Pillanatképek (25.-26. fejezethez)

Ifj. Edward szemszög

Kihívás

1. kép: – hétfő este a Cullen házban…

– Edward, jó lenne, ha elmennél vadászni, már teljesen befeketedtek a szemeid! Pedig neked aztán igazán ritkán szoktak, még ha szomjas is vagy – nyaggatott Jasper a mai napon már vagy tizedjére ezzel, de nem tudott érdekelni.

Ekkor nagyapa lépett be a szobámba, mire Jazz szó nélkül távozott, mint akit megkértek rá. És valószínűleg így is történt, ami csakis egyet jelenthetett, mégpedig, hogy nagyapa négyszemközt akart beszélni velem – nem mintha ez lehetséges lenne a mi családunkban. Nem fordultam meg, továbbra is csak mereven bámultam kifelé a nyitott, kétszárnyú üvegajtó előtt állva, karba font kezekkel.

– Edward, beszélnünk kell! – lépett mellém nagyapám, kezét vállamra tette. Először nem is akartam ráfigyelni, mert szinte biztosra vettem mikor belépett, hogy ő is azért jött, hogy rávegyen, menjek el vadászni, de hangja komoly dolgokról árulkodott.

– Ha azért jöttél, hogy meggyőzz róla, menjek el vadászni, akkor kár volt fáradnod – próbálkoztam, hátha csak én képzeltem többet bele a dolgokba.

– Nem, nem erről van szó – rázta meg a fejét. Felé pillantottam. Rendezetlen, nyugtalanító arcvonásai aggodalomra adtak okot.

– Mi történt nagyapa? – fordultam felé.

– Épp a kórházból jövök. Úgy vélem jobb, ha tudod, hogy az a hír járja bent, hogy Dr. Sheen egy jobb állást kapott egy másik államban. Bellsék hamarosan elköltöznek! – tartott némi hatásszünetet, mielőtt folytatta, hogy biztosan felfoghassam szavainak értelmét és súlyát. – Sajnálom, fiam, de úgy láttam jónak, ha minél előbb tudomást szerzel a dolgok állásáról, hogy mérlegelni tudj és… nos, esetleg cselekedni – mondta és sajnálkozva veregette meg vállamat. Nem tudtam, vagyis inkább csak nem akartam felfogni, amit mondott. Úgy éreztem magam, mint akinek a mellkasából kiálló tőrt valaki ismét jó mélyre taszította és megforgatta volna. Nem, Bells nem mehet el, ezt nem teheti! Nem teheti! – skandáltam magamban. Végül pár perccel később sikerült úgy, ahogy lenyugodnom és összeszednem magam. Mélyet sóhajtva szólaltam meg.

– Mikor mennek?

– Bob hivatalosan még nem erősítette meg a hírt, de ha valóban igaz, akkor elképzelhető, hogy már jövő héten. – A tőrt ismét mélyre döfték mellkasomban. Most már ténylegesen fizikai fájdalmat éreztem, pedig ez lehetetlen volt.

– Sajnálom, Edward! Most magadra hagylak, de ha bármiben tudok segíteni, vagy csak beszélni szeretnél valakivel, csak szólnod kell, én itt leszek – veregette meg még utoljára biztatón vállamat, majd ígéretéhez híven magamra hagyott.

Fáradtan rogytam le az ágyra, annyira erőtlennek és elgyötörtnek éreztem magam. És csak arra tudtam gondolni, hogy Bells elmegy, hogy itt hagy mindent és mindenkit, beleértve engemet is. Itt hagy örökre, az én hibámból… az én akaratomtól vezérelve, miközben én még mindig ugyanolyan szerelemmel szeretem őt, mint azelőtt a sötét, átkozott csütörtöki nap előtt.

