NS - Sunrise - 27. fejezet (Ízelítő)

Sziasztok! Nos, itt lenne a kis ízelítő, ami nemkülönben a fejezet első négy oldala. Jó olvasást kívánok hozzá! :)
A teljes fejezettel sajnos nem tudom megmondani, hogy mikor tudok jelentkezni, bár már a kritikus részen túl vagyok, már csak a vége van. Azonban az a nagy helyzet - és ez tényleg nem kifogás -, hogy a napokban elkezdett fájni a hátam, de még bírtam, tartottam magam, ám ma már két csillapítót is be kellett vennem, hogy egyáltalán gép előtt tudjak ülni. :S Csak egy rossz mozdulat volt pár napja, de azóta nehéz. Szóval vigyázzatok magatokra!
Na jó, nem locsogok itt tovább, inkább megyek és valahogy kikúrálom magam. :) A hétvégén viszont biztosan nem tudok frissel jelentkezni, mert kényszerpihenőn leszek, amibe nem tartozik bele a gép előtt ülés. :S
 
Legyetek rosszak, az ízelítőhöz pedig jó olvasást kívánok! :)
Pusz ♥
ui.: Ne feledjétek a Játékot! Még mindig várom a tippeket - amik között már akadt is helyes megfejtés, szóval nem lehetetlen. :)

27. A HARC

PERCEKIG ÁLLTAM AZ ABLAK ELŐTT, mozdulatlan, a hatalmas állatott figyelve. A megmagyarázhatatlan baljós érzés úgy csavarta a mellkasomat, hogy az már fájt. Tudtam, hogy csak kombinálás az egész, hiszen miért jött volna ide épp egy farkas figyelmeztetni – legalábbis úgy véltem ezért lehet itt –, hogy Szerelmemnek vagy bárki másnak a családjából baja esett. Ellenben amint egy kicsit is képes voltam elvonatkoztatni Edwardtól, rájöttem, hogy más miatt is ide jöhetett a titokzatos alakváltó.

– La Pushba kell mennem! – nyögtem kétségbeesve, és már perdültem is, hogy magamra kapjak valami rendes ruhát.

Alig öt perc alatt teljes díszbe vágtam magam, majd a kocsim kulcsával a kezemben leszáguldottam a lépcsőn – mint egy tornádó, csak porfelhőt hagyva magam után. Ki az ajtón, be az autóba és már indítottam is, azonban alig, hogy elértem az utca végét beletapostam a fékbe, mire a kocsi nagyot zökkenve megállt. A gondolataim csak úgy kavarogtak elmémben és bár magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy milyen megfontolásból, de végül La Push helyett a Cullen ház felé vettem az irányt.

Olyan gyorsan száguldottam át a városon, hogy csoda volt, hogy nem meszeltek le a zsaruk, de így legalább kicsivel több, mint fél óra alatt Cullenékhez értem. A kocsi motorja szinte még járt, amikor a verandára vezető lépcsősor előtt kiugrottam belőle, majd kettesével véve a fokokat a házba siettem. Nem gondolkodtam. Vakon mentem az ösztöneim és persze a szívem után, ami azt súgta, ide kell jönnöm. Látnom kellett Edwardot, ha csak egy pillanatra is, hogy tudjam, jól van, hogy minden rendben és megnyugodhassak.

A bejárati ajtónál aztán megtorpantam egy pillanatra. Tárva-nyitva állt, amitől a rossz érzés csak még feszítőbbé vált a mellkasomban. Finoman beljebb löktem az üvegbetétes ajtót, majd szép komótosan sétáltam be a hatalmas helyiségbe, mint aki ráér, pedig csak le voltam blokkolva.

– Hahó? – Hangom rekedtesen csengett. Nem érkezett válasz.

Körülnéztem. A vázákban friss virágok tetszelegtek, a dívány előtti asztalkán pedig a mai dátummal ellátott újság hevert. Minden nyugodt volt és rendezett, csak az egyik oldalsó fotel előtt heverő könyv nem illett sehogyan sem bele a képbe. Odaléptem és felvettem, majd a mellkasomhoz szorítottam. Először a konyhába mentem, majd onnét az ebédlőbe, ám mindhiába, senki sem tartozódott itthon. Végül felcaplattam az emeletre, és egyenesen Edward szobájába mentem. Üres volt, de ez nem lepett meg. Fájdalmasan felsóhajtottam, ahogy arra a következtetésre jutottam, hogy elmentek, méghozzá végleg.

A kezemben tartott könyvet letettem az ajtó mellett húzódó íróasztalra, majd felemeltem az előtte álló szék támlájáról a halványkék férfiinget. Az arcomhoz emeltem és mélyen beszívtam Edward illatát. Ujjaim görcsösen szorongatták a vékonyka kis textilt. Egész testemben remegtem. Végül néhány perccel később erőt véve magamon letöröltem arcomról a kibuggyanó könnyeket és már indultam is ki a szobából, mikor a tekintetem megakadt a padlón heverő borítékon.

Lehajoltam és felvettem. Edward kézírása volt a fehér papíron. Kecsesen ívelt betűkkel a családomnak szó állt rajta. Azonban a boríték üres volt és hiába néztem körül, sehol sem láttam a hozzá tartozó levelet. Mégpedig a búcsúlevelet, ugyanis biztos voltam benne, hogy csakis az lehetett egykoron tartalma.

Újra elfogott a sírhatnék, de visszanyeltem könnyeim és gyorsan előkotortam a fiókok mélyéről Szerelmem útlevelét, hogy elnémítsam belső hangom, mely Olaszországot skandálta. Emlékeztem, hogy egyik beszélgetésünk alkalmával megemlítette, méghozzá azzal a hozzáfűzéssel, hogy soha sem menne oda, hacsak nem akarna önként meghalni. Újra elszörnyedtem, akárcsak akkor, de a kezemben lévő okmány kissé megnyugtatott, bár ez igazából nem jelentett semmit.

Végül felnézve a hatalmas üvegen át egy fekete árnyat láttam elsuhanni a ház előtt. A farkas! – gondoltam és megindultam kifelé. Ki a szobából, le a lépcsőn, majd a tornácról elrikkantottam magam, mire a hatalmas állat, mely a fák közé igyekezett, egyszeriben megállt.

– Ki vagy? – szóltam és óvatos léptekkel megindultam felé. Hatalmas volt, bár talán nem annyira, mint Jaden. Homok sárga bundája bozontos. Lassan felém fordult és éjfekete nagy gombszemeit rám szegezte. Ismerős érzés fogott el, mégsem tudtam megfejteni ki lakozhat az előttem álló farkas testében. – Tudom, hogy ismerlek, de… – Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, orrával megbökte kezemet, és bosszúsan felszusszantott, mint aki így akarja jelezni, hogy erre most nincs időnk. És igaza volt! – Ugye jól gondolom, hogy te pontosan tudod, hol vannak jelenleg Cullenék, igaz? – kérdeztem, mire feleletként aprót biccentett. – Elvezetnél hozzájuk, ha megkérlek? – Ismételten bólintott, majd behajlítva mellső mancsait, hátát kínálta nekem. – Csak nem azt akarod, hogy…? – néztem rá a felismeréstől sűrűn pislogva, míg végül egy igenlő vakkantást követően minden erőmet és bátorságomat összeszedve felmásztam a hátára. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de azért jó erősen megmarkoltam a nyakán a szőrt, hogy le ne essek, aztán megadtam a jelet, mire futásnak eredt.

Sebesen vágtatott az erdő fái között. Az általa keltett szél belekapott hajamba és ruhámba. Egészen szorosan simultam hozzá a meleg testhez, félve, hogy leesek, miközben pilláim alól néha-néha kikandikáltam. Fogalmam sem volt, hogy merre járunk, vagy egyáltalán hova tartunk, de bíztam a farkasban – bár más választásom úgy sem volt. Végig csakis azért az egyért imádkoztam, hogy időben odaérjünk. Féltem! Nem akartam, hogy bárkinek is baja essen, ahogyan azt rossz előérzetem sugallta.

Ki tudja mióta lehettünk már úton – számomra óráknak tűnt, pedig valószínűleg csak percek lehettek –, mikor is „segítőm” váratlanul, mint aki neki ment egy láthatatlan falnak zökkenve megtorpant. A hévtől előre csúsztam, de nem estem le. Rémülten kaptam fel fejemet, amit addig a loncsos bundába rejtettem, mikor farkasom torkát apró morgások hagyták el.

– Mi történt? Miért álltunk meg? – zúdítottam rá kérdéseim kétségbeesetten. Nem felelt és moccanni sem moccant, csak bosszúsan fújtatott. – Valami baj van, igaz? – haraptam be alsó ajkam, hogy megakadályozzam annak sírástól ittas remegését. – Mondj már valamit!… Bármit… Kérlek… – elcsuklott hangom. Nem mozdult és ez még inkább kétségbe ejtett. Úgy állt ott, mintha valamiféle láthatatlan erő a földhöz szegezte volna. Végül egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve előbb ülő helyzetbe tornásztam magamat, majd óvatosan leereszkedtem a talajra. Farkasom felvakkantott. – Sajnálom, de nekem meg kell találnom Edwardot! – néztem rá bocsánatkérően, majd vissza sem pillantva megeredtem folytatva tovább az utat a hegyi ösvényen.