merném megtenni, így el is hessegettem a gondolatokat.

A buli már javában tartott, mikor pár srác a suli futballcsapatából beállított jó pár üveg szeszes itallal. Egy karton sör, whiskey és vodka volt minden felszerelésük, amiknek elfogyasztására gyorsan akadtak is jelentkezők. Én sosem ittam, vagyis csak egyszer, de akkor az első pohár után kiadtam a taccsot, így többet nem is kísérleteztem. Még a pezsgőt sem igazán bírtam, hamar a fejembe tudott szállni, emiatt többször át is aludtam az Újévet. Így mikor Nedék kérdezgettek és kínálgattak mindannyiszor visszautasítottam őket. Vagyis egészen addig, míg meg nem untam a folytonos nyaggatásukat. Azonban rossz ötlet volt beadnom a derekam, de legalábbis nem kellett volna engednem, hogy a vodkanarancs után a whiskey kólát is belém tukmálják. Rossz ötlet volt, nagyon rossz!

– Bells!? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül, mire automatikusan megperdültem, ám ezt nem kellett volna, azonnal megszédültem. Jaden volt az, méghozzá idegesítő unokahúgocskám társaságában, aki már percek, bár az is lehet, hogy órák óta – nem igazán érzékeltem az időt – azzal nyaggatott, hogy menjünk haza. Azt állította, hogy berúgtam és részeg vagyok, pedig az igazság az volt, hogy csak becsiccsentettem egy kissé. Jól éreztem magam a testemben érzett tompa érzés ellenére is. Végre eltudtam felejteni egy kis időre Edwardot, de ezt Naomi láthatóan sajnálta tőlem. – Te meg? – mért végig Jaden. – Részeg vagy.

– Helyesbítenék – tartottam fel jobb kezem mutatóujját –, csak becsiccsentettem egy kissé.

– Na persze! Jobb lesz, ha hazaviszlek – nyúlt karom felé, de elrántottam.

– Nem megyek sehova, főként nem veled!

– Ugyan már Bells!

– Azt mondtam, hogy nem! – toppantottam, de csak mert egyensúly érzékem jelenlegi hiánya nem engedte meg, hogy toporzékoljak.

– Na jó, ebből elég volt! – ragadta meg hirtelenjében a karom és indult meg velem a kijárat felé. Tiltakoztam; rúgtam, vágtam és üvöltöttem, de csak nem eresztett. Odakint aztán végre elengedett. Bosszúsan néztem rá, miközben a fájó pontot dörzsölgettem felkaromon, amit ujjainak szorítása okozott.

– Ehhez nem volt jogod! – mordultam rá. – Nem vagy se az apám, se a bátyám, de még csak a pasim sem, szóval, ha megbocsátasz, akkor most visszamennék – indultam meg a ház felé. Azaz csak indultam volna, mert Jade ismét elkapott és az egyik kocsi oldalának nyomott.

– Nem, tényleg nem vagyok ezek közül egyik sem, de a barátod annál is inkább, és mint annak, a kötelességeim közé tartozik, hogy megóvjalak, még saját magadtól is – prüszkölte kioktatóan. Arca egész közel volt enyémhez.

– Engem nem kell megóvni. Nagylány vagyok már, tudom, mit csinálok szóval, ha kérhetném, engedj el – próbáltam eltolni, de mint egy szikla állt ott előttem.

– Tudom, hogy miért csinálod ezt, de hidd el, nem éri meg. Edward nem érdemel meg téged! – fúrta mélyen tekintetét enyémbe. Szavai önkéntelen, halk morgást váltottak ki belőlem.

– Mert te igen? – vontam fel szemöldököm kétkedőn, neki szegezve a provokatív kérdést.

– Bells én… Nem vagyok beléd szerelmes – húzódott kissé hátrébb, de még így is a kocsihoz szorított.

– De tetszem neked, ezt ne is tagad – húzódtam most én közelebb hozzá, fokozva a szavaimból kicsengő kacérságot.

– Igen tetszel, mert szép és vonzó vagy, de mutass nekem olyan férfit, aki nem vak és mégsem érdekled – próbálta kivágni magát. Még közelebb húzódtam hozzá, mire nagyot nyelt.

– Ha tényleg tetszem, miért nem csókolsz meg? – intéztem hozzá ismételten egy kényes kérdést, mire újra nagyot nyelt és zavartan félrekapta a tekintetét.

– Jobb lesz indulni, szólok Naominak – indult meg a ház irányába, de most én kaptam utána. Karjaimat könnyedén fontam a nyakába és bár kissé szédültem, pipiskedve húzódtam még közelebb hozzá. – Mégis mit akarsz tőlem? – kérdezte sóhajtva.

– Nem akarok semmit, ha te nem akarod. De ha tényleg tetszem, akkor itt a lehetőség, hogy megpróbáld elfeledtetni velem Edwardot. Nos? – simultam hozzá szorosan és vártam, hogy megcsókoljon, hogy elfeledtesse velem Edward csókjait.