Míg magamba mélyedve ültem bánatosan az ágyam szélén, odalentről szüleim hangja szűrődött fel – a vastag falak ellenére is. Kétséget kizáróan mostanra mindenki tudott már Bellsék esetleges költözésének híréről, így a latolgatások is elkezdődtek. A szüleim a földszinten épp a jövőnkön tanakodtak. Azon, hogy vajon mi lenne a legjobb mindnyájunknak. Nem akartak költözni, ahogyan én sem! Nem akartam itt hagyni Bellst, még akkor sem, ha már nem tartozott hozzám… nem tartozhatott hozzám. Nem akartam egyedül hagyni a nagyvilágban, mely tele van nomádokkal és rühes korcsokkal – még ha utóbbiak a rokonai is. Vigyázni akartam rá, még ha csak messziről is, bár azzal, ha akartam, ha nem, tisztában voltam, hogy egyszer így vagy úgy, de örökre el kell eresztenem. Hiszen nem tarthatom magam mellett, nem tehetem. Nem kockáztathatom az életét, azt nem!

Arcomat tenyereimbe temetve vártam, hogy elmúljon a néma, könnytelen zokogás, mely rázott, és megvilágosodjak, mialatt magamban önkéntelenül is lepergettem az elmúlt, közel négy nap eseményeit.

Szerda éjjel nem épp felhőtlenül, de azért boldogan tértem haza, pontosabban haza, Bellshez. A viselkedésével kapcsolatos hírek, melyeket a családom egyes tagjai csepegtettek nekem, mikor felhívtam őket Denaliból, na meg az a fogadatlan telefonhívás szülte rémes elméleteim eléggé nyughatatlanná tettek. Aztán megláttam Szerelmemet és úgy tűnt, hogy minden aggodalmam felesleges volt. Szerettem, kívántam és nagyon hiányzott már, így sutba dobva minden fogadalmam közelebb engedtem magamhoz, mint szabadott volna. Ellenben szerencsére nem történt semmi baj, sőt! Azon túl, hogy jól éreztük magunkat, még az önbizalmamnak is jót tett a közös fürdőzés. Megerősödve toltam ki önfegyelmem határait. Aztán eljött a csütörtök reggel és vele a borzalmak ideje.

Rég láttam a családom, így egy kis látogatást terveztem aznapra, persze csakis Bellsszel, hisz tőle képtelen lettem volna akár csak egy újabb percre is elválni. Otthon, mivel nem tudták, hogy idő előtt hazatértem, így nem voltak sokan, ami lehetőséget adott arra, hogy nyugodtan félre tudjunk vonulni Kedvesemmel. Egy kis cirógatásra, nem többre vágytunk, főként, hogy éreztem, Bells kissé feszült, bár ezt láthatólag igyekezett leplezni. Azonban még mielőtt megtudhattam volna, hogy mi nyugtalanságának oka, Naomi beállított hozzánk. Pontosabban berontott, hogy kimentse unokanővérét a vámpírok, azaz az én és a családom karmai közül.

Nem értettem semmit – ami nem sűrűn fordult elő velem –, és ezen az sem segített, hogy a farkasok is megjelentek az otthonunkban. Ellenben mikor Naomi a korcsok egyikének karjaiba vetette magát, a másikjuk pedig először olyan tekintettel mérte végig, majd nézte Szerelmemet, mely nemhogy ismeretségről, de sokkal többről árulkodott – talán többről is, mint barátság –, megértettem mindent. Vagyis akkor azt hittem, hogy értem a dolgokat, melytől elárulva éreztem magam, ami aztán pillanatok alatt dühvé alakult bennem. Nem akartam arra gondolni, hinni a tényeknek, hogy Bells képes lett volna megcsalni, ráadásul épp az ellenségeink egyikével, mégsem tudtam másra asszociálni. Aztán utánam jött a szobámba és mesélni, jobban mondva habogni kezdte az igazságot. Az igazságot, mely még ingerültebbé tett.

Bells Jacob Black unokája volt. Gyűlöletem és megvetésem tárgyának vére folyt annak a nőnek az ereiben, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem ezen a világon. Abban a percben nem láttam mást magam előtt, csakis azt a bolhazsákot, aki már eddig is annyi gondot okozott nekünk, és aki most ismét befurakodott az életünkbe, hogy azt tönkretegye. Nem akartam elhinni, felfogni, hogy ez igaz lehet. A düh vörös köde pedig kihasználva eme pillanatnyi gyengeségem hirtelen ellepte az agyam. Nem tudtam, mit cselekszek, már csak a csikorgó hangra eszméltem, melyet a magas sarkú topán gumírozott talpa adott ki, ahogyan megcsúszott a lépcső sima felületén.

Nem gondolkodtam, ösztönösen cselekedve vetettem magam a lépcső irányába, hogy még mielőtt baja történhetne, elkaphassam Kedvesemet. Tudtam, sosem bocsátanám meg magamnak, hogy ha épp az én hibámból esne baja. Amúgy is olyan törékeny volt, mint egy porcelánbaba, vagy mint egy szál virág az erős szélben. De amikor a háta mögött megjelent az a korcs kutya, aki el akarta venni őt tőlem – aminek bizonyítéka folyamatosan ott égett a szemében –, hirtelenjében rájöttem valami nagyon fontosra és megértettem, hogy eme súlyos indok miatt Bells soha sem lehet az enyém!

Végül elment a szeretett nő. Bells távozott és én nem tehettem semmit, el kellett őt engednem. El akart menni… El messzire tőlem… Nem akart együtt maradni egy olyan szörnyeteggel, aki gyűlöli a nagyapját, és én ezért csakis magamat hibáztathattam. El kellett engednem őt, hisz úgysem volt más választásom. Bells nem maradhatott velem, a sors fintora volt ez, vagy épp a büntetésem, és ezért csakis az Istent – már ha valóban létezik – hibáztathattam. Na, meg még valakit!

Miután Bells elment, a többiek kérdezősködni kezdtek afelől, hogy mi is történt, de én inkább szobám magányába zárkóztam. Nem akartam velük beszélni, legfőképp a történtekről. Az aggodalmaikkal törődni, vigasztalni őket, azt mondani, hogy minden rendben lesz, rendben velem, mikor ez a legnagyobb hazugság lett volna abban a helyzetben. Szinte biztosra vettem, hogy Bells ezért volt feszült és, hogy este azért nem szólt, mert félt a reakciómtól, és mint látszott, nem is ok nélkül. Kedvesem jól ismert, jobban, mint én saját magamat.

Sokáig magamba roskadva ültem az ágyon és gondolkoztam a múlton, a jelenen és persze a jövőn. Mialatt végig azt vártam, hogy mikor emészt fel a pusztító tűz, mely elmulasztja mellkasom szüntelenül sajgó lüktetését, amit Bells elvesztése miatt éreztem. Végül elmélkedésemnek a kulcsra zárt ajtómon belépő apám vetett véget, aki finoman megragadva ingemet meredt rám dühtől izzó szemekkel, miközben anyám a háttérben kétségbeesetten követelte tőle, hogy eresszen el. Ám engem nem érdekelt. Kértem anyámat, hagyja, mikor szavakkal ingerülten nekitámadt apámnak, ugyanis igaza volt. Lehordtak, amit megérdemeltem, de mikor magyarázatot követeltek és én elmondtam a mellkasomat jelenleg sziklaként nyomó okomat – okomat, miért is engedtem el Bells ily „könnyedén” –, mindketten megrökönyödtek. Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejükben. Nem is mondtak többet, ahogyan családom többi tagja is inkább bölcsen, mélyen hallgatott a dolgokról. Kivéve egyvalakit!

Nessie és Alice csak estefelé tértek haza bevásárló túrájukról igencsak jókedvűen, hogy aztán nővérem a hírtől, miszerint Jacob Black nagy valószínűséggel elhunyt, számomra érthetetlen mód a nappali közepén összezuhanjon. Nem értettem, hogy mi történhetett, hogy ez a tény miért fáj neki ennyire. Persze mindenki rögvest vele kezdett el foglalkozni, így hiába kérdeztem, nem feleltek, ahogyan később sem. Végül a válaszra másnap délig kellett várnom, mikor is nővérem összeszedve magát képes volt a szemembe nézve elmondani legféltettebb titkát.

Zokogva mesélte el a teljes igazságot Jacobról és magáról. Annak a röpke hét évnek minden fontosabb momentumát, melyről eddig csak nagyon keveset tudtam, és aminek egy elég jelentős részét Jacob töltötte ki. A születése pillanatától, a bevésődésen át egészen addig, hogy Jake elhagyta, mindenről beszámolt. Ahogyan arról is, hogy ezt több évtizeden keresztül miért hallgatta el előlem. Azt mondta, félt, hisz olyan gyűlöletet tápláltam szerelme iránt, amit így is nehéz volt elviselnie, de legfőképp nem akart köztem és Jacob emléke közt választani, amit fogcsikorgatva, de meg kellett értenem.

Nessie szerint az egész hallgatása az én hibám volt – bár ezt akkor dühében mondta. Hisz ha anno, mikor Alice mesélt nekem Jake-ről és a családomról, nem fogadok ellene bosszút, később, mikor Nessie késznek érzi magát rá, elmondott volna nekem mindent. Végül azonban rávilágítottam a tényre, hogy ha ő nem kéri meg a családunk, hogy hallgassanak el részleteket a múltjából, akkor valószínűleg én sem így reagálok. Ám ez most már mindegy volt. Ami történt, megtörtént, változtatni egyikünk sem tudott már rajta. Ahogyan azon sem, hogy az újonnan megtudottak után csak még inkább gyűlöltem Jacobot! Csakis arra tudtam gondolni, hogy annak a kutyának nem volt elég az, hogy szüleimet majdnem szétválasztotta, még be is vésődött a nővérembe közvetlen azután, hogy meg akarta ölni. Majd miután sikerült Nessie-t magába bolondítania egyszerűen faképnél hagyta, hogy egy másik nő ágyába bújhasson, hogy aztán évtizedekkel később az én életemet is tönkretehesse. Ezt nem voltam képes neki megbocsátani. Ezt soha!

Nővéremnek persze erről mit sem szóltam, volt elég gondja, nem akartam, hogy miattam még jobban kelljen szenvednie. Bár azt akárhogy akartam, sehogyan sem tudtam megérteni, hogyan szerethet még mindig valaki olyat, aki ennyi fájdalmat okozott neki. De Nessie már csak ilyen volt. Túl jószívű és elnéző, de én helyette is bosszúra éhes szörnyként tekintettem arra az alávalóra.

A következő napok lassan teltek és maguk voltak a pokol legégetőbb bugyrai. Irigyeltem Nessie-t, hogy képes az alvásra, bár teljesen kikészült, így nem sokat sikerült pihennie, de számomra még az a kevés sem adatott meg, így a nap minden egyes pillanatát kínzó gondolataim körében kellett töltenem. Tudtam, vagyis inkább csak sejtettem, hogy Bellsnek sem lehet most könnyű, és csak remélni mertem, hogy nem követ el semmi butaságot. Nem úgy, mint akkor, amikor eljött hozzám azzal a kéréssel, hogy öljem meg, mert azt hazudtam neki, nem szeretem. Csakis Bellsre bírtam gondolni, és ettől csak még nehezebb volt megállnom, hogy a következő pillanatban ne fussak hozzá észvesztve és mondjam el, mennyire szeretem. Hogy csak félreértette a hirtelen támadt indulataimat, ugyanis nem rá haragszom. Azonban nem tehettem, nem lehettem gyenge. Tudtam, hogy mi mivel járna a későbbiekben, és minthogy számomra Bells élete volt a legfontosabb, így megingathatatlan elhatározásra kellett jutnom.

Úgy véltem, hogy a legjobb, amit tehetek, ha meghagyom Bellst abban a hitében, hogy megvetem azért, aki, hogy aztán megutáljon, és idővel el tudjon felejteni, ha már egyszer úgysem lehet velem. Ki kellett tépnem magam az életéből, hogy majd valamikor, valaki oldalán újra boldog tudjon lenni – még ha ennek puszta gondolata is maró savként fájt. És bármennyire is nem akaródzott, be kellett lássam, ennek a kapcsolatnak már az elejétől fogva nem volt jövője. Már akkor tudnom kellett volna, hogy baj lesz, amikor beleszerettem és hagytam, hogy ő is belém szeresen. Csak épp naiv voltam és azt hittem, hogy akárcsak apámnak, nekem is sikerül majd a köztünk lévő akadályokat legyőzni, hogy aztán egy örökkévalóságig boldog lehessek a szeretett nővel. De nem így alakult és utáltam, hogy míg apámnak igaza lett több dolgot illetően is, anyám tévedett, ugyanis vajmi kevés hasonlóság volt köztem és apám közt.

Mindeközben Nessie, míg én önmagam marcangoltam a történtek miatt, teljesen magába zárkózott, és ha épp ébren volt azt hajtogatta, hogy „Jacob nem halt meg!”. Hogy nem halhatott meg, hogy ezt nem tehette, nem hagyhatta itt. Borzasztó volt látnom nővéremet ebben az állapotban, a fájdalmát, mely sajátommal vegyülve még elviselhetetlenebb volt. Mindketten szenvedtünk és egyikünk sem akart táplálkozni. És annak ellenére, hogy nekem csak nagyritkán feketedett be a szemem az éhségtől – amit mivel senki sem tudott, hogy miért lett, ugyancsak a különlegességeim közé soroltunk –, most egyik napról a másikra mégis besötétedett. Emiatt persze még jobban aggodalmaskodtak és jött az újabb kérlelés, majd könyörgés, hogy menjek el vadászni, de hajthatatlan voltam. Nem hallgattam rájuk, ahhoz túl makacs és elkeseredett voltam. Hisz elvesztettem Bells, el, mindörökre!

Ahogy az események sora elérkezett a jelenhez, vége szakadt elmélkedésemnek épp úgy, ahogy néma zokogásomnak is. Odalentről még mindig szüleim hangját hallottam, akik a többiekkel együttesen sem voltak képesek dűlőre jutni a jövőnkkel kapcsolatos legjobb döntést illetőleg. Még mindig nem akartak költözni, ellenben én most már igen!

A gondolkodással töltött idő és az események ráébresztettek, hogy bármennyire is nem akarom magára hagyni Bellst, kénytelen leszek. De nem az esetleges költözésük miatt, hanem mert neki és Nessie-nek is hosszútávon így lesz a legjobb. Távol kellett magamat tartanom Kedvesemtől, hogy egyszer képes legyen túllépni a történteken és boldogan élni, ahogyan Nessie is, akit Bells mindig Jacobra emlékeztetett volna, minthogy már tudja, az Ő unokája.

Nem lehettem önző, így hát nehezen, mint akinek épp a fogát húzzák, kecmeregtem fel az ágyról, hogy a nappaliba menjek és meggyőzzem a családomat arról, nekünk is el kell költöznünk Forksból. El, messzire mind Bellstől, mind La Pushtól és a farkasoktól. Messzire Jake emlékétől.

2. kép: – néhány órával később…

Látnom kellett Bellst, legalább még egyszer, mielőtt magunk mögött hagyva csapot-papot továbbállunk, hogy képes legyek őt végleg elereszteni. Így hát fogtam magam és az éj leple alatt elmentem hozzá, ahogyan azt egykoron minden este tettem.

Bells már békésen aludt az ágyában, mikor besurrantam az ablakán, mely talán csak megszokásból, de most sem volt zárva. Az erdőben és a ház körül erélyes bűz terjengett. A farkasok ázott kutya szaga volt az, ami bántotta orromat, és melyet némi megkönnyebbülésemre nem éreztem Bellsnél.

A szoba tele volt az egymás hegyén-hátán tornyosuló kartondobozokkal, melyeknek tartalmáról a ráfirkantott feliratok árulkodtak. Többségükre ruha vagy könyv volt írva, de akadt olyan is, melyre a törékeny szót pingálta fel Szerelmem. Látva őket akaratlanul is egy reményvesztett sóhaj hagyta el a mellkasom, miközben az ágyhoz lépdeltem. Még egyszer jó alaposan be akartam vésni elmémbe Szerelmem arcát annak ellenére is, hogy tökéletesen emlékeztem minden egyes szeplőre és gödröcskére, mely azt ékesítette.

Körülnéztem. Az éjjeli szekrényen egy sárga, manila boríték hevert, rajta az én nevemmel. Nyomban felkeltette az érdeklődésemet, így közelebbről is szemügyre vettem. Bells nekem címezte – keze remegett, miközben nevemet írta –, benne pedig a tőlem születésnapjára kapott smaragd nyakék volt. Elszorult a torkom. Gondolataim ostorként csapdostak a fejemben.

Nem volt már miért maradnom. Bells emlékét kő szívembe, arcát elmémbe véstem, majd erőt véve magamon véget vetettem értelmetlen toporgásomnak ágya mellett.

Először csak lágyan, alig érve bőréhez simítottam végig orcáin, minthogy éppoly nagy kényszert éreztem arra, hogy megérinthessem őt, akárcsak azon a legelső estén, amikor is azért osontam be hozzá, hogy rájöjjek, tényleg ő maga vonz-e, vagy csak mézédes vérének illata nem hagy nyugodni. Végül látva, hogy most nem ébredt fel hideg érintésemre – amihez az együtt töltött éjszakákon szokott hozzá –, ujjaimat ajkaimmal felváltva egy utolsó csókot leheltem szájára, mintegy búcsúként. Majd végül bevetve magam az erdőbe mindörökre kisétáltam az életéből.

3. kép: – pár perccel később…

Alig néhány mérföldet futhattam csupán északkeletnek, hazafelé tartva, amikor is megláttam az egyik fa védelmező takarásából éppen kilépő alakot, aki kétséget kizáróan rám várt. Nyomban megtorpantam, kellő távolságot hagyva kettőnk közt, miközben az iszonytató bűz elöntötte az orromat, mely belőle áradt. Azonnal felismertem a fiút, már csak a szagáról is.

– Mit akarsz kutya? – szóltam oda élesen. – Csak azt ne mondd, hogy azért vártál rám, mert a múltkor nem volt időnk bemutatkozni egymásnak! – viccelődtem némileg, igyekezve így leplezni feszültségem.

– Azt képzeled magadról, hogy vicces vagy? Mert akkor ki kell, hogy ábrándítsalak – fintorgott. – Sajnos jól ismerlek, jobban, mint képzelnéd… harmad mostoha unokatestvérkém – köpte undorral a szavakat, amiktől megdöbbentem egy pillanatra.

– Mi a neved?

– Az ne érdekeljen téged! – mordult. – Téged csakis az az egy izgasson most, hogy minél messzebbre elhúzz a vérszívó családoddal együtt Bells közeléből! Világos? – meredt rám fenyegetően.

– Nem, nem világos, és jobb, ha lenyugszol, kölyök, különben megjárhatod! – Igyekeztem nem vicsorogni, ahogyan ő tette, de ez most igencsak nehezemre esett.

– Ne fenyegess, és ezt a saját érdekedben mondom!

– Jobb lenne, ha a saját tanácsodat te magad fogadnád meg és eltakarodnál a közelemből, na meg Bellséből!

– Ne szólj bele, hogy mit csináljak, ahogyan Bellsébe se! Neked már semmi közöd hozzá. Már nem tartozik hozzád, hála az isteneknek. És nem kell aggódnod miatta, jó kezekbe kerül. Én itt leszek és megadok neki mindent, amit tőled nem kaphatott meg. Egykönnyen elfelejt majd, meglásd – mondta széles, önelégült vigyorral képén, amitől menten ökölbe szorultak kezeim. Szinte már éreztem, miként ég a vágy tüze szemeimben, hogy most azonnal a torkának ugorhassak. De nem tehettem, kötött az a nyavalyás egyezmény, melynek felrúgása súlyos következményeket vont volna maga után, és nekem gondolnom kellett a családomra.

– Bármiben lefogadnám, hogy te nyomtad ki akkor este a telefonját. – Ezt inkább kijelentésnek szántam, mintsem kérdésnek.

– Nos, mi tagadás. Igen, én voltam, és tudod, hogy miért tettem? – Nem várt választ kérdésére, egyből folytatta. – Mert nem akartam felébreszteni, hisz olyan békésen aludt épp a karjaimban – bazsalygott kajánul.

– Ne merj Bells közelébe menni, te rühes korcs, különben esküszöm, hogy apró cafatokra téplek! – mordultam fel.

– Mit érdekel téged, hogy kivel van Bells, hogy mit csinál, hisz elhagytad!?

– Azt mondtam, hogy ne merj a közelébe menni! – sziszegtem fogaim közt szűrve a szavakat. Féltem, ha nem szorítom elég erősen össze az állkapcsomat, még a végén a torka köré zárom.

– Javíts ki, ha tévednék, de úgy látom, te is szívesebben intéznéd el ezt az ügyet szavak helyett tettekkel! – csillant meg tekintete, és tükör nélkül is tudtam, az enyém is így reagált. – Gondoltam! – vigyorgott halványan. – Elhiheted, hogy nekem is minden vágyam jelenleg, hogy neked eshessek és miszlikbe szaggathassalak, azért is, aki vagy, és amit Bellsszel műveltél. Aki nem mellékesen miattad akarja itt hagyni a törzsét. Mert hisz Bells közülünk való, így hozzánk tartozik, ezt jobb, hogy ha tudod. Ő Jacob unokája, egy igazi vérbeli Quileute, és én nem fogom hagyni, hogy őt is elüldözzétek tőlünk, ahogyan Jake-kel tettétek! – vicsorgott dühtől izzó szemekkel.

– Bökd ki végre, hogy mit akarsz tőlem! – mordultam rá ingerülten. Biztosra vettem, hogy nem véletlenül találkoztunk most, és húzza az agyam, amit látszólag nagyon is élvez, csak épp a miértjét nem tudtam.

– Térjünk egyből a lényegre? Ám legyen. Az ajánlatom nem más, mint egy kihívás! – húzta ki magát, mellkasát fölényesen kidüllesztve. – Csak te és én! Erő az erő ellen, aztán győzzön a jobb! Már ha van elég vér… akarom mondani bátorság benned, hogy elfogadd és kiállj ellenem! – provokált.

– Neked teljesen elment az eszed, kutya! – csattantam fel.

– Mi az, máris megfutamodsz, vérszívó? Nem is értem, hogy mit láthatott benned Bells – prüszkölte.

– Rendben, ám legyen, elfogadom a kihívást! De ha én nyerek, egyszer és mindenkorra távol tartod magad Bellsttől, megértetted? – mutattam felé fenyegetően.

– Emiatt ne aggódj, hisz ebből a csatából a végén csak egyikünk jöhet ki élve, így feleslegesek a tétek. – Szavaitól egy pillanatra megtántorodtam, de persze csakis gondolatban, kifelé semmit sem mutattam. Végül gondolkodás nélkül bólintottam, lesz, ami lesz alapon. – Tehát elfogadod a kihívást?

– Ha neked az a kívánságod, hogy meghalj, kutya, ám legyen! Örömmel fogok végezni veled! – meredtem rá, ajkaimon halvány, önelégült mosoly játszott. Persze, akár most is megtámadhattam volna, hiszen emberként könnyebb dolgom lett volna vele, mint farkasként, de nem tettem, ugyanis most már küzdeni akartam vele. Egyszerűen annyira felbőszített azzal, amit és ahogyan Bellsről beszélt, hogy most már nem csak meg akartam őt ölni, de látni akartam szenvedni. Meg akartam vele küzdeni… Megküzdeni Bells jövőéért!

– Magabiztos vagy! – vetette oda.

– Akárcsak te! – vágtam vissza.

– Holnap délben?

– Fent a tisztáson!

– Ott leszek!

– Már alig várom! – egyeztünk meg. Aztán alig néhány pillanatra összeakasztottuk gyilkos tekintetünket, melyet követően végül szinte megbeszélve egyszerre elvonultunk el az erdő két, ellentétes pontja felé, hogy felkészüljünk a másnapi életre-halálra menő küzdelem előtt.