New Sun - Sunrise - 27. fejezet

27. A HARC

PERCEKIG ÁLLTAM AZ ABLAK ELŐTT, mozdulatlan, a hatalmas állatott figyelve. A megmagyarázhatatlan baljós érzés úgy csavarta a mellkasomat, hogy az már fájt. Tudtam, hogy csak kombinálás az egész, hiszen miért jött volna ide épp egy farkas figyelmeztetni – legalábbis úgy véltem ezért lehet itt –, hogy Szerelmemnek vagy bárki másnak a családjából baja esett. Ellenben amint egy kicsit is képes voltam elvonatkoztatni Edwardtól, rájöttem, hogy más miatt is ide jöhetett a titokzatos alakváltó.

– La Pushba kell mennem! – nyögtem kétségbeesve, és már perdültem is, hogy magamra kapjak valami rendes ruhát.

Alig öt perc alatt teljes díszbe vágtam magam, majd a kocsim kulcsával a kezemben leszáguldottam a lépcsőn – mint egy tornádó, csak porfelhőt hagyva magam után. Ki az ajtón, be az autóba és már indítottam is, azonban alig, hogy elértem az utca végét beletapostam a fékbe, mire a kocsi nagyot zökkenve megállt. A gondolataim csak úgy kavarogtak elmémben és bár magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy milyen megfontolásból, de végül La Push helyett a Cullen ház felé vettem az irányt.

Olyan gyorsan száguldottam át a városon, hogy csoda volt, hogy nem meszeltek le a zsaruk, de így legalább kicsivel több, mint fél óra alatt Cullenékhez értem. A kocsi motorja szinte még járt, amikor a verandára vezető lépcsősor előtt kiugrottam belőle, majd kettesével véve a fokokat a házba siettem. Nem gondolkodtam. Vakon mentem az ösztöneim és persze a szívem után, ami azt súgta, ide kell jönnöm. Látnom kellett Edwardot, ha csak egy pillanatra is, hogy tudjam, jól van, hogy minden rendben és megnyugodhassak.

A bejárati ajtónál aztán megtorpantam egy pillanatra. Tárva-nyitva állt, amitől a rossz érzés csak még feszítőbbé vált a mellkasomban. Finoman beljebb löktem az üvegbetétes ajtót, majd szép komótosan sétáltam be a hatalmas helyiségbe, mint aki ráér, pedig csak le voltam blokkolva.

– Hahó? – Hangom rekedtesen csengett. Nem érkezett válasz.

Körülnéztem. A vázákban friss virágok tetszelegtek, a dívány előtti asztalkán pedig a mai dátummal ellátott újság hevert. Minden nyugodt volt és rendezett, csak az egyik oldalsó fotel előtt heverő könyv nem illett sehogyan sem bele a képbe. Odaléptem és felvettem, majd a mellkasomhoz szorítottam. Először a konyhába mentem, majd onnét az ebédlőbe, ám mindhiába, senki sem tartozódott itthon. Végül felcaplattam az emeletre, és egyenesen Edward szobájába mentem. Üres volt, de ez nem lepett meg. Fájdalmasan felsóhajtottam, ahogy arra a következtetésre jutottam, hogy elmentek, méghozzá végleg.

A kezemben tartott könyvet letettem az ajtó mellett húzódó íróasztalra, majd felemeltem az előtte álló szék támlájáról a halványkék férfiinget. Az arcomhoz emeltem és mélyen beszívtam Edward illatát. Ujjaim görcsösen szorongatták a vékonyka kis textilt. Egész testemben remegtem. Végül néhány perccel később erőt véve magamon letöröltem arcomról a kibuggyanó könnyeket és már indultam is ki a szobából, mikor a tekintetem megakadt a padlón heverő borítékon.

Lehajoltam és felvettem. Edward kézírása volt a fehér papíron. Kecsesen ívelt betűkkel a családomnak szó állt rajta. Azonban a boríték üres volt és hiába néztem körül, sehol sem láttam a hozzá tartozó levelet. Mégpedig a búcsúlevelet, ugyanis biztos voltam benne, hogy csakis az lehetett egykoron tartalma.

Újra elfogott a sírhatnék, de visszanyeltem könnyeim és gyorsan előkotortam a fiókok mélyéről Szerelmem útlevelét, hogy elnémítsam belső hangom, mely Olaszországot skandálta. Emlékeztem, hogy egyik beszélgetésünk alkalmával megemlítette, méghozzá azzal a hozzáfűzéssel, hogy soha sem menne oda, hacsak nem akarna önként meghalni. Újra elszörnyedtem, akárcsak akkor, de a kezemben lévő okmány kissé megnyugtatott, bár ez igazából nem jelentett semmit.

Végül felnézve a hatalmas üvegen át egy fekete árnyat láttam elsuhanni a ház előtt. A farkas! – gondoltam és megindultam kifelé. Ki a szobából, le a lépcsőn, majd a tornácról elrikkantottam magam, mire a hatalmas állat, mely a fák közé igyekezett, egyszeriben megállt.

– Ki vagy? – szóltam és óvatos léptekkel megindultam felé. Hatalmas volt, bár talán nem annyira, mint Jaden. Homok sárga bundája bozontos. Lassan felém fordult és éjfekete nagy gombszemeit rám szegezte. Ismerős érzés fogott el, mégsem tudtam megfejteni ki lakozhat az előttem álló farkas testében. – Tudom, hogy ismerlek, de… – Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, orrával megbökte kezemet, és bosszúsan felszusszantott, mint aki így akarja jelezni, hogy erre most nincs időnk. És igaza volt! – Ugye jól gondolom, hogy te pontosan tudod, hol vannak jelenleg Cullenék, igaz? – kérdeztem, mire feleletként aprót biccentett. – Elvezetnél hozzájuk, ha megkérlek? – Ismételten bólintott, majd behajlítva mellső mancsait, hátát kínálta nekem. – Csak nem azt akarod, hogy…? – néztem rá a felismeréstől sűrűn pislogva, míg végül egy igenlő vakkantást követően minden erőmet és bátorságomat összeszedve felmásztam a hátára. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de azért jó erősen megmarkoltam a nyakán a szőrt, hogy le ne essek, aztán megadtam a jelet, mire futásnak eredt.

Sebesen vágtatott az erdő fái között. Az általa keltett szél belekapott hajamba és ruhámba. Egészen szorosan simultam hozzá a meleg testhez, félve, hogy leesek, miközben pilláim alól néha-néha kikandikáltam. Fogalmam sem volt, hogy merre járunk, vagy egyáltalán hova tartunk, de bíztam a farkasban – bár más választásom úgysem volt. Végig csakis azért az egyért imádkoztam, hogy időben odaérjünk. Féltem! Nem akartam, hogy bárkinek is baja essen, ahogyan azt rossz előérzetem sugallta.

Ki tudja mióta lehettünk már úton – számomra óráknak tűnt, pedig valószínűleg csak percek lehettek –, mikor is „segítőm” váratlanul, mint aki neki ment egy láthatatlan falnak zökkenve megtorpant. A hévtől előre csúsztam, de nem estem le. Rémülten kaptam fel fejemet, amit addig a loncsos bundába rejtettem, mikor farkasom torkát apró morgások hagyták el.

– Mi történt? Miért álltunk meg? – zúdítottam rá kérdéseim kétségbeesetten. Nem felelt és moccanni sem moccant, csak bosszúsan fújtatott. – Valami baj van, igaz? – haraptam be alsó ajkam, hogy megakadályozzam annak sírástól ittas remegését. – Mondj már valamit!… Bármit… Kérlek… – elcsuklott hangom. Nem mozdult és ez még inkább kétségbe ejtett. Úgy állt ott, mintha valamiféle láthatatlan erő a földhöz szegezte volna. Végül egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve előbb ülő helyzetbe tornásztam magamat, majd óvatosan leereszkedtem a talajra. Farkasom felvakkantott. – Sajnálom, de nekem meg kell találnom Edwardot! – néztem rá bocsánatkérően, majd vissza sem pillantva megeredtem folytatva tovább az utat a hegyi ösvényen.

Megint csak az ösztöneimet követtem, de bíztam benne, hogy helyesek. Minden tartalék erőmet felhasználva futottam az erre nem épp alkalmas esőtől lápos hegyoldalt, míg el nem értem az ösvény végét, ahonnan kilátást nyertem a hegylánccal körbevett hatalmas, nyílt tisztásra. Máris ismerősebb volt a környék. Egyszer nem is olyan régen ide hoztak Cullenék családi baseball meccsre. Aztán meghallottam az ismerős, bársonyos hangot amint nevemet kiálltja, mire boldog, széles mosollyal arcomon indultam meg ismét.

Nem érdekelt már semmi! Fáradtság, fájdalom – amit a nekem csapódó ágak okoztak, melyek felsértették helyenként ruhámmal együtt bőrömet is – most nem számított. Csak Edwardot akartam végre látni, a karjaiba szaladni, de amint átvágtam a ritkásra nőt fák közt, kiérve a tisztás peremére két jól megtermett farkas utamat állta.

– Hééé! – csattantam fel méltatlankodva.

– Bells?! – hallottam meg ismét Szerelmem hangját, így hát kinéztem az előttem álló farkasok között. A mező távolabbi pontján aztán meg is találtam Kedvesemet, ott állt családjának gyűrűjében. Szemeim megteltek könnyekkel, ajkam mosolyra húzódott. Ekkor egy erélyes morgás hallatszott, mire mindenki a hang irányába kapta a fejét. Én is követtem a tekinteteket és csak akkor nyert értelmet a feszültség, ami belengte az egész teret és Szerelmem – valamint családja egyes tagjainak – támadó állást felvett testhelyzete.

Edwardékkal szemben, a mezőt gondolatban kettéosztó határ jobb oldalán egy vörösesbarna bundájú farkas állt vicsorogva. Azonnal felismertem, ahogyan a mögötte szétszórt alakzatba rendeződött farkasok és emberi alakban lévők többségét is. Mindenki, akit csak ismertem és a falkához tartozott itt volt. Szinte remegni kezdtem a fennálló helyzettől, és az eddig visszafojtott könnyeim közül néhányan szégyenletesen arcomra hullottak. Nem akartam mást, csak odarohanni Edwardhoz, hogy átöleljem, megvédjem, de az engem körülölelő farkasok – Ian és Asha – ezt nem engedték.

– Edward! – suttogtam, de hangom így is remegett. Felém kapta tekintetét, de alig egy fél pillanatra. Újra előre meredt.

– Ez csak kettőnkre tartozik, mindenki mást hagyjatok ki belőle! – mondta élesen.

– Megszegtétek az egyezményt! – szólt Lucas, aki a farkasok vezetője volt és jelenleg emberi alakban állt nem messze Jadentől.

– Már mondtam, hogy csak mi ketten szegtük meg, hagyjátok is, hogy magunk közt intézzük el a dolgot, ne avatkozzatok bele! – kérte ki magának Szerelmem.

Elkerekedtek szemeim. Edward és… Nem, ezt nem tehetik velem! Mégis, hogy képzelték?! – Hirtelen elöntött a harag, aztán megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a szörnyű gondolatokat.

– Az egyezmény megszegése mindenkire tartozik, nincs kivétel! – jelentett ki Lucas határozottan.

– Már túl sok bajt csináltatok, eddig elnézőek voltunk, de ennek most vége! – csattant fel David, ami meglepett. Ismét megkíséreltem elindulni, de hasztalan. Egyre szorosabban fogtak vissza.

– Asha, vidd innen Bellst, küld vissza Adennel a faluba! – hangzott az utasítás Lucas szájából. Az előttem álló éjfekete bundájú farkas ekkor felém fordult, majd megbökött az orrával, hogy elinduljak visszafelé amerről jöttem. Azonban én makacsul lecövekeltem egy helyben. Asha felmordult.

– Nem megyek innen sehová! – közöltem vele keményen. – Mi folyik itt Edward? – pillantottam el Asha mellett. Kedvesem nem szólalt meg, mozdulni se mozdult. Ellenben a vele szemközt álló farkas tett egy lépést előre. A levegő a tüdőmben rekedt. Éreztem, hogy minden vér kiszállt belőlem. Mély lélegzetvételekkel igyekeztem hát magam lenyugtatni, majd végül meggondolatlanul odakiáltottam.

– Ne merészeld! Hallod, Jaden? Ne próbálkozz, különben esküszöm, hogy saját kezűleg fojtalak meg! – A farkasok felmordultak. Edward felém pillantott. Jade még mindig vicsorított.

Ekkor a szemem sarkából megláttam, hogy Bella közelít felénk, maga előtt tartva védekezőn kezeit. Asha és Ian morogtak, de nem támadtak. Bella végül pár lépésre tőlünk megtorpant.

– Engedjetek hadd beszéljek vele. Hisz nem látjátok, mennyire meg van rémülve? – Ian és Asha először összenézett, majd félrefordították a fejüket. Bella ekkor közöttük ellépve hozzám sietett. Olyan szorosan ölelt magához, amennyire csak fájdalom nélkül tudott. Hálás voltam érte.

– Mi folyik itt Bella? – kérdeztem könnyeimmel küszködve.

– Nincs semmi baj Bells, nyugodj meg! Minden rendben lesz, a fiúk csak egy kicsit összekaptak ez minden – halványan elmosolyodott. Higgadtnak tűnt, de biztos voltam benne, hogy ez csak álca.

– Nem kell hazudnod, látom, mekkora a baj – pillantottam körül, most már elszakadva Bellától. – De mondd, miért teszik ezt? Miért?

– Van pár okuk, persze legalábbis szerintük – forgatta meg a szemeit. – Elsősorban itt vagy most te! Bells, te Jacob unokája vagy, Jacob pedig a törzs egyik oszlopos tagja volt egykoron. Ráadásul egyenes ági leszármazottja is a nagy ősöknek. A legtisztább vérvonal, ahogyan ők mondják – bökött a fejével a farkasok felé. Az említettek némi hangzavart leszámítva – amit prüszkölésük, erőtlen morgásuk, mozgolódásuk és a mancsaikkal való kaparászás a talajon keltett – csendben hallgatták Bellát. Csak néha erősödtek a zajok, amik nemtetszésüket jelezte. – Ezen, na meg azon felül, hogy szerintük mi üldöztük el Jake-et, ami nem igaz teszem hozzá – hangsúlyozta –, abban be kell ismernem, részben ludasak lehetünk, hogy a jelenlétünk miatt egyre több fiatal indián változik át. – Ekkor az egyik kisebb testű szürke farkas, aki közelebb állt hozzánk hangosan felmordult. – Csitt Leah! – szólt rá Bella reflexszerűen.

– Ismered? – pillantottam először a farkasra, majd Bellára döbbenten.

– Eléggé… – felsóhajtott – Leah a mostohatestvérem. – Vészesen tágra nyíltak a szemeim majd sűrű pislogásba kezdtem a hallottak hatására. – Ne nézz így! Majd egyszer elmesélem, ha lesz rá alkalmunk. – Bólintottam ennyiben hagyva a dolgot, bár folytonos kíváncsiságom miatt ez nehezemre ment.

– Mit tehetnék Bella? – sóhajtottam csüggedten látva, hogy ő is tanácstalan. – Bárcsak mindent helyrehozhatnék… Bárcsak megszűnhetnék létezni – motyogtam magam elé az utolsó szavakat. Mellkasomból ismét egy reményvesztett sóhaj szakadt fel. Bella ekkor az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen.

– Neked elment az eszed?! Mégis miket hordasz itt össze? Megszűnni? – Némi hisztéria csengett hangjában. – Mégis miket gondolsz? Szerinted a fiam most itt lenne, ha azt akarná, hogy ne is létezz? – Összerezzentem hangja lágy, de mégis erélyes tónusától, amellyel finoman dorgált. – Edward szeret téged, nem tud nélküled élni! Ezért is jött ma ide, mert úgy gondolta neki már mindegy nélküled – elcsuklott a hangja. Mély lélegzetet vett, mintha csak szüksége lenne rá, hogy visszafojthassa a sírást és lenyugtathassa magát.

– De… de hiszen Edward utál engem! Utál, mert az ő vére… mert Jacob vére csörgedezik az ereimbe! – szipogtam. Nem tudtam, mit higgyek, hisz épp a származásom volt az, ami miatt elvesztettem Edwardot.

– Ez nem igaz, Edward nem utál! – tiltakozott és hallottam, hogy Edward halkan, de felmordult. Bella azonban nem törődött vele. – Bár nem kedveli Jake-et, téged sose tudna utálni azért, aki vagy. Jobban szeret téged, mint képzelnéd! Higgy nekem, tudom! Épp ezért majd beleőrült abba, hogy választania kellett az ő boldogsága és a tiéd között. De végül döntött. A te életedet és nyugalmadat választotta, és ezért az áldozatért képes volt lemondani rólad, végleg elengedni a saját boldogságát. Mi ez, ha nem szerelem? – Bella szavai annyira igazan csengtek, amiket fájdalmas, aggodalmas vonásai is megerősítettek, ám még így sem tudtam, hogy mit gondoljak. Az, hogy Edward szenved, mert azt hiszi, hogy én nem lehetnék vele soha boldog, badarságnak tűnt. Hiszen míg együtt voltunk majdnem minden lehető módon bizonyítottam neki, hogy szeretem és boldog vagyok mellette. Ellenben ez a butaság nagyon is Edwardra vallott.

Tudnom kellett hát az igazat, mégpedig most azonnal, így még egy utolsó pillantást vetettem Bellára, aki egy biztató mosolyt küldött felém, majd megindultam, de Asha pár lépés után megint csak az utamat állta.

– Lépj arrébb Asha, és hagyj elmenni! – mordultam rá, de meg se moccant. Pillanatok alatt feldühített. – Ne akard megtudni, hogy mire vagyok képes, mert elhiheted, amilyen törékenynek látszom, annyira elszánt vagyok, és így vagy úgy, de el fogom érni a célom! Lépj arrébb! – parancsoltam. Tudtam, hogy soha sem bántana, még ha nem is kedveljük egymást, mert hozzájuk tartozom, de ez visszafelé már nem volt érvényes, még ha talán ezt is gondolták. Miután a farkas továbbra sem mozdult egy újabb lépést tettem felé, majd megragadtam a nyakánál a szőrt és arcát a magaméhoz húztam. Éjfekete szemeiben tükröződött arcom és rajta elszántságom jelei. – Esküszöm neked Asha, ha most nem engedsz el, és ezért bármi baja esik Edwardnak, saját kezűleg végzek veled is, ahogy azzal is, aki hozzá mer érni bármelyikükhöz. Remélem, megértetted? – szűrtem a szavakat fogaim közt. Szám szeglete aprókat rándult az elfojtott vicsorgástól ellentétben Ashával, aki nyíltan rám vicsorított, majd kiszakította magát szorításomból és fújtatva arrébb vonult.

Nem vesztegethettem több időt. Elhaladva Ian mellett – akinek bánatos nézését jelenleg nem tudtam hova tenni – átvágtam a tisztáson és egyenesen Edward karjaiba siettem. Szorosan öleltem magamhoz, mire válaszként az erős, hűvös karok menten körbezárták kimerült testemet. A farkasok között ezalatt kiélesedett a hangzavar. Többen is felmordultak jelezvén nemtetszésüket, de jelen pillanatban nem érdekeltek.

– Szeretlek, Bells! Sajnálom, kérlek, bocsáss meg! – Hangja őszinte volt, már semmi kétségem nem akadt afelől, hogy Bella igazat szólt. Edward még mindig szeretett, ahogyan én is őt és csak ez számított.

– Sssh! Szerelmem – néztem fel angyalarcára, amit aztán két kezem közé fogtam, hogy kikérjem figyelmét. – Kérlek, menjünk haza és beszéljünk meg mindent. Se a falka, se Jacob, se senki nem állhat kettőnk közé – biztosítottam róla feketén csillogó szemeibe nézve. Ajka megremegett és egy halk morgás szakadt fel mellkasából, mialatt tekintetét végre rám szegezte. Éles fogai elővillantak, de nem féltem. Szinte biztos voltam benne, hogy Jake neve váltotta ki ezt belőle. Ezt követően egy újabb morgás hallatszott, erőteljesebb, félelmetesebb immáron a hátam mögül, majd az események nem várt hatásként felpörögtek.

Agyam képtelen volt lépést tartani a történésekkel, így nem is észlelhettem mindent, csak sodródtam az árral, miközben az ösztöneimre hallgatva és azokat követve cselekedtem én is.

Az erélyes hang megrengette a tisztást, amire Szerelmem is morgással felelt. Aztán Edward egy határozott mozdulattal ellökött magától, minek következtében megtántorodtam, de nem estem a földre. Láttam, ahogy Jaden hatalmas teste a levegőbe lendül, majd Kedvesemre ugrik. Csattanások, rémült kiáltások és morgások töltötték meg a teret. Levegő után kapkodva üvöltöttem én is Szerelmem nevét, miközben ő a földre került. Jaden állt nyerésre ezt még gyenge emberi szemeimmel is láttam, de mielőtt hegyes fogaival a márványsima bőrbe marhatott volna Edward lerúgta magáról. A farkas alig két-három méterre tőle landolt porfelhőt keltve ahol földet ért. Nem gondolkodtam, lábaim automatikusan indultak meg Szerelmem felé.

– Bells, neee! – ordította Edward, de hasztalan. Nem akartam megállni, de már nem is tudtam volna a lendülettől. – Bells – lehelte Szerelmem rémülten mikor elé értem. Orrlyukai kitágultak, szemei vészesen elkerekedtek úgy meredt rám. Hűs lehelete az arcomat simogatta.

Olyan gyorsan történt minden, hogy sokáig fel sem fogtam, hogy mi is zajlik körülöttem. Ajkaim először önkéntelen mosolyra húzódtak – látva Edwardot –, majd elváltak egymástól, hogy utat engedjenek hörgéssel vegyült sikolynak. Az addig tompa fájdalom testemben felélesedett és a bensőmig hatolt. Szemeim tágra nyíltak, levegő után kapkodtam, de mindhiába. Tüdőm sípolva könyörgött némi oxigénért. Tompán hallottam a farkasok vonyítását, és hogy többen is a nevemet kiáltják, de nem tudtam megszólalni. Lüktető, sajgó fájdalom áradt szét a testemben a bal oldalamtól kiindulva, amit egy mindent elöntő forróság követett a pulóverem alatt.

– Bells! – tátogta Szerelmem mielőtt a karjaiba rogytam volna. Egész testem pillanatok alatt úgy elnehezült, mintha csak betonba öntötték volna. Aprót rázkódtam, amit fájdalmas nyüszítés követett. Kilestem pilláim alól, melyekre ólomsúlyok nehezedtek, de csak Edward dühtől izzó szemeit, vicsorát és ráncokba futó arcát láttam. Morgások zaja hasított élesen fejembe, mialatt Edward a hideg, kemény földre helyezett. Szemeim ismét leragadtak, továbbra is ziháltam. Egy hideg kéz a ruhám alá furakodott épp ott, ahol a fájdalom a legégetőbb, legelviselhetetlenebb volt.

– Súlyosan megsérült, azonnal kórházba kell vinnünk! – A rémület és a félelem lett úrrá rajtam Carlisle szavaitól. Kinyitottam szám, hogy kérdezzek, de a hirtelen beáramló porszemcsés levegőtől fuldokolni kezdtem. A világ forogni és sötétülni kezdett előttem. A hangok egyre távolodtak, szememet már képtelen voltam kinyitni. A tudatom kezdett elhomályosulni a sokktól. Úgy éreztem már nincs sok hátra. Nem tudtam, mit tehetnék. Tehetetlenül feküdtem a földön, és csak önkéntelen rángásokra voltam képes.

Szeretlek, Edward! – mondtam még utolsó leheletemmel, bár abban nem voltam biztos, hogy valóban elhagyta ígéretem számat hang formájában. A hideg ajkak ezt követőn, mint egy jelezvén, hallotta tulajdonosuk vallomásom, enyémekhez értek egy könnyed csókot hintve rájuk.

– Én is Bel… – suttogta Kedvesem, de a bársonyos hang végül idő előtt elhalt. Minden elsötétült előttem.

Csak zuhantam és zuhantam a koromsötétségben már kitudja mennyi ideje, mikor végre lassulni kezdtem. Képek villantak fel majd tűntek el nyom nélkül. Egyesek peregtek, mint a diafilm, mások csak elsüvítettek mellettem. Képek voltak az életemből. Boldogak és kevésbé azok. Vidámak és könnyektől ittasak.

Egyszer csak egy pityegő hang hasított bele a nyugodt csendbe. Halkan, szaggatottan kezdte, majd egyre hangosabbá vált, mintha csak közeledne, üteme gyorsabb, szinte már folytonos lett.

Bells?! – suttogták a nevemet. A hang könnyed volt, simogató és ismerős. Igyekeztem rájönni, hogy honnan jöhet és kihez tartozhat.

Egy aprócska fénysugárra lettem figyelmes, mely vonzani kezdett. Olyan erővel hatott rám a kis fénypont, mintha csak a fekete lyuk akart volna magába szippantani. Tehetetlen voltam ellene, nem tudtam, de nem is akartam neki ellenállni. Könnyed tollpiheként lebegtem felé, míg végül már hatalmassá és vakítóvá nem vált. Teljesen elnyelte a sötétséget és ezzel egy időben a lebegésem is megszüntette. Ösztönösen kaptam karomat szemem elé, hogy megóvjam a vakító fényáradattól.

– Bells!? Hála az égnek! – Csendült fel ismét a kellemes hang és most már egy pillanat is elég volt hozzá, hogy rájöjjek, kihez tartozik. Megpróbáltam elvenni kezemet szemem elől, hogy láthassam is Edwardot, de a fény elvakított, így automatikusan visszakaptam. – Várj! – szólt, majd néhány pillanattal később folytatta. – Most már jó, már leengedheted a karod. – Ám én nem akartam, de nem igazán a bántó fény miatt, inkább csak féltem, hogy mi vár rám. Habozásom következményeképp alig egy perccel később megéreztem a hideg ajkakat a homlokomon, mire az idegesítő pityegés megint csak, szinte már visításig felerősödött. Lassan eresztettem le a kezem. A fényáradat már nem volt olyan erős, így szemem hamar hozzászokott a fényviszonyokhoz. Amint felhagytam a hunyorgással Edward arca kúszott be látóterembe. Elmosolyodtam, amit ő is mosollyal jutalmazott, majd hűs ajkait ismét a homlokomhoz érintette. Szívem ettől kihagyott egy ütemnyit, majd akkorát dobbant, hogy szinte átszakította a bordáimat. A sípoló pityegés elviselhetetlen lett, sértette a fülemet. Edward kitörő jókedvvel, hangosan felnevetett. Nem értettem őt.

– Nem tudtam, hogy ennyire ártalmas hatással van a szívedre a csókom – kacarászott. – Nyugodj meg, Szerelmem! – Ezzel a kezét a mellkasomra helyezte, pontosan ott, ahol a szívem érte dobogott, ami érintése és nyugtató szavai hatására lassulni kezdett, akárcsak a pityegés.

Egy percre elszakítottam Edward arcától a tekintetem és körülnéztem. A fehér, a kék és a barna színek uralkodtak a nem túl nagy helyiségben. Kissé kótyagos voltam még, így csak homályosan láttam a berendezést. Dívány és tévé szemközt, műanyag függöny és villódzó műszerek balra, jobbra pedig Edward görnyedt fölém háttal a függönnyel takart ablaknak.

– Kó… – próbáltam hollétem felől érdeklődni, bár gyanítottam, kórházban, de szám teljesen kiszáradt így a beszéd nehezemre esett.

– Sssh! – tette mutatóujját számra, hogy elhallgattasson. – Ne beszélj, még túl gyönge vagy – mondta és kisimított egy kósza tincset az arcomból, miközben helyet foglalt az ágyam félén. – Mégis mit képzeltél, Bells? Neked teljesen elment az eszed! Meg is halhattál volna, felfogtad? Mégis, hogy tehetted ezt? Hogy kockáztathattad mindkettőnk életét? – Először bánkódva, majd utolsó dorgáló kérdése után kissé értetlenkedve néztem rá. – Bells, ha neked bármi bajod esne, abba én biztosan belehalnék. Ne tégy többet ilyet, kérlek! – könyörgött és én önkéntelenül is elmosolyodtam. Nem értette, de nem számított, a lényeg az volt, hogy újra együtt lehetünk, méghozzá örökre. – Bells, én nagyon sajnálom! Sajnálom mindazt, ami történt! – mentegetőzött miután segített ülő helyzetbe tornáznom magam és megitatott. Már szerencsére egyre tisztább volt a kép, és agyam is kezdte felfogni a körülötte folyó eseményeket, de azért még mindig kissé kába voltam a sok nyugtató miatt, amivel teletömtek, hogy ne érezzem a fájdalmat és nyugodtan tudjak pihenni. – Tudom, hogy nem lehet mentségem arra, amit veled tettem. Hogy ennyi szenvedést okoztam neked, és azzal is tisztában vagyok, soha sem tudom majd ezt elfeledtetni veled, de kérlek, legalább engedd meg, hogy megpróbáljam jóvátenni mindazt, amit elkövettem. Kérlek, engedd meg! – esdekelt a bocsánatomért még mindig feketén csillogó tekintetét enyémbe fúrva, nem is sejtvén, hogy mindez mennyire felesleges.

Húzni akartam kicsit az agyát, de végül képtelen voltam ellenállni kétségbeesett nézésének, megsajnáltam. Intettem hát neki, hogy hajoljon közelebb, amit ő azonnal teljesített, remélve, hogy megkapja a választ, ami feloldja minden „vétke” alól. És meg is kapta, csak épp nem egészen úgy, ahogyan azt várta.

Ajkaimat finoman nyomtam övéihez. Olyan rég érezhettem már csókja ízét, hogy most mindennél jobban vágytam rá. De egy valamivel nem számoltam. A betegőrző készülék hangos sípolásba kezdett, elárulva féltett titkom, milyen hatással is vannak rám Szerelmem csókjai minden egyes alkalommal. Edward belenevetett a csókunkba, majd anélkül, hogy egy percre is megszakította volna ajkunk édes táncát, kinyúlt és csendre intette az „árulót”.

Már percek óta csókolózhattuk, hol hevesen falva a másik ajkát, hol csak finom lassúsággal, kiélvezve minden egyes pillanatát az édes mámornak. Azonban mikor megpróbáltam elmélyíteni csókunkat és nyelvemet ajkai közé csúsztattam bebocsátást kérve, hirtelen megszakította ténykedésünket. Mintha csak megijedt volna úgy vált el tőlem zihálva.

– Edward? – néztem rá értetlenül, majd megráztam a fejemet elhessegetve a kétségeket és gondolatokat. – Szeretlek, Edward! Kérlek, soha ne hagyj el, veled akarok maradni mindörökre! – szóltam magabiztosan.

– Bells ez… – megköszörülte a torkát, mint aki zavarban van – ez nem ilyen egyszerű. – Ám nem tudta folytatni, mert az ajtó nyikorogva kinyílt.

– Bells, kicsim!? – visított anyám és az ágyhoz rohant. Edwardot félretolva szorosan magához ölelt. Szinte már megfojtott a szeretetével.

– Aw! – nyögtem fel fájdalmamban. Anyám rémülten nyomban eleresztett, kezét szája elé kapta.

– Sajnálom! Sajnálom nem akartam, jól vagy? – kérdezte kétségbeesve.

– Jól anya, nyugodj meg! – csitítottam, bár most a nyugtatók ellenére is érezni kezdtem némi fájdalmat bal oldalam mentén. El is döntöttem, hogy mihamarább megkérdem Edwardtól, mi is történt velem egészen pontosan.

– Akkor én most… – mutatott az ajtó felé Kedvesem, mire megrémültem. Nem akartam, hogy elmenjen. Féltem, hogy ha kilép a szobából újra elvesztem.

– Maradj! – csattantam fel némileg zihálva a rémisztő gondolatoktól. Szerelmem és anyám is értetlenül vonták össze szemöldöküket, miközben arcomat fürkészték, talán a kezdődő őrület nyomai után kutatva. De nem tébolyultam meg, csak féltem. – Kérlek, maradj velem! – kérleltem most szelíden.

– Bells, kicsim, minden rendben! – paskolta meg kezemet anyám, hogy lecsitítson. – Engedd, hadd menjen el egy kicsit Edward. Már biztosan nagyon kimerült, lassan több mint negyvennyolc órája nem aludt.

– Mégis milyen nap van ma? – kérdeztem sikertelenül utánaszámolva.

– Csütörtök kicsim. Azt mondták, eléggé mélyek voltak a sebek, sok nyugtatót kaptál, így több mint egy napot átaludtál. De most már minden rendben – mosolygott.

– Visszajössz? – kérdeztem reménytől ittas pillantást vetve Szerelmemre, hogy megtudjam látom-e még valaha, ha most hagyom, hogy kisétáljon innét.

Edward nem válaszolt, csak visszalépett hozzám és lecsatolta csuklójáról a Cullen címeres, fekete bőrből készült karkötőjét, amit aztán a kezembe helyezett. Ettől megnyugvás öntötte el menten a mellkasomat, és őszinte, boldog mosoly ült ki az arcomra. Száz szónál és ígéretnél is többet jelentett nekem ez a gesztus és Edward ezt pontosan jól tudta. Most már nyugodt lélekkel engedhettem el – de csak egy kicsit –, ám előtte még tudnom kellett valamit.

– Edward! – szóltam utána, mire megállt a szoba már nyitott ajtajában és visszafordult. – Io sono la tua cantante? – kérdeztem minden olasz tudásom latba vetve, amit főleg a net fordító programjának köszönhettem.

– Per sempre! – felelte apró fejbiccentéssel. Arcán őszinte elragadtatást láttam, majd nyugodt léptekkel távozott a szobából.

– Ez meg mégis mi volt? És egyáltalán mióta tudsz te olaszul? – nézett rám anyám értetlenkedve miután magunkra maradtunk.

– Nem lényeg, amúgy meg nem tudok olaszul, de hát erre való az internet – nevettem, amiben anyám is partnerem volt, kikerülvén így a tényleges válaszadást.

Aprókat szisszentem, ahogy a nevetés gerjesztette bizsergő fájdalom átjárta a testemet. Anyám megitatott, felrázta a párnámat, kényelembe helyezett. Mindvégig úgy bánt velem, mint egy porcelánbabával.

– Anya!? – kértem ki figyelmét, miközben épp a súlyos függönyöket igazgatta, hogy némi napfényt csempészen a mesterségesen megvilágított szobába. Kissé rekedtes hangomra azonnal megfordult, majd aggódva sietett az ágyamhoz. Leült és tenyerét a homlokomra szorította, azt hitte, hogy valami baj van, hogy rosszul érzem magam. – Anya én nem akarok elköltözni! – néztem achátszürke szemeibe, miközben enyémekben már ott bujkáltak a félelem és kétségbeesés könnyei. Nem akartam elköltözni, soha nem is akartam igazán, és most, hogy rendeződni látszott a helyzet Edwarddal, csak még inkább ellene voltam az egész hirtelen jött és meggondolatlan, dacos ötletemnek. – Szeretem Edwardot, és ő is engem! Én nem mehetek el innen, nekem már itt van az otthonom. Itt vannak a barátaim és az új családom is. Kérlek, könyörgöm, ne szakítsatok el tőlük! – szipogtam szabad utat eresztve könnyeimnek, amiket anyám sűrű kézmozdulatokkal igyekezett eltüntetni arcomról.

– Sssh! Semmi baj kincsem, nyugodj meg! – ölelt magához szorosan. – Kérlek, a végén még rosszul leszel – csitított, majd miután úgy, ahogy sikerült ismét egyenletesen vennem a levegőt eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Olyan erősen szorítottam a kezemben lévő karkötőt miközben anyám szavaira figyeltem, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek az erőlködésben. – Bells, most jól figyelj rám, hallgass végig, kérlek! – kezdte komolyan. Megijesztett, de csendben maradtam. – Nem akartuk neked mondani, mert nem akartunk felzaklatni még ezzel is, hiszen annyira magad alatt voltál. Csak miután már minden biztossá vált szerettünk volna beavatni téged is, hogy ne idegeskedj. Bells, kicsim, édesapád nem kapta meg a denveri állást a magánkórházban, ugyanis azt már betöltötték. Nem tudta mit tegyen, de mert annyira menni akartál, pontosabban menekülni, ezt mind tudtuk, így végül közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy a te érdekedben mindenféleképp elköltözünk. Édesapád ezután több helyre is elküldte a jelentkezését Colorado államán belül, az egyiktől pedig vasárnap meg is érkezett az igenlő válasz. Örültünk neki és úgy volt most szerdán odautazik, hogy a részleteket személyesen beszélhesse meg a kórház vezetőségével, de… – elcsuklott hangja, de erős nő volt, nem hagyta, hogy könnyei átvegyék felette az uralmat – de közbe jött a baleseted. Jaj, kicsim, annyira féltünk! – Sajnáltam anyámékat és bűnösnek éreztem magamat, amiért a frászt hoztam rájuk. El sem tudtam képzelni, hogy mit élhettek át, míg az orvosok meg nem nyugtatták őket, hogy minden rendben van, túlélem a sérüléseimet. – Aztán Dr. Cullen és Bella elmeséltek mindent. Azt, hogy elmentél hozzájuk és, hogy mikor megbotlottál beleestél az üvegasztalba, ami összetört és megsebzett – részletezte a persze kitalált történetet, ami nekem gyanúsan hasonlított arra a beszámolóra, amit Alice-ék Bella balesetéről meséltek, mikor még emberként összeakadt egy nomád vámpírral. De nem szóltam, bíztam Cullenékben és ez elég jó magyarázatnak tűnt, legalábbis szüleim látszólag bevették és csakis ez volt a lényeg.

– Sajnálom anya! Sajnálok mindent, tényleg! – Szavaim őszinték voltak és ezt anyám is érezte. Szorosan átöleltük egymást és csak akkor engedtük el a másikat, mikor a zsibbadásost a tényleges fájdalom vette át testemben, ahogy a mozdulatoktól a varrataim húzódni kezdtek.

Ezt követően megbeszéltük anyával, hogy lefújjuk az egész költözést, hisz igazából egyikünk sem vágyik jelenleg máshová és amúgy sem úgy alakultak a dolgok, ahogyan az el lett tervezve. Ettől persze máris sokkal jobban éreztem magam, bár az ugrálással még várnom kellett. Ellenben az apámmal való találkozást és beszélgetést nem halogathattam. Féltem kissé, hogy mi lesz, mennyire fog rám haragudni a butaságom, a történtek és az újabb döntésem miatt, de túlságosan szeretett és aggódott ahhoz, hogy jelenleg bármi miatt is haragudni tudjon rám. Így ebből is jól jöttem ki, mint általában mindenből eddigi életem során – már ami szorosan összefüggött szüleimmel. Mintha csak egy adottság lett volna, hogy befolyásolni tudom szüleimet akarva, akaratlanul is.

Miután a nővér és az orvos is nyugalomra intettek, szüleim magamra hagytak, hogy pihenhessek. De persze túl sok minden történt és annyi megválaszolatlan kérdésem volt még, hogy nehezemre ment az alvás. Jó lett volna még beszélni Edwarddal, megtudni, mi van Jadennel, a falkával, a szövetséggel és persze Cullenékkel – főleg Nessie-vel, akit akárcsak Esmét, nem láttam a tisztáson. De az álom végül mégiscsak elnyomott, bár később azt kívántam bárcsak ne tette volna.

Szörnyű rémálom közepette tértem magamhoz. Ziháltam az ijedtségtől, amit a szobában uralkodó koromsötétség csak még inkább fokozott. Ajkamat kétségbeesve hagyta el Szerelmem neve. Annyira valószerűnek tűnt az álom, hogy féltem az a valóság és nem ez. Reszketni kezdtem. Ekkor azonban egy kis éjjeli lámpa fénye felgyulladt és Edward ott ült mellettem az ágy szélén. Hideg karjaival menten körülfont, szorosan ölelve magához csitított.

– Sssh! Nyugodj meg, Szerelmem, minden rendben! Csak egy rossz álom volt, de már vége! – vigasztalt. Míg remegtem és levegő után kapkodtam a hátamat cirógatta, majd egy könnyed csókot lehelt homlokomra, és félreseperte az arcomba hulló kósza tincseket, hogy a szemembe nézhessen.

– Annyira… annyira megijedtem! – kezdtem, majd elmeséltem neki álmomat, ami bár nem hasonlított egy horrorfilmhez hiába voltak benne vámpírok és vérfarkasok, de nekem mégis maga volt a borzalom. – Kérlek, Edward, ne menj el, ne hagyj magamra soha többet! – könyörögtem ismételten csak itatva az egereket. Annyira féltem, hogy újra elvesztem, hogy gondolkodás nélkül mondtam ki, ami már régóta bennem lappangott. – Kérlek, Edward, változtass át most azonnal! – fúrtam tekintetem mélyen övébe, ami egy tizedmásodperc alatt olyan meglepetté vált, mint egy kisgyereké, aki most tudta meg, hogy amiben eddig hitt, az csak a felnőttek jó szándékú kitalációja volt.

– Bells! – szólalt meg végül pár pillanattal később. A hangjából kicsengő hezitálás nyugtalanító volt. Ismertem már annyira Kedvesem, hogy tudtam, valamit eltitkol előlem.

– Mi a baj? Már nem akarod? Már nem akarsz engem egy örökkévalóságig magad mellett tudni? – fürkésztem aggodalmasan vonásait, de azok megkeményedtek, így képtelen voltam bármit is leolvasni arcáról.

– Nem… nem dehogyis, nem erről van szó! – tiltakozott. Keze ökölbe szorult, egész teste feszült tartást vett fel. – Bells ezt… ezt ne most vitassuk meg, kérlek. Majd ha jobban leszel, mindent megbeszélünk, rendben? Most pihenned kell. – Ezzel kezeit vállaimra helyezte, hogy visszanyomjon a párnákra, de ellenálltam.

– Mégis mit titkolsz előlem, halljam! Bökd hát ki! – parancsoltam rá.

– Bells, kérlek… – próbálkozott, de mindhiába. Túlontúl makacs természettel voltam megáldva, amihez felkorbácsolt kíváncsiság tartozott, mely kettőst mostanában a félelem zord hálója szőtt körül.

– Nem Edward, ezt igenis most kell megbeszélnünk! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, mialatt kissé távolabb toltam magamtól.

_____________________________

* Io sono la tua cantante? – Az énekesed vagyok?

* Per sempre! – Örökre!