– Nem Bells, te részeg vagy! – tolt el határozottan magától, de utánam kellett kapnia, mert lábaim mintha vizenyős talajon álltak volna imbolyogtak.

– Nem vagyok az – szédelegtem kissé. Jaden mélyet sóhajtva és tekintetét enyémbe fúrva húzódott ismét közelebb. Önkéntelenül is lehunytam a szemem, mikor az egyik kezét derekamra a másikat a tarkómra simította. Éreztem meleg, üde leheletét arcomon, de már csak akkor jöttem rá, hogy mi az igazság, mikor ajkai a bőrömhöz értek. Nem csókolt meg, még nem. Arcom baljára nyomott egy könnyed csókot, majd onnét nagyon lassan haladva közelített a szám felé. Nem tudtam visszafojtani könnyeim. Szégyentelenül viselkedtem és ezt Jaden nem érdemelte meg. Hisz az igazság az volt, hogy bármennyire is akartam, próbáltam, képtelen voltam elfelejteni – elfeledtetni mással – Edwardot. Nem tudtam, nem voltam képes őt kiölni a szívemből és a lelkemből. Az ő érintései mindig is apró szikrákat váltottak ki belőlem, míg most már tudom, Jadenétől teljesen érzéketlen maradtam.

– Bells? – nézett rám ijedten, két keze közé fogva arcom, melyet sós könnyeim áradata áztatott el.

– Sajnálom, de ez… ez nekem nem… nem megy – szipogtam, mire szorosan magához ölelt.

Miután úgy, ahogyan lenyugodtam visszamentem a bulira, de csak is azért, hogy az egyik szobában ledőlve heverjem ki az alkohol okozta történteket, aminek a legrosszabb része, a másnaposság még csak ezután következett. Reggel aztán iszonyatos fejfájásra ébredtem és vagy minden ötödik percben megesküdtem magamnak, hogy többet egy kortyot sem iszom. Azonban az volt a legrosszabb, hogy mindenre emlékeztem, ami az este folyamán történt, így örültem, hogy Jade nem maradt velem. Most és még egy jó ideig nem akartam és nem is tudtam volna a szemébe nézni. Játszottam vele, az érzéseivel. Pokolian éreztem magam.

Miután hazamentünk Naomival apám elmondta, hogy megkapta az állást, bár az arcán a boldogság halvány jeleit sem véltem felfedezni, de mivel túlságosan fájt a fejem, nem firtattam a miértjét. A lényeg így is úgy is ugyanaz volt mégpedig, hogy hamarosan elköltözünk. Ennek tényleg örülnöm kellett volna, de nem tettem, ahogyan furcsamód annak sem, hogy Naomi elment tőlünk.  Hangosan nem mertem bevallani, de tudtam, unokahúgom enélkül is tudja, hogy a végére egészen megkedveltem, az összes idegesítő nyavalyájával egybevéve. Miután elment üresnek éreztem a házat és magányosnak magamat. Idegesített és púp volt a hátamon, de hiányzott.

Anyám még aznap nekiállt a pakolásnak, bár nem vitte túlzásba. Lassan csinálta, én viszont előbb megpróbáltam kialudni magamból a másnaposság hatásait és csak következő nap, pontosabban hétfő délben álltam neki a szobámnak dobozokba csomagolásának. Igaz ma már volt iskola, de miután megbeszéltem szüleimmel a dolgot, „legálisan” otthon maradtam. Anyám az áthelyezéséről csak annyit mondott, hogy folyamatban van és, hogy én emiatt ne aggódjak. Többet viszont sem erről, sem apám állásáról, de még csak az új otthonunkról sem beszélt. Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha csak kerülni akarnák a témát, de igyekeztem szót fogadni és nem aggodalmaskodni.

A garázsból újra előkerültek a különböző méretű, barna kartondobozok, melyekből nemrég még kifelé cuccoltam. A sírás kerülgetett pakolás közben, de igyekeztem erős maradni. És bár az indulás pontos idejéről még nem esett szó, nem akartam semmit sem itt hagyni. Na meg le kellett foglalnom magam valamivel, hogy ne gondoljak folyton Edwardra, így a pakolásba fojtottam bánatom.

A ruháim többségét és a könyveim nagyobb részét délutánra sikeresen is betuszkoltam vagy egy fél tucat nagyobb méretű dobozba, ami eléggé megterhelő volt, így egy időre felfüggesztettem eme tevékenységet. Ám mielőtt még kivonultam volna a szobából, melynek minden egyes szeglete Kedvesemre – volt Kedvesemre – emlékeztetett, előtte volt még egy kis dolgom.

Az éjjeli szekrényem fiókjában őriztem az Edwardtól kapott smaragd köves nyakéket, melyet úgy gondoltam illő lenne, már csak az ára miatt is visszaadnom. Bár igaz, hogy sok pénzük volt, na meg születésnapi ajándékként kaptam, ám úgy véltem az lesz a legjobb, hogyha nem tartom meg. Elvégre is ez csak egy tárgy volt, a szép emlékekre, tudtam, nélküle is emlékezni fogok – ahogyan a szomorúakra is. Így hát a nyakéket a fekete, selyemmel bevont díszdobozkájába rejtve becsúsztattam egy manila borítékba. Gondosan ráírtam a Cullen család címét és Edward nevét – bár a kezem enyhe remegése miatt Szerelmem nevének kezdőbetűje kissé eldeformálódott –, majd visszahelyeztem a szekrényre és lementem a konyhába. Csak este későn tértem vissza a szobámba, lefürödni és lefeküdni, na meg álmodni. Azt álmodni, hogy Edwarddal vagyok.

Miután reggel megint csak a szörnyű valóságra ébredtem, mely teljes ellentéte volt álmaimnak – melyben szinte éreztem Edward csókjának ízét az ajkamon –, folytattam tovább a pakolászást. Nem vallhattam be, de egyre kevésbé voltam benne biztos, hogy el akarok költözni, a kedvről már nem is beszélve. De a szüleim már intézkedtek, apám elfogadta az állást, így már nem volt visszaút. Bár még mindig titokzatoskodtak és mindannyiszor, ha csak szóba hoztam a témát, kitértek előle. Éreztem, hogy eltitkolnak valamit előlem, ám túl makacsul hallgattak ahhoz, hogy bármit is kiszedhessek belőlük. Azzal nyugtattak, hogy nincs semmi baj, csak épp ők is idegesek a költözés miatt. Az új otthonunkról pedig csak annyit voltak hajlandóak elárulni, hogy a helyzet hirtelensége miatt ideiglenesen albérletbe megyünk, míg nem találunk magunknak házat. Azonban az indulás pontos idejét még mindig nem tűzték ki.

Ráadásul nem csak emiatt volt okom az aggodalmaskodásra. Ugyanis miután a tegnapi nap folyamán többször is hívott Jaden, de én nem vettem fel, beállított hozzánk. Nem akartam vele beszélni, így anyámnak kellett, de ezt utólag megbántam. Ugyanis anyám azt mondta Jadennek, hogy rossz állapotban vagyok, hogy többnyire csak fekszem, sírok és alig eszem, ami mondjuk kis részben igaz is volt. El tudtam képzelni szegény Jade arcát, de nem volt elég lelki erőm hozzá, hogy beszéljek vele és megnyugtassam.

Kora délután fele megizzadva a pakolástól és cipekedéstől úgy döntöttem, hogy egy gyors zuhany nem fog megártani. Míg fürödtem összeszedtem a gondolataimat, hogy aztán össze tudjam készíteni az iskolából való kijelentésemhez a papírokat. Szerencsémre anyám vállalta a dolgoknak eme részét, így nem kellett bemennem a suliba és esetlegesen összefutnom bármely Cullennel. Aztán eltűnődtem, mégpedig azon, hogy el kéne-e köszönnöm a Cullen családtól? Mert hát végtére is nagyon megszerettem őket, és talán ők is engemet. Azonban végül arra jutottam, hogy ez jelenleg nem lenne épp szerencsés lépés. Talán majd akkor, ha már messze leszek, az új otthonomban.

Elég sokáig folyattam magamra a vizet, csak mikor a bőröm már ráncokba futott, szálltam ki a zuhany alól. Aztán gyorsan elvégeztem a további teendőim, majd a szobába vonultam felöltözni. Azonban miközben egy kinyúlt pólót és egy színben nagyon is elütő nadrágot igyekeztem felrángatni magamra, a nyitott ablakon keresztül furcsa zajra lettem figyelmes. Először nem is törődtem vele, úgy véltem csak a fülem cseng vagy egyszerűen már hallucinálok, de amikor újra meghallottam a vakkantás szerű hangfoszlányokat elvetettem eme lehetőségeket.

Az ablakhoz lépve és azt teljesen kitárva bámultam kifelé, és nagyon úgy tűnt, hogy nem hiába. Kissé messze volt az erdő, a hátsó kert végében húzódott, de a farkast így is láttam. Homok sárga bundája vakított a még decemberben is zöldellő fák és bokrok közt. Abban biztos voltam, hogy még sosem láttam, ahogyan abban is, hogy a vonyítás és maga a tény, hogy idejött, ilyen közel a házakhoz, ahol bárki könnyedén kiszúrhatja, csak is valamiféle baj előjele lehet. Hirtelen a szívemhez kaptam, mely már a torkomban dobogott. Rossz előérzett kerített hatalmába pillanatok alatt.

– Edward! – leheltem rémülten.

_____________________________

*A manila boríték a szokványos borítékoknál vastagabb és keményebb anyagból készült. Általában sárga színű, A/4-esnél nagyobb méretű boríték, amit iratok szállítására használnak